Archívum

Főhajtás XXXVIII.

Országcímer
2011. január

Hivatalos irat: Általános iskolai/népiskolai Tanulmányi Értesítő – az iskola körpecsétje és az igazgató bejegyzése szerint 1948. szeptember 1-jén az Állami általános leányiskola Budapest XI. ker. Szt. Imre herceg útja 5–7. első osztályos tanulója lettem.

A leányiskola tévedés: fiúosztályba jártam, de mert eredetileg egyházi leányiskola volt első tanintézetem, az államosítás zűrzavarában nem tudták eldönteni az országrombolásban haladó illetékesek, hogy csak az egyházat száműzzék az iskolából, vagy a lányokat is. A körpecséten, a tanulmányi értesítő címoldalán és a halványzöld páratlan oldalakon babérággal övezve az ország hivatalos felségjele: a Kossuth-címer.

Változnak az idők. 1950. január 31-én a körpecsétből eltűnt a Kossuth-címer, 1950. június 17-én már Fővárosi Általános Iskolába jártam, és a pecsét közepén Rákosi pajtás szovjetbarát internacionalista – vörös csillag, búzakalász, sarló és kalapács – torz címere díszeleg. De az iskola címe még 1953-ban is Szent Imre herceg útja volt, amit aztán valamikor akkortájt kereszteltek át Villányi útra.

A körpecsétek sűrűn változtak, ám a tanulmányi értesítőmben 1956. június 23-ig – ekkor fejeztem be általános iskolai tanulmányaimat – minden páratlan oldalon ott tündökölt a Kossuth-címer.

A szót édesanyámtól tanultam: az országcímer.

Aztán 1956. október 23-án fölrobbant a hazám. Lőporfüst, ágyúdörej, zűrzavar a fejekben, holttestek az utcakövön – de néhány nap múltán már mosolygott Magyarország.

Álomvilágban éltünk. Egész nap a városban csavarogtam, bámészkodtam, megvásároltam minden újságot, gyönyörködtem a címlapokon tündöklő Kossuth-címerben. A kommunista napilap, a Szabad Nép 1956. október 29-én megjelent utolsó számának első oldalán láttam először kinyomtatva a Kossuth-címert, és talán azon a napon vettem egy élelmes hazámfiától azóta is őrzött Kossuth-címeremet. Kézzel festett, hajdani ötforintos méretű falapocska, gombostűből összeügyeskedett feltűzővel. Évtizedekig azzal a véres tízfilléressel együtt álmodta fiók mélyén téli álmát, amelyet az éjszakai szovjet támadás után, november 6-án délelőtt emeltem föl a törmelékmaszatos földről a Bartók Béla úton, az akkor Szabadságnak nevezett hajdani Simplon mozi előtt.

Számomra az a kopott falapocska jelentette az országcímert, a véres tízfilléres a hazámat. A múltat, amelyet nem szabad elfelejteni.

Félévi értesítőt abban a tanévben csak 1957. március 2-án kaptunk. Tanulmányi értesítőm minden lapján és címoldalán a Kossuth-címer nyomata, tehát valamikor 1957 első hónapjaiban készülhetett. És bár a tanév végén, 1957. június 30-án kiállított bizonyítványomban a körpecsétben az új, félig internacionalista – maradt a vörös csillag, eltűnt a sarló és a kalapács – címerszörny díszelgett, amíg iskolába jártam, minden félévben egy napig megcsodálhattam a hivatalos iratban kitörölhetetlenül ott rejtőzködő Kossuth-címert. A címlapon azonban kör alakú fehér vignetta éktelenkedett a Kádár-címerrel: ne felejtsük, hol élünk.

És 1960. január 31-én új tanulmányi értesítőt kaptunk. Illetve nem akkor kaptunk. Január 31-én hazavihettük a Tanulmányi Értesítőt, félévi érdemjegyeinket, nagyanyám mint nevelőszülőm annak rendje és módja szerint február 1-jén alá is írta, és másnap – hivatalos okirat! – leadtam az iskolában. De ezt a Kossuth-címeres Tanulmányi Értesítőt csak érettségi után láttam viszont az új Tanulmányi Értesítőm társaságában. Ebbe az újba – címlapján és minden oldalán ott virított a vörös csillagos címerszörny – utólag beírták a félévi jegyeimet, január 31-i dátummal. Az első oldalon hivatalos bejegyzés: „Az 5413/1959 I. M. M. Sz. utasítás alapján a IV. osztálytól kezdődően új Tanulmányi Értesítőt állítottam ki. Budapest, 1960. január 31. dr. Temesi Alfréd igazgató.” Jogállamban ezt okirat-hamisításnak nevezik. Népi demokráciának becézett proletárdiktatúrában – „a múltat végképp eltörölni” – haladó ügyintézésnek. A Kossuth-címer, ami iskolai bizonyítványaimban 1948-tól 1960-ig végigkísért, mire leérettségiztem, eltűnt.

Az utólag kiállított értesítőm törzslapján csillag alatt megjegyzés: A kiállítás kelte a felvétel napja. A József Attila Gimnáziumban elkezdett tanulmányaimat 1959 januárjától – nem önszántamból – az Apáczai Csere János Gimnáziumban folytattam, tehát nem 1960. január 31-én nyertem felvételt. Ráadásul a másik, a Kossuth-címeres értesítőmben már 1960. január 31-én hivatalosan értesítették szüleimet tanulmányi eredményemről. De az elvtársak úgy határoztak, hogy az újabb keletű szovjet megszállás ötödik esztendejében végleg el kell tüntetni a múltra emlékeztető Kossuth-címert. Az internacionalista hazaárulás vállalt nagy feladata mellett számukra az okirat-hamisítás jelentéktelen, figyelemre nem méltó apróság. Iskolám igazgatója is megnyugtathatta – ha volt – háborgó lelkiismeretét: miniszteri utasításra cselekedett.

Nézegetem első gimnáziumi Tanulmányi Értesítőm címlapján a ráragasztott fehér vignettán virító vörös csillagos búzakalászt, amivel elfedték a Kossuth-címert. Hallottam egy történetet, amelyet 1989 lázas napjaiban mesélt egy ismerősöm Pécsett.

Valakinek eszébe jutott a városban, hogy a főposta épületének oromzatát hajdan gyönyörű országcímer díszítette, a Zsolnay-gyár iparművészeti remeke. Rákosi pribékjeinek szúrta a szemét, utasították az illetékeseket, verjék le a kerámiát. El is tűnt az épületről.

Változnak az idők. 1989-ben sokan gondolták úgy: vissza kellene helyezni eredeti formájában az épületre az országcímert. És akkor jelentkezett egy öreg kőműves.

– Nem kell azt újra megcsinálni – mondta , megvan a régi, csak óvatosan le kell róla takarítani a vastag vakolatot, amivel negyven éve egy éjszaka bepucoltam, eltüntettem.

Na, ezt nem tudták a bolsevik elvtársak: az országra erőszakolt vörös máz alatt mindenhol ott rejtőzik, ott lapul, ott bujdosik a hagyományait, a történelmét, a múltját őrző ország. Megfogyva bár, de törve nem…

Pécsett a malter mögött rejtőzött az országcímer, az 1957-ben kinyomtatott sok ezer tanulmányi értesítő borítóján a ráragasztott vignetta alatt, fiók mélyén a szabadulásunkat 1956-ban Kossuth-címerrel hírlelő újságokon…

Fél évszázada őrizgetem az 1956 őszén vásárolt, fából készült, kézzel festett apró Kossuth-címert. Fél évszázada őrzi bennem a múltat.

(Néha lecövekelek a Clark Ádám téren, és figyelem a Sikló bejáratánál várakozókat: vajon hány embernek akad meg a szeme a várfalat ékesítő gyönyörű országcímeren?

„Bizalmam az ősi erényben.”

Június 4-én fejet hajtva egy percre minden évben megállok az országcímer előtt.)

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.