Archívum

Első esélyek

Kosztolánczy Tibor: A fiatal Osvát Ernő
2011. január

„Így vagy úgy – egy embernek önmagában semmi esélye sincs.”
(Ernest Hemingway)

Világos: az irodalmi halhatatlanság ára a mű. De mit értsünk e szón: mű? Mi is voltaképp a mű: betűsorokba fektetett gondolatkincs? A teremtés folytatása, képekbe áttéve? Az ember ezekben a kérdésekben jobbára csak odáig jut, hogy egy idő után meg tudja mondani, mennyire és merre van tőle a mű. Ugyanis akár a levegőégnél följebbről érkező sugallatként beszélünk az alkotásról, akár az esztétikusok falatjaként – a mű, mivel munka és titok közt megosztva ered: legfeljebb csak körülírható. A meghatározása végett elébe gyűlő valamennyi gondolatot maradéktalanul összefogni: ehhez újabb műalkotás közbejötte szükséges. Elvont jeleké, amelyek fölött folyvást ott leng a gyanú, hogy a felelősségtől való menekülést szolgálják. A leleménytől a mesterkéltségig egyébként nem túl hosszú az út, és nemcsak krízises, vergődő korokban.

Ha egy műnek, pláne egy életműnek elemi része a gondolat, az ennek edényéül szolgáló forma, s része a papír, a nyomdafesték vagy épp a műre fordított számítógép-energia, a ceruzából kivásott grafit, akkor ugyanúgy (ha nem még inkább s magától értetődően) része az író magatartása is. A maximától, a gesztustól a habitusig. Nem kivéve az erkölcsi átgondolást sem. És ne mondja senki, hogy a lélek mélyén csendéletszerűen létező attitűdöt hiábavaló odatartani a világ elé: íme, az én művészetem.

Máskülönben beszélne-e valaki is a mai reverenciával Osvát Ernőről? Néhány ádáz kutatón kívül kinek jutna eszébe Dura Máté vagy Lengyel Laura – kicsodák is ők? Sőt, talán Róth Mór és a Perls lányok különös fordulatokban bővelkedő kapcsolatán is már rég vastag köd ülne, ha a dolog olyan egyszerűen elintézhető lenne, hogy az ember a maga termelte minőségi mondatokért cserébe biztosítékot kap a maradandóságra. S kizárólag mondatokért! Ennél valamivel bonyolultabb a helyzet. Következésképp aki egy kicsit is ismeri a huszadik század magyar irodalmát, az legalább szegről-végről ismerni véli Osvát Ernőt. A férfiút a Nyugattól, a szerkesztőt és kritikust, kiben mintha a korán szomorodók és az excentrikusok jellegzetes tulajdonságai keverednének együttes temperamentummá. Dacára annak, hogy nem egyek, mégis igaz: nincs a Nyugat Osvát nélkül, és rugalmasan értve: nincs Osvát a Nyugat nélkül. Tautológia? Talán. Könnyű általánosítás? Meglehet. Mindenesetre arról, hogy a tapasztalatban, a kibontakozó Osvát jelenében mennyi lesz a megfelelése a fesztelen általánosításból kinövő drámának (mert a vége: dráma, életvesztés), s arról, honnan rugaszkodik neki Osvát, hogy utolérje saját szentenciája igazát: az elérhetetlenből nem lehet kiábrándulni – sokat és sok érdekeset mesél Kosztolánczy Tibor, az ifjú Osvát pályáját pásztázva.

Ki tud odáig eljutni, hogy míg némely írók szívének kultuszlakója, másokban a szüntelenül izgató, fegyelmező, próbára tevő talentum – ráadásul úgy, hogy a hatalmas életműveket létrehozó kortársakéval szemben az övé (mint írott rész) éppen csak megmutatható töredék?

Mindenki másként s valahogy mégis egyféleképp vélekedik róla. „Ő köztünk az egyetlen, aki sohasem írt egyetlen cikket sem a Nyugatba, és mégis ott van szelleme a Nyugat minden lapján” – ez Schöpflin Aladár véleménye. „Kritikusi nagysága abban rejlik – rajzolja tovább a portrét Kosztolányi –, hogy titokzatos módon, melynek kulcsa egyéniségében lelhető, mindig helyes mértékkel forrasztja az ellentétes elemeket eleven ötvözetté. Alkotó ítéletei voltak…” A Kosztolányival nagyjából egykorú Füst Milán szerint: „Működése mindenekfelett erkölcsi tény, az kétségtelen. Bátor, soha meg nem rettenő, a meggyőződés útjáról soha ki nem térő jóakarat: ez ő – ez az első, amit róla mondani kell.” Molnár Ferenc, a rá jellemző módon, mintha színpadról deklamálná: „Tőle tanultam: aki a buzdítást művészetté emelte, azon aztán soha többé semmi buzdítás nem fog. Tőle tanultam: legigazságosabban ítélhet az a bíró, aki maga beszélte rá a vádlottat a tett elkövetésére. Tőle tanultam: Shakespeare lángész volt, mi legyünk tisztességes emberek.”

Osvát Ernő alkotott ember – hogy félre ne halljuk: tulajdon maga művésze; kifejező, tömény csönd, aminek magva van. Valaki, akiről gondolható volna (és talán nem is alaptalanul), hogy minden idejét saját karakterébe fekteti. Ahogy Németh László mondja: a „szenvedély és alakítás nála egyformán őszinte életszükséglet volt”. Ha Osvát a Nyugat heroldjaként és rapszodikusan némaságot imitáló, fekete öltönyös klasszisaként éppúgy fogalom, mint a nevét hosszú időn át márkajel gyanánt viselő lap, bizonyosan nem érdektelen belelátni az élettétszerűen komolyan vett esztétikum mágnásának gyerek- és ifjúi éveibe. Kosztolánczy Tibor nagy levegőt véve, széles csapáson indul, hogy apróra beszámoljon az otthon becsben tartott, a tanulásban nem túl kiemelkedő kisembertől az Osvát nevű műremekig vezető útról.

Az íróféle – mondhatni, kvalitástól függetlenül – mind ugyanezt reméli: hogy világába ránthatja (az érzékenyebbek kedvéért: világába csábíthatja) olvasóját. Akár dől, akár vonzódik az ember, ez is, az is történhetik vele nyitott vagy csukott szemmel. Van azonban egyfajta látás, az íróról író majdhogynem kötelező közelítésmódja, amely csak félig-meddig kapcsolatos a szem képességével. És most ne a kölcsönvett világok meddő élvezetére tessék gondolni, hanem a látomásra. Arra a munkával létrehozott belső képre, amely mélyebb, lényegibb, telítettebb a külső képnél, de semmiképp sem teóriák érvéül sajátított kép. Amúgy pedig ajánlatos felvésni a nagyon elhinni való Zola-féle törvényt: „Nyissa ki a szemét, aki tisztán akar látni!”

S Kosztolánczy tisztán akar látni. Genealógia, hiteles lélektani rajz, autentikus krónika, a szerző ezekre támaszkodva skicceli föl A fiatal Osvát Ernő bemutatkozó portréját; hogy aztán a részleteket a telő idő rendjében vigye fel az arcmásra. De előbb még egy kis cizellálás a körülményekről; az intimitásokig menően aprólékos leírás arról, hogyan működött hajdanán, Osvát tanulóévei alatt az egyetemi kultúrbirodalom. E helyt tűnik fel egy kacsázó léptű, kicsi öregember alakjában valaki, akit az osváti alkat félatyaistenné emel a maga számára. Ő Gyulai Pál. Érdemes megnézni, micsoda energiával s mekkora apparátussal bizonyítja Kosztolánczy (az eredetileg tán Schöpflintől védjegyzett ideát), hogy a kritikus Osvát talaja jórészt Gyulaitól elcsatolt mező. E fölfedezésen láthatólag oly jólesik elidőznie, hogy az olvasónak imitt-amott az a benyomása támad: a monográfus párhuzamos pályatükrön fáradozik, ugyanis hosszú oldalakon át csakis a nem túl bonyolult Gyulai-műhely üzemelési rendjét taglalja. A Gyulai–Osvát párhuzamra irányuló érvelés nemhogy nem ok nélkül való, hanem e fejtegetésnek egy szilárd végkövetkeztetés a kamatja. Az viszont kérdés, hogy a bűvös-legendás figurává növő Osvát mennyit okult és gazdagodott Gyulai földjén. Mert az okulást és gazdagodást így vagy úgy csak szét kellett választania magában a legenda csírájának is. És amennyiben csakugyan kívánatos szem előtt tartani Gyulai és Osvát párhuzamait, semmivel sem kevésbé kívánatos emlékezetbe vésni Babits megállapítását: „Gyulai meghal mint kritikus, és élni fog mint költő.”

Az ellentmondást nem is írhatta volna tovább a sors csodálatosabban, mint ahogyan a folytatás kibontakozik. Az ekkor éppen aktuális most-időtől a nimbusszal való megkoronázásig számos alkalmat adott a rendeltetés, hogy Osvát kitalálhassa a figurát, amit majd a tökélyig farag. Ír, de csak adott napokon; a figura kifaragása jobbára némán történik. Utóvégre más is van úgy az írással, mint a mély életismerettel: hirtelenjében erős vágya támad, hogy elfeledje. A türelem, a tagadás, a bólintás, a tiszta gondolkodás, az emberkutató kíváncsiság – ezek az ő szentjei és egyúttal rabszolgái. Nyomuk, szellemük megjelenik folyóirat-kísérletében, az Új Figyelőben s főképp a Magyar Géniuszban. Az örökségből vásárolt lapot, amely Osvát jobb részének első aranyálma, tüzetesebben már nem is szemlézhetné Kosztolánczy; a kiadvány 1902-ben közli Adytól A műhelyben című rövid színképet, de a lap költőkirálya ekkor még Gellért Oszkár, királynője pedig Kaffka Margit.

A hozzáértést gyakorló és a részletekbe menő alaposságot a végletekig magára vállaló Kosztolánczy Tibort, ahogy erről szinte oldalanként tanúságot tesz, nem béklyózza a presztízs. Körültekintő, lelkiismeretes, jól olvasható, s ha az emberfia valamennyire fölkapaszkodhat az objektivitáshoz, ő nyújtózkodik rendesen. Azonban szándékosan vagy szándék nélkül, de mindenesetre valóságos mondatai mögött ott szól egy halk fúga, megannyiszor ismételve: mennyire szeretné szeretni a tárgyát, s közben mily istentelenül kritikus a tárgyával szemben. Ugyanez vagy talán az ősszó értelmében a fugere, a kergetőzés zajlik benne: mit tartson igazán adekvát formának, az úgynevezett impresszionista kritikát vagy a számára érezhetően kedvesebb normatív bírálatot. Ebből az eldöntött döntetlenből következik az olyasféle akadékoskodás, amellyel értetlenséget mímel például egy régi kritikus régről földobott kifejezése: a titkon mosolygó tanítás kapcsán. Aligha valószínű, hogy ne értené, többre mennénk, ha a mai apostolok titkon mosolygó tanítással elárulnák diákjaiknak: sokkal kevesebbet tudunk, mint amennyi tudást mutatunk; s e szerény ismeretet ki ne becsülné nagyobbra, ha önironikus mosolyt kap hozzá, bősz homlokráncolás helyett. A fiatal Osvát Ernő története természetesen ott végződik, ahol a csakugyan számottevő szerkesztő bonyolult, komplex életmeséje kezdődik: 1905-től, a Figyelő alapításától még három év a Nyugat indulásáig. A teljes életű Figyelő új kezdet, sok mindent ad, de abba kell hagyni, jön a Nyugat: az 1908-as esztendő első havának első napján, Ignotus, Fenyő Miksa és Osvát Ernő nevével a borítón.

Az apróbb betűkkel szedett szövegtömbben pedig kétszer is feltűnik egy név: Ady Endréé. A jövő időre vonatkoztatva azt írja Kosztolánczy: „a Nyugatnál Ady a zseni (Osváték őt nevezik ki zseninek).” Ha A fiatal Osvát Ernő szerzője valóban komolyan gondolja, hogy a zsenialitás íróasztaloknál igényelhető s osztogatható rang, és ez a vidéki, érmindszenti pályakezdő éppen tisztában volt vele, hogy mikor nyit a hivatal, s melyik íróasztalnál kell sorban állnia, akkor Kosztolánczy Tibor monográfusnak sürgősen tanácsos visszalapoznia könyve hetvenötödik oldalára. Egy férfias és félelmetes mondatot írt ő ide: „A kritikust, miként a táncoskomikust vagy az egyetemi adjunktust, csak az általa nyújtott produkció minősége igazolja.” Ugye, mennyire nem veszélytelen e mondat?! S amellett persze nagyon igaz is.

Kosztolánczy Tibor: A fiatal Osvát Ernő, Universitas Kiadó, 2009.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.