Archívum

„Ezt az Ács Margitot már különösebb feszélyezettség nélkül viselem”

Beszélgetés Ács Margittal
2011. május

Ács Margit – csaknem harminc évig dolgozott a Szépirodalmi, illetve a Magvető Kiadó berkeiben, miközben a Kortárs kritika-, majd tanulmányrovatának vezetője is volt – az utóbbi bő két évtizedben elsősorban esszéíróként, kritikák írásával, irodalmi és közéleti tanulmányok közlésével, no és „fizikai valójában” irodalmi-közéleti intézmények tagjaként, fórumok szervezőjeként, résztvevőjeként volt – és van – jelen a kulturális-értelmiségi közéletben. Eddigi pályája során birtokosa lett a Füst Milán- (1989), a József Attila- (1991), a Kölcsey- (1999) díjnak, az Arany János-jutalomnak (2000), A hely hívása (2000) című esszé- és kritikagyűjteményéért az Év Könyve-díjnak (2001), a Teleki Pál emlékéremnek (2005).

Szépírói pályáját novellistaként kezdte (Csak víz és levegő, 1977), kisregénnyel folytatta (Beavatás, 1979). 1983-ban jelent meg Kard, korbács, alamizsna című elbeszéléskötete, majd A gyanútlan utazó s Az esély című két kisregény következett 1988-ban. A négy prózakötetet újabbak eddig nem követték, jött a két sűrű szövésű esszékötet, A hely hívása (esszék, kritikák, 2000), valamint a Jeleneink és múltjaink (esszék, kritikák, 2006).

Barátságunk okán tekintsünk el a fenti, hivatalos hangnemtől, az alábbi interjú egy többfordulós e-mail-beszélgetés összegzése.

Úgy illik – hallgatólagosan legalábbis –, hogy egy ünnepi, születésnapi interjú – Isten éltessen, kedves Mara! – mindenképp foglalkozzon az interjúalany életútjával, biográfiájával. De nem is olyan régen terjedelmes, személyes és szakmai sorsmozzanatokat elemző életútvallomást olvashattunk tőled a Magyar Naplóban. Az életedben azóta, kívülről nézve legalábbis, egy jelentős, amellett publikus, tehát másokra is tartozó, nagy változás történt: kiadóba vitted az új novellásköteted. Nem tévedhetünk nagyot, ha azt állítjuk: most kemény munka után vagy, öröm, várakozás, izgalom, fáradtság kavaroghat benned. Nagyjából két évtized szépírói hallgatás után: mert ez utóbbi húsz év az esszék, tanulmányok, irodalmi kritikák, a közéleti feladatvállalások időszaka volt. Azt kérdezném tehát mindenekelőtt, s ez a kérdés máris több részből áll: miért e sokévnyi csönd? Írói elbizonytalanodás volt? Vagy: valamiféle hiányérzetet próbáltál enyhíteni, s azért a roppant sokirányú, egyben azonban roppant időigényes közszolgálat: írószövetségi választmányi, elnökségi, művészeti akadémiai feladatok, politikai szerepvállalások, szervezés, demonstrálás, rengeteg utazás? Egyáltalán, miért e sok esztendeje tartó, rendkívül intenzív közéleti jelenlét?

Így nézett ki ez a húsz év egy külső szemnek? Közéleti jelenlét? Persze sokat jöttem-mentem, de hát csak egy-egy rövid időszakban járt a civil szerveződésekben való részvétel annyi tennivalóval, hogy mellette nem juthatott volna idő a novellákra, regényekről nem is beszélve.

Félre ne értsd! A közéletiség fogalmát én nem szitokszóként értelmezem. Ellenkezőleg, ahogy kellene, illenék: a közért, a közösség érdekében cselekvő, az életünk kereteire, a valóságunkra figyelő emberre utalok. Adyra gondolok: „Mert jaj annak, aki kihull a Mából”.

Hogy miért, hogyan és milyen feladatokba sodortak bele politikai, közéleti bosszankodásaim, olykor düheim, később majd válaszolok erre is, de előbb a szépírói hallgatás valódi okáról szeretnék beszélni. Igen, az 1988-ban megjelent, két kisregényt tartalmazó prózakötetem után elbizonytalanodtam. Az irodalmi életben hatalomra jutott divat képviselői egyszerűen ignorálták a klasszikus modernség formajegyeit viselő kortárs alkotásokat, és bár nem nagy dicsőség, hogy a szakmai mellőzés megviselt engem, hiszen egy írónak sokkal függetlenebb, önállóbb személyiségnek kéne lennie, ám sajnos nem tagadhatom: megviselt. Nem ágaskodott bennem a dacos önérzet, hogy azért is megmutatom, életképes prózát lehet írni az én módomon is. Már csak azért sem önérzeteskedhettem, mert a rendszerváltozás időszakába futottunk bele, és szinte ránk dőltek az új élmények, az új ismeretek a közelmúltról, mindent elöntöttek az érdekesebbnél érdekesebb emlékiratok, dokumentumkönyvek, amelyek a diktatúra tabuit döntötték halomra, és hirtelen anakronisztikus lett az a passzív rezisztenciához illő jelbeszéd, amely a vérembe, vérünkbe ivódott addig. Mert hiába számítottak az írásaim „realistának”, a valóság fikciós, imaginárius megjelenítőinek, az életről szerzett tudásom legfontosabb mozzanatai csak áttételes formában, utalásszerűen íródtak beléjük. A valósnak látszó párbeszédekből hiányoztak a tényleges beszélgetéseink mondatai. Ezt a mai nemzedékek megvetéssel öncenzúrának nevezik, mi, akik egy öröknek hitt diktatúrában igyekeztünk igazat írni – annyit, amennyi legálisan még lehetséges volt –, szomorú belátással nevezzük annak. Egy ideig a megváltozott akusztikában használhatatlannak éreztem a torkomat hangképzésre, de ezt egy percig sem bántam: eufóriásan lubickoltam a nyílt beszéd hullámaiban. Persze sejtette, sőt tapasztalta az ember, hogy bizonyos tabuk továbbra is vannak és lesznek, de annyi szókimondás is felszabadító hatású volt, amennyi – főleg a rendszerváltozás megindulásakor – ellepte a sajtót, a közéletet.

Több évig nem is gondolhattam írásra – egy megkezdett regény elakadása kellően felvilágosított írói apparátusom lefagyásáról –, mert mohón figyeltem a történésekre, és új hangomra sem találtam rá. Kísérleteztem vele, tanúsítják a kilencvenes évek közepén a Hitelben megjelent novelláim, amelyek a most elkészült kötetbe is, átdolgozva, bekerültek. A Hitel szerkesztői vasalták ki belőlem, jótékony erőszakossággal, és akkor született meg a mostanában tető alá hozott novellaciklus ködképe. Ebben az időben, tehát a kilencvenes évek közepén már nem az országos és személyes megújulás eufóriája ütötte ki a tollat a kezemből, hanem a reményeimben és a barátaimban való hatalmas csalódás, amelyben a hozzám hasonló érzületű, gondolkodású emberek százezreivel osztoztam. De a megesett történetek, az előadódó helyzetek inkább groteszkek voltak, mint tragikusak, az országos történések is és az egyes ember sorsában, kapcsolataiban bekövetkezett fordulatok is. Ehhez az életélményhez nem lehet drámai hanghordozással közelíteni, bármekkora fájdalom gyűlt is fel bennem, meg nem is tanácsos – gondoltam –, hiszen csak az irónia, a szarkazmus segít kimászni a meddő és szánalmas önsajnálatból. MroŻek abszurd humorát irigyeltem a legjobban, de ilyesféle könnyedséget nem találtam magamban. Körülbelül 2000-re sikerült a belső biztonságot megszereznem. Valamifajta bizonyosságot abban, hogy jól látom a világot. Mondhatnám, hogy hinni kezdtem az igazamban, de ez így nem lenne pontos, mert én csupán bízom az igazamban, de készen állok csiszolni rajta, felülbírálni, szembesíteni másféle igazságokkal. Ez talán másoknak sem ártana, de prózaírónál elengedhetetlen tulajdonság, hiszen valamennyire minden szereplőjének az igazát be kell látnia. 2000-ben tehát újrakezdhettem volna a prózaírói pályát, feltöltődtem és megerősödtem addigra.

Nem akarom mentségül felhozni, hogy az új évezredben az imént említett divatos irodalomszemléleti paradigma még nyomasztóbb kizárólagossággal írta elő követelményeit a magyar írók számára, és az én irályomra való fogadókészség teljes hiánya lelohasztotta pislákoló „ihletemet”. Azt sem, hogy szerkesztőként nyakig az irodalmi világban élvén nap mint nap elborzadtam, hogy mekkora könyvtúltermelés van, főleg ha ahhoz mérjük, hogy szinte teljesen elfogyott az olvasóközönség, vagyis nemcsak szakmai, társadalmi „megrendelést” sem érzékelhettem. Mindezek, ha nem is ösztönözték íráskedvemet, már nem is vehették el. Viszont nyugodtan hivatkozhatom arra, hogy éppen e két ok miatt a Kortárs rovatainak szerkesztését (akkor még a tanulmány- és esszérovat mellett a kritikai rovat is az enyém volt) végvári harci cselekedetnek foghattam föl, és ezért sok erőt öltem bele. A Kortárs a magyar irodalomnak évszázadok során kiformálódott értékrendjét, irodalmi igényét képviselte a posztmodernnek nevezett korszak háromszor hét szűk esztendejében, és otthont adott máshol mellőzött, kiváló szerzőknek – nagyon fontos volt tehát, hogy megőrizze a tekintélyét és színvonalát. A folyóirat-szerkesztők általában másodállásban, heti egy-két napban szerkesztenek, én ennél sokkal több időt töltöttem a Kortárssal, igyekeztem ott lenni az irodalmi élet eseményein, konferenciákon, könyvbemutatókon, hogy jó írásokat halásszak ki, új szerzőket toborozzak. Gondolom, ez is közéleti jelenlétnek látszhatott, de a szerkesztői munka része volt.

A másik külső körülmény, amely feltartóztatott az új pályaszakasz elindításában: 2000-ben kezdtek születni az unokáim, és 2006-ig heten lettek, három kisfiú, négy kislány. Neked, Ibolya, mondanom sem kell, hogy mit jelent ez. Eszemben sem volt kimaradni a felcseperedésükből. Márpedig írás közben emberi fogyasztásra alkalmatlan vagyok. Már nagyocskák, és immár egy-egy időre szabadságolhatom magam a nagyanyai szolgálatból.

Hát inkább efféle okok magyarázzák a húszévnyi csöndet, és nem az, hogy elhódított a közélet.

De ígérted, hogy a közéleti szerepvállalás körülményeire is sort kerítesz: voltaképpen az esszéíró megszólalásáról beszélünk.

Két esszével kezdődött a nyolcvanas évek végén. Határ Győzővel szálltam vitába, aki vitriolos gúnnyal, három nyugati nagy nemzethez tartozó professzor figurájába beköltözve kárhoztatta a magyar irodalmat belterjes problematikája, köldöknéző szemlélete miatt, mert szerinte ezek az alapvonásai akadályozzák meg, hogy betagozódjék a világirodalomba. Előtte is, azóta is sokszor szembesültünk efféle megítéléssel, és hogy az egyetemesség fiktív ismérveivel bunkózzák le irodalmunk legsajátabb részét – miközben az a kisebbik baj, ha a külföldi olvasónak nem kell a sajátosan magyar irodalom (persze korántsem biztos, vannak ellenpéldák!), a nagyobbik baj, hogy a magyar olvasónak egyre kevésbé kell. Aki ismeri az erre következő húsz évben írott esszéimet, láthatja, hogy mániákusan védelmeztem a nem önmagára zárult, csupán csak önnön talajáról sarjadt irodalom értékét a kisszerű provincializmus vádjával szemben. A másik megszólalásom Balassa Péter Magyar Nemzet-beli cikkére volt válasz, amelyben azt vetette a többségi magyarság szemére, hogy az elmúlt negyven év folyamán elmulasztotta megkövetni a magyar zsidóságot az ellene elkövetett bűnei miatt. Emlékeztettem, hogy egy megszállt ország nem rendelkezik szabadon a lelkiismeretével, emlékeztettem Bibó nevezetes és példa nélkül álló tanulmányára a rövidre szabott, viszonylagosan szabad évekből, s hogy a többség és kisebbség efféle kijátszása egymás ellen olyanoknak áll érdekében, akik meg akarják akadályozni az ország értelmiségének az összefogását az előttünk álló feladat elvégzésére. 1989-ben írtam ezt – ma sem értem, honnan vettem a bátorságot hozzá! Éppen akkoriban az MDF józsefvárosi csoportját szerveztem, romantikusan és mulatságosan szegényes körülmények között.

Mint egyik új novellád (Bársony) orvosnő hőse, aki a „konyhapénzből” előlegezi meg a terembérlet árát, mert a „rendszerváltás élcsapatának” nem volt pénze még a meghívók bélyegére sem. Romantikus, mulatságos és – ironikus.

Talán ennek az abszurd helyzetnek a pátosza vitt bele, hogy megszólaljak. Az MDF-szervezés országos fontosságú ügy volt, még ha egészen laikus módon ment is végbe. Valaki telefonált nekünk – akkor még Domokos Mátyás felesége voltam –, hogy küldenek majd Lakitelekről egy listát a kerületből nyilvántartott tagokról, és hozzuk létre a helyi szervezetet. Ennyi. Mekkora izgalommal járt, uramisten! Aztán a mozgalom megnőtt, megizmosodott, párttá alakult – abba már nem léptem be. Nem akartam politikus lenni, alkalmatlan lennék rá, mert szeretek a saját fejem után menni, és mindennél jobban szeretem a lelki szabadságomat. Inkább a valamitől való szabadságot, mint a valamire valót, mert tulajdonképpen nem vagyok aktív, kezdeményező természet. Ezért is furcsa, hogy a kilencvenes évek közepén is írtam néhány vitairatot izzó közéleti kérdésekről. Ennek is a sértett igazságérzet, a felháborodás volt az oka. Minthogy az MDF-et a népi mozgalom hagyományához kötődő írók alapították, a politikai ellenfelek kampányaiban az egyértelműen társadalmi reformokat megcélzó népi mozgalom kirekesztő, rasszista, modernizációellenes fantomként szerepelt. A rendszerváltozás idején népi írókról, népi irodalomról a paraszti osztály felszámolódása miatt már nem lehetett volna beszélni, mégis népieknek, népieseknek nevezték a nemzetben gondolkodó értelmiségieket, majd elverték rajtuk a port, hogy nem is népiek, hiszen hol van már a parasztság. Ez a fogalomhasználati zűrzavar, a történelmi tények elferdítése a zsigeri gyűlölködés tünete és egyszersmind táptalaja volt, és egyre kétségbeesettebben láttam, hogy a fiatal nemzedékeket ügyesen elfordítják a magyarságuk vállalásától, mert a nemzeti tudatot azonosították a sikertelenséggel, a korszerűtlenséggel, a nevetséges, öreges történelmi pátosszal. Az elvakított tömeg már nem védte önmagát, országát, jövőjét sem a gátlástalan nyerészkedők, sem a – jogi kifejezéssel – rosszhiszemű birtokfoglalók manipulációival szemben. Semmi egyebet nem akartam, csak tisztázni a fogalmakat, elutasítani az előítéleteket, hogy világos legyen, mi a tétje a Kulturkampfnak. Valószínűleg ezek az esszéim a ludasak abban, hogy mint harcos amazont kezdtek számon tartani. Talán ezért választottak be az írószövetség választmányába, majd elnökségébe, ezért ajánlott Nagy Gáspár a Magyar Művészeti Akadémiába. Akkoriban kapcsolatba kerültem a Professzorok Batthyány Körével, és Lovas Rezső professzornak segítettem a Szent István-tervnek nevezett nemzetstratégiai összefoglalás megszerkesztésében, amely a Fidesz 2006-os veresége után látszólag elsikkadt, de máig tapasztalom, hogy az abba foglalt gondolatok átszövik a politikai közgondolkodást.

Szerencsém, hogy az Antológia Kiadó 2000-ben, a Felsőmagyarország Kiadó 2006-ban esszéim, kritikáim kötetbe gyűjtésére biztatott, mert így legalább van valami kézzelfogható nyoma – a Kortárs bekötött évfolyamain kívül – majdnem húszévi munkámnak.

A Kontárok ideje – ez új köteted címe – voltaképpen egyetlen témát jár körül: a rendszerváltás eseményeit. Nem tudod, nem is akarod leplezni, hogy ki szeretnéd beszélni magadból ezeket az éveket. Nincs metaforikus célozgatás, nincsenek megfejtendő jelképek, feltöretlen kódok, nincs politikai, ideológiai sugalmazás: nyílt és egyenes véleménymondás van. Hőseid határozottan vállalják politikai meggyőződésüket, s osztják meg az olvasóval reményeiket, csalódásaikat, ítéleteiket. Magánbeszélgetéseinkből tudom, hogy épp emiatt volt benned aggodalom: kapsz-e kiadót a kéziratra. Reálisnak bizonyult az aggodalmad?

Attól azért nem féltem, hogy nem fogom tudni megjelentetni a kötetet, hiszen nagyon széles spektruma van most a kiadóknak, és a Kiadói Főigazgatóságtól sem kell engedélyt kérni. De számolnom kellett azzal, hogy jelenleg minden kiadó pénzgondokkal küzd, s talán nem akarja pénzforrásai egy részét kockáztatni egy kényes politikai kérdéseket is feszegető kiadvánnyal. Szerencsére nagyon hamar rátaláltam a Helikon Kiadóra, amely szívesen vállalta a kötetet. A kritikai fogadtatást majd meglátjuk. Igazán nem bánnám, ha az én szemléletemet minden bizonnyal sérelmező balliberális olvasók hangot adnának ellenkezésüknek, mert az esszéimet az elhallgatással lehetett hatástalanítani.

A novellák amolyan álperszonalitással, leplezett személyességgel (amilyen például a központi alakká tett figurák „félrevezető” név- és nemjelölése a nagyon is létező, valós adatok, nevek, tények tömegében) az irodalom teremtett világa felé terelik az olvasót: miközben az elbeszélő én szinte végig uralja az elbeszélt ént. Azaz: így vagy úgy, mintha minden fontos hősöd a te alteregód lenne. Mindegyikre a saját eszmerendszered közvetítését bízod: a közéleti esszéidben megfogalmazott kételyek, intellektuális, ideológiai, politikai vélekedés, értelmezés, helyzetelemzés foglalkoztatja a katona fiait látogató szülőket, a kertjében szöszmötölő, a világtól egy falusi házba elvonulni kénytelen értelmiségi asszonyt, a képviselőt, az orvosnőt. Mintha minden hősöd a te identitásodat építené föl. Jól látom?

A novellák kihordásakor nem az eszmék érdekeltek elsősorban. A történetek, a helyzetek foglalkoztattak. Ezek egy része – hiába is tagadnám – egy-egy általam megélt élethelyzet transzformálása. De nagyobb része teljességgel fiktív, megfigyeléseken alapul. Talán csak két rövid novellában „beszéltem el” saját magamat, a többi novella elbeszélő énje és elbeszélt énje kitaláció, legfeljebb néhány fontos tapasztalatomat adtam át nekik. Azok a novellahősök, akiket az imént említettél, különféle szinteken, de egyaránt politizáló intellektusok, mert az adott időszakban, 1988 és 1994 között, amikor a ciklus novellái játszódnak, mindenkinek határozott véleménye volt a világ folyásáról, és igen sokan aktívan is részt vettek valami megmozdulásban. Nem a szócsöveim, hiszen én már elmondtam a magamét az esszéimben, hagyhattam őket „élni”, ám ahogy egy-egy élettényt nekik adtam a magaméból, megkaptak egy-egy eszmélkedő pillanatot is. Az értelmiségi alakoknál elég természetesnek tartom, hogy végigvigyenek egy gondolatot, s a beszélgetéseikben olykor okoskodjanak is, de azt a munkát, amit az esszékben elvégeztem, nem bíznám rájuk, végül is civilek – nem az alteregóim. Ráadásul mindazok a történetek, amelyek megesnek velük, hitelesebb, gazdagabb közlések róluk és az adott időszakról, mint elvont fejtegetéseik a helyzetről. A kommentárok és önreflexiók mégsem külsőséges díszek a novellán, mert szerves részét képezik a történéseknek, s a korszak szellemi közegét idézik fel, persze csak jelzésszerűen. Töredékek az egykori esszéimben kidolgozott gondolatmenetekhez, állításokhoz képest. Ugyanígy töredékesen bukkan fel a szereplőim identitásában az én személyem, az én identitásom. A ciklus egyik-másik darabjában a főhősök nem értelmiségiek, de az ő személyiségükbe ugyanannyi részt építettem a magaméból, mint az értelmiségi alakokéba, holott ezek nem „esszében gondolkodnak” (a „prózában beszélni” analógiájára mondom így). Persze ők sem tekinthetők alteregóimnak.

Egy 2002-es vallomásod szerint: „Az elmúlt tizenkét évben az esszé… honleányi szolgálat… ez tulajdonképpen a Kulturkampf következménye.” S örülsz annak, ahogy írod, „hogy… ezt a munkát elvégeztem, mert azt gondolom, hogy ezeknek a gondolatoknak a helye tényleg esszében van inkább, mint egy novellában vagy egy regényben… Nem arról van szó, hogy nem lehet rábízni ezeket a gondolatokat szereplőkre, cselekményre, satöbbire, de elnehezíti, és valahogy ki is oltja sokszor egymást az érzelmi anyag, az életanyag és az esszéanyag, a politikum.” Úgy látszik, mégis maradt elmondanivalód a novellákban is.

Igen, így, hogy fejemre olvasod a régebbi véleményemet, el kell ismernem, nem tudtam eléggé mentesíteni a politikumtól ezt a novellaciklust, nem tudtam kizárni szereplőim életéből azokat a csalódásokat és tiltakozó reflexeket, amelyek a novellák történéseinek idejében engem is esszéírásra sarkalltak. Képtelenség is lett volna, hiszen a rendszerváltozás első éveiben a politika mindent áthatott. De ismétlem: nem az eszmék fűtöttek, hanem az életanyag. A rengeteg apró, árulkodó utcai jelenet, amelynek tanúja voltam. Az átrendeződött baráti és rokoni kapcsolatok sora. Az elbizonytalanodott egzisztenciák szívszorító jelenléte a környezetünkben. S másfelől meg, minden szorongás és csalódás ellenére, az élet kitágulása a határok megnyílásával, az új ismeretekkel, a létharc apró győzelmeivel. Mert azért a rendszerváltozás ezt is magával hozta. Valóban tudatosan vállalkoztam a számadásra a rendszerváltozás első éveiről, csakhogy mint élettapasztalatot akartam megörökíteni, és nem elvont erkölcsi, történelmi mérleget készíteni róla, de természetesen a tapasztalatok közé tartoznak a közéleti indulatok is. Mi tagadás, nem törekedtem szociológiai kiegyenlítettségre, a balliberális közeg csak epizódszerepekben jelenik meg a kötetben, a vezérszólam azé a gondolkodásmódé, amelyet általánosan a konzervatív, nemzeti érzelmű értelmiségiekhez köthetünk. Tudom, hogy a magyar szépirodalomban újabb időkben szokatlan az efféle aktualitás – úgy tudom, más közép-európai országokban viszont éppen a rendszerváltás folyamatáról számos mű született már. Csúszós pálya, kétségtelenül, de jó mesterségbeli lelkiismerettel merészkedem ki rá, mert a novelláimban a politikai gondolatok is mind valamilyen élethelyzetben kerülnek felszínre, fogalmazódnak meg. Nagyon nagy kudarcnak érezném, ha ezek elnyomnák a kötetben az életet.

Ma már alig-alig értelmezhetők az ilyesféle poétikai ítéletek: megújítja a novellaformát, új prózatechnikai elemeket használ, időt és teret kever stb.; a „műfajok létformája” (Imre László) manapság már olyannyira változatos, hogy jóformán semmilyen poétikai megoldás nincs, ami egyszer vagy többször ne lett volna már. Tehát a te erőteljesen intellektuális esszénovelláid sem műfajtechnikai értelemben újszerűek, habár több esetben választod a nagyon mozgalmas, feltördelt szerkezetet, egyik novellád alcíme is Patchwork (foltmunka), vagyis a kisebb-nagyobb elemekből, esztétikai egységekből fölépített műegész a jellemző prózapoétikai technikád – számomra mégis izgalmasabb a tematikai konokságod. Aminek ugyanakkor van egy sajátos, erőteljes, nem tudom, szándékos vagy talán általad észre sem vett, tömény alanyiságú alkotás-lélektani „tünete” is, egyféle árulkodó technika: a női lélek megjelenése a férfi hősben. Érthetőbben: ha a novellában az elbeszélő íróé a nézőpont, akkor a férfi hős férfias karakterként teremtődik meg. Ám ha az elbeszélt hős veszi át a szót, akkor az egyes szám első személyű beszéd kihozza belőle a közmegegyezésesen női vonásokat (hangsúlyos érzékenység, érzelmi reakciók, könnyek, sírás, a részletek pontos észlelése például). Ezt leginkább a kötet kisregény méretű, hosszú elbeszélésében, A te dolgod címűben látom (amely elbeszélés egy tanárból képviselővé lett férfi csalódásokkal és kijózanodással teli négy esztendejének története). Én ezt nem annyira a női író, férfi író, tehát női mű és férfimű különbségének feltételezésével magyarázom, hanem épp abban az erős belső kényszerben látom az okát, amellyel a szépirodalom formai keretei között is meg akarod mutatni a téged nagyon foglalkoztató erkölcsi, politikai, eszmetörténeti problémákat. Szóval nem tudod nem megmutatni magadat. De miért volna az esszénovelláknak kisebb a műfaji létjogosultságuk, mint például egy lélektani novellának, amely típusból ugyancsak találunk mind a régi, mind az új kötetedben számosat? Miért ne lehetne egy novellában, sőt egy kötetben is erőteljes, amolyan felvető szál az intellektualitás? Miért ne határozhatná meg a novellahősök életét a töprengő önelemzés, ha egyszer a hősök ilyen karakterek? Nem hiszem, hogy ez minőségesztétikai kérdés volna. Szólj, ha rossz úton járok!

Hogyne volna létjoga az esszénovellának, épp annak ne volna, amikor, ahogy te is utaltál rá, már minden műfaji létforma előfordult a művészetben. Csakhogy szerintem attól még, hogy a szereplőknek elveik, gondolataik vannak, nem biztos, hogy az esszénovella műfaji csoportjába kell utalni az elbeszélést. Születésnapi eszmecserénk nem alkalmas keret arra, hogy megvitassuk ezt a műfaji kérdést, csak vázlatosan mondhatom el, hogy esszénovellának azt az írásművet nevezném, amely az intellektuális tartalomra fókuszál, minden más csak kellék, ürügy, vivőanyag benne. Például egy önelemző naplót formázó vallomás vagy általában a nouveaux roman égisze alatt született analitikus próza. Ilyesmit sohasem akartam írni, nem mintha kétségbe vonnám a műfaj lehetőségeit, egyszerűen csak nem izgatott. Mint már szó volt róla: a valóságdarabokat akartam megmenteni, a leleteimet, amelyek, bevallom, még ha kinevetnek is érte: a kincseim. Én szívesen gondolok arra, hogy ebben a kötetben a mai falu a bezárt munkahelyekkel éppúgy megjelenik, mint a Varsói Szerződés utolsó hadgyakorlata, a kutyafarmot működtető macsó fiatalember éppúgy, mint a balkáni háború elől idemenekült katonaszökevény, a taxisblokád lezajlása, mint egy határszéli vasutas küszködése a megélhetésért kis gazdasága ezerféle hasznosításával. Egy kórházi osztályra éppúgy ráül a politikai feszültség, mint egy külvárosi konyhában egy majdnem írástudatlan, haldokló öregasszony és unokája kapcsolatára – szereplőim tehát igen széles társadalmi skálán regisztrálhatóak. A kisregény a képviselőről az egyetlen a ciklus darabjai közül, amely valóban sok olyan dialógust és merengő félórákban elgondolt gondolatot tartalmaz, amelyek részét képezik ugyan a főszereplő napi gondjainak, de ugyanakkor intellektuális teljesítmények, ha úgy tetszik, esszék. Emellett azonban feltűnően eseménydús az elbeszélés: a képviselő végigszenved egy válást, öngyilkos lesz a barátja, apja meghal – nem sorolom tovább a fordulatokat, hátha valakinek kedve lesz elolvasni, ne lőjük le az összes poént. Hogy mégis hajlok a kompromisszumra, s ezt esszénovellának ismerem el, annak az az oka, hogy a történet valódi tétje néhány kiélezett erkölcsi kérdés – s ezek határozzák meg a hősöm életét.

Túl sokat beszélünk erről a képviselőnek felcsapott vidéki tanárról, de reflektálnom kell arra is, amit a benne megjelenő női lélekről mondtál. Hálátlan interjúalany vagyok, mert remek kérdéseiddel rendre vitába szállok. Nem hiszem, hogy egy férfi, pláne egy humán szakos tanár ne lehetne érzékeny, szemlélődő, ne zokoghatna fel egy temetésen. Máskor meg fapofával viseli el a nyílt sértéseket. Ha van benne nőies, ácsmargitos, semmiképpen sem tudatos írói fogás, mert írás közben ő voltam, nem én. Jó néhány dolgot például csak ő gondolt el, az esszéimben nincs nyoma. Sajnos nem tudhatom, milyen lennék, ha lenne bennem egy Y kromoszóma is. Az én tépelődő képviselőm bizonyára mégsem valódi férfi, mert beleszeretni nem tudnék.

Forduljunk most kicsit a biográfia felé. Elmondanád, mi volt az a „pimf ügy”, amit 1956-ban (vagy ’57-ben?), gyerekként, gimnazistaként műveltél, hogy, amint írod, „ennyi ember, nagy, izmos, kihízott negyven-ötven éves férfiak napokon keresztül foglalkoznak velem, kihallgatásokra hurcolnak, otthonról elvisznek… És rettenetes félelemben voltam végig, hogy elárulok valamit, akaratomon kívül is kifecsegek valamit, amit nem tudok.” S ami téged, mármint a zaklatások, a megfélemlítő kihallgatások, vagyis „tulajdonképpen a megtorlás… tett egy életre elkötelezetten antikommunistává és rendszerellenessé”. Ezzel a kérdéssel szeretnék visszautalni megjelenés előtt álló novellásköteted hőseinek elkötelezett és nyílt „antikommunista” meggyőződésére: itt keressük a forrást?

A traumáink elemien meghatározzák a világszemléletünket. Jobb lenne, ha az ember belső belátásból, elvekhez fűződő értékválasztásból formálná ki egyéni morálját, ahogy mondjuk Rákóczi, Széchenyi, a reformkori nagy nemzedék s később is oly sok kiváló értelmiségi. Mint idealista filosz minden bizonnyal saját megrázó tapasztalataim nélkül is a mostanihoz hasonló nézeteknél kötöttem volna ki, de nem tagadhatom: az 1957-ben, 1958-ban begyűjtött rendőrségi és bírósági élmények megpecsételték a rendszerellenességemet. Talán félrevezető, hogy az általad idézett interjúban antikommunistának neveztem magam, mert az engesztelhetetlen harag nem a kommunista ideológiával szemben vert gyökeret bennem, hanem a diktatúrával szemben. Ha más ideológiával gyakorolták volna a diktatúrát, éppúgy ellenségévé lettem volna. A „pimf ügy”, ami ürügyet szolgáltatott történelemtanárom bebörtönzéséhez (szemidegsorvadásban szenvedett, és gyógyszer híján a vizsgálati fogság ideje alatt megvakult), egy diáksztrájk volt, amelyet Zugló középiskoláiban szerveztünk 1957 februárjában mi, a tanár által vezetett „önképzőköri” csoport. Második gimnazista voltam, tizenöt éves, mégis annyi eszem volt, hogy a kézzel írt röpcédulákat lehúztam a vécében, mert államellenes kitételek voltak benne, és tudtam, hogy azok súlyosabban esnek a latba, mint ha a hitoktatás eltörlésére hivatkozunk, amit akkor jelentettek be. Személyesen futottam körbe a középiskolákat, a másnap reggel kezdődő sztrájkot meghirdetve, ezért a feljelentések néhány óra múlva már személyleírásommal, sőt nevemmel érkeztek a rendőrséghez. A sztrájk meglepően „sikeres” volt, a Városligetben és a környező templomok környékén gyülekeztek az osztályok. A karhatalom megszállta az iskolákat, és a villamosmegállóktól terelgették be a fiatalabb várakozókat. Egy-két óra múltán az osztályok kettős sorokban beszivárogtak a tantermekbe. Végül én is, tanácstalanságomban, egy szeneskannát megragadva beszöktem az épületbe, az osztályból nyomban kiemeltek, s többet nem tehettem be oda a lábamat. A többire már utaltál a kérdésedben, aki élt akkor, el is tudja képzelni. A tanárom baráti kapcsolatairól is volt némi ismeretem, ezért kellett félnem attól, hogy olyasmit árulok el, aminek a jelentőségét nem tudom megítélni. Ennyit sem szívesen meséltem el a történetből, mert abban a bizonyos megkezdett és félbehagyott regényben, amelyről szó esett, fel szeretném használni, s akkor tanácsos nem szétbeszélni az élményt.

Ismerjük Kosztolányi novellafüzérét, az Alakokat, a legendás tárcanovellákat, melyekben az író rendre megkérdezi az interjúalanyait, hogy milyen mesterségre készültek. Egyik sem arra, amivé lett. S akkor a Pincérnek már így teszi fel a kérdést: „Tízéves korában azonban mi akart lenni, Dezső?” (Dezső pap akart lenni. A Pap hétéves korában is már pap akart lenni.) Tehát: tízéves korodban azonban mi akartál lenni, Margit? Sugalmazom a választ, nehogy megkerüld: azt mondtad ugyanis egy művészeti akadémiai bemutatkozás szövegében, hogy tulajdonképpen színész, ,,csak eltanácsoltak”, merthogy nem vagy „eléggé exhibicionista”. Mi több: a nyílt színi beszélgetés, a közönség előtti előadás is zavar, ma is, vallod. Ez komoly terv volt? Jelentkeztél is a főiskolára? Hogy pénzszerzési céllal egy időben modellkedtél, azt olvastam. Úgy tetszik, nagy kanyarokkal jutottál el az irodalomhoz.

Azt hiszem, a legtöbb irodalmár verset ír gyerekkorában. Én is írtam. Aztán tizenkét-tizenhárom évesen regényt. Sokat rajzoltam is, színes ruhákat terveztem, színkombinációkat találtam ki, de főleg arcokat szerettem rajzolni. A regényhez például úgy fogtam hozzá, hogy előbb portrékat készítettem az elképzelt szereplőkről. Természetesen a versek is és a regény is olvasmányok majmolásaként születtek, talán csak a bennük lapuló borongó, melankolikus kedély volt őszinte. Móricz Zsigmondon, akinek Árvácskája első olvasmányom volt, az orosz realistákon (persze Dosztojevszkij kivételével, akit csak kamaszkoromban ismertem meg) és döbbenetes zavartalansággal velük egy sorban a szovjet sematizmus szörnyszülöttjein nevelődtem. Ez utóbbi könyvek hatása miatt nem író, hanem nemzeti hős szerettem volna lenni. Emésztett a vágy, hogy úgy halhassak meg, mint Zoja vagy Oleg Kosevoj, és eléggé el voltam keseredve, amikor elmúltam tizennégy éves, és még mindig nem volt alkalmam életemet áldozni a hazáért, végtére is ennél idősebb korban már nem olyan gusztusos hősi halottnak lenni. Aztán első osztályos gimnazistaként letaglózott Thomas Mann. Teljesen kipurgálta belőlem a szovjet szemetet. Látva, hogy a prózában is megvan a lehetőség a rejtett lírai-gondolati tartalmak megírására, elfordultam a versektől, novellákat fabrikáltam az önképzőkörben, s ekkor valószínűleg már ábrándoztam is néha az íróságról, de nagyon szégyellősen tehettem ezt, mert lám, elfelejtettem. Született lektor vagyok, nem véletlen, hogy egyetemista koromban a Szépirodalmi Könyvkiadónál egy pályázaton kiválasztottak erre a foglalkozásra, és hogy akármilyen zordul bánt velem Illés Endre, a lektori jelentéseimre, az értékítéleteimre kezdettől sokat adott. Így, született lektorként kísérteties világossággal láttam, hogy zsengéim csak arra jók, hogy a gimnáziumban villogjak velük, de az igazi irodalmi szövegektől rettenetesen messze esnek. Szóval nem írónak készültem, csak irodalomközelben akartam tartózkodni. Például versmondással is. Ám színész nem emiatt, hanem a létező legléhább okból szerettem volna lenni: sikervágyból. Hogy amikor az a fiú, akibe éppen reménytelenül szerelmes voltam, meglátja majdan a képemet a Thököly út felett kifeszített transzparensen, keservesen megbánja, hogy nem méltatott figyelemre ifjúkoromban. A Színművészeti Főiskolán (akkor még nem egyetem volt) a felvételi második fordulóján estem ki, s mivel párhuzamosan az ELTE-re is felvételiztem, sikerrel, többé nem ostromoltam a színművészetet. Nem volt igazán komoly a szándék, csak az a tárgyát nem találó szeretetigény, szereplési viszketegség motozott bennem, amely még a szerető, meleg családi környezetben felnövő kamasz lányokat is dirigálja, nemhogy az olyat, mint én voltam. A lektor önkontrollja még több mint tíz évig visszatartott az írástól. A második fiammal voltam gyesen, amikor kibuktak belőlem első novelláim.

A saját szavaidat olvasom rád: „Anya vagyok, és most már nagyanya is, többszörös, és ez egész életemben fontosabb volt minden másnál. Valóban fontosabb volt az írásnál is, és csak azután szabadultam föl valamennyire, amikor már felnőttek, és teljesen a saját lábukra álltak” a gyermekek. Ezt úgy is érthetjük, hogy pályakezdő könyveidet lelkifurdalásban írtad? Úgy vélted, tőlük veszed el az időt? Hogyan értsük, alkotás-lélektani értelemben, a „felszabadulás” kifejezést?

A lelkifurdalás túlzás lett volna, mert nem foglalkoztam annyit írással, hogy a fiaim megsínylették volna. Egyébként is főleg éjszaka írtam, nem tőlük vettem el az időt. Mindig rám lehetett nyitni az ajtót kéréssel, kérdéssel. Ez szükségszerű és természetes volt, bár persze néha enyhe agyrázkódással járt kiszakítani a figyelmemet a teremtett világomból, és megmondani, hogy hol találják az ollót, vagy megmelegíteni a vacsorát. De nem értettem azokat a kolléganőimet, akik saját alkotói pályájuk elsikkadását a családi szolgálattal magyarázták. Időt ugyan elvett, erőt viszont bőven adott nekem az anyaság. Érzelmi biztonságot jelentett, hiszen a nyilvánosság előtti kiszolgáltatottság, a kritika vagy egy jó szó reszketeg sóvárgása elől besuttyanhattam a konyhába vagy egy új tornacipő felkajtatásába. Felszabaduláson mégis az efféle tennivalóktól való megszabadulást értettem. Mert amikor már nem volt szükség a fiaim gyermeki biztonságérzetéhez a családi gépezet totális működésére, megcsappantak a teendők és háziasszonyi buzgalmam is. S egyvalamire még szükségem volt, amit talán szintén felszabadulásnak lehetne nevezni: hogy komolyan vegyem magamat. Mert az első könyveim megjelenése idején erre nem voltam képes, talán éppen azért nem, mert a világgal szemben állandóan magam elé tartottam az anyaság pajzsát. Túlságosan is ismerjük a hiúságbeteg, egoista írótípust, de az is egészségtelen, ha valaki annyira nem tudja viselni írói lényét, mint én első pályaszakaszomon. A kilencvenes évek legeleje a rendszerváltozással együtt a fiaim felnőtté válását is elhozta, kiszakadásomat a családból, a házasságomból, és egy új foglalkozást a kiadói lektorálás után: a folyóirat-szerkesztést. Ezt az Ács Margitot már komolyan kezdtem venni, és különösebb feszélyezettség nélkül viselem.

Forgatom korábbi prózaköteteidet, például az 1983-as Kard, korbács, alamizsna címűt. (Kis vásárlói nosztalgia: 31 forintba került.) Rendszerkritikus figuráid közül ebben A hídmászás örökös bajnoka című novella falusi tanár alakja fogalmazza meg politikai, eszmei, ideológiai kívül maradása okát, így: „Egész egyszerűen viszolyogtam a korszak hangosságától…, a sok ripacskodás, a hangszórókon felerősített szónokiasság, az örökös drámázás… Tulajdonképpen akusztikailag nem bírtam elviselni a DISZ-gyűléseket.” Azaz: a DISZ-gyűlésekkel is szimbolizált kort. Bár ezt a mondatot itt te egy „osztályidegen”, „lecsúszott” figura szájába adod, de a viszolygást, az „igényes színházi néző” ízlését sértő harsányságot másutt is említed. Akik ismernek, tudják, hogy mennyire idegen tőled is a mindenféle hangoskodás, a vélemény arrogáns képviselete. Egyetértesz ebben: szelíden vagy konok?

Nagyon furcsa egy harminc éve írt novelláért helytállnom. Az ember belül inkább a különbségeket érzi egykori önmagához képest, a változást tartja számon, az azonosságot nemigen. Hogy ezt a kérdést felteszed nekem, arra vall, hogy te azonosítani tudsz az egykori szerzővel, és ez, azt hiszem, inkább jó jel, mint rossz. Bár a szerző gyerek volt az ötvenes években, tehát a lelkesült úttörő figurájában kéne őt keresni, akinek lelke megmentéséért a tanár elkeseredett és kockázatos küzdelmet folytat, de elismerem, a tanár alakjában fiatal felnőttként látogattam vissza Győr-Révfaluba, találkozni iskolás önmagammal. A konok jelzőt nem vitatom, közvetlen környezetem sokat tudna erről a tulajdonságomról mesélni. A szelídség azonban sokkal mélyebben gyökerező tulajdonság annál, hogysem vállalhatnám. Szelíd egy virág, egy szélfuvallat, egy ápolórend apácája, s mint tudjuk, az őz. Én inkább csak visszafogott vagyok, fegyelmezett. Keményen kötelezem magam erre, de persze van, hogy elbukom, elszalad velem a ló. A ripőkséget, a harsányságot, a melldöngetést valóban nem állhatom, ez igaz. S az imént beszéltem már róla, hogy a saját véleményemet is csupán egyféle véleménynek tartom, nemhogy az arrogancia, még a rámenősség is távol áll tőlem. Akkor miben vagyok mégis konok? A védekezésben mindenféle agresszióval szemben. Lehet ez a rossz ízlés nyomulása, a fanatikus dogma erőszakossága, a tekintet nélküli sakálönzés csoportok vagy egyének részéről, a nyegle lebecsülés s ennek másik oldala: a ragályos kishitűség. Ki-ki hozzátehet még néhányat a szellemi-lelki agresszió előfordulási formáihoz, én mindenesetre mindegyiket fegyelmezetten bár, de konokul elutasítom.

Az előző kérdést bővíteném még: Simonyi Károly fizikus, kultúrtörténész szerint, őt idézed egy helyütt, „erkölcsi idealista” vagy. „Túlságosan dühös” vagy azért (nem mond ez ellent a szelídségnek, avagy, helyesbítve, a visszafogottságnak), hogy emberek „nem tartják magukat erkölcsi normákhoz”. „Szóval nem tudom megbocsátani, hogy élni akarnak, pedig hát élni akarnak” – mondod. Valóban, az élni akarás, nevezzük így, rendszerfüggetlen, s e tekintetben emblematikus figurákra, jelenségre láthatunk most is, manapság is. Ismét téged idézlek, nagyon jól feladod a labdát annak, aki kérdezni akar tőled. Az alábbi vallomásod szerint (majd tízéves ez is, 2002-ben hangzott el, magnófelvétel alapján lejegyzett szöveg): „azt tudnunk kell, hogy a jó és a rossz között a jó képviselete mindig hátrányban van. Azért van a rossz előnyben a jóval szemben, mert a rossz akármit megtehet, a jót meg korlátozza saját maga. A jónak be kell tartania a normáit, és hogyha áthágja ezeket, akkor már a rossz birodalmába került… A legnehezebb feladata most egy értelmiséginek, hogy úgy kösse magát az elveihez, hogy közben ne kívánjon lehetetlent, vagy ne lehessen lelegyinteni mint megrögzött idealistát, de eközben azt is mondom, hogy… arra ügyeljünk, nehogy hasonlatossá váljunk azokhoz, akikkel szemben állunk. Tehát az ember nem vehet át módszereket, nem vehet át gátlástalanságot, szavakban, rágalmakban… Ha ezt megteszi, akkor a rossz birodalmába kerül. De ugyanakkor meg teljesen hülye sem lehet.” Hogy állsz az erkölcsi idealizmusoddal?

Könnyű nekem: megöregedtem. Nyugdíjból élek, amely nem függ ilyen-olyan munkaadók jóindulatától. Lehetek finnyás. Simonyi Károly életében egyébként olyan korszak is volt, amikor egyes kollégái nem mertek köszönni neki. Az ő szemében, akinek ezt kellett megbocsátania, és meg is bocsátotta, gyermeteg követelőzésnek számíthatott az én apprehendálásom az emberek elvtelensége, felszínes önzése miatt. Miközben nyilvánvalóan önmagának is szánta a nekem mondott figyelmeztetést, hiszen magasra emelt erkölcsi mércékkel élt ez a kivételes ember. De jut eszembe: velem is megtörtént, hogy nem köszöntek nekem jól ismert kollégák! A legelevenebb emlékeim a Merlin Színházból vagy a Szlovák Kultúra Házából maradtak erről, ahová azért mentem el egy-egy irodalmi rendezvényre, hogy a Kortárs ellen irányuló liberális bojkottot legalább látszatra, legalább egyoldalúan, a fiatal szerzőink szemében megtörjem, másfelől pedig demonstráljam, hogy nem fogadom el az irodalom felparcellázását jobb- és baloldal szerint.

És te megbocsátottál nekik?

Az ember a kényszerhelyzetben elkövetett bűnt is megbocsáthatja, nemhogy a taplóságot, ők azonban nem voltak kényszerhelyzetben. Nem bocsátottam meg nekik, de nem harag, amit érzek, hanem viszolygás. Őket ez aligha izgatná, de hát honnan is tudnának róla.

Visszatérve az erkölcsi normákhoz, amelyek, tudjuk, nagyon viszonylagosak. A Jó és a Rossz megkülönböztetését még az erkölcsi relativizmus sem számolhatja fel, csak árnyalhatja. Bodor Ádám Sinistrájáról például megírtam, hogy hihetetlen szuggesztivitása ellenére nem tudok osztozni morál nélküli világszemléletében, amelynek az a lényege, hogy nem merül fel a jó és rossz megkülönböztetésének halvány szándéka sem. Minden cselekedet hideglelős közönnyel esik meg benne. Ilyen kegyetlen a világ, mondhatnánk, főleg azon a tájon, ahol a Sinistra körzet található, de ugyanakkor Szilágyi István Hollóidőjében, amelynél ridegebben illúziótlan világszemléletű regényt nem ismerek, a rossz mégis úgy megy végbe, hogy tudni lehet róla: rossz. Ennyi talán elég is. Ha nem tompulunk el ez iránt a tudás iránt, még nem veszett el bennünk, ami emberi.

Az egyes embert a megélhetés, a politikát a hatékonyság kényszere sokszor pocsék tettekre veszi rá. A társadalmi szereposztás szerint ilyenkor a civil értelmiségiekre hárul a normák észben tartása, felemlegetése, a mérce rögzítése. Sorsdöntő volt az elmúlt év, és az előttünk állók is azok, drámaian nagy a jelenlegi kormányzat felelőssége, ezért fájdalmasan érint engem is, mint annyiunkat, minden politikai melléfogás, léhaság. De egyre több jelét látom az említett erkölcsi kontrollnak, s ez máris fontos eredmény a magyar társadalom szellemi gyógyulásában. Fontos, hogy újra megképződik a közgondolkodásban a Jó és a Rossz kategóriája, vagyis újra színre lép a homo eticus. (Amelynek ellentéte a homo amoralis, és nem a homo aestheticus – nem muszáj Kosztolányival egyetértenünk.)

Gróh Gáspár írja A hely hívása című esszéköteted kapcsán: „az irodalmat egzisztenciális kérdésnek tekinti, a művektől megköveteli a teljességre törekvést, a katarzis iránti igényt nélkülözhetetlennek tartja”. A katarzis sokféle lehet, ha most ismét a korábbi köteteidre utalok, lehet, lehetett például a disszidálás vagy a szétesett házasság romjain artikulálatlanul sikoltozó nő tehetetlensége (A rés), a lényeg, hogy – téged idézlek – valamiképpen „túléljék” a „lelkek fanatizálását”, az „értelem manipulálását”, a „szerelmek, emberi kötelékek rombolódását”. Ezek inkább felismerés-katarzisok, gyakran épp a kudarc, a ráébredés, a hiányérzet okainak felismerései, s ez új kötetedben sincs másképp. Mégis, erre a friss kötetedre gondolva – térjünk vissza ismét ide –, amelyben a kimondhatóságnak már nem látszanak öncenzurális okai sem, vagyis a teljességre törekvés kevesebb gátba ütközik, milyen az író katarzisélménye? Ács Margit író hogy érzi magát, miután letette a tollat (elzárta a gépet)? Én azt remélem, olyan jól, hogy már nyitja is újra, s írja azt a régen tervezett új regényt.

A csuda vigyen el, drága Ibolya, hogy ilyen kiveséző kérdéseket teszel fel!

Gróh Gáspár megtisztelően nagy figyelmet fordított írásaimra, csak hálás lehetek neki. Az idézett megállapításnál is, azt hiszem, elismerő a hangsúlya, de már kritikája első olvasásakor elgondolkoztatott ez a jellemzés. Mit ért vajon teljességen? Mire alapozta, hogy megkövetelem a művektől, pontosabban alkotóiktól, hogy törekedjenek rá? Nem emlékszem ilyesmire az írásaimból. Fogalmam sincs, mi a művészetben a teljesség. Sőt, inkább a töredékességet látom a művészi teremtés szubsztanciális tulajdonságának. Azt, hogy kimetsz valamit a világból. Különösen a novella műfajánál szembeötlő ez, de a műkritikaírás és az esszé is egy-egy részleges aspektus kiemelése a lehetségesek közül. Azt viszont készséggel elismerem, hogy idegen tőlem a belterjesen művészkedő, a huszadik századi formabontás parttalanságával visszaélő, a többi emberrel való érintkezést kizáró, affektáló műalkotási eljárás. Nem „követelem meg”, hogy a művészet tartóztassa meg magát a tüntető öncélúságtól, végtére lehet ilyen is, ha a kiállító- és koncerttermek működtetői, a kiadók, a műkritikusok és irodalomtudósok vevők rá – csak idegen tőlem, és valamelyest ártalmasnak is tartom az efféle szellemiséget. S nem „követelem meg” azt sem, amit a művészet természetes hajlamát követő művekről gondolok, fölösleges is volna „megkövetelni”, mert szerencsére a művészet eredendően az életből fakad, és lényegi tudást akar közölni róla. A jó műveknek tétjük van. Lehet, hogy ilyesféle igényre gondolt Gróh Gáspár a teljesség számomra homályos fogalmát használva, nem tudom.

Mindenesetre amit a felismerés-katarzisokról mondtál az elbeszéléseimmel kapcsolatban, az előbb vázolt ars poetica értelmében is nagyon találó. Különösen az első pályaszakasz írásaira. Az új novellákban a felismerésekhez vezető folyamat végső pillanatával még nem érnek véget a történetek, együtt is kell élni a felismerésekkel. Letaglózva, kiürülten vagy felszabadulva – mindegy: kezdeni kell valamit magunkkal. Ennyiben talán „felnőttebb” az új kötet elbeszélője, mint a régieké volt. Nem is tudom, hogy az érett kor hatása-e, vagy az öncenzúra kiiktatódásának a következménye: nincs már akkora jelentősége számomra a megvilágosodás és a kimondás kegyelmi, katartikus pillanatának. Tovább élni, túlélni – ezek lettek a kulcsszavak, míg régen a dolgok igazi arcának a megismerése, felismerése hajtott, a tudásszomj. Nyilvánvaló, hogy az öregkor beköszönte miatt lett ekkora súlya számomra is a puszta életnek, de látványos körülményeket teremtett ehhez a változáshoz a közelmúltban egy igen ijesztőnek ígérkező betegség. Szerencsére sokkal enyhébb következményekkel járt, mint hinni lehetett, de az élethez való viszonyomat megváltoztatta.

Volt ennek szerepe abban, hogy rászántad magad a novellák megírására?

Természetesen. Igen radikális figyelmeztetés volt, hogy nem halogathatom tovább a rám bízott anyag megmunkálását. Mert lassan, mint teve a púpjába, felgyűjtöttem egy csomó életet a hátamra, évek óta cipelem magammal, rossz érzés volt, hogy ezek is velem halnának, ha papírra nem mentem őket. Egy részüktől most megszabadultam, de csak egy részüktől. Remélem, folytathatom evakuálásukat mulandó testemből, lesz rá még időm. És igen, most egész jól érzem magam.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.