Archívum

Bársony I.

2011. május

A lépcsőházban nem égett a villany, pedig csöngettek. Az alsóbb emeleteken sem égett, nem szűrődött ki fény sehonnan.

Isten tudja, hogyan konstatálja azt az ember egy szempillantás alatt, anélkül hogy logikusan számba venné a jeleket, hogy valami nincs rendjén. Például hogy azok, akik csöngettek, nem kapcsolták fel a lépcsőházban a világítást. Az is rejtély, hogy miből tudtam, nem egy, legalább két ember áll az ajtó előtt, holott csak valami nagy árnyék körvonala derengett a katedrálüvegen át, a sötétségen belül egy hatalmas, még sötétebb folt, és csak némi mocorgást lehetett hallani. Jézus Mária – elöntött a félelem. Éjfél felé járt. Már elárultam, hogy itthon vagyok, felgyújtottam az előszobában a lámpát. Ki kell szólnom, nincs mese. Talán először befelé kiabálhatnék – gondoltam –, hogy azt higgyék, többen vagyunk itthon. De nem jutott eszembe semmi odavaló szöveg. Mihelyt egyedül maradok, lassú és gyámoltalan leszek, viszont Zsiga és a gyerekeim társaságában megszállottan intézkedem, nyüzsgök, és az agyukra megyek ezzel. Zsiga konferenciára utazott, gyerekeim fene tudja, hol császkáltak, ja igen, a nagyfiam akkor szintén külföldön volt, mert ez az eset az olasz ösztöndíja első évében történt. Nem tudom, akkor is megijedtem volna-e ennyire, ha józan vagyok. De azt az estét csak vodkával bírtam ki. Több vodkával, mint más napokon. Zsibbadtan bambultam a tévé előtt, és először fel se fogtam, hogy becsöngettek a lakásba. Magánbetegeim nincsenek, kórházi riasztáskor telefonon hívnak, soha nem jönnek értem. Aztán megértettem, hogy valóban csengettek, és kiszédelegtem az ajtóhoz. Kábán és szívdobogva meredtem a fekete katedrálüvegre a bejárati ajtón, mintha álmodnék. Teljesen nyilvánvalónak tartottam, hogy a lépcsőházban várakozó alakok összefüggésben vannak az alig másfél órája kapott telefonhívással. Furcsa egy hívás volt. Na, akkor erősítettem rá a vodkázásra. Munka után egyébként is iszom valamicskét, ahogy belépek a lakásba, megyek a frigóhoz, mert hát nekünk nincsen bárpultunk, ahol whiskyt dönthetnék magamba, mint a hazatérő Ewingok a Dallasban, de egyébként pont úgy veszem fel és teszem le a poharat, mintha aznap én is egy zsák dollárt kerestem volna. És nem úgy, mint a roppant nőies feleségeik. Nehéz napom volt. Délelőtt a kórházban osztályértekezlet, délután a rendelőben ügyeltem, ott ért el Hédike, Gyula titkárnője. Gyulával a rendszerváltás hozott össze, bár korábban is ismertük. Üdvöskéje Zsiga egyik baráti körének (több van neki), és mi majdnem minden szilveszterünket ebben a társaságban töltöttük. Én azonban kerültem vele az érintkezést, mert nem érdekeltek a könyvei. Aligha vizsgáztatott volna a műveiből, de én minden művészfélével szemben kollokválási kényszert érzek, megkukulok, ahelyett, hogy letudnám a dolgot a művészetbarát orvosnő lelkesült közhelyeivel. Naná, hogy a hiúságom nem engedi, úgy kell nekem, inkább végigfeszengem a velük töltött időt, amiért nyilván még hülyébbnek tartanak, mintha negédes frázisokat mondanék. Gyulával igazában 1988-ban kerültem közelebbi kapcsolatba: egy Lakitelekről kapott névsort adott át nekünk, és tolmácsolta az elnökség kérését, hogy Zsiga meg én szervezzük meg a kerületben a frissen bejegyzett mozgalom helyi alapszervezetét. Ő is a mi ramaty pesti kerületünkben lakott, ezen csodálkoztam, rózsadombinak nézte volna az ember. Korábban is rájöhettem volna, hogy rózsadombi lakos nemigen jár Trabanttal, márpedig ők az egyik szilveszterkor kész kabarészámot adtak elő a feleségével, hogy hogyan látogatták a katonafiaikat a rozoga kocsijukkal, de valahogy csak viccnek vettem az egészet, aminek nincs köze a valósághoz. Megörültem, hogy szűkebb pátriánk polgáraként talán majd segíteni fog a szervezésben, de csak egy impozáns beszédet tartott, amit a tagság megilletődötten és eleinte tétován, majd kellően nekibuzdulva megtapsolt. A taps tétovaságáról sokat elárult akkor egy véletlenül kihallgatott beszélgetés. A szünetben két férfi azt tárgyalta, hogy ezek az írók, meg kell hagyni, jól összehozták ezt az egészet, de a szónoklatokból már elég volt, most már komoly dolgokról van szó, ehhez már rátermett, gyakorlati emberek kellenek, ezek meg előbb-utóbb ki fognak szorulni a vezetésből. Gyula azonban nem látszott kiszorulni a komoly dolgokból, országos ügyek nyomták a vállát, látszott is rajta, lefogyott, szeme karikás, ezt persze a tévében lehetett nyomon követni, akár egy szappanopera hősének metamorfózisát. Valahogy mégis megkedveltem, exhibicionizmusát elnéztem neki: én nem tudtam volna sem szónokolni, sem nyilatkozni, s talán legtöbbször dönteni sem, márpedig ezeket is muszáj elvégezni valakinek.

Mi nem voltunk hozzászokva, hogy olyan barátaink legyenek, akiknek titkárság áll a rendelkezésére, Hédike hadarását, hogy ilyen és ilyen urat kapcsolja, nem értettem meg, nem is hallottam jól a beteget kikérdező asszisztensnő érces baritonja mellett, ezért meglepett Gyula hangja, a nagyon tapintatos, nagyon udvarias hang. Biztosított arról, hogy bármi legyen a válaszom, ő azt teljesen természetesnek fogadja el, és semmilyen módon nem szeretne befolyásolni. A kérdése: kész vagyok-e nevemet adni egy nyilatkozathoz, amelyet az éppen soron lévő antiszemitizmus-botrány kapcsán kormánypárti értelmiségiek fogalmaztak meg és adnak közre. Felolvasta a nyilatkozatot és néhány illusztris aláíró nevét. Természetesen adtam a nevemet, miért ne adtam volna, sőt, megtisztelő volt ilyen nevek között szerepelnem. Fel is merült bennem, hogy nyilván Zsigát kereste előbb (e gondolattól persze felnyüszít e ponton sok sebet kapott hiúságom), de őt nem találta, s csak aztán fanyalodott énrám. Pedig most történetesen az én nevemnek is van némi hírértéke, gyakran behívnak kerekasztal-beszélgetésekre több tévébe, rádióba is, főleg kábszerügyekben, de ifjúsági bűnözés kapcsán is, azon a héten történetesen a HIV-fertőzés mellett háttérbe szorult hepatitiszveszélyről kellett beszélnem, és nagyon nagy visszhangja volt.

Rendelés alatt a fejemben egyirányú a közlekedés, csak otthon kezdtem el gondolkodni a nyilatkozaton, s hogy a nevemmel fog megjelenni. Hogy is van ez? A kormányon lévő politikai erő rászorul, hogy ilyen, szinte föld alatt összehozott akcióval mentse magát abszurd, nemzetközi píár céljára kiagyalt rágalmakkal szemben? S engem meg gyötör a kétség, hogy helyes volt-e vállalnom a nyilvános kiállást, mit fogok fizetni érte, nem ártok-e vele a családomnak? Néhány hónappal a diadalmas választási győzelem után?! Bezzeg két éve, a helyi szervezet összekalapálása közben még semmiféle aggályom nem volt, pedig a mozgalom akkor még csak féllegálisan tevékenykedett. Nem mérlegeltem, hogy milyen hatással lesz gyerekeim pályájára politikai aktivitásom. Hát igen: hogy is van ez?

Ó, Istenkém, politikai aktivitás! De megtiszteltem magam! A doktornő éjszakánként saját gyártmányú felhívásokat ragasztgatott az omladozó házfalakra, hámló kapukra, reklámmodellek pompás kebelére, autóbusz-megállók oszlopaira, minden fellelhető oszlopra: a doktornő úgy kereste meg az útba eső oszlopokat, akár egy ügybuzgó kutyus. A doktornőnek sebes volt a két mutatóujja, mert csak azokat használja gépelésnél, és több száz példányban kellett előállítani a ragasztásra kerülő anyagot. Ráadásul csak egy táskaírógépünk van, a kórházi nagy szerkentyűket még éjszakai ügyeletben sem mertem igénybe venni erre a célra, ugyanis ha a politikai rendőrségtől nem tartottam is különösebben, az állásomat mindenesetre féltettem. Ez a táskaírógép csak három másolatot tud átütni, tehát négypéldányonként gépeltem le a propagandaanyag mellett az összejövetelekre hívó értesítések százait is, amelyeket aztán nem postán, hanem hírláncot kiépítve juttattunk célba. Mindenkinek négy címet kellett felkeresni. Az üzenetek négyesével voltak kötegelve. A legaktívabb tagokból állt az első kör, ők négyszer négy köteget kaptak, s négy köteget hagytak ott a következő kör delikvenseinél, akik egy-egy köteget vittek tovább, s a hírlánc harmadik hullámában már csak négy cédulát kellett széthordani. Egyáltalán nem konspirációs okokból történt ez, hanem mert nem tellett levélbélyegre a családi kasszánkból. Még az is szívdobogtató izgalommal járt, hogy az összejöveteleken beszedett, ötven–száz forintos belépti díjakból összejön-e az aktuális terembérlet, amelyet persze a konyhapénzből előlegeztem minden alkalommal. Ha belegondolok, elég vicces, hogy a rendszerváltás élcsapatának, az ellenzéki szervezetek első kimerészkedő tagjainak beugrót kellett fizetni, hogy megmentsék a hazát. És a legnagyobb rendszerváltó erőnek nem volt pénze bélyegre. Stencilgéphez is csak elvétve jutottunk, amikor a tagságból valaki nagylelkűen rendelkezésre bocsátotta a sajátját, s az volt az igazi, ha állta a festék és a papír költségeit is. Sajnos, a mi alapszervezetünkben sokáig nem adódott ilyen lehetőség. Fénymásológépről a kezdeti időszakban nem is álmodtunk. De ha csórók voltunk is, annál rangosabbak voltak az önkéntes postásaink! Jászai-díjas színész, Liszt-díjas csellista, magkutató akadémikus, egyetemi docens, világhírű lótenyésztő, mesterszakács, néhány nyugdíjas főorvos, főmérnök, s vitték a takarékossági okból csíkokra felszabdalt papíron s természetesen boríték nélkül küldött üzeneteket a ramaty kerület utcáin, háztól házig. Én meg gépeltem, csak gépeltem, s éjszaka ragasztgattam az utcán az összejövetelekről a híradást, hogy tudjon rólunk, aki netán csatlakozni akar hozzánk, hisz másképp nem jutottunk nyilvánossághoz. Nem győztem csodálkozni, hogy voltak, akik tényleg e kis cédulák útbaigazítása alapján jöttek el, pedig reggelre mindig eltűntek az utcákról. Néha azonnal, ahogy kiragasztottam, mert valaki a nyomomba szegődött. Volt, hogy a gyerekek valamelyike is besegített, és épp a lányom fedezte fel, hogy kísérőnk van. Nem hagytam abba a munkát, de nem is vártam be az illetőt, hogy a szeme közé nézzek – féltettem a gyereket. Valóban csak őt féltettem, magamat egyáltalán nem, mert akkoriban rettentő erősnek éreztem magam, még egy utcai verekedésbe is kész lettem volna beszállni. Szinte hihetetlen ez ma már. A kapualjak hirdetőtábláira kirakott cédulák sem érték meg a reggelt, a saját házunkban sem, s ellenőriztem: a közeli házakban sem. A házmester szedte le? Egy későn hazatérő lakó? Ebből azért lehetett tudni közvélemény-kutató intézetek nélkül is, hogy nagyon sokan vannak, akik nem rokonszenveznek velünk. Pedig folyton a magyar népre mutogattunk. A magyar nép évszázados szabadságvágya mint a legfőbb felhatalmazás a rendszerváltó indulatunkra! Már akkor sejtettem, hogy ezzel a szabadságvággyal valami nem stimmel. Az ilyen sejtéseim miatt nem tudtam jó beszédeket tartani. Megakadályozták, hogy kimondjam azokat a mondatokat, amik másoknak csak úgy spontán a szájukra jönnek. Nekem egyébként sem szoktak a számra jönni a mondatok. Keservesen össze kell rakosgatnom őket. Viszont az éjszakai gépelést, a hírlánc működtetését, az alapszabály-tervezet frissiben kikurkászott jogszabályokhoz való igazítását, majd hosszadalmas megvitatását a mindentudó vezetőségi tagokkal, az ülések egyre szakszerűbb ledirigálását, vagyis széles körű mozgalmi tevékenységemet nem érintette kétkedésem a magyar nép rendszerváltó szándékaiban. Olyan akkurátusan ügyeltem minden apróságra, mintha múlt volna rajtuk valami. Például az üléseken való elnöklés eleinte komoly gondot okozott, soha nem lévén semmilyen szervezetnek a tagja, nem ismertem a szabályokat. Lásd: napirend, jegyzőkönyvkészítő és a hitelesítők megszavaztatása, jelölő bizottság, szavazatszámláló bizottság felállítása, ugyancsak korrekt szavazással, minden alkalommal rákérdezés a nemmel szavazókra és a tartózkodókra, és így tovább. Nekem ez mind új volt, de aztán annál stréberebb lettem az ügymenet betartásában. Az energiáim mozgósításához elég volt, hogy én magam mindenesetre tényleg torkig lettem a hazug, mutyizó pártállammal. A nép meg majd megszokja a demokráciát, ahogy megszokta a Kádár-rendszert is – gondoltam, nem épp népbarát módra. Aki velünk érez, de egyelőre lapít, a sikerektől bezzeg majd felbátorodik, s idővel tízmillió rendszerváltó lesz az országban, ugyanannyi, ahány antifasiszta partizán volt. Az ellenség pedig lapítani fog, most ők következnek, mi lapítottunk előttük eleget. Ilyen magabiztosan készültem a jövőre. Nem is volt érkezésem a mozgalom közérzületi támogatottságán elmélkedni, agyonhajszolt voltam, jó, ha napi négy óra jutott alvásra. Kicsit javult a helyzet, amikor egy ügyvéd nagyvonalúan felajánlotta, hogy az irodájában elkészíti a szükséges számú másolatokat. Gépelnivalóm így is maradt, mert valóban jöttek (ha nem is tömegesen) új emberek a szervezetbe, több százra emelkedett a létszám, ami nekem nem volt színtiszta öröm, mert a névsort mindig újra kellett gépelni a belépők miatt. Szövegszerkesztőről, amelyen egyetlen kattintással lehet ábécérendbe sorolni bármi listát, és elég lett volna csak az új neveket beírni, akkor még épp csak hallottam, egyebek mellett azt, hogy a másik nagy rendszerváltó szerveződésnek van ilyenje, ahogy fénymásológépeik és nyomdagépeik is vannak, meg kiváló grafikusok dolgoznak be nekik, s ezért minden megnyilvánulásuk dizájnos, elegáns, én meg jövök a félbevágott másolópapírral, a kopott indigókkal, kisebesedett ujjbegyeimmel, kész vicc. A mozgalmi munkából legjobban az ábécérend kialakítását és a bővülő névsor újra- és újragépelését rühelltem. Bármi más áldozatot szívesebben meghoztam volna a magyar demokráciáért, mint ezt.

Nyomasztott más is. Néhány emberről teljes biztonsággal tudtam, hogy nem forradalmi vadromantikából kekeckedik, hanem küldetése van, és egyszerűen csak meg akarja akasztani az adott feladat végrehajtását. Kicsit később arra is rájöttem, hogy egy bizonyos személy nem áldozatosságból jelentkezett önként a macerás könyvelői feladatra, hanem mert ily módon minden egyes elküldött levélről, minden ügy minden egyes apró mozzanatáról értesül. Nyilván nem magánemberként emésztette ennyire a kíváncsiság. Volt néhány efféle megvilágosodásom. És nem tehettem semmit. Nem tudtam semmivel alátámasztani gyanúmat, nem állt mögöttünk semmiféle elhárítás, amely a diktatúra titkosszolgálatának változatlan, sőt felpezsdült munkavégzését blokkolhatta volna. – Doktornő! Szigorúan csak négyszemközt mondom, és higgye el, sokat gondolkoztam, hogy szóljak-e, de én régebbről ismerem X urat, és amikor vezetőségválasztás volt, és az volt a feltétel, hogy a jelölt ne legyen párttag, ő nem mondott igazat, mert ahol együtt dolgoztunk, ő volt a párttitkár, csak énrám nem emlékszik, mert én egy külső részlegre voltam beosztva. Az, ugye, önmagában nem baj, ha valaki belátta a tévedését, és az új országért akar tenni valamit, és belép a mozgalomba, megmondta Doktornő is, meg a kedves férje is, hogy örülünk a volt párttagnak is, de csak egyszerű tag lehet, vezető tisztséget egyelőre nem kaphat, és kettős tagság sincsen. Na, én nem tudom, X úr párttag-e még, de ugye hazudott, és most bent van a vezetőségben. Doktornőnek ezt tudni kell, úgy hiszem, és tegyen az információval, amit akar. Elnézést, igazán sajnálom, én nem akarok boszorkányüldözést, de miért nyomul előre egy ilyen komcsi? – pusmogta zavartan a fülembe egy derék szakmunkás, az egyetlen a szervezetben ebből a társadalmi rétegből, akit épp ezért nagy becsben tartottam. Egy másik tag meg az utcán sietett utánam, rendezvény után, és bizalmasan közölte, hogy az országos gyűlésre megválasztott küldötteink egyikének a rövid életrajzában felfedezte, hogy olyan faluban született Románia túlsó szegletében, amely eredetileg is tiszta román volt, a magyar időkben is. Ő ezt véletlenül tudja, mert történészként a falvak két háború közötti népességváltozásáról írta a disszertációját még odaát Erdélyben, és lajstromba vette azokat, ahol nem történt változás. Az a falu a tizennyolcadik század óta román, tiszta román. Ő nem akar rémeket látni, de ez mindenesetre furcsa. És hát ő maga is odaátról jött, mégis azt mondja, nem mindenki angyal, aki Erdélyből települt át. Az ötvenhatos menekültek között is jócskán voltak beijedt ávósok meg személyzetisek, aztán a nyugatiak ajnározták őket mint hős magyar forradalmárokat. Mi, sajnos, kicsit túlságosan idealisták vagyunk. Nem ártana jobban vigyázni.

Igaza volt, de fáradtságomban és tehetetlenségemben mégis kicsit ingerülten reagáltam: De hogyan, drága uram, hogyan? Hogy a nyavalyában vigyázhatnék? Mint történész tudhatná, hogy a szervekkel mi, civilek, nem tudunk semmit kezdeni, mindig saját magukat számolják fel, vagy egyik a másikát, s ez az idő még nagyon messze van. Persze köszönöm, hogy szólt, hátha egyszer hasznát vesszük. – A férfi egy pillanatig rám függesztette szurokfekete szemét, és rekedten, mintha csak krákogna, odavetette: – Azt kétlem.

Láttam, milyen nevetséges vagyok a buzgólkodásommal, mennyire a látszatok világába tévedtem én, a mindig tárgyilagos és tényekkel számoló orvos. Látszatra például mi csináltuk az úgynevezett rendszerváltást, mindenesetre a belőlünk álló szervezetek híreivel volt tele a sajtó, de hogy mi folyik a Kerekasztalnál, azt mi is az újságból tudtuk meg. Már amennyit megtudhattunk belőle. Látszatra vezető voltam egy meghatározó politikai tényezőnek számító szervezetnél, de valójában gyermeteg feladatokat sóztak rám mind az alám, mind a fölém került emberek, amiket mindig az utolsó pillanatban, mindig lóhalálában s mindig csak apróbb szabálytalanságokkal volt lehetséges végrehajtani. Egy héten belül meg kell választani a küldötteket az Országos Gyűlésre, tehát szerezni kell egy termet adott időre, megírni a meghívókat, szétküldeni, a titkos választást a viharos jelölésekkel együtt négyes sebességben levezetni, hogy végezzünk, amíg miénk a terem, mert már lent gyülekezik az utánunk jövő program közönsége, de az emberek morognak, hogy ez így nem demokratikus, miért nem mondhatja el mindenki a véleményét. Levegőt se veszek az izgalomtól, tenyerem tiszta lucsok, de tartom a frontot, s végül megvan az eredmény. Mire jó ez a rohanás? A folytonos időzavar? Elhamarkodott személyi döntések születnek, felszínes információk alapján meggondolatlan véleményeket hangoztatunk, és elsüllyedünk a kicsinyes problémákban. Érzékeltem azt is, hogy a mozgalom központjában már lázasan folyik a helyezkedés, a mi szervezetünkben is akadtak, akik szemmel tartották a pozíciólehetőségeket, és nemkülönben egymást. A parlamenti választásokra készülés minden addigi témát kiszorított, el kellett ismernem, hogy ez teljességgel érthető, sőt, elismertem a párttá alakulás célszerűségét is, ám ez az aktus ráébresztett, hogy az én időm lejárt. Az igazi politika már végképpen nem nekem való. Sokan kérdezték, miért szálltam ki; elvicceltem a választ. – Én csak akkor vagyok hajlandó feláldozni magam a haza oltárán – mondtam –, ha abból garantáltan semmi hasznom nem lesz. Félek, hogy ennek az időnek vége, nyerésre áll az ügy, végül egy miniszteri székben találnám magam, sőt, még akár egy részvénytársaság igazgatótanácsába is beültetnének. Kell az nekem? – Egyébként ha valamit, azt már pontosan tudtam, hogy a karrier veszélye akkor sem fenyegetne, ha maradnék: a forradalom mindig felfalja gyermekeit, a bársonyos forradalom is. Nem csoda, hiszen ezek az elsők többnyire nem éppen azt akarták, amit képes volt kihordani a történelem. És egyébként is túl bátrak, túl konokak ahhoz, hogy jó hivatalnok váljék belőlük. Olyan világosan láttam ezt, hogy amortizálódásom miatt az égvilágon semmi csalódást vagy hiányt nem éreztem.

A kórházban tudták, hogy fórumos vagyok, hogy ott voltam Lakitelken, de fogalmam sincs, hogy a kerületemben betöltött tisztségemről hallottak-e. Eleinte némi respektust tapasztaltam, főleg az igazgató lett velem feltűnően előzékeny, az ő esetében ez volt a papírforma: igazi seggfej káder, sietett jelentkezni az új gazdánál, legalább a közvetítésemmel. Főnököm, a professzor és a főnővér, Irén az első perctől kezdve ott csípett belém, ahol tudott. Nyilvánvaló volt, hogy a másik nagy ellenzéki szerveződésért dobog a szívük, annyi baj legyen, gondoltam, mégiscsak egy platformon vagyunk, s eleinte nem értettem, hogy miért nem hoz minket közös nevezőre az ellenzékiség, miért vagyok számukra nagyobb ellenség, mint a seggfej káderigazgató. Hamarosan beláttam, hogy elementárisabb bennük a nemzeti érzület elutasítása, mint a kádárista demokráciadeficithez fűződő elégedetlenség. Majd megpukkadtam, amikor intelligens, elmerengő arccal azt fejtegették, hogy a cseheknél, ott igen, ott lesz rendszerváltás, mert náluk megvannak a demokratikus hagyományok, de nálunk… nálunk soha nem volt demokrácia, itt a Horthy-rendszer az ősminta, már látszik is, hogy arrafelé tartanak a dolgok. Bezzeg a csehek, és amúgy is, a cseheké egy fejlett gazdaság, seperc alatt bent lesznek Európában. Én történetesen családilag voltam értesülve a csehek demokratikus hagyományairól. Nagyszüleimet és apámékat annyi holmival kergették át a határon ’46-ban, amennyi egy szekérre felfért. Két család esetén az nem sok. A föld, az állatok odaát maradtak. Nagyapám háromszáz évre visszamenőleg sorolta az ükapákat meg a földhozománnyal érkező ükanyákat, valójában nem is a leszármazás miatt, hanem hogy a szántó és a legelő mennyivel gyarapodott vagy apadt a kezükön. Sokkal inkább a földje története volt ez, mintsem a családé. Talán még az elhajtott jószágaik vérvonalát is fel tudta volna mondani. Mekkora cinizmus kellett ahhoz, hogy háborús bűnösnek bélyegezzék őt, amikor ki se mozdult a gazdaságából, nem is ért volna rá, hiszen rászakadt minden, apám a fronton volt! De ezen csak én rágódtam, évtizedekkel később, ő megrántotta a vállát, ha a kitelepítésről esett szó, ki se nézett rejtvényújságjából, amire rászokott építőipari segédmunkás korában, hogy ne a piára kelljen rászoknia az anyagszállításra való temérdek várakozás közben. Hiába, a cseh egy kultúrnép. Nem olyan etnocentrikus, mint a magyar. Majd megpukkadtam, de nem a mi családi tragédiánkkal támadtam oldalba az ájult dicshimnuszt, hanem egy – Zsiga kollégájától hallott – történelmi adattal: a háború után az első zsidóellenes pogrom Prágában volt. Sikerült teljesen szárazon, fapofával kimondanom. Néha nagy vagyok.

És éppen a Tanár Úrral szemben arattam ezt a csöppnyi diadalt. Vele valahogy lebénulok. Ez a „Bezzeg a csehek”-ezés még a választások előtt volt műsoron, bosszantott, de nem szaladt mélyre, a választási győzelem, illetve az ő szemszögéből nézve a vereség után már sokkal keményebb szövegek jöttek. – Győzött a harmadvonal – mondta el szinte naponta, mert mindig talált valakit, akinek újra kifejthette véleményét. – A Kádár-korban a vége felé már megjött a pártvezetés esze, és hagyták érvényesülni a tehetséget – mondta. – Nem volt baj, ha valaki értett a szakmájához, hagyták dolgozni. Itt most azok nyomulnak, akik nem voltak elég tehetségesek, és ezért nem jutottak semmire. A másod-harmadvonal minden szakmából. Meg lehet nézni, hogy kik ágálnak most nemzeti színekben. Jönnek az új komisszárok, és menesztik a szakmai elitet. Én már kibekkeltem egy ilyen korszakot – tette hozzá keserű mosollyal –, most kezdhetek mindent elölről. – A francba – gondoltam dühösen –, szóval én vagyok a komisszár, a nyomuló tehetségtelen, mert ezen az osztályon rajtam kívül nincs más, aki ezzel gyanúsítható. Most mondjam neki, hogy ne féljen, drága Tanár Úr, nem pályázom a posztjára, eszemben sincs? – Ez rossz szöveg, hiba lenne magamra venni a másodvonalbeliek ingét, na ne! Ezt akkor sem, ha nem számíthatom magam a szakma elitjéhez, s ha valóban nem akarok semmiféle posztot betölteni. Inkább hülyéskednem kéne: Tanár Úr, biztosíthatom, ha rendesen eljár az Új Magyarország-félórákra, és beiratkozik egy rovásírás-tanfolyamra, nem lesz baj. – Félvállról kellett volna venni, most már tudom. Miért nem tettem, amikor pedig még az alkalmas szöveg is eszembe jutott a kellő pillanatban? Hát igen, miért. Mert nem voltam benne biztos, hogy alaptalanul vádaskodik. Féltem, hogy valóban gyenge eresztés a mi káderállományunk. – Dilettánsok! – mondták leplezetlen undorral széltében-hosszában kis nyikhajok is az új vezetőkre, közszereplőkre, a kormányalakítás első percétől. És még a régi pártállami manusok voltak mértéktartóbbak; az úgynevezett elit értelmiség, főleg a budapesti, fröcsögött gátlástalanul. Munkált a friss tapasztalat a mozgalomszervezés elképesztően laikus, szegényes körülményeiről, nem csoda, ha volt bennem némi kétkedés, hogy tényleg alkalmas-e ez a most kiemelkedett garnitúra az ország kézben tartására, pláne megreformálására, ráadásul úgy, hogy „vérprofi” gazemberek lesnek rá minden sarokból. Nem hittem igazán magunkban, ámbár dühösen hajtogattam: „Amatőrök? Persze. Ha ők is Moszkvában végeztek volna, akkor nem lennének amatőrök. De, gondolom, épp azért szavazott rájuk annyi ember, mert legalább nem Moszkvában végeztek!” – S ha én sem bíztam „bennük” igazán, akkor képzelhető, hogy a köznépbe mennyire bele lehetett verni: a hatalomtechnika a komcsik kisujja körmében van, és a szürkeállomány a nemzetközi támogatottsággal egyetemben pedig a liberálisoknál. Holott valójában nem volt kisebbrendűségi érzésem a Tanár Úrral szemben. Elég jó orvos, de ki tudja, lett volna-e belőle professzor, ha nem lép be egy alkalmas pillanatban a pártba, s ha nem lett volna évfolyamtársa annak az Izé elvtársnak a pártközpontban, akihez az egészségügy tartozott évekig – a neve akkor sem mindig jutott eszembe, amikor a főhatóságunk volt. Nem csoda, ha most az új pártközpont új potentátjaitól tart, na meg az se lehet kellemes emlék manapság, hogy milyen végtelenül keveset tett hosszú pályafutása alatt mindazokért az „egyetemes értékekért”, mondjuk például az emberi szabadságjogokért, amelyeknek úgyszólván letéteményeseként lép föl, s melyek jegyében intellektuális és erkölcsi fölényben szereti tudni magát. Miért lett volna vele szemben kisebbrendűségi érzésem? Elég jó orvos, semmi több. Én is elég jó orvos vagyok. Ami meg az erkölcsi fölényt illeti… Én mindenesetre nem adtam oda a diktatúrának a kisujjamat sem.

Furcsa, hogy ez a különbség mennyire keveset számított már a kezdeteknél is, s azóta egyre kevesebbet. A liberális pártnak is megvoltak a „megtért” funkcionáriusai és kollaboránsai, a nemzeti pártnak is. S velük szemben nem lett volna ildomos ilyen különbségeket hangoztatni. Tényleg szerencse, hogy ennyire nem érdekel a karrier, mert sokat rágódtam volna ezen az igazságtalanságon, ha korábban bármit is a jutalom reményében tettem volna.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.