Archívum

Az író-kritikus

Ács Margit köszöntése
2011. május

Az utóbbi húsz-huszonöt évben különböző fórumokon megjelent vagy elhangzott esszéit, publicisztikáit és kritikáit most egyvégtében újraolvastam két könyvben, A hely hívásában (Antológia, 2000) s a Jeleneink és múltjainkban (Felsőmagyarország, 2006). Amióta ismerem (a hetvenes évek végén találkoztam először írásaival az Élet és Irodalom novellarovatában), tisztában vagyok Ács Margit írói képességeivel. Elbeszélései a bennük megmutatkozó lélektani érzékkel, szerkezeti biztonságukkal és feddhetetlen stílusukkal keltették föl érdeklődésemet. Alapos tárgyismeretre támaszkodó érvelése, szinte tévedhetetlen ízlése később az úgynevezett „értekező” műfajok területén is meggyőzött. Nem utolsósorban nyomdakésznek tetsző könyvkiadói szerkesztői jelentéseivel, amelyeket a nyolcvanas években volt szerencsém frissiben olvasni. Ez utóbbiakban tapasztalhattam meg, hogy nem csupán a már beérkezett írók műveit elemzi értőn és megbízhatóan, hanem van szíve és mersze az újonnan feltűnt és a valamilyen okból ismeretlenségben lappangó értékek fölfedezéséhez is. Előítéletek és divatok nem befolyásolják, meglátásai egyéniek, és nagy ívben elkerülik a közhelyszerűséget. Ugyanakkor nemcsak az értékekre fogékony elme, hanem szigorú (bár sohasem agresszív) bíráló is: olvasatában hamar lelepleződnek a talmiságok, legyenek bár a hiányos szakmai fölkészültség jelei, a gyors sikervágyból eredő giccs magukat kellető papírvirágai vagy a szerző helyezkedésének elszomorító jelei.

Szépirodalmi teljesítményeit a nem is tudom, hány évig tartó kritikai-publicisztikai kitérő multával, várhatóan a közeli jövőben tudnám értékelni, amikor az elmúlt negyed század társadalmi változásainak tanulságaival gazdagodva, a politikai és irodalmi esszéiben felhalmozott tudást kamatoztatva folytatja elbeszélő művészetét. A közírásban megszerzett fölkészültségével, szentül hiszem, Ács Margit megírhatja korunk regényét (vagy novellafüzérét), azt, amelyet mintegy húsz éve várok az elbeszélőktől, mindeddig hiába. Ez a kor legalább annyi bűnt, gyalázatot, emberárulást, gyors karriert, meggazdagodást, mulandó sztárparádét, panamát, kótyavetyét, váratlan lebukást, tönkremenetelt és kisiklott sorsot mutatott föl az ország életében, mint Mikszáth korában. Jóval többet mindenesetre, mint amennyi örömöt adott eleinte a papírforma szerinti polgárjogokkal. A mai sajtószabadság például elsősorban az élelmes törtetők és a bértollnokok szabadsága. A hangulatcsinálók hahotája a harsány hazugság és a rágalom egyik formája, s az írói siker nem annyira tehetség és tisztesség, mint inkább a „jó sváda” meg a politikának tett gesztusok dolga. Az elmúlt húsz-huszonöt év a regényírók és szociográfusok eldorádója, szinte balzaci aranyideje lehetne akár, ha volna hozzá elég érzékenység, éles szemű tapasztalat, őszinteség és világos fejű, átfogó műveletekre képes észjárás, amely méltóképpen tükröt tartana korunk embere és világa elé. Senkiben nem látok erre alkalmasabbat, mint Ács Margitban.

Sajnálom, ha jókívánságom úgy sikeredett, mintha egy zsák almával ajándékoznám meg az ünnepeltet kerek számú születésnapján, hadd cipelje, ha elbírja. Nem arról beszélek hát a továbbiakban, hogy mit remélek tőle – inkább a meglevő teljesítményeire hívom föl az olvasó figyelmét. Azokra az írásaira, amelyekre alapozom véleményemet. Hátha egy szemernyivel változtathatok azon, hogy Ács Margit ismertsége és elismertsége messze-messze elmarad írói érdemeitől.

Írói erényekről beszélek elsősorban, de ezek a jellem érdemei egyúttal. Az anyanyelvi biztonság és az érzékletes előadásmód afféle „alapkövetelmény”, amelyet az irodalmi sajtóban jelen levő tollforgatók remélhetően teljesítenek is. Ám ezen a téren is vannak kiemelkedő egyéniségek, olyanok, akik messze meghaladják az „irodalmi újságírók” átlagos szintjét. Ács Margit stílusában példaértékűnek érzem, hogy jóval gyakrabban használ érzékeltető képeket, mint színtelen-íztelen-szagtalan fogalmakat; kritikusi jellemzései és ítéletei még találóbbak, mintha az esztétikai szótárak szókészletét óhajtaná felvonultatni írásaiban. Ám hogyha kell, a jelenségek sokaságából leszűrt definíciói és logikai műveletei a tudományosság igényeit is tökéletesen kielégítik. Mesterei maguk is inkább írók, mint tudósok, vagy ha már tudósok, akkor a szakirodalom olyan kiváló nyelvművelői, mint amilyen a régiek közül Horváth János, Riedl Frigyes vagy Bartha János volt. Az egyetemet annak rendje és módja szerint kijárta Ács Margit, de továbbképző „iskolájában”, a könyvsarok olvasólámpája alatt dőlt el, hogy Babits Mihály, Illyés Gyula, Németh László, Szerb Antal, Illés Endre, Vas István, Nemes Nagy Ágnes, Domokos Mátyás és a legjobb kortárs esszéírók lettek legfontosabb tanítómesterei – külföldiek is persze. Julien Benda, Jorge Luis Borges vagy Zbigniew Herbert – hogy is tudnám mindőjüket felsorolni. Ez az „iskola” nem csupán a nagyok kiválasztására készítette fel, hanem arra is, hogy – védekező állásban – fölvegye a harcot a káosz ellen. Mondhattam volna Thomas Mannt is, de a „zsák alma”-effektus visszatart a további nagy nevektől.

Ács Margit egyébként sem kizárólagos Kun-Lun-hegymászó: a kismesterek s a pályakezdők műveit is szívesen mérlegeli, és kifejezi örömét, ha megtalálja bennük és közhírré teheti értékeiket. S közíró típusú kritikusként a szűkebb szakmai szempontokon túl rendre az írói hivatás magaslataira is tekint (s ilyen értelemben mégis a magaslatokat kedveli). Fölnéz oda, ahol – Németh László szép szavával mondva – az olyan földi dolgok, mint a szerelem, a munka, a hivatás, a közösség (legyen bár Európa és az emberiség, a nemzet vagy a család), a szabadság, az egyenlőség meg a testvériség, „üdvösségügyekké” válnak.

Nemrég azt olvastam valahol, hogy a kritika „szekundér” irodalom. Nos, ez így nem egészen méltányos, ez csak a középszerű kritikára igaz. Ami a jó kritikában nem „primér irodalom”, az filológia. Tudomány tehát, ami nem lehet másodlagos érték. Igaz, a naprakész kritikában van egy adag zsurnalisztika is, és a gyors reagálás, a közírói közvetítés aktualizáló jellege újságírói erény. De higgyünk Gyertyán Ervin könyvének, az Egy zsurnálkritikus válogatott szorongásainak: ami valóban jó az újságírásban, az sem „húzza le” a kritikát a másodlagosság szintjére. A jó közíró, a jó kritikus, sőt a jó publicista is írástudó.

A kritikus írástudói felelősségét illetően Ács Margit pedagógus és moralista is. Munkásságában megtaláljuk azt a közérdekűséggel együtt járó szakmai tisztességet, amellyel a látszatok mögé lát. Fontosabbnak tartja az értékeset, mint a felkapottat és sikereset, lényegesebbnek az újszerűt és az egyénit, mint a divatosat. Ez már önmagában is elegendő ahhoz, hogy az irodalmat s az irodalom közönségét egyaránt művelve-szolgálva végezze munkáját. Ám idejekorán fölismerte, hogy Magyarországon az irodalom sokszor több önmagánál. Az alaptípusnak nevezhető magyar tollforgató versben, regényben, riportban, könyvkritikában, s ha kell, a közírás műfajaiban fejezi ki véleményét, társadalombírálatát, felvilágosító szándékát, felháborodását és változtatásra sürgető erkölcsi akaratát közügyeinkben.

Ács Margit közíróként a nyolcvanas és kilencvenes évek fordulója táján, a rendszerváltó értelmiségi elszántságával lépett napjainkig tartó aktív korszakába. Nem hinném, hogy az elbeszélő Ács Margit megtorpanása okozta ezt a változást: a közírás feladatát sürgetőbbnek érezhette, mint a „belletrisztikát” (ennek a fogalomnak is megvan az irodalma, lásd Somlyó György esszéjét az „elsődleges” és a „másodlagos” irodalomról). Csak sejtem – értesülésem nincs róla –, hogy Ács Margit rövidesen előáll valamilyen meglepetéssel, de abban biztos vagyok, hogy társadalomismeretében, tapasztalataiban még jobban megizmosodva, műveltségét, lélektani érzékét és íráskultúráját latba vetve készülnek újabb szépírói vagy egyéb munkái – netán szociográfiái. Bizalommal tekintek ennek elébe, mert céltudatosan építkező és egyre növekvő látókörű írónak ismertem meg őt. Azok a művei jogosítanak föl erre a várakozásra, amelyekben tisztán körvonalazódik esztétikája és társadalmi érzülete. Tanulmányköteteiből világosan kiderül, hogy a minőségi irodalom érdekli. Gyönge művekre, hatásvadász, kérészéletű írásokra nem szívesen fecsérli az erejét – rossz művekről ritkán érdemes írni. A kártékony jelenségeket eredményesebben utasíthatjuk el általánosítva, tendenciákat vizsgáló publicisztikákban. A kritikus és az irodalmi szerkesztő Ács Margit az előrevivő értékre koncentrál, azon mesterekére, akiknek hálás tanítványa volt, s akiknek tudását saját tapasztalataival megtoldva adhatja tovább olvasóinak. Fokozott figyelmet fordít nemzedéktársaira, főként olyanokra, akikkel – hogy is írta Németh László? – valamilyen közös eszme áramlatában halad. Külön kiemelendő, hogy mennyire szívügyének tekinti az anyaországtól elszakított területek magyarságának irodalmát, abból is az érdemeset, a saját közösségére tekintőt, a helyi jelenséget az általános emberi dolgok szintjére emelőt. Az esszéíró és publicista Ács Margit Illyés Gyula nyomában is halad, amikor kifejti, hogy a perifériák és a provinciák vizsgálata az emberi lénynek és a társadalmi világtendenciák megismerésének éppolyan alkalmas terepe, mint a párizsi sugárutak, a londoni parlament környéke vagy Chicago felhőkarcolóinak világa. Akkor is, ha magyarok lakják a „provinciát”.

Irányzatok csak annyiban érdeklik, hogy egy irodalmi szerző mennyiben használja az alkalmazott stílust az élet megjelenítésére és szolgálatára. Az „izmus” vagy a „tábor” nála nem értékszempont. Azt viszont elvárja más nézetű ízlésformáló kollégáitól, hogy ők se rekesszenek ki tehetséges és közhasznú műveket, alkotókat csupán azért, mert „népiek” vagy „nemzetiek”. A nemzeti kultúra nem elvesz valamit az emberiség közös műveltségéből, hanem hozzáad. A világirodalom a 21. században már nem csupán Európa és a belőle sarjadt Észak-Amerika fehér civilizációját jelenti, hanem az egész földkerekségét, ahogy ezt például kiváló pályatársunk, Jánosi Zoltán oly sok bizonyítékkal alátámasztva tanítja. S mi, magyarok, éppen a saját kultúránk ajtaján húzzuk le a rolót, mint valami gazdátlanná és fölöslegessé vált régiségbolton? De hiszen a régiség, a hazai hagyományok nélkül nincs is igazi megújulás, legföljebb második vagy harmadik máslás.

Ács Margit korántsem „nemzedékkritikus”. Említett két tanulmánykötetének könyvszemléi és portréi az előző század elején született Kodolányi Jánosról, Németh Lászlóról, Hajnal Annáról, Borbándi Gyuláról, Hubay Miklósról, Nemes Nagy Ágnesről is szólnak. A névsor a harmincas–negyvenes évekből való kortársakig terjed – legfiatalabb méltatottja, ha jól látom, a negyvenes évek végén született Nagy Gáspár, noha figyelme fiatalabbakra is kiterjed publicisztikáiban. Fokozott érdeklődése a saját, bőven vett korosztálya iránt így is feltűnő: mintha elsősorban azt a korszakot akarná megérteni, amely a második világháborúval kezdődött, s amelyik cselekvő és szenvedő része volt a nyolcvanas években elindult rendszerváltozásnak. Generációszervezésről (mint például Németh Lászlónál) Ács Margit esetében azért nincsen szó, mert ő éppúgy megkésve (pontosabban körülményeitől késleltetve) indult, mint korosztályának számos más íróegyénisége, Tornaitól, Tóth Bálinttól, Marsalltól, Budától, Tandoritól vagy Hajnóczytól Vathy Zsuzsáig vagy e sorok írójáig. Nemzedékét azonban hozzávetőleges teljességében mutatja be, s noha vannak „lukak” az összképben, szemléje megbízható összbenyomást nyújt. A szemlézés mellesleg, reméljük, még folytatódik, akkor is, ha közben visszatér az elbeszélő művészethez.

Nem volna baj persze, ha személyes vonzódásai alapján csak a hasonló gondolkodásúakat választaná ki – de ő a másfélére is kíváncsin és jóhiszeműen tekint. Az eszméiben hozzá nem egészen közel álló, de tehetségében és közérdekűségében vitathatatlan Ladányi Mihályról például ugyanolyan mély rokonszenvvel és empátiával ír, mint a fájón rövid pályát befutó, öntörvényű Hajnóczy Péterről, a stílusteremtő, filozófiai magasságokba föltekintő és lelki mélységekbe alászálló Tornai Józsefről, a csillogón ösztönös pályakezdőből bölcs szemlélődővé lett, de továbbra is szenvedélyes váltásokra képes Ágh Istvánról vagy a hazai neoavantgárd kiválóságáról, Tolnai Ottóról. Megkapó beleérzéssel jellemzi Lázár Ervin prózáját, ügyelve arra, hogy ne adja át ezt a nagyszerű írástudónkat az anekdoták kedves hőséről szőtt legendáknak, hanem humorával együtt is tréfa nélkül, komolyan méltassa őt, akárcsak az emlékirat, a novella és a regény olyan nagymestereit, mint amilyen Vas István, Ottlik Géza vagy Mándy Iván – hogy csak a legjobbakat említsem most az apák nemzedékéből. Remekül jellemzi Balázs Józsefet, az újabb magyar próza egyik legfelelősebben gondolkodó tehetségét, a délvidéki remekírót, Gion Nándort vagy az erdélyi nagymestert, Szilágyi Istvánt. Külön kiemelem két életműkritikáját, amely A hely hívása című kötetében – az írók születési dátumával nem törődve – egymást erősítőn, közvetlenül követi egymást: Orbán Ottóét és Nagy Gáspárét. Két, egymástól meredeken eltérő költői út, mely azonban valamiképpen egyaránt a szívünkbe fut és összetalálkozik. Vagy ne mondjak szívet, Weöres Sándor géniuszát követve mondjak inkább hátgerincet? Amely mint érzékelő központ, a „szépségnek lázmérője”* – de az erkölcsi tartás jelképe is. Ennek pedig Nagy Gáspár volt közelmúltunk első számú jelképes alakja, úgy, ahogy Orbán Ottó az iróniának, a gondolat eleganciájának, egyúttal a forrón lüktető életességnek. Itt említeném meg, hogy Ács Margitban nem csupán az általa művelt és „belülről” ismert epika, hanem a líra avatott bíráját is tisztelhetjük.

Ács Margitban, a kritikusban rengeteg a szeretet. Mondataiból sugárzik az olvasás szenvedélye éppúgy, mint a szerzők iránti, sorstársi vagy pályatársi, sokszor az eszmetársi rokonszenv, mely nem elfogultság, hanem a személyesség egyik megnyilvánulása. Néhány régi nagy kritikusunk – például Komlós Aladár vagy Bálint György – attól óvta a fiatal kritikusokat, hogy ne legyenek részrehajlók, ne barátkozzanak vagy – ahogy Komlós írta – ne „pajtáskodjanak” az írókkal, ne vegyüljenek el a kávéházak és kocsmák törzsközönségével, hanem törekedjenek a teljes pártatlanságra és klubokon, klikken, érdekszövetségeken kívüliségre. Ezek nagyon megfontolandó tanácsok, de mégsem veendők annyira szigorúan, mint az, hogy a képviselőházat vagy a fővárosi önkormányzatot ne nézzék már némelyek keresetkiegészítő börzének. De amennyiben aggályosan betartjuk az említett kritikairodalmi klasszikusaink tanácsát, akkor vajon hogyan állnak össze az olyan progresszív társaságok, amelyek új stílust, észjárást és értéktudatot hoznak művelődésünkbe, mint Petőfié a Pilvaxban, a nyugatosoké a New Yorkban vagy Kassák és körei a Simplonban? Vagy mint maga Komlós is a kedvenc diákjaival, Bálint György pedig Radnótival és más társaival.

Ács Margitnak nyitva van a szíve minden irodalmi érték előtt, de neki is megvannak a szinte életre-halálra fontos elvei, ideái. A rendszerváltás mögöttünk hagyott éveiben, évtizedeiben fölismerte, hogy micsoda játszmák, micsoda manipulációk zajlanak a politikát sokszor szolgaian követő irodalmi életben s egyes prózaírók és költők viselkedésében. Ács Margit nemcsak elméleti vitákban, de személyes példájával is kijelölte az utat a kívánatos alkotói magatartáshoz.

* „Szépségnek lázmérője, hátgerinc, / te légy, te légy bírálóm!” (Weöres Sándor: Harmadik nemzedék).

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.