Archívum

West-Balkán

2011. március

Nomen est omen. Hát igen, hiába szeretnénk Európához tartozni, messze vagyunk attól a területtől vagy inkább eszménytől. Még ha éppen mi vagyunk is a soros elnök az Unióban, a magyar fejekben nem sok minden változott a múlt évezred vége – vagy talán sokkal régebbi idő – óta. Gondolatainkban csak kicsit léptünk közelebb azokhoz az eredményekhez, amelyeket a nyugat-európai országok társadalmai több évszázad alatt megteremtettek a maguk számára, a negatív jelenségeket viszont hamar átvettük.

West-Balkán – azaz a Balkán nyugati kapuja. Ez volnánk mi, az átjáró, amelyen keresztül – akár délről, akár keletről – felvonulnak az európai kincsekre áhítozó seregek. Sajnos, január 15-e óta még inkább illik ránk a west-balkáni jelző, mert újból – immár ki tudja, hányadszor az utóbbi két évtizedben – olyan események történtek, amelyek arra utalnak, hogy sokkal közelebb vagyunk ehhez a geopolitikai régióhoz, mint a másikhoz.

A pánik és a tömegszerencsétlenség már önmagában is súlyosan minősítő esemény, de ilyesmik előfordultak Európában is, a Heysel stadionban történtektől kezdve számtalan olyan tragédia esett meg az utóbbi évtizedekben, amelyek az egyre nagyobb létszámú tömegek irányíthatatlan mozgásából, cselekvéseiből fakadtak.

Fontosabb azonban, hogy mi váltotta ki a tömeghisztériát, a hirtelen menekülés rettenetét a fiatalokból. Nem az a fő kérdés, hogy valójában történt-e késelés azon az éjszakán. Sokkal fontosabb, hogy miért lódult meg a tömeg, és próbált hirtelen kijutni az épületből. A különféle médiumokban megjelenő információk másképp és másképp mondják el a történteket, eltérő kriminalisztikai és ideológiai felhangokkal. Ám az közös elem, hogy a tömegreakciót az a hír váltotta ki, hogy „késelnek a tömegben”.

S ebben leginkább az a megdöbbentő és mindannyiunkat lebénító kérdés, hogy miért volt ez hihető több száz, több ezer ember számára Budapestnek, Magyarország fővárosának egyik híres és népszerű szórakozóhelyén. Miért nem az volt rá a válasz a legtöbbektől, hogy „persze, a nagyapám meg villamos volt”. Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen hír olyannyira valószerűnek tűnjön az ott szórakozók számára, hogy tömegpánik törjön ki? Hogyan lehetséges, hogy még mindig ott tartunk, mint a beglerbégek és a portyázó hajdúk korában?

De mindezek alatt a mélyben egy sokkal nagyobb probléma úszik, mint egy víz alatti szörny vagy Leviatán kígyó. Ez a rettenetes szörny a társadalmi feszültség, amelyről egyáltalán nem hajlandók tudomást venni sem a politikusok, sem az értelmiség, de a Magyarországon lakó legtöbb ember sem. A társadalmi feszültség, amely különböző csoportok és különböző generációk között pattanásig feszült immár. Az eltérő életkorú, eltérő társadalmi helyzetű rétegek, csoportok egyre kevésbé értik egymás életjelzéseit, indulatait, sőt, immár saját csoportjukon belül is egyre nehezebben megy a kommunikáció. Nőttön-nő a feszültség, amelynek alapmotívuma az „engem nem értenek meg” érzése. (Mennyire ismerős ez az 1960–70-es évekből!) És ennek a belülről romboló erőnek – illetve csak egy részének! – levezetésére alkalmas helyek a szórakoztatóintézmények. Ott a felgyűlt, kilátástalanságból, egzisztenciális bizonytalanságból fakadó indulatok átmeneti feloldását remélik tizen- és huszonéves fiataljaink. Sokan írták már a nyomtatott és elektronikus sajtóban, internetes blogokon, hogy a budapesti szórakozóhelyek nincsenek felkészülve sem ilyen nagy méretű tömegekre, sem arra a mélyben lappangó feszültségre, amely itt szeretne utat találni magának. S elég egy „pici” szikra a hordóba, és robban. A média pedig, amely szükségszerűen dagasztja még nagyobb méretűre az események képeit, rögtön kihasználja a lehetőséget, elemez, értelmez, kommentál, és mindenféle fenyegetettségi képeket sugalmaz.

Valóban itt élünk, a West-Balkánon? A szórakozóhely előzetes letartóztatásban levő, de szabadlábon védekező vezetői az intézmény bezárásáról adtak hírt: „A West-Balkán nem kilencven napra zárt be, hanem örökre véget ért. Létezésünkkel a szülők, barátok, hozzátartozók és minden jó érzésű ember gyászát sértenénk meg. Ebben a gyászban egész hátralévő életünkben osztozunk. Minden tényt megmásítatlanul feltárunk. Ha a felelősség minket terhel, vállaljuk, de ettől még lelkiekben nem tudunk elszámolni magunkkal.” Jellemző módon a patetikus stílussal az érzelmekre akarnak hatni, és feltételes módba teszik saját felelősségüket. Nem teszik hozzá, hibáztunk, többé nem foglalkozunk vendéglátóiparral, nem akarunk sokkal nagyobb extraprofitot megszerezni, mint amennyit az általunk működtetett intézmény kitermelhet. De legalább elnézést kérnek, ami itt, Magyarországon nem általános.

Mi pedig ücsöröghetünk tovább, itt, a Balkán szélén, elgondolkodva a történteken. A szülők aggódva, a fiatalok tanácstalanul és tovább szorongva. A kihirdetett intézkedések akkor érnek majd valamit, ha látjuk, hogy ezek mentén csakugyan elegendő számú szabálytalanul működő szórakozóhelyet zárnak be. Addig csak várunk, gyertyát gyújtunk a fagyos hidegben a Nyugati téren.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.