Archívum

Bársony II.

2011. május

Irén, a főnővér volt a másik, akitől megtudhattam, hogy éppen milyen szlogeneket bocsátottak útjára a közvélemény-formáló agytrösztből. „Imához!” – harsogta a reggeli érkezésekor. Az éjszakásoktól meg ájtatos pofával kérdezgette: „Vétkeztél-e az éj leple alatt, gyermekem?” A kórház valaha egy apácarendé volt, amelyet szétkergettek, Irén aggódott, hogy a rend újra létrejön, és a kórházat visszakapják. Mert hát ugye az egyház mohósága… Másik vesszőpariparipája a „fehérló-áldozó vadmagyarok” felől érkező veszedelem volt. Mindig utálta azokat a betegeket, akikről lerítt, hogy a nép egyszerű gyermekei, amolyan „mokány magyarok”. „Az a kisnyilas a hármasban” – mondta például egy-egy férfi betegre, a titulust nyilván rusztikus bajuszviseletével érdemelte ki az illető, avagy erős tájszólásával. Általában viszolygott a falusiaktól, a nőket még csak-csak elviselte („ropogós menyecske!”), a férfiak kifejezetten irritálták – mindazonáltal tisztességgel ellátta őket, ha rá került a sor, bár többnyire kiosztotta a munkát a nővéreknek. Furcsálltam, hogy épp ő, aki erőteljesen megélte zsidóságát – sokat lehetett tőle tanulni a zsidó szokásokról, ünnepekről, ételekről –, nem méltányolja a másik erős fajtabeliséget, sőt utálkozik tőle. Én eleve szeretem, ha valaki nagyon valamilyen. És azt hittem, minél jobban ki van békülve az ember saját mineműségével, annál jobban viseli el mások másmilyenségét. Voltaképpen őt magát is a jellegzetes zsidóságáért kedveltem a korábbi években, hiszen máskülönben nem sok okom lett volna kedvelni, undok egy perszóna, politikai elfogultságától függetlenül. El lehet képzelni, mennyire kihozta a sodrából az ünnepi alkalmak közvetítésekor a képernyőn feltűnő néhány díszmagyar. Ami persze a Horthy-rendszer restaurációjának világos jele volt, szerinte, már nem is közelítő veszély, hanem faktum, és mivel az „agytröszt” ugyanezt sulykolta a sajtóban, hajszálnyi kétség sem fért hozzá. Pláne, hogy Horthyt is díszesen újratemették. Irén úgy reagált erre, mintha feltámasztották volna. Szegény zsidó családból származik, Újpestről, e család fele odaveszett a deportáláskor, az apja munkaszolgálatosként halt meg, érthető, hogy a Horthy-rendszer démonikus fogalom a számára. Főleg, hogy negyvenöt után maradék családja társadalmi emelkedést élt meg a kommunista rendszerben, szemben számos gazdag zsidó családdal, amelyek osztoztak a középosztályt sújtó vagyonvesztésben és egyéb retorzióban, s ezért ambivalens érzéseik voltak a felszabadítást bevégző kommunistákkal kapcsolatban. Irén világképét családja sorsán túl a rendszer ideológiai sablonjai is alakították: nem várhattam el tőle, hogy árnyalt történelmi ismeretei legyenek a Horthy-rendszerről, pláne mivelhogy ezek az ismeretek az igazságra szomjas kevesek számára is épp csak szivárogni kezdtek a kézirattárak, könyvtárak katakombáiból. A túlélők bezárulása a maguk egyetlen igazságába szükségszerű – ritka nagy lélek, aki kiszabadul ebből a fogságból –, épp ezért önkéntelenül méltányoltam Irén heves utálatát a díszmagyar-öltözet iránt. Pedig nekem tetszik: szép ruha, és aligha hoz végveszélyt a demokráciára. Nevetségesnek mondhatnánk az efféle dolgok túlreagálását, ha nem ezeken az abszurd tömeghisztériákon feneklett volna meg a rendszerváltó lendület. Érthetetlen a rágalomözön sikeressége. Józanul felmérve a világban fennálló politikai erőviszonyokat, a magyar nemzettudatban rejlő náci veszély hangoztatását csak cinikus tréfának lehet felfogni! Én annak fogtam fel, ezért a díszmagyar felöltését dacos kiállásnak is láthattam volna ezzel a rosszhiszemű kampánnyal szemben, és semmi másnak. Csakhogy nem tudtam ránézni anélkül, hogy ne lássam Irén szemével is. Ennek semmi köze a politikai meggyőződéshez, ez már az én lelki alkatom jellegzetessége, magánügyem – bizony, ennyire empatikus vagyok. Valami oka csak van, hogy orvosnak mentem. Politikai énem ugyanakkor rendjénvalónak találta, hogy színre lépjen egy jobboldali párt, miért ne lehetne egy országban az is a többi között, ám e párt tüntetett a kiátkozott ruhadarab viselésével, és ezzel a díszmagyar-öltözet végképpen jelentésessé vált. Sajnálom, mert így sorsa lett, hogy szinte teljesen kikopjon a használatból. Nem valószínű, hogy a derék magyarok empatikus nagyvonalúsága intézte így, nem akarván háborgatni Irén és sorstársai érzékenységét, inkább a lapítási ösztönnek tulajdonítom a viselet későbbi mellőzését.

Mert hát nemcsak az én munkahelyemen lehetett naponta tapasztalni, hogy akik – állításuk szerint – a nácizmustól és a demokrácia felszámolásától rettegve élték meg napjaikat, mekkora magabiztossággal rontanak az új hatalomnak és szimpatizánsainak. Hatalom? Először összerezzentem, amikor Tanár Úrtól azt hallottam: „Nekünk, ellenzékieknek rá kell szorítanunk a hatalmat, hogy betartsa a játékszabályokat.” Azon is fennakadhattam volna, hogy feltételezi, az új kormány nem akarja betartani a játékszabályokat, mármint a demokráciáét, hiszen ennek semmi jele nem volt. De az effajta előítéletek iránt már eltompultam. Az ellenzék–hatalom antagonizmus átfordulása viselt meg. Addigi életemben ellenségemnek tudtam a hatalmat, a hatalom ellenzéke voltam, a szó e negatív töltése mélyen belém ivódott. Rosszul tűrtem, hogy hirtelen a hatalom emberének minősülök. Utólag elszörnyedek ettől a finomkodástól. Ostoba balek voltam. A növényvilág jól elvan közösségi hierarchia nélkül, de a társultan élő állatok már nem nélkülözhetik, értelemszerűen az emberi faj sem. A hatalom nem feltétlenül öncélú, korrupt és alattomos, olykor tisztességes is. De a jó szándékú hatalmat is akarni kell, meg kell érte küzdeni, ráadásul nem is mindig nemes eszközökkel, mert csak az alkalmas hatalomgyakorlásra, aki meg tudja szerezni. Amikor azt hallom kollégáimtól: „Hogy ezek milyen hataloméhesek! Borzalmas!”, egy ideje már rávágom: „Nagyon helyes! Mit keresne a politika közelében az, aki nem akar hatalmat? Az ellenzék vajon nem a hatalomra pályázik? Mi annak idején, egykori ellenzékiek, nem voltunk hataloméhesek, mert azt hittük, soha nem juthatunk hozzá, a szovjet birodalom örök. És ez baj volt, nagy hiba volt. Mert nem gondoltuk el, mit kéne tennünk, ha helyzetbe kerülnénk. Ezért lehet most a fejünkhöz vágni, hogy amatőrök vagyunk.”

Az is zavart, hogy Tanár Úr és sleppje elorozta tőlünk a diktatúra ellenzékének morális tőkéjét, s azt használva páváskodott a bátor, kritikus értelmiségi szerepkörében, holott csupán holdudvarát alkották egy szokványos parlamenti ellenzéknek, amely tette a dolgát, kockázat nélkül, szokatlanul nagy sajtótámogatással. Egyszer szóba is hoztam: parlamenti demokráciákban az ellenzék éppúgy a politikai hatalom részese, mint a kormányoldal, s nálunk ráadásul a hatalmi ágazatok nagyobb része, a tőke, a fegyveres erők, a sajtó csaknem teljesen a jelenlegi ellenzék kezében van, s még a közigazgatás, az önkormányzatok döntő hányadát is az ellenzék birtokolja. Ki beszél itt hatalmi arroganciáról? „Mindjárt előjössz a komcsi apák fiaival” – ennyi volt a válasz, s ebből rájöhettem, hogy azt az újságcikket, amelyből a felsorolt adatokat merítettem, ők is olvasták, mert szerzője egyik korábbi írásában a liberális vezetők kommunista családokból való származását bolygatta.

A női munkaerő jellegzetes fogyatékossága, hogy érzelmi ügyet csinál a munkahelyi konfliktusokból. Munkát persze nem lehet érzelmek nélkül végezni, ha valaki, ezt egy orvos nagyon is tudja. Még ennyi gyakorlat után is előfordul velem, hogy egy-egy eset miatt kiborulok. Nem ezekre az érzelmekre gondolok, hanem a kollégákhoz fűződő kapcsolatra. A nők hajlanak rá, hogy a munkahelyi közösséget is családként éljék meg, összeomoljanak egy rosszindulatú gesztustól, hetekig rágódjanak valamely megjegyzésen – én nem vagyok ilyen, ezt mindig elégedetten konstatáltam. Sohase gondoltam, hogy a kórházban a betegeken kívül mással is foglalkoznom kéne. Nem rivalizáltam a kollégákkal, nem szövetkeztem egyikkel a másik ellen, a szemtelenkedő ápolónőkre nem sértődtem meg, hanem nyilvánosan és higgadtan tisztáztam, hogy mi a feladatuk, és kész, másnap megint tiszta lappal kezdtünk. Nem akartam, hogy szeressenek, bőven elég a korrekt együttműködés. Talán azért is tudtam magam ehhez tartani, mert a szakmámban a betegek személyes kötődését is meg kell előznöm, s adott esetben le kell építenem, és evidencia, hogy a kórházban én nem egy érző asszonyember, hanem csakis orvos vagyok. A politikai feszültség köztem és a kollégák között mégis megviselt, folyamatosan felzaklatott. Különösen a medikusok és a kezdő orvosok ellenségessége fájt. Amennyire átláttam Tanár Úr és Irén motivációit, annyira tanácstalan voltam a tekintetben, hogy honnan származhat e fiatal emberekben a vehemens gyűlölet. Ráadásul – szemben az idősebb kollégákkal – őbennük csalódtam. Az idősebbekkel soha nem fűzött össze semmi, de velük volt közös ügyünk, a demonstráció március 15-én a Szabadság téren, ahová ők a rivális szervezet táblái alatt jöttek ugyan, de ahogy elhaladtunk egymás mellett, sorban kezet fogtunk egymással, vidáman összenevetve, és ugyanazokat a jelszavakat skandáltuk. Jó volt.

Egyébként ez a március 15-e viccesen indult a számomra. Akkor még én vezettem a kerületi szervezetet, én toboroztam a felvonulásra a tagságot. Rémes hírek terjengtek: ennyi és ennyi munkásőrnél van kinn fegyver, készülnek valamire. Egy raktárt ennyi és ennyi fegyverrel lefoglalt a rendőrség, de hány és hány raktár van még, ki tudja? Egészen bennfentes ember is hangoztatta: nem lesz ez sima ügy, balhéra lehet számítani, jobb lenne lefújni az egészet. Egy hosszú hajú fiatalember a kerületből naponta felhívott új és új bizonyítékokkal a várható fegyveres beavatkozásra. Ez a fickó minden összejövetelen felszólalt, nagyon radikális volt, követelte a tagrevíziót, hogy a volt párttagokat szűrjük ki, követelte, hogy kobozzuk el a káderek vagyonát, s ha valaki csendesíteni próbálta, vagy egyszerűen csak józan megfontolás tárgyává tette javaslatait, az egész gyülekezetet opportunista, nyámnyila társaságnak minősítette, és csapkodva elrohant. De mindig eljött újra, sőt, volt, hogy el se ment, és öt perc múlva visszasomfordált a terembe. A telefonálások alkalmával dúlt hangon beszélt: gyorsan értesíteni kell a tagságot a fejleményekről, hogy mindenki csak a saját felelősségére vegyen részt a tüntetésen. Avagy képes lennék vállalni, hogy utcára viszem az embereket, amikor az életükbe kerülhet?! – Már nincs arra idő – válaszoltam –, hogy mindenkit értesítsek, de javaslom, hogy a gyülekezőhelyen adja majd elő értesüléseit, és akkor még visszafordulhat, aki akar. – Na, megkaptam a magamét: hogyan vállalhat vezető posztot olyan valaki, aki képtelen felelősen dönteni, amikor emberéletekről van szó, és félvállról veszi a fenyegetést. – Szabad tudnom, honnan szerezte ezeket a biztos értesüléseit? – kérdeztem meg némi éllel. – Ő taxis, hozzájuk minden hír hamar eljut – volt a válasz. – Jó, majd intézkedem – jutott eszembe végre az egyetlen mondat, amivel lerázhattam. Másnap a kórházban hívott fel, „életfontosságú ügyben”, ezt mondta szegény asszisztensnek, aki három emeletet futott, hogy elérjen a laborban, én is majd a nyakamat törtem a rohanásban. Nyomozók keresték a lakásán, két nyomozó – jelentette be drámai hangon. – És? – Épp nem volt otthon, de a szomszédok mondták, hogy a rendőrség kereste. – Miért? Elkövetett valamit? – Mit képzel?! – döbbent meg közönyömtől. – Gyorshajtás, ilyesmi… – mondom. – Nem, őt a politikaiak keresték, és most nem tudja, mit csináljon, ezért fordult hozzám, mert nekem mint választott vezetőnek kötelességem segíteni. – Tudja mit? – éktelen dühös voltam, akár infantilis a fickó, akár aljas. – Vonuljon illegalitásba. Utazzon vidékre. Néhány napig ne menjen haza. – És letettem a kagylót.

A tüntetésen megjelent. Táblát nem hozott, pedig egy „Szabad, magyar televíziót!” feliratú tábla készítését vállalta, de eljött, és felülről nézett rám.

A taxisblokád idején egyébként láttam a televízióban, egy utcai közvetítés során odanyomta elé a riporter a mikrofont, hőzöngött persze, nem figyeltem a szövegre, csak azt gondoltam: No lám! – A taxisblokád napjaiban ez volt az egyetlen alkalom, amikor elmosolyodtam.

A szigorlók között akkoriban volt egy nagyon helyes fiú, azóta elkerült tőlünk más kórházba, vagy talán külföldre ment. Barna hajában egy világosabb tincs nőtt hátul, s nemcsak világosabb volt, hanem a növése is eltért a környező hajtól, másfelé ágaskodtak a szálak. S mivel ez a kis renitens folt hátul volt, az ember azt hihette, a fiú nem is tud róla, és a szőke csutak a barna üstökében vígan kajánkodik vele. Jó volt ránézni, s igyekeztem erényesen megmagyarázni magamnak, hogy miért is legeltetem rajta a szememet. Csak ilyen születetten kedves embernek volna szabad orvosnak menni – bizonygattam némileg álszenten –, akiről csupa jó és kellemes dolog jut az emberek eszébe, még véletlenül sem a betegség, pláne nem a halál. Mindenesetre erősen hatott rám, de mivel nagyon is észben tartom, hogy már nem vagyok szép, anyai ösztöneimet szólítottam elő, ennyit engedélyeztem magamnak. Ő is megérezhette rokonszenvemet, oldottabban viselkedett velem, mint a többi idős kollégával. Március 15-e után vidáman mesélte, hogy rendezőgárdista volt, és az eligazításon a lelkükre kötötték a különböző szervezetekből összeverbuvált srácoknak, hogy nagyon figyeljenek oda a provokátorokra, és azonnal emeljék ki a tömegből azokat, akik túl radikális jelszavakat kezdenek kiabálni, például hogy ki az oroszokkal. – Én meg ott álltam – nevetgélt a fiú –, és azon vettem észre magam, hogy teli torokból üvöltöm a többiekkel: „Ruszkik, haza!” Aztán eldönthettem, hogy kivezessem-e magamat a Szabadság térről, vagy se. – És ez a fiú, ez a drága fiú a taxisblokád első napján pezsgőt bontott nagy örömében.

Előtte két éjszaka is ügyeltem, majdnem két napig, tehát szinte végig a blokád ideje alatt nem volt dolgom a kórházban, de ennek a pezsgőbontásnak sajnos még tanúja lehettem. Hazafelé tartva megálltam a piacnál. Otthon nem volt semmi, mindenképpen vásárolnom kellett, de ehhez még hozzájött, hogy háborús időket megélt anyám és nagynénéim példája feléledt bennem: ők mindig raktároztak a kamrában jó pár kiló sót és csomagszámra gyufát, s mindig volt tartalékjuk lisztből, cukorból és szalonnából. Minden idegszálam zsibongott, az idegvégződések szinte átütöttek a bőrömön, magányosnak és csupasznak éreztem magam. Amíg átértem a városon, rosszféle csönd vett körül, amelyben itt is, ott is bekúszott a fülembe egy-egy mondat, gyűlölettel teli vagy vadul diadalmas. Honnan jön ez a gyűlölet, úristen! Mivel szolgált rá ez az alig több mint negyed éve hivatalban lévő, illedelmesen európai kormány ekkora indulatra? Ugyanaz a nép, amelyik behúzott nyakkal tűrte a forradalom után a megtorlást, később meg hogy cirkuszi majmot csináljanak belőle, most acsarog első szabadon választott kormánya ellen, és teát hord a hidakra a taxisoknak, boldog pofával, hogy végre ő is történelmet csinál. A fiam kora reggel telefonált a kórházba, hogy éjszaka ellopták az ő és az öccse kerékpárját a tárolóból. Lopás áldozatává válni mindig félelmet kelt, mert a kiszolgáltatottságára ébreszti rá az embert, de ezen a reggelen a személyesen nekünk címzett agresszió megtestesülésének éreztem. Rettenetes félelem szállt meg. Az elég néptelen piacon néhány furcsa, nem oda való ember ténfergett. Rosszul öltözöttek voltak, nem úgy, mint az enni-innivalóért szalajtott szerelők, segédmunkások a szedett-vedett, munkába fogott kabátjaikban, pólóikban, ezek nem munkából jöttek, egyszerűen csak rossz minőségű és szokatlan színezésű műanyag cuccokat viseltek, azelőtt nem láttam a környéken ilyen alakokat, s később nem láttam őket viszont. Céltalanul járkáltak a standok között, itt-ott csoportba verődtek, s látszatra egymás közt, de nagy hangon tárgyalták, hogy ezek a geci ámdéáfesek így meg úgy, a pofánkba hazudnak, és máris annyit loptak össze, mint az átkosban a fejesek negyven év alatt összesen, de most megszívták, ezeknek annyi, ezt nem úszhatják meg, itt most megszorongatják a szarházi, hazug banda tökét. Valahogy megsejthették, hogy nem a rokonszenvező hallgatóságba tartozom, mert a szemük sarkából odasandítva mindig annak a kofának a standjánál vertek tanyát, amelyiknél vásároltam, és egyre obszcénabb szavakat használtak. Lehet, hogy nem így volt, hogy csak képzelődtem, de azért az is lehet, hogy valaki tudta, ki vagyok, pontosabban ki voltam, hiszen abban a kerületben végül is két éve én trombitáltam össze a geci ámdéáfet. Mindegy. Akár képzelődtem, akár nem, azokban a pillanatokban, abban a két napban kiveszett belőlem a bizakodás, hogy további életemet olyan országban élhetem, amelyhez közöm van. Kiveszett belőlem annak az öröme, hogy részese voltam a változás első, naiv szertartásainak, ott voltam a pár ezer ember között, akik szombaton vagy vasárnap délelőtt száz forint belépődíj fejében elmondták egymásnak, hogy egész életüket megaláztatásban és reménytelenségben töltötték, és nem hitték volna, hogy ezt egyszer nyilvánosság elé tárhatják. Pedig ez szép volt, ünnep volt, még ha utólag sok mást is gondolok róla. De a taxisblokád megmutatta, hogy semminek se lett vége, balga illúziónak áldoztuk száz forintjainkat és vasárnap délelőttjeinket.

Utána is napokig úgy járkáltam az utcákon, hogy a félelem emléke kocsonyás csontjaimban és a levegőben remegett. Kicsapódott ez a félelem a házsorok szürke vakolatára, amelyeken még az ostrom és ötvenhat nyoma is ott volt: a lukak, amelyeket a repeszek ütöttek, és a gépfegyversorozatok ívei. „Élnél Boszniában! Éltél volna polgárháborúban! Akkor lenne okod félni! Kétnapi felfordulás, az semmi. Te csak nyavalyogsz!” – mondta a józan eszem. De azért időbe telt, míg abból a kocsonyás valamiből, ami kitöltötte testemet, újra csont, hús és idegszál lett.

Azon a napon, amikor a parlament amnesztiát szavazott meg a blokád résztvevőinek, a kórházban hirtelen elegem lett kollégáim sunyi örömködéséből, és kifakadtam: „Mi mást tehettek volna, mint hogy szőnyeg alá söprik? Nehéz volna érdemben kezelni egy puccskísérletet, amelynek az élére maga a köztársasági elnök állt, s amelyben a parlamenti ellenzék a frissen fölállt jogállam törvényeit tiporta sárba. Spongyát rá! Nagyon helyes!” A medikusok elszörnyedve bámultak rám. Miket beszélek! Hát nem vettem észre, hogy ez a nép spontán megnyilvánulása volt? Nem láttam, hogy öreg nénikék viszik a teát és a szendvicset a taxisoknak? A továbbiakban nemigen beszélgettünk. Szerencsére az épp soron lévő kóresetek is kevés szót igényeltek, a leletekből kiolvasható volt minden. Kissé elszigetelődtem az osztályon, bár egyik-másik kollégáról úgy sejtettem, hogy az én oldalamon állna szíve szerint, s csak színleg ministrál a Tanár Úrnak. De nem kapkodtam efféle vigaszok után. Ha lettek volna szövetségeseim, az sem adott volna elég vigaszt a veszteségeimre. Jobb volt nekem beletemetkezni a szakmámba, aminek aztán az lett a következménye, hogy rám vetették magukat a rádió- és tévészerkesztők, és én lettem az ügyeletes orvos szakértő. Persze ezzel a kórházban végképpen elástam magamat, de hála istennek ugyanakkor kellő mennyiségű bosszúságot is okoztam azoknak, akikre ráfért.

Azt hittem, Zsiga telefonál Svájcból, ő szokta kivárni a késő esti órákat, amikor már biztos, hogy otthon vagyok. Így hát vígan szóltam a kagylóba, mint mindig, pedig a legkevésbé sem voltam vidám. A hang bemondta, hogy melyik újság szerkesztőségéből hív, s ennek hallatán elhűltem: az utódpárt lapja jelentkezett, az újság, amely még annyi cezúrát sem látott szükségesnek húzni korábbi és mostani működése között, mint maga a párt, amely legalább nevet változtatott. Aztán a hang tulajdonosa bemutatkozott. Újságírói álnevén persze, talán nem gondolta, hogy tudom, ő az, aki ezen a néven ír. Nem fedte fel magát, nem mondta meg, hogy kicsoda, azaz hogy ismerjük egymást, én sem lepleztem le, gépiesen válaszolgattam a kérdéseire.

Van egy narancsos-gyümölcsös-tejszínhabos piskótareceptem, amit azóta nem vettem elő, amióta nem jár hozzánk. Csak ő szerette, az én gyerekeim nem rajongtak érte, jobban szerették a csokis változatát.

A nagyfiam barátja volt a felső tagozatban. A tökéletes kiskamasz, még gyermek, de már kicsit nyúlánkabb kezd lenni, kicsit pelyhedzik, kicsit mutál. Gyerekszínészként szerepelt különböző forgatásokon. Nem örültem a barátságuknak, mert az ilyen gyerekeknek túl nagy az egójuk, kikezdi őket a felnőttvilág szívtelensége, az én fiam meg kis mufurc, gátlásos és zárkózott, nem is értettem, mit kezd egymással ez a két, szögesen ellentétes természetű gyerek. A fiúcska pompás szókinccsel, plasztikus gesztusokkal szinte megállás nélkül beszélt, az én fiam meg alig érthetően, zárt szájjal motyogta el azt a néhány szót, amit a kommunikáció érdekében elkerülhetetlen volt kimondania. Ha sorban állás közben vagy járművön meg akartam vele valamit beszélni, vagy épp csak fecsegni támadt kedvem, ezer ráncba szaladt az arca a kínos aggodalomtól, hogy esetleg mások is meghallják, miért nem vettem meg ebben az üzletben a mosóport, vagy hogy melyik patika van nyitva a környékünkön vasárnap is. Bezzeg Somának csak úgy villogott a szeme, ha észrevette, hogy felkeltette valaki érdeklődését, és szélsebesen adta elő a frissen látott mozifilm tartalmát, vagy hogy mit írt a dolgozatában, vagy hogy hogyan szúrt ki a szomszéddal, a zöldségessel, a fizikatanárral, akik valami módon megbántották vagy becsapták. A teljesen érdektelen, se füle, se farka sztorikat is olyan átéléssel mesélte, hogy utána kellett gondolnom, tényleg hülyeség-e, vagy csak én nem értem. Sikerre termett fiúcska volt, és amikor már kiderült, hogy a fiam nem rendelődik alá neki, sőt, akkor elégedettséggel gondoltam rá, hogy a kis mufurcban mégis lehet valami, ha ez az érdekes gyerek ennyire igényli a barátságát.

Nem ismertem meg a hangját a telefonban, vontatott beszédű férfit hallottam, nem is emlékeztetett a rekedtes gyerekhangra, a lelkes hadarásra. Nem szeretem, egyébként, a vontatott beszédet, van benne valami elemi pökhendiség. A nevemet mondta, hogy ezzel a személlyel beszél-e. – Igen. – Ön azonos azzal a (megint a nevem), aki a mai napon aláírt egy nyilvános levelet az országgyűlés elnökéhez? – Igen. – Megkaptuk az MTI-től, és ellenőrizzük, hogy hiteles-e az anyag. Tehát ön aláírta. Személyesen írta alá? – Nem. Telefonon olvasták be, és én hozzájárultam a nevem szerepeltetéséhez. – Mit tartalmaz a szöveg? El tudná néhány mondatban mondani? – Mi, aláírók az ország tekintélyének megőrzése érdekében kérjük, hogy a lehető legrövidebb idő alatt végezzék el a vizsgálatot a rendelkezésre álló hangfelvételek alapján a Parlamentben állítólag elhangzott rasszista bekiabálás ügyében, nehogy megint alaptalanul hurcolják meg az új magyar politikai vezetést a nemzetközi sajtóban. – Igen, ez van benne. És tudja, hogy kik írták alá önnel együtt? Legyen szíves a neveket. – Nem tudom, kik írták alá. A telefonáló barátom csak néhány nevet említett, például – és mondtam a nagy hírű zeneszerző és a köztiszteletnek örvendő íróözvegy nevét. – Igen, ezek szerepelnek a névsorban. Viszonthallásra.

Se köszönöm, se elnézést a zavarásért.

Mi volt ez?

Nem tudok róla, hogy bárkit ellenőriztek volna hasonló esetben, ahogy most engem. Pedig csőstül jelennek meg ilyen nyilatkozatok, kiáltványok, nyílt levelek, én is több ilyet írtam már alá, a rendszerváltás előtt is.

Egyre határozottabb lett bennem a gyanú, hogy ez a telefon Soma, a mi kis Sománk magánakciója volt. Nyilván nem akart hinni a szemének, hogy én, akit bizonyára a jó emlékezetében őriz már csak a gyümölcsös piskóták és piték okán is, ilyen – kvázi szennyes – ügybe keveredhettem. Mert feltehetőleg őt is áthatja az őszinte felháborodás, mint a medikusokat, mint annyi, de annyi embert, hogy mi zsidótörvényeket akarunk, ázsiai hordává akarjuk zülleszteni az országot, ki akarjuk szakítani a világ fejlődési trendjéből, elutasítjuk a modernizációt, és így tovább. Potenciális gyilkosoknak tartanak bennünket, pusztán azért, mert nem az ő pártjukra, hanem egy másik pártra adtuk szavazatunkat a választásokon. Illetve dehogyis gondolják ezt; ha képesek volnának elgondolni egy ilyen mondatot, nem tudnák oly sok gyűlölettel felpumpálni magukat, hiszen beleütköznének a dolog abszurditásába. Inkább a gyűlöletükhöz fakasztják fel magukban a rémképeket. Önmagában a gyűlöletük nem fáj. Csak az fáj, hogy vannak, akik el is hiszik rólunk ezeket a rágalmakat. De hát egykori barátaink, akik a liberálisok közé-mögé álltak, aligha hiszik el, hogy Zsiga és én ennyire eltorzultunk az alatt a néhány hónap alatt, amíg barátokból egymás ellenségeivé lettünk. Tényleg, gondolnak-e személy szerint ránk, amikor ezeket a szövegeket nyomják? És fájdalom-e az, amit emiatt érzek, vagy pusztán dühös keserűség? Vajon Soma valóban a jóhiszeműek közé tartozik-e, mint az imént önkéntelenül feltételeztem, vagy csak simán pártkatona, aki sunyin élvezte, hogy úgy vallathat, mint egy rendőr?

Vicces, hogy nem is rég még arra készültem, hogy örökbe fogadjuk.

Anyja adóellenőr volt, az apja valami műszaki. Szülői értekezleteken találkoztam velük, hol egyikkel, hol másikkal. Az anyja ahhoz a harmincas éveire felpuhult nőtípushoz tartozott, aki rengeteg pénzt fordít fodrászra, kozmetikumokra, ruhákra, és ezzel tökéletesen meg tudja téveszteni önmagát. A papa viszont csöndes ember volt, télen-nyáron ugyanabban a zakóban, és mindig egy árnyalatnyi keserűséggel az arcán. Kevésbé csodálkoztam volna, ha vele történik valami. De az anyával történt. A fiam azzal jött haza az iskolából, hogy Soma mamája eltűnt.

Minden viselhetőbb, mint az eltűnés. Ha baleset éri, ha szepszisben, agyvérzésben, rákban meghal – minden. Soma anyját két hét múlva találták meg Bajánál. A Dunába ugrott, és úgy látszik, senki sem vette észre.

Gondolom, Somának nem kellett látnia, az apja azonosította a testet, de hát fantáziája – az aztán volt! Meg drámai érzéke is. El tudta képzelni, mi van a koporsóban.

Elég hamar kiderült az is, hogy Soma anyját megvesztegették, bíróság elé kellett volna állnia. Aztán az is kiderült, hogy az a popsztár, akinek az adócsalását fedezte, tulajdonképpen a szeretője volt, tehát könnyen lehet, nem is pénzért tette a szerencsétlen, amit tett. De hát Somának és az apjának a szégyene ettől nem lett kisebb. Gyász és szégyen – egymásba forrva. Annyira sajnáltam a gyereket, hogy reméltem, a szégyen kioltja a gyászt, és sikerül kitépnie magából ezt az anyát. De inkább a gyász oltotta ki a szégyent: kizárta tudatából anyja bűnösségét, és emésztődött hiánya miatt. Szinte mindennap megjelent nálunk, s akkor is ott maradt, ha fiam edzésre vagy gitárórára ment. Azon a címen maradt, hogy befejezi a leckét, de inkább csak tévézett, vagy a magnót bőgette. Néha kijött hozzám a konyhába, és szóba hozta az anyját, hogy a mamám ezt fordítva csinálta, előbb tette bele a rántást, és csak utána a csipetkét, vagy hogy a mamám megpárolta a hagymát a fasírtba, vagy hogy náluk mindig a papája mosogatott. És ilyenkor elvárta, hogy megkérdezzem, kezd-e már megnyugodni, hogy viseli a dolgot a papája. Figyeltem, színészkedik-e panaszkodás közben. Nem kaptam rajta. De ez nem azt jelenti, hogy nem lehetett kiszámítottság is a panaszban, csak ha volt, jól csinálta: nagyon egyszerű és nagyon gyerekes volt minden, amit mondott. Azért nem megy haza, pedig a papája várja, mert otthon állandóan kiderül, hogy nincs ott a mamája. Az iskolában és nálunk is hosszú ideig úgy van el, hogy azt hiszi, még él. Nem mindig fáj. Van úgy, hogy eszébe jut, mi történt, és semmit sem érez. És a múltkor kapott egy ötöst, és valósággal csikart benne a fájdalom, hogy ezt a mamája már nem tudja meg. A papája nincs jól, és azzal akarja lekötni magát, hogy vele, Somával foglalkozik, mert tartani akarja benne a lelket, de ha együtt vannak, akkor folyton arról van szó, hogy a mama nincs többé, és ennek csak sírás a vége, de ettől még nem jön vissza a mama, ez értelmetlen. Ilyeneket mondott hosszú hónapokig, ha kérdeztem, de csak akkor kérdeztem, ha elvárta. Nem volt nagy öröm nekem az ilyen beszélgetés.

Egy év telhetett el, amikor a fiam alig érthetően, izgalmában félbehagyva a szavakat elhadarta, hogy nem elég, ami Somával eddig is történt, most kiderült, az apjának rákja van. Milyen rák? – szólalt meg bennem azonnal az orvos, hogy megbecsülhessem Soma apjának az életesélyeit, mert bár toxikológus vagyok, épp eleget tudok már a daganatos betegségekről is. (Öngyilkosaim nagy része rákbetegekből kerül ki.) A fiam semmi részletet nem tudott. Soma már ritkábban járt hozzánk, sok iskolán kívüli elfoglaltsága volt, nem találtam alkalmat a kikérdezésére. A fiam viszont nap mint nap elmondta, hogy ez már sok, Soma nincs magánál, nem tudja, mi lesz vele, nagyszülei sincsenek, aki rokona van, az mind valahol Nyugaton.

Természetesen alaposan mérlegelni kezdtem, hogy mit tehetnénk érte. Örökbefogadás, ez a legkézenfekvőbb. De számításba vettem, hogy Soma már túl nagy, túl önálló ahhoz, hogy ezt eljátsszuk vele. Nem szülne jó vért, ha ez a szegény, meggyötört gyerek kiszolgáltatottnak érezné magát. Kollégiumban fog lakni, úgyis a következő évben már középiskolások lesznek, és minden hétvégét, ünnepet velünk tölt mint a barátunk. Így gondját is viselnénk, önállóságát is meghagynánk. Zsigával is megtárgyaltam a dolgot, a fiamnak csak annyit mondtam, hogy nem fogjuk Somát magára hagyni. Tépelődtem, nem kéne-e Soma apjával is tudatni szándékunkat, végtére engem hasonló esetben megnyugtatna, ha biztos lehetnék benne, van kire hagyni a gyerekemet. Erre azonban nem tudtam rávenni magamat, nagyon felszínesen ismertük egymást, és nem tudhattam, hogyan viszonyul a betegségéhez. Hátha távol tartja magától a halál gondolatát?

És volt még egy ok, amiért nem rohantam le Soma apját. Motoszkált bennem a gyanú, hogy semmi baja, csak a fiú rászokott a részvétre és a szörnyülködő figyelemre, amit az anyja halála miatt korlátlanul megkapott, s miután már lanyhulni kezdett az érdeklődés, mint minden narkós, új adagról gondoskodott ezzel a rémtörténettel. A középiskolát még együtt kezdték, de másodévtől Soma máshová iratkozott be, a fiammal a barátságuk meglazult. Érettségi előtt még felugrott egy-egy kidolgozott tételért, néha, mintegy udvariasságból, kérdeztem az apja felől, köszöni szépen, megvan. Szívből örültem neki, bár ezek szerint balek voltam annak idején, és teljesen fölöslegesen forgolódtam álmatlanul sok éjszakán át a legjobb megoldást fontolgatva.

Néhány évre szem elől vesztettük, a fiam a rendszerváltozás idején hozta hírét, hogy összefutott vele, a szocik lapjánál lett újságíró, és mondta az írói nevét – valóban láttam az újságban ezt a nevet. Hogy a fenébe vehették fel diploma nélkül? – vonogattuk a vállunkat, hiszen diplomát nem szerezhetett, a fiam is egyetemre járt még. Színészpalántának tehetséges volt, de írói kvalitásokat nem mutatott, persze lehet, hogy később előbújt belőle a tehetség. Mindegy, egy szoci újságíróval nekünk nem sok dolgunk lehet – zárta le a család Soma aktáját.

Mintha valahogy víz alá süllyedtem volna a telefonja után. Nem gondoltam semmi különöset, csak hagytam, hogy úszkáljanak bennem az emlékek. Nem mondhattam el, hogy ezt a Somát, aki rendőrnyomozóként bánt velem az imént, valaha úgy szerettem, mint a saját gyerekeimet, mert nem szerettem istenigazában, épp csak kedveltem, de nem vitás, hogy évekig a családunkhoz tartozott. Így hát valahogy mégiscsak meg kellett emészteni a történteket. És ekkor csöngettek be a lakásba, éjfél felé járt, és aki csengetett, nem kapcsolta fel a világítást a lépcsőházban, én meg részegen és bénultan álltam az előszobaajtóban, rámeredve a katedrálüveg feketeségére.

– Ki az?

– A kopasz itthon van? – hangzott kintről egy még kissé éretlen férfihang. Nyitottam az ajtót, felkapcsoltam a lámpát. Kisebbik fiam épp sorkatonai szolgálatának első félévét töltötte, tehát kopasznak minősült a laktanyai protokoll szerint. Eltávot, azaz eltávozást kapott, elvileg otthon lehetett volna, de persze nem volt. Nagydarab haverja és a haver kis, ázott veréb barátnője csüggedten indult lefelé a lépcsőn.

Micsoda nagy marha vagyok! Mit hittem? Hogy idejönnek valakik, és megvernek, amiért aláírtam egy izét? Szempillantás alatt kijózanodtam, és megdöbbenve vettem szemügyre magamat. Ez én vagyok? Én vagyok ez? Ez a beszart, buta liba?

És még rosszabb is történt. Hirtelen megjelent előttem, mintha vetítették volna, a Somával lefolytatott párbeszéd. Az ő undok és felesleges kérdései, amiket joga se lett volna feltenni, és az én stréber válaszaim. Hogy iparkodtam, úristen, megfelelően válaszolni! Nem tudtam eddig, hogy ennyire a diktatúra neveltje vagyok én is, aki pedig utáltam a diktatúrát. Vagy egyszerűen ez csak a szolgareflex, ami vagy van valakiben, vagy nincs? Hát bennem van, a rosseb egye meg. Mentség-e, hogy még a mi megkímélt korosztályunkba, akiket már nem vittek lövészárkot ásni, nem erőszakoltak meg a fölszabadítók, gyerekként nem kellett ismernünk a csengőfrászt, és keveset fogtunk fel a forradalomból és a megtorlásból is, mert ha valaki börtönben volt a szomszédok közül vagy a családból, mi úgy tudtuk, hogy csempészett vagy okiratot hamisított, mert ilyen érthető magyarázatokkal láttak el minket a szüleink, egyszóval ebbe a mi megkímélt és a felpuhult diktatúrához szocializálódott korosztályunkba is befészkelte magát a félelem. Valahogy kiszivárgott a családi titkok résein. És hát a nekünk magunknak jutott generációs élmények, ha nem voltak is véresek, nem voltak teljesen ártatlanok sem. A rendőr előállított minket, ha nem volt nálunk igazolvány. A fiúknak leborotválták a haját, ha fül alá ért; amennyiben szakálluk is volt, meg is verték őket. Egyszer hatan ültünk egy ötszemélyes autóban – egész éjjel bent tartottak bennünket a fogdán, megmotoztak – ez különösen minket, lányokat érintett rosszul – , a holminkat átkutatták. Mert fiatalok voltunk, és az eleve valamifajta szabályszegésnek számított. Tulajdonképpen röhögtünk ezeken az eseteken, szívesen felemlegettük őket egymás közt, de lám, mégsem volt olyan vicces ez az egész. Itt az eredménye. Beijedten válaszolunk a rendőrmódra feltett kérdésekre. Na, hagyjuk csak ezt a kellemes többes számot! Válaszoltam. Ahelyett, hogy azt mondtam volna: „Drága uram, az én dolgom, hogy mit írtam alá, a maguké meg az, hogy közöljék az anyagot, ha egyszer az MTI-től kapták. Passz!” Jaj, legalább a neveket ne mondtam volna! Hát ott volt előtte a lista! Én meg idétlenül… Legalább akkor tértem volna észhez!

Maradt még egy kis vodka az üvegben. Épp elég részeg vagyok így is – félretoltam.

Nagyon rossz volt, hogy nem tudtam senkivel megosztani a haragomat. A haragot, amelyet saját magam iránt éreztem, de ez az én – valahogy kívülről láttam – egy megviselt és megszomorított ember volt, akiről jól tudtam, hogy szándéka szerint mindig becsületesen járt el, és megtette, amit lehetett. Mégis selejtként került ki az idő futószalagjáról, talán nem is alkalmas a szabadságra. Ego te absolvo – ezzel aludtam el.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.