Archívum

Vegyes vágott

Pályatükrök – Húsz portré fiatal alkotókról
2011. április

Ahogy az irodalomban már régóta (tiszteletteljesen tudomásul vett, avagy önkéntelenül figyelmen kívül hagyott) közhely, hogy „a történeteknek nincsen végük”, úgy az irodalom értelmezésével hivatás(?)szerűen foglalkozók körében is megjelent már rég a gondolat, hogy az irodalomnak sincs története, legfeljebb „történetei”. A probléma hátterében persze az a kérdés húzódik meg, hogy a posztmodern által megfogalmazott fragmentáltság követelmény-e, vagy inkább lehetőség arra, hogy újragondoljunk alapelveket (legalábbis újabb kérdések fölvetéséig jussunk el). Az időben visszafelé tekintve aztán lehet, hogy megállapítható valamilyen elv, eszme avagy gondolat, amely mentén tárgyalni lehet műveket, alkotókat, esetleg egyszerre mindkettőjüket. A jelenben, pontosabban szólva: az éppen zajló időben azonban nehezebb az ember feladata. Vagy éppen fordítva: bevallottan (kényszeredetten?) lehet szubjektív. (A latin eredetű kifejezés eredeti jelentésében már csak az válaszolandó meg, hogy ki/mi igáz le kit/mit.)

Fontos dolog, hogy a hivatásos olvasók közé nem tartozó olvasó is képet kaphasson (már ha akar) a kortárs irodalomról. A Pályatükrök esetében, mely a Magyar Írószövetség húsz fiatal alkotójának portréját tartalmazza, a fiatalság (a kor – nemzedékről nem egészen lehetne beszélni) volt az a szál, amelyre föl lehetett fűzni a bemutatandó alkotók pályáit. (Nyilván ez a szempont sem mentes teljesen az önkényességtől.) Bemutató akar lenni tehát ez a könyv, afféle kortárs irodalmi bedekker, amely egy nagyobb – szellemi – város egy kerületének bejárásához nyújt némi támpontot. Húsz alkotói portrét tartalmaz, amely alkotók húsz és negyven év közöttiek. Ezen túl – leszámítva az írószövetségi tagságot – csak a nyelv általi kifejezés kényszere/szenvedélye az, ami összeköti őket. Miért éppen ők kerültek a kötetbe? – tehetné föl bárki a kérdést, hiszen e korosztályból vannak még páran (most nevek említése nélkül), akik bekerülhettek volna e válogatásba. Marad hát a bevezető sorokban már nevesített szubjektivitás.

Határokat, önkényesen húzott meghatározottságokat azonban – most a „külső” tényeknél maradva – így is átlépnek ezek az alkotók. Tízen magyarországiak, tízen pedig határon túlról származnak. Az utóbbiak kivétel nélkül keleti szomszédunktól érkeztek (itt tovább lehetne tájegységenként részletezni), s közülük öten hosszabb-rövidebb idő óta Budapesten élnek. A magyarországiak között vannak, akik vidéken születtek és élnek (a többség természetesen a fővárosban), s a válogatásba bekerültek olyanok, akik még épp az életkori határvonalnak meghúzott negyven éven innen vannak. Mindnyájuk közt akadnak, akik csak költőként vagy csak prózaíróként ismertek, de van köztük olyan is, aki drámákat is ír, és van olyan, aki maga is kritikusi, irodalomtörténészi tevékenységet folytat (tehát aki a szekunder irodalom szövegeit is gyarapítja). Vannak, akiket egymáshoz rokoni, és vannak, akiket bizonytalan kontúrú nemzedéki/közös műhelybeli kapcsolat fűz. A bemutató portrékat megrajzoló szerzők ugyanilyen változatosságot mutatnak, egyetemi tanulmányaikat szinte frissen befejezett, fiatal kritikusoktól gyakorló szerkesztőkön és régóta publikáló esszéistákon (esetenként: írókon, költőkön) át egészen egyetemen oktató irodalomtörténészekig tart soruk (s közöttük is akadnak határon túlról érkezők – tovább nem részletezve).

E rövid statisztikai számbavétel után mindenesetre megjegyzendő, hogy örvendetes tény egy efféle kötet összeállításának igénye, s hogy mindezt ily igényes kivitelben, remek fotókkal lehetett megvalósítani. Noha a magyar nyelvi bezártság élményét megtörni nem tudja, de a bemutatás-híradás gesztusát erősíti az előszó és a szerzői (bemutatotti) és kritikusi (bemutatói) életrajzok angol és német nyelven való megjelenése is. Ez a kvázi népszerűsítő jelleg becsülendő.

Amennyire változatos a jellemzett és jellemző szerzők háttere és tevékenységi köre, éppannyira heterogén a szöveges portrék sorozata – és minősége. Többnyire nem az életrajz az, ami sorvezetőt ad a portrék megrajzolóinak (ennek – mondhatnánk – objektív okai is vannak), de van olyan szerző, akinek esetében – közéleti tevékenység vagy a sajátos élethelyzetek a művekben való megjelenése/visszaköszönése miatt – ez amúgy sem kerülhető meg (ahogy a minimális adatszerűség sem). Többnyire a művek mentén bontakozik ki egy-egy bemutatott alkotó szellemi arcképe, de ez a mód is többféle megoldást kínál. S a portrék szerzői alkatuknak megfelelően élnek ezekkel. Van, aki időrendet követ egy fiatal író eddigi termésének tárgyalásakor; van, aki azt műnemekre bontva mutatja meg; s van, akinek precizitásra törekvő kritikusi nyelve szinte elfedi a bemutatandó alkotót. Előfordul, hogy a kötetben olvasható portré aprólékos, lábjegyzetelt tanulmány; vagy kiérlelt és szövegillusztrációkkal változatossá tett esszé; az eleddig megjelent munkák olvasása nyomán megállapítható alapelvek és problémák mentén haladó összefoglalás vagy könnyen (?) fölvázolható vonásokat újrarajzoló pályarajz; csak a szövegekben megjelenő problematikára koncentráló elemzés vagy az adott recepciójára is pillantást vető bemutatás, kísérlet vagy okadatolt leírás. Sajnos, a kötet első felének portréi (Nagy Gáboré Babus Antaltól, Lackfi Jánosé Wutka Tamástól és Szentmártoni Jánosé Erős Kingától) nem tartoznak a sikerültek közé. Az első esetében, amely a lírikusi, prózaírói, majd irodalomtörténészi, kritikusi oldala felől járja körül Nagy Gábor munkáit, aránytévesztésről van szó. Döntően a lírikusi arcél lett megrajzolva, amivel nem is lenne baj, ha ezt explicite célként jelölte volna ki a szerző. Így a prózaírói területre alig egy oldal, az irodalomtörténészire meg annyi se jutott. A Lackfi Jánost bemutató írás szerzője meg mintha nem tudná megkülönböztetni az alkotót a szövegekben megjelenő lírai én(ek)től, állandóan keveredik a szerzőről és az írásaiban megszólaló(k)ról szóló beszéd. A Szentmártoni János portréját megrajzolni kívánó írás pedig egyszerűen végiggondolatlan, kijelentései következetlenek, egymást cáfolók. Ez a portré nem is tudni, miért került be a kötetbe, s itt most nehéz helyzetben van a recenzens, mert szerzője, Erős Kinga egyúttal a kötet egyik szerkesztője is.

A többi írás szerzőjük munkamódszerét, gondolkodási rendjét tükrözi vissza arról, hogyan lehet egy íróember alkotói karakteréről szólni, összességében azonban elmondható, hogy a könyv kiérleltebb szerkesztői munkát igényelt volna. Úgy tetszik, a portrék szerzőinek egyetlen rögzített paraméterként csak az írások terjedelme volt megadva, de az, hogy például lehet-e lábjegyzetet használni és azt hogyan, lehet-e a szöveget fejezetekre bontani (esetleg azokat külön megcímezni), milyen tartalmi szempontok veendők figyelembe a megíráskor, nem. Így pedig a zömében jó, az olvasónak a bemutatott szerzők munkái iránti érdeklődését felkeltő, reprezentatívnak szánt kötet mintha szétesne. Látványban, külalakban legalább el lehetett volna várni valamilyen egységességet (arról pedig csak így, zárójelben essék szó, hogy a Szálinger Balázst bemutató esszé címe érzékelhetően kisebb betűkkel lett szedve, mint a többié). Lektorokra szükség van/lenne.

Mindezek alapján kár, hogy a kiváló minőségű külalak nem egészében és egyöntetűen hordoz hasonló színvonalú tartalmat. Ekképp a reprezentációs szándék fordul a visszájára. A szándék dicséretes, az eredmény nem feltétlenül. (Szerk. Ekler Andrea és Erős Kinga, Magyar Írószövetség Alapítványa – Kortárs Kiadó, 2009)

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.