Archívum

„A Grundra vigyázni kell”

Beszélgetés Karácsonyi Zsolttal
2011. február

– A 2010-es év egyfajta annus mirabilis volt számodra: két verseskönyved és egy irodalom- és színháztörténeti tanulmányköteted jelent meg. Mondhatni, véletlenül „torlódtak” épp tavaly egymásra a kötetek, vagy pedig most értél el alkotói pályádnak egy ilyen „sűrű” és termékeny időszakához?

– Véletlenül történt ez így, az Igazi nyár már 2006 óta íródott, különböző munkacímek alatt, de a csodás elem se hagyható ki a történetből, mert korábban egyszer sem fordult elő velem, hogy egy nap alatt megírjak csaknem hatszáz sort, az Ússz, Faust, ússz! első részét. (Fél év alatt még hozzáírtam háromszáz sort, és további másfél éven át dolgoztam rajta; tulajdonképpen a szöveg utolsó tizenöt-húsz során.) A tanulmánykötet megjelenése pedig szerencsés természetszerűséggel zajlott, a sikeres doktori védés után. A 2010-es esztendő mégis különleges, hiszen utoljára 19992000 tájékán publikáltam folyóiratokban annyit, mint mostanság.

– Az említett tanulmánykötet a doktori disszertációd könyvbe szerkesztett változata, Páskándi Géza és Marin Sorescu drámaművészetéről. Miért épp Páskándi – és mi köti össze az említett román szerzővel?

– Páskándi Gézát a magyar drámairodalom jelentős és nagyságához mérten igencsak elfelejtett alkotójának tartom. A Vendégség című drámájától indultam el én is, mint sokan, hogy rádöbbenjek: mennyire összetett, sokszínűségében is egységes ívet leíró életműről beszélhetünk. Ebben, még az egyetemen, fontos szerepe volt dr. Kötő Józsefnek és a szegedi doktori iskolában dr. Fried István tanár úrnak. Mire a doktori iskola utolsó évéhez értem, már kikristályosodott, hogy Sorescu az, aki drámaelméleti, életrajzi, no meg szöveg szerinti párhuzamok miatt izgalmas lehet egy nagyobb terjedelmű komparatisztikai szöveg megírásakor. Mindkettejükre nagy hatást gyakorol az abszurd színház, amelytől aztán, mint határozott és öntörvényű alkotók, eltávolodnak az idők folyamán. Az abszurdtól induló és nagy lendülettel végigvitt drámaírói elképzelések okán is izgalmas feladatot jelentettek.

– Azon költők közé tartozol, akik „teljes fegyverzetben” léptek a pástra, egy kiforrott első kötettel (Téli hadjárat), azóta is összetéveszthetetlen, jól felismerhető versnyelvvel. Hogy látod, ennek a fajta lírának hol van ma a helye, milyen vonzások és taszítások között, a kortárs magyar irodalom prérijén?

– Utólag tényleg amolyan „teljes fegyverzet”-szerű dolgnak tűnhet (ha az volt egyáltalán), de volt időm felkészülni e hadjáratra. 1994-től kezdtem közölni, először az erdélyi folyóiratokban, egy-két évre rá pedig „mindenütt”, értsd: magyarországi folyóiratokban is. Az első komolyabb lándzsarázás még 1997-ben történt. Akkor induló, de kötettel még nem rendelkező szerzőktől gyűjtöttem össze egy antológiára valót, le is adtam a Mentor Kiadónak 1997 nyarán, 1998 őszén jelent meg A hétfejű zsákmány címmel. A szerzők közül többen ismertek azóta is, gondolok itt elsősorban Gáll Attilára, Balázs Imre Józsefre, Farkas Wellmann Évára… Az első kötetem ’99 elején már készen állt, végül 2001-ben jelent meg az Erdélyi Híradónál.

Hol a helye a verseimnek? Nem tudom, remélem, csak jut legalább egy kötetnyi tér nekik, mert akkor az elsőre a többit szépen rárakom…

– Verseid egy részéből – főként az Igazi nyár című új versgyűjteményt tekintve – kirajzolódhat előttünk egy sajátos, szinte ember előtti elemekből (köd, kő, állati lények, mitikus tájak) építkező költői magánmitológia. Miben, milyen egyéb mitológiai „paraméterek” közt gyökerezik Karácsonyi Zsolt mítoszi világa?

– Inkább mítoszértelmezésről és -felhasználásról beszélnék, a görögöktől a magyar népmesékig, a Hunyadiaktól Odüsszeuszig. A szerző, mert mi mást tehetne, régi és újnak tetsző dolgokat igyekszik úgy összekeverni, hogy az szerinte jól hangozzék. Ha Orpheusz dalától még a kövek is megmozdultak, a kései utód legalább írjon a kövekről és hasonló komoly ügyekről.

– Bizonyos verseidben (A nagy Kilometrik, Ady Endre levele Karának stb.) rendre megközelítesz egyfajta váteszi szerepkört. Jól látom ezt? Ha igen, miben áll a „váteszség”, mit gondolsz róla?

– A váteszség túlzás lenne. Manapság már az is merészségnek számít, ha valaki költőnek tartja magát, és ezt még nyilvánosan is elismeri. Mert vannak olyan jeles kortárs alkotók, akik hiába írnak jó verseket, mégsem tekintik költőknek magukat. Ha nem tartanám költőnek magam, biztosan nem írnék le egy árva verssort sem.

A nagy Kilometrik egyszerűen csak egy költemény, természetes, ha a lírikus sajátosan személyes hangvételben szól, az „adys” szöveg pediglen a közvetlenül utána helyezett, Mese címet viselő „kosztolányis” verssel együtt olvasandó… és nem kell mindent elhinni, még akkor sem, ha Ady írja nekünk.

A váteszügyekben nem hiszek, de a Grundra vigyázni kell, ebben a kérdésben a költőknek is lehet egy-két keresetlen soruk.

– Külön kötetben jelent meg az Ússz, Faust, ússz! című hosszú poémád. A Faust-témát korábban is feldolgoztad (lásd: Éjszaka Fausttal, a Sárgapart kötetben). Miért foglalkoztat ilyen kitartóan a Faust-téma, és miért kapcsoltad össze a Faust-alakot az őselemek közül épp a vízzel?

– A Faust-monda egy körülbelül kétezer éves ügy, természetes, ha én is körbejárom. A második kötetemben csak részben sikerült, hosszabb szünet után, hirtelen bukkant fel újra, már szinte készen. Az ember mint víz közeli, mint úszó, mint le- és elmerülő lény mindig is foglalkoztatott.

Arról, hogy a fausti történet ma is aktuális, 2000 táján a kolozsvári Doktor Faustus-előadás győzött meg. Marlowe drámáját azóta többször elolvastam, nem véletlen, hogy az én költeményem egy Marlowe-idézettel indul, Doktor Faustus utolsó mondatainak egyikével. A tűz elől csak a vízbe, az oldó és óvó őselembe menekülhet, ezt minden mágus pontosan tudja. Elhatároztam, hogy a magam lírai eszközeivel megpróbálom megmenteni ezt a szegény, drámákban, regényekben oly szomorú véget ért embert. Faust belement, és úszni kezdett.

– Műfordítóként is tevékenykedsz, több kortárs (és nem csak) román művet átültettél magyarra. Emellett szerkeszted a Tra-ford tér című, egy magyar és egy román lapban (Helikon és Tribuna) párhuzamosan megjelenő fordításrovatot. Milyen szerepet foglal el a műfordítás az életedben, alkotói világodban?

– Kezdetben csak versek átültetésével bíbelődtem, addig, amíg el nem olvastam Mihai Mániu†iu két nagyszerű prózai írását, A sintér emlékiratait és a Scardanellit. Azonnal elkezdtem kiadót keresni, ami nem volt egyszerű, közben megkeresett a Magvető Kiadó, és lefordítottam Filip Florian Kisujjak című regényét, és azóta nincs megállás. Miután hat hét leforgása alatt lefordítottam Filip Florian második regényét is, azt mondtam neki, hogy most tartok egy hosszabb szünetet, de ő úgy vélte, hogy nem fogok sokáig pihenni. Neki lett igaza, mert fél évvel később már Ciorant fordítottam. A műfordítás most már közvetlenül a költészet után következik, ami nem merül ki abban, hogy a szöveget áthelyezem egyik nyelvből a másikba, mert azon vagyok, hogy másokkal is közreműködve népszerűsítsem a közvetlen közelünkben megnyilvánuló irodalom szerzőit. Az elsősorban a fiatal erdélyi román és magyar szerzőkre fókuszáló Tra-ford tér is ezt a célt szolgálja.

– A nagy Kilometrik a Helikon „fióklapjaként” a tehetséges pályakezdők egyik legfontosabb fóruma, publikációs tere Erdélyben. Milyen kihívások elé állítja a költőt és a szerkesztőt, hogy ifjú tehetségek elbírálójaként kell fellépnie?

– A kihívás abban áll, hogy a szerzőnek meg kell adni az esélyt, hiszen vannak olyan szerzők, akik lassan érnek, mégis érződik rajtuk a tehetség, másokon persze azonnal érződik, hogy menthetetlen dilettánsok, amatőrök, versfaragók, akikből kocsmai poéngyáros, lakodalmi nótafa még lehet, de költő soha. Utóbbiakkal egyszerűbb a helyzet. A neheze ott van, amikor egy tehetséges szerzőnek kell egyengetni az útját, ami akár teljesen más irányba mutat, mint a költő-szerkesztő útja; arról már nem is szólva, amikor egy szerző nem tetszik, de közlöm, mert jó…

– Akik ismernek, tanúi lehettek többször is az improvizatív, élőszóbeli verselés iránti szenvedélyednek. (Kár, hogy az interjú írott formában jelenik meg, és nem lehet ezt demonstrálni.) Egyfajta játékról van itt szó, netalán visszatérésről a költészet ősi, orális, ráolvasó-énekmondó funkciójához?

– Az „impró” minden művészetben jelen van, senki sem csodálkozik túlságosan azon, ha egy hegedűművész vagy egy grafikus improvizál. Önálló műfaj ez, arról szól, hogy képes vagy-e ott helyben, a közönség szeme láttára létrehozni egy olyan szerkezetet, rendszert, akár adott témára, ami nem is jutott eszedbe korábban. Az „élőszóbeli verselés” elég jól megközelíti, miről is van szó, de ha még pontosabbak akarunk lenni: ezek levegőbe írt versek. Ugyanúgy íródnak, mintha papírra írnám őket, és jóval nagyobb megerőltetést kívánnak, hiszen ott helyben kell kijavítani: a szavak, verssorok, rímek létrejöttét csak századmásodpercek választják el a korrektúrától és az azt követő kimondástól. A levegőbe írt vers éppen ezért kilépés a költészet hagyományos köréből, mert a közösség/közönség előtt jön létre, ám megismételhetetlen, miközben a költészet azért van kitalálva, hogy örök időkön át egyazon dologra emlékeztessen, ugyanazokat a gondolatokat ismételje különböző változatokban. A levegőbe írt vers a költészet másik, láthatatlan oldala, de éppen ezek a néha több mint fél órás „imprók” segítettek abban, hogy az Ússz, Faust, ússz! lendületét meg tudjam őrizni…

– A Faust-kötet egyetlen hosszú költemény – várhatunk-e tőled elmozdulást a komplexebb, nagyívűbb, epikus(abb) költői formák felé, vagy ezt afféle lírai „kirándulásnak” tekinted?

– Hosszú költemény, igaz, „kirándulás” is persze, mert ha az ember nem rándítja ki magát a korábbi vershelyzetekből, kevés rá az esély, hogy ismét képes legyen valami „újat”, önismétlésmenteset létrehozni. Az epikusabb költői formák nem foglalkoztatnak. 2003-ban nekiláttam ugyan egy kocsmaeposznak, megírtam három részt, több mint négyszáz sort, de nem működött, abbahagytam. Inkább a lírai kirándulásoknál maradok, ha már így belejöttem…

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.