Archívum

A tenger és a kő

Szimbólumok Szöllősi Zoltán költészetében
2011. február

Mielőtt a címben foglaltak kifejtésébe kezdenénk, a következőket szükséges előrebocsátanunk. Ebben az elemzésben kitüntetett szerepet kapnak olyan értelmezések és következtetések, amelyek – noha valóságosak – nem tartoznak a „realizmus” általánosan értelmezett fogalma alá. Nem szeretnénk azonban azt a látszatot kelteni, mintha Szöllősi Zoltán költészete nélkülözne minden realizmust. Ellenkezőleg, nagyon is erőteljesen nyilvánul meg a konkrét (tárgyi és a tárgyinál, a testinél finomabb, mondjuk így, lelki) valósághoz fűződő viszonyában; abban, hogy képi világa következetesen ebből a valóságból építkezik, ennek enciklopédikus gazdagsága költészetének, ezen belül költői látásmódjának szilárd bázisa. Az a fajta, különleges valóságismeretben gyökerező realizmus ez, ami Arany János, József Attila vagy – hogy még közelebbi példát említsünk – Pilinszky János költészetét is jellemezte, és amely realizmus a tárgyi, a konkrét valóság érvényét a transzcendens valósággal szemben (vagy épp mellette) mindig fenntartja.

Mármost rátérve fejezetünk témájára, Szöllősi Zoltán szimbolizmusának originalitását nem a szimbólum alkotása, hanem felismerése adja. A szimbólum ugyanis nem emberi alkotás, azaz emberi szándéktól függetlenül a létezők közötti elemi összefüggés tükrözője; és csak annyiban tartozik az emberhez, amennyiben ezt az összefüggést felismeri, és kifejezni próbálja.

A szimbólumok a dolgok hierarchikus rendjében értelmezhetők helyesen, ahol mindig alacsonyabb rendű szimbolizál magasabb rendűt, és sohasem fordítva. Az analógiás kapcsolat minősített esete, amikor a két dolog ugyanannak az alapelvnek a megnyilvánulása a különböző szinteken (ez az alapja például a szív és a Nap szimbolikus kapcsolatának e költészetben is).

A szimbólumok egyéb törvényeire a későbbiekben még rámutatunk. Amiért külön fejezetet szántunk Szöllősi szimbolikájának vizsgálatára, annak az az oka, hogy a megelőző és az ezután következő fejezetek speciális vizsgálódási területe nem sűríthet mindent magába, így egyes szimbólumok magyarázatától ott el kellett és el kell tekintenünk. Mégsem hagyhatunk bizonyos szimbólumokat figyelmen kívül, mivel az itt tárgyalandók nagyon is összefüggenek ama speciális területekkel, ugyanakkor Szöllősi Zoltán költészetének központi jelképei közé tartoznak. De ez még nem minden. A költő tudatosan épít az általa használt nyelv archaikus voltára, anélkül azonban, hogy archaizálna. Ennek sok összetevője van: nála a név és az alak kapcsolata nem véletlenszerű, a szekvenciák (gondolatritmus, ismétlések, tagoló versritmus) gazdag és változatos alkalmazásai, a nyelv szimbolikus ereje, versikonjainak benső ragyogása.

*

A tenger e költői műnek alighanem egyik legfontosabb motívuma. Már az első kötetben nagy kezdőbetűvel olvashatjuk, jelezvén talán, hogy a későbbiekre nézve különleges szándéka van vele:

Beköltöznék a Tenger
hullámaiba, de éjablakát
rám töri a holdöklű apály,
szurony csírázik nyers falában

Arcom körül pihegő halak,
ólom töri ezüstjeiket
Véresek a lombok mélyiről
fényre vetett levelek

(Halak vére)

Előbb a hiánya válik érzékelhetővé, mintha a táj a tenger eltűnésével rajzolódna meg: a Dobszerda, a Dél, a Jegenyék harangoznak, valamint az első kötet címadó verse, a Csontkorall ennek legjellemzőbb példái.

Azután a második kötetben ez a szimbolikus tartalom kibomlik (olyannyira, hogy szinte teljesen ennek jegyében áll); megtalálja kapcsolatait más szimbólumokkal, előbb az időével és a szerelemmel: „A hétköznapok és az ünnepek, táncod / ritmusa, hol van a tenger? Fázom / szomjazom Szoknyád szárazföldi szelében // virrasztalak e kocsmaőszben” (Nagyhajú). Egyben elhangzik az a szó, amely ettől kezdve csaknem elválaszthatatlanul együtt jár vele: a szomjúság. A Földem, az Őszi part I, Őszi part II, a Varratos, az Odüsszeusz vezet el azokhoz a versekhez, amelyekben immár egyetlen „témaként” tör felszínre a szimbolikus tartalom, egyetlen ciklusban. (Később – az ötödik kötetben – visszatér az Odüsszeusz-motívum a tengert az idővel azonosítva a Keleti ég soraiban.)

A Tenger I a megnyíló, majd bezáruló, a leomló, majd önmagát újraépítő, a ragyogás és elsötétülés ciklusaiban megnyilvánuló, hatalmas erejű elemet idézi meg, egyelőre a hozzá való aktív viszony meghatározhatatlanságában. A meghatározás azonban nem késik, a Tenger II az előbbi „passzivitását” aktív „együttműködésre” váltja, amely együttműködés alapja az attribútumok megnevezése által azok alanyával való azonosulás. Talán nem lesz haszontalan ezeket az attribútumokat elősorolni: „szólíthatatlan”, „nyers valóság”, „magadat nemző, dübörgő magány”, „formátlan munka”, „oszthatatlan nagy átváltozás”, „szép abszolútum”, „testetlen ige”. Mégpedig azért nem, mert egyenesen irányítják a figyelmet a víz egyetemes szimbólumának jegyeire, egyúttal lehetőségünk adódik a szimbólumok egyik törvényére rámutatni, nevezetesen arra, hogy a valódi szimbólumok kortól, földrajzi helytől függetlenek, egyetemesek.

Az egyetemes szimbolikában a víz az az őselem, amely a megnyilvánult, időben és térben kibontakozó világ eredete, az élet forrása, a megtisztulás és az újjászületés fluiduma. A női princípium hordozója („az asszony öle tengerszagú” – Monoma), ezért kapcsolódhat össze a szerelemmel, és engedhető meg olyan versek bevonása a vizsgálódásba, mint az Árnyam, amelyben nincs szó tengerről, mégis a benne szimbolikusan megjelenített princípium tökéletes egyezést mutat a tengerével.

A költemény záró sorában említett „anyag-mennyország” látszólagos paradoxona az az ősszubsztancia, amely minden kezdet kezdetén a differenciálatlan állapot anyagi, testi potencialitásának teljességét foglalja magában. A meghatározás pontosítása további lehetőséget kínál, ugyanis a „minden kezdet kezdete”, amint kilépett ebből a szigorúan vett állapotból, az esszencia és a szubsztancia kettősségét, az első differenciálódást jelenti, mert a szubsztancia az esszenciához képest az, ami, és fordítva. Ugyanis, miként „van fenti s van lenti ég”, vannak fenti és lenti vizek: „És szerze az Isten kiterjesztett erősséget, mely elválasztaná a kiterjesztett erősség alatt való vizeket a kiterjesztett erősség felett való vizektől.” (Mózes) E fenti vizeket szimbolizálja a férfias princípiumot hordozó, Szöllősi költészetében ugyancsak gazdagon reprezentált eső. A szimbólumok többrétegűségének törvénye, valamint az alapelvek partikuláris alkalmazásaiban megengedhető, ámbár szigorúan ellenőrzött relativitás ment meg a feloldhatatlan ellentmondástól, amikor ezen a ponton azt állítjuk, hogy a tenger az imént tárgyalt összefüggésben a térrel, míg az eső az idővel áll szorosabb (lényegi) kapcsolatban. Egy másik összefüggésben a tengernek is van kapcsolata az idővel; egyetlen példa a negyedik kötetbeli Színes képeslapból: „Tenger öröklét avarja”.

De menjünk tovább: vajon a tenger Szöllősi Zoltán költészetében életszomj? Nyilván az is. Ám akkor ez az életvágy miért nem csak kifelé (vagy más fogalmazásban: az idővel egy irányban) munkál, miért vissza, megfordítva a szukcesszivitás törvényét (ami nem idegen tőle, és ami csak paradoxonokban kifejezhető, mégis tökéletesen, mint a már említett Árnyam című versben)? Nos, azért, mert ez az életszomj talán inkább az élet eszszenciája utáni szomj, az élet esszenciája pedig nem más, mint a lét. S vajon aki tengerre szállt, annak számára van-e más irány, mint a tenger felől? Persze van – ha ugyan az valóban más irány lenne.

Többször céloztunk a szimbólumok törvényeire, most mutassunk rá egy újabbra: a szimbólumok kettős értelmének törvényére. Ezt a szimbólumok „jótékony” és „kártékony” aspektusaként szokás emlegetni, a víz esetében egészen pontosan arról van szó, hogy nemcsak az élet forrásának, hanem a halálnak a szimbóluma is:

Kenyered nincs hogy éhem oltsad
Szerelmed nincs hogy magányom oltsad
Tengerre szököm merülök
Halálos nyomású csöndbe

Becsukódik hallásom
Bennem raboskodik a zúgás
Kagyló imádkozik
Galaxis olvasóján

(Kezem a gyöngyről)

Ez pedig azért lehetséges, mert – hogy maradjunk az ószövetségi párhuzamnál – amikor a fenti és a lenti vizek összeérnek, és minden életet kioltanak, az a ciklusi rend törvényének megfelelően egy új születés kezdete is. Valójában ezen a ponton nincs se jó, se rossz, se „jótékony”, se „kártékony”; és ezért nem lehet sem ebben a versben, sem általában a szimbólumok kapcsán kizárólagosságról beszélni.

Mindenesetre ez a – most partikulárisan, de nem kizárólagosan így értelmezett – tenger szüli meg a hajót, itt – a részleges értelmezéssel összhangban – a szövetség jele és reménye nélkül (Odüsszeusz, Ezredvég, Aszfalton).

A víz továbbá a sötétség, a káosz szimbóluma is, amelyből a teremtés kezdetén az isteni világosság teremt kozmoszt, hogy aztán a neki rendelt ciklus végén ez a kozmosz ismét a káoszban oldódjék fel, de – mint említettük – e két káosz a megnyilvánulás két pólusán végül is egybeesik, hogy ismét egy új kozmosz születésének kiindulópontja legyen. Másfelől pedig egy megnyilvánuláson belül – most már az emberre vonatkoztatva – egy síkot jelenít meg, amely a centrumba hatoló fényt megtörve visszatükrözi, bevilágítva azt a „teret”, ami az individuum számára magát a világot jelenti, és azokat a dolgokat, amelyeket az individuumnak ebben a világban meg kell valósítania. Ily módon az ember tükre, ezzel pedig egy másik, Szöllősi Zoltánnál gyakori szimbólumhoz érkeztünk.

A Séta II a víz és a tükör kapcsolatát még a konkrét szemlélet szintjén mutatja; ez a kapcsolat aztán áttételesebbé válik, mihelyst a tengerrel együtt jelenik meg, továbblépve a konkrét szemlélet síkjáról:

Égről tenger hull vissza
Csörög mint üres hinta
Lelassul havazásig
Beül tükrömbe más is

(…)

Sakkom tükrömből sakkol
Kilépni hagyom mattol
Lombok zsindelye hullik
Lépek én felé holtig

(Égről tenger)

A tükör akkor is jelen van, ha nincs említve, s ha ezekre a helyekre irányítjuk figyelmünket, egyre inkább azt a benyomást kelti, mintha az öninterpretáció, a létértelmezés kiváltképpen alkalmas eszközeként bővülne szimbolikus jelentése (Szeptemberi kréták, Nyártól nyárig, Csontommal határos, Verselőzmény).

Ahogy a tükör megkettőzi a képet, úgy kettőződik meg az én is, egyszerre van jelen önmagában, a tájban, a kozmoszban és ugyanakkor mindezeken kívül is. Így, ebben a sajátos szemléletben válik lehetővé egyazon világ különböző aspektusainak egymásra vetítése. Egyesít tehát, de külön is választ, ekkor a tükör az a distinkció, amely a lényegre nyit ablakot, mivel képe gyakran éppen szakralitásában veri vissza az eredeti képet, vagyis ikon (itt csak utalunk az olyan kifejezésekre, mint az „ég ikonja”, „ikonarcom” stb.).

Közbevetőleg érdemes emlékeztetni arra, hogy a fenti kettősség van meg a valóság és a kép között is, s a viszonyuk is hasonló, mi több, talán nem járunk messze az igazságtól, ha magára a képre úgy tekintünk, mint tükörre (Csontommal határos).

A Naplóm elkezdése „egymásba nyíló tükrei” (mint egymással szembefordított tükrök) meghatározatlan (azaz végtelen) sorozatot képeznek, hű kifejezését adva annak, amit transzcendenciának nevezhetünk. S az előbb közbevetett feltételes gondolathoz kapcsolódóan, íme, a bizonyosság:

Őszi ég
őszi föld
tükrös kagylószárnyak
űrjei hasadoznak, csillagok
kövek sokszorozódnak
képek, képek, képek
bámulják egymást
hiányaikat

(Csak kő / kő se)

Említettük, hogy az alsó vizek tükre megtörve szórja szét az eredendő fényt, ezért lehet csorba, torz vagy hamis, fordított képet mutató (az evangéliumi „tükör által homályosan”), mindenesetre valami olyasmi, amelyen túl is kell látni, amelytől végső soron meg kell válni, a „tükörvilág” tükreinek eme trükkjét újra közvetlen látásra cserélni, és ez megint csak nem más, mint transzcendencia – más megfogalmazásban. Végül is Isten színe elé valóban tükör nélkül járulunk (Villámló óra, Kerek a Föld).

*

Amikor a víz szerteágazó szimbólumát vizsgáljuk, lépten-nyomon egy újabbal szembesülünk: a szimbólumával. Együtt említődnek többek között a Kezem a gyöngyről, a Zokoghat a kő, a Mongol napló, a Verselőzmény, az Öröknek hitt című versekben. Ha pedig a kőhöz hozzávesszük a vele ugyan nem azonos, de rokon jelentésű csont, árnyék, ólom, beton, homok, csiga, kagyló motívumait, az összetartozás még nyilvánvalóbbá válik. Ennek az elemzésnek nem kifejezett módszere a költői világkép kibontakozásának időbeli vizsgálata, mégis említésre érdemes, hogy e szimbólum előbb jelenik meg, mint a tengeré; a „kő”, számszerűsítve, az első kötet minden harmadik versében jelen van, azt meg már említettük, hogy a „tenger” a második kötetben bontja ki gazdag jelentéstartalmát.

Ha a tenger – egyik aspektusában – a minden lehetőséget potencialitásában magában foglaló teljesség a kezdetben, a kő ennek ellentettjeként a lehetőséget immár nem tartalmazó végső „megszilárdulás” (Jószerencsét, Húrok, Víz és por, Lélegzetnyi sors, Tavaszrontó, Nagyhajú, Szemben, Érkezők – íme, néhány példa az első kötetből).

De mielőtt a végső megszilárdulás bekövetkeznék, átadja helyét a mindent elpárologtató vagy porlasztó disszolúciónak: „Cipős ember – Csak üres cipők / kopogása Csak kopogás Csak kő / Kő se Lábnyomokra szomjas // puha föld” (Séta II). Mindig marad tehát bizonyos benső dinamika, valamennyi áthatolhatóság: „Kőbezárt izomparazsat / táplál / lélegzetem” (Dél); „Hullámzó beton ! térdig járom” (Nyárvégi zsoltár), ahol már-már a tenger tulajdonságát veszi magára. Ezért, miként a jelentés, a hozzá való viszony sem rögzíthető egyképpen és kizárólagosan.

Némely helyeken a fenti értelemben vett végső megszilárdulás, ily módon a pusztulás szinonimája, máshol viszont, mint például a Verselőzményben, egy új kibontakozás lehetősége. Van úgy, hogy egy versben is több jelentést hordoz. Az Alétheiában az első sorban szereplő kő egyszerre jelenti a kővé vált (máshol „lenyelt”) ideákat, és azt a követ, amelyre egy letűnt világ tudását vésték, azaz a legostobább, ugyanakkor valóban a „legbölcsebb” kő. A záró sorban pedig a pusztulás jelképe.

Ezek után abban már semmi csodálni való nincs, hogy szinte ugyanabban a képi környezetben ellentétes szerepet játszhat mint malomkő (Csontkorall, Apelláta Anubiszhoz); megint más jelentést vesz fel, ha szikláról van szó, ekkor mint omphalosz, a centrum szimbóluma. A Történelemben című versben „Isten kavicsa”, az Aki így él „szenvedő sziklaarca” „Krisztus arcát hordja”, de emlékeztethetünk a Sziklák és hitek vagy a Hogy roppant griffek záró soraira is. Hasonlóképpen szakrális jelentéssel telítődik, amikor magának a versnek szimbóluma:

Megépült álmom, fennmaradtam:
élő kövek, versek az égig –
vissza a bedőlt teremtést raktam,
ingott velem a föld, s a lét is.

Kérdezz rám, megvan minden itt,
ház, a kert, s nem ül rajtuk átok,
csodáld csak ez égi piramist,
benne van: nézd, Magyarországot.

(Édesanyám)

Ahol pedig a tenger és a kő együtt jelennek meg, különösen érdekes és meggyőző példáit láthatjuk a két szimbólum mély összefüggésének, egyszersmind a szimbólumok többrétegűségének, hovatovább egymásba való áttűnésének, nagy képi átváltozásoknak, amelyek hallatlan bőséggel kényeztetnek bennünket Szöllősi költészetében. A Mongol naplóban éppúgy a tenger „maradékából” épül a táj, mint a Csontkorallban. Példaképpen az ellenkező irányú átváltozásra, egyben a tenger szimbólumának is új értelmet adva ismételten hivatkozhatunk a Verselőzményre vagy a Zokoghat a kő záró szakaszára.

A kő szimbólumának vizsgálatát két idézettel zárjuk; az egyikben belső parancs, a másikban isteni beavatkozás (vagy tán a kettő ugyanaz?) ment meg attól, ami e szimbólum sötét aspektusát képviseli:

Öröknek hitt férfikor,
éjben virrasztó szobor,
ülök beton tornácomon,
fáradtságom kő kövön,
térdemen a könyököm,
arcom lebukni nem hagyom.

(Öröknek hitt)

Mégis, ahogy szellő
csillagot ha rezzent s levelet,
meleg csönded eljő,
szívem, hűvös membrán, megremeg.

Álló időm s utam
megint évszak, bánat s angyalok,
megmozdítasz, Uram,
amint kővé válnék, nem hagyod.

(Megmozdítasz)

*

Ha mármost az árnyék szimbólumát tekintjük, ennek legalább fél tucat jelentéskörét különíthetjük el, de pontosabban fogalmazunk, ha azt mondjuk, hogy kapcsolhatjuk össze más szimbólumok jelentésével – nem kis mértékben tágítva értelmezési lehetőségeiket. A kővel, azután a csenddel való összefüggését igazolja az Állókép, a Karácsony, a Jel, az Éjszaka, az Állomás, a Mind ismerős.

Láttuk, hogyan kapcsolódik egymáshoz a tenger (a víz) és a kő szimbóluma, nem meglepő hát, ha a tengerrel, a vízzel, a homokkal az árnyék is kapcsolatba hozható (Húrok, Tél, Tenger II, Ég alatt, Villámló óra, Számolva).

Árnyék és fény a komplementer párok egyik legnyilvánvalóbb példája, ily módon mindenfajta dualitás kifejezője lehet a közönségesektől az elvontakig, így akár az idő (ne felejtsük: az árnyék időmérő!) váltópárja is (Október, Húrok, Víz és por, Holdév, Csak kő / kő se, Villámló óra, Aki így él, Magyar szerelem, Versek tanyáján, Hullik a szilva).

Az árnyék gyakran mint a test elválaszthatatlan társa, annak mintegy meghosszabbítása, kiterjesztése jelenik meg (Dobszerda, Kőbányavidék, Csontkorall, Bomlik a rózsa, Fák között a fa, Mágia, Álmomra tetőt, Fölrepülne, Ha könyörög, Szatmárcseke, Triptichon, Út a hegyre).

Ahogy mind beljebb haladunk a szóban forgó jelkép jelentésudvarában, egyre finomabbá, szubtilisebbé válik. Ezt az értelmezést az előző bekezdés tulajdonképpen megelőlegezte, hiszen a testnek valóban elválaszthatatlan társa a lélek, amikor pedig ingről, hovatovább imaszőnyegről van szó, nem is nagyon gondolhatunk másra: „Árnyékra árnyék / ingre ing” (Kezdetek); „Uram, senkim. Ünnepeljek-e? / tornácomon, lesöpört kövön / árnyam rongyos imaszőnyege – / Boruljon le, aki visszajön!” (Nem mozdul)

Ily módon olyan lelki tartalmak hordozójává is válhat, mint a magány, a hiány; legsötétebb aspektusában a fenyegetettség, a halál jelentésével bővül (Naptölte, Expozíció, Fehér mostoha, Imprekáció, Archaikus, Befejezzem).

Azok a versek különösen érdemesek a megemlítésre, ahol csak árnyék van, vagy jelzetten nincsen árnyék; mindkét esetben végső állapotokról van szó. A Béke címűben az „érzékek teremtés utáni unalma”, a „lélegzem a csöndet” már a költemény elején implikálja a dualitás egyfajta feloldását, amit majd a versvégi „holdembrió” kifejezés ténylegesen is szimbolizál.

„Azon a dombon nincsen árnyék” – olvassuk a Szabolcsi filmben, majd kiderül: „Temető az a domb”. A Bomlik a rózsa mozdulatlan, vak (a jelző háromszor fordul elő a versben), halott, üres világot vetít elénk. Ebben a világban a jelenlét is abszurd, és ezt az abszurditást fejezi ki a test nélküli árnyék: „Árnyékom üres tornácon ül”.

Az Árnyam című költeményről pedig már szóltunk a tenger jelentésének vizsgálatakor, itt csupán emlékeztetni kívánunk a valódi és eleven szimbólumok ama törvényszerűségére, miszerint a principiálisan egynemű dolgok (tenger, asszony, enyészet, anyag és árnyék; nota bene: ahogy a tenger nincs megnevezve a versben, az árnyék is csupán egyszer, igaz, a legfontosabb helyek egyikén, a címben) szimbólumai minden nehézség nélkül tűnhetnek át egymásba. Alighanem a szimbólumok „megkövesedése”, vagyis jelentésbeli kizárólagosságuk, „egyértelműségük” kétes nimbusza az, ami ettől a költészettől a legtávolabb áll.

Végezetül talán nem lesz haszontalan a Zokoghat a kő című verset egészében idézni, mintegy összefoglalásképpen, hiszen majd minden, ebben a fejezetben vizsgált szimbólum megjelenik benne, ugyanakkor magáról a képalkotás folyamatáról is árulkodik, bepillantást engedve legbensőbb alkímiájába:

Körfűrész zúg,
darázs,
zúg a Nap,
vágja a delet szálkás deszkára,
fehér por lep be háztetőt,
falat,
jár-kél a könnyű szoknyájú szellő
és szívemből álmatlan álom,
kászálódik a tanya bolondja.

Homlokom szórja,
ajkam gyűjti a fényt,
lángol a kép,
számban a szó elég,
ömlik a lélek formátlan árnya,
ájult lugasok,
ájult fák alá
cammog a hőség megdögleni,
sül a vasakon hangyálló rozsda.

Mészkőben a lyuk,
szemek gödre,
házunk alapja megvakult tenger,
kagylója,
füle,
kiégett zúgás –
nem megyek tovább,
itt maradok már,
lebegjen csak, lebegjen álmom
égre kanyargó tejfehér úton
délben.

Megérteni tán én vagyok méltó,
még nem befejezett itt semmi –
bennünk a házunk,
bolyongásunk is
és zokoghat a kő,
gyermekként sírhat,
megeredhet a száraz szikla is,
szívünkben tenger locsoghat.

Egy nagyobb lélegzetű tanulmány második fejezete.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.