Archívum

Csoóri Sándor átvérzett lírája

2010. november

Egy költő életének kivételes eseménye, ha megjelennek összegyűjtött versei. Ez történt most a nyolcvanéves Csoóri Sándorral, s ráadásképpen a Nap Kiadó szinte a versek „mellékleteként” kiadta Görömbei Andrásnak a költőről írt könyvét, amely kitűnő kalauz az életműben tájékozódni akaróknak.

Megdöbbentő és elgondolkodtató a verseskötet címe: Föld, nyitott sebem. Tény, hogy a költő életének nagyobbik részében frontvonalban küzdött, s valamiképp minden rendszernek ellenfele lett, hol tudatosan, hol szándékai ellenére. Szembekerült a modernnek nevezett lírai kifejezésmóddal is, mert egyértelműen fogalmaz, nem vet bukfenceket előre-hátra, őrzi és folytatja azt a hagyományt, amelyet nagy költőink teremtettek meg, s amelyet sokan meghaladottnak, korszerűtlennek vélnek: emberi hangon szól az emberért. A közösség képviseletében szólal meg, ügyeket szolgál, amiért újra meg újra megfagy körülötte a levegő, s csak reménykedik, hogy megéri még az ígéretes tavaszt (Talán megérem). Annak a költői irányzatnak utolsó mohikánja, amelynek tagjai természeti képekbe transzponálták egyéni érzéseiket, örömeiket és csalódásaikat, de keményen kiszálltak a harcmezőre, és világosan fogalmaztak, ha a közösséget érezték veszélyben.

Akik meghaladottnak mondják magatartását és kifejezésmódját, alighanem szűkösen értelmezik az irodalom szerepét, s nem veszik észre, vagy nem akarják észrevenni, az évek során milyen változáson ment át formakultúrája, mennyire tömören és szépen – lehet, hogy ez is vétkei egyike – fogalmazza meg érzéseit. Egyetlen példáját idézném ennek, a Minden kisebbedik című szonettet:

Minden kisebbedik, veszíti fényét,
a földre hulló lomb, a szobaszeglet.
A tejcsarnok mögötti utcalámpa
úgy világít csak, mint egy behegedt seb.

A vér is fakul, nincs mi fényesítse,
se láng, se szó, se őrült szerelem,
eladhatod a szíved két pár gombért,
s elfér zsebedben is a végtelen.

A hegy még hegy maradt, de a nagyság
szikladarabként hull a mélybe le,
mint Isten kicsiszolt gyémántköve.

A vad robajt a nagy sasok is hallják,
szétrebbennek, de újra visszaszállnak,
mint akik már a végjátszmára várnak.

Ami első olvasásra is nyilvánvaló: a cím és jó néhány közlés metaforizáltsága. De úgy is súlyos mondanivalója van a versnek, ha egyetlen metaforának értelmezzük, akár az élet, akár egy kor közeli végét olvashatjuk bele, s közben rácsodálkozhatunk néhány költői leleményre is: „s elfér zsebedben a végtelen”, „mint Isten kicsiszolt gyémántköve”, „mint akik a végjátszmára várnak”.

Monográfusának, Görömbei Andrásnak ajánlott versében (A házam körül újra) – ismét közérzetéről árulkodó metaforikus sorával – szomorú látleletét adja korának és abban elfoglalt helyzetének: „Ki hitte volna, András, / hogy még velem is bármi megtörténhet? / A házam körül újra / régi vérfoltok vöröslenek / és több tonna összehordott szomorúság.” Arra a szólásra gondolhatunk, mely szerint az én házam az én váram. A költő visszahúzódott várába, ahol versei állnak őrséget, de innen is jól látja a szomorúság tengerét, s napról napra tapasztalja, ahogy újsütetű ellenfelei „arcátlanul körbetáncolják”, „körbenevetik”, „idomított cirkuszi sasokként tátognak arca előtt”. Minden bizonnyal azt is tudja, hogy az idők változásával a vijjogó sasok ismét kezes bárányokká válnak. Azt írja: „…már nem vár senki… és szemem láttára / kiképzett, délceg kalandorok / fekete madarakat röptetnek át a tű fokán…”, s a délceg kalandorok tevékenységének észlelésében igazat adunk neki, de az tévedés, hogy senki sem várja. Nem politikusként várják, neki sem tesznek jót a „majd a Sanyi”-t kiáltók. A tiszta szándékú, megvesztegethetetlen író megnyilatkozásait várják reménykedve. Olyan íróéit, aki az igazságért perlekedik verseiben, és megragadó, sodró líraisággal fejezi ki sokak érzését. Akár a várnak érzett házból, akár a megértő és keze alá simuló természeti környezetből. Mert a természetet is saját zilált lelkiállapota kifejezőjévé tudja tenni: „Madár zuhan holtan az erdei bokrok közé. / Fölkapja rá fejét a vadkan. Árulások gomolyfelhői / nyargalásznak a levegőben… Gyönyörködöm a tüzekben, a jegenyemagas lányokban, mint a föltámadásban. / Hát mégis lesz hazám nekem is?” (Hát mégis lesz hazám nekem is?)

„Alig maradtunk néhányan” – írja Szokolay Sándornak ajánlott versében. Nem ez az egyetlen verse, amelyben magányos őrállónak stilizálja magát és néhány kitartó társát. Kicsit aggódom, vajon a magányos vitézeknek nem az-e a sorsuk, hogy a túlerő elsöpri őket. Nem az lesz-e ismét a környülállás, hogy az egyenruhát váltók hirtelenjében kitartó testőrökként hirdetik magukat? (Volt már példa ilyesmire…) Hiszen korról korra ismétlődő jelenete az emberiség történelmének – a jellemtelenség paradigmájaként – virágvasárnap és nagypéntek története, hol az evangéliumokban leírtak sorrendjében, hol fordítva. A megfeszített leszállt a keresztről, és hódolva ünneplik, vagy az ünneplések múltán keresztre feszítik. Van azonban ennek a lírának még jó néhány olyan húrja, amelyről szólnunk illik. Például a felizzó, hevükkel átmelegítő szerelmes versek, amelyek szintén tagadják a kordivatot. Nem felsebzett érzelmekről, veszteségekről szólnak, hanem ajándékképp élik át a kölcsönös vonzalmat. A vallomásos líra maradandóan szép és hiteles megfogalmazásai. Ilyenkor a költő kilép a „falhoz vagdalt záptojások” és a „vízágyúval jövő vőlegények” indulatokkal átjárt világából, s egy másik, emberibb dimenzióban találja meg otthonát:

Milyen jó volt küzdeni érted,
dühvel, haraggal, szánalommal.
Betegen is menni a hegyre,
Isten elé a képmásoddal.

Nézd, Uram, ő az, akit szeretek.
Csupa fekete láng, ha mellém
fekszik. Ruhái kint a dombtetőn
lengenek, lobognak minden este.

Vele jártam be fél világodat,
s ha elfáradtunk, csak nevettünk.
Azért indultam el, hogy ő is hazaérjen,
s ragyoghasson a kósza Nap felettünk.
Nem kérdeztem soha, hogy visszaút van-e.
Az volt a jövőnk, mit tegnap megszerettünk.

(Nézd, Uram, ő az, akit szeretek)

Tudatosan válogat a magyar lírában, jó néhány esszéje szól vállalt előképeiről. Általános vélemény szerint Illyés Gyula lírájának folytatója. A magatartásának igen! Lírai előképének mégis inkább Petőfit tekinteném. Teljesen igaza van Görömbei Andrásnak, amikor részletesen tárgyalja Csoóri Sándor Petőfiről alkotott képének apró módosulásait. Az Egy mítoszi alakból idézi: „Petőfi a szó és a cselekvés egységének megteremtésével kivételes alakja lett a világirodalomnak, s az ő lírájából is »nagy hullámokban« erő árad utódaiba.”

Másik nagy elődjének József Attilát vallja (a tragikus sorsú poéta jó néhány költőutódjára tett felismerhető hatást). József Attila valóban a minden lírikus vágyaiban élő egyetemesség megvalósítója volt: inspirációkat merített a francia lírából, a népköltészetből és a magyar műköltői hagyományból, s mindezekből saját világot teremtett. Görömbei András könyvében Csoóri Sándorral kapcsolatban is szól az irodalomtudomány szóhasználatában fel-felbukkanó „bartóki modellről”, amelyet emlékeim szerint Kiss Ferenc említett gyakran Nagy Lászlóról szólva. Hogy a költészetre érdemes-e zenei analógiákat keresni, vitatnám; bár kétségtelen, hogy a Cantata profanában elhangzó „Csak tiszta forrásból!” egyetemes erkölcsi parancs megfogalmazása, mégsem tudok attól a véleményemtől tágítani, hogy ez az analógia inkább Kodály célkitűzéseivel rokonítható. Ez azonban olyan részletkérdés, amelynek megvitatása messzire vezetne. A biztos, amiről hosszabb elemzést lehetne írni, Csoóri Bartók Béla emlékére írt Cantata profanája, amely bizonyos mértékig új irányban tágította versvilágát, s az élmény hatására kitágult, olykor balladaivá változott időszemlélete. Már a Párbeszédek sötétben kötet versei előtt is megfigyelhető volt lírájában a balladai hang („régi idők modorában” írt is), de ebben a kötetében szinte uralkodó: bármi a vers témája, érezni a mögöttes élmény tragikus hangoltságát, azt a „kettős jelentést”, ami Csoóri Sándor egész líraiságának egyik meghatározó jellegzetessége. A „kettős jelentés” lényegesen kiterjeszti a költeménynek értelmezési lehetőségét, s alkalmat ad arra is, hogy több nézőpontból közelítsünk a „mindennapi történelemhez”, akár a napok múlásához is (A harmadik nap esni kezdett a hó).

Csoóri verseit végigolvasva feltűnik egy visszatérő, látszólagos ellentét, a „föl” és a „lent”, élet és elmúlás feszültsége. Kevés magyar lírikus írt nála több „halálverset”, talán Adyt említhetném ilyen vonatkozásban, de ő inkább keservesen csatázott a halállal. Csoórinál viszont új perspektívát ad a végnek a szeretet folytonossága. A kötetcímadó, egyszersmind kivételesen szép Kezemben zöld ág befejezésében írja:

Nem hiszem, hogy a halál tehetségesebb nálam.
Nem hiszem, hogy a halál el tudna venni tőlem.
Látom magamat benned, mintha gyönyörű sebben ülnék:
kezemben zöld ág s mögöttem, ó, mögöttem
beláthatatlan terek, rám sötétedő túlvilág.

Költészetében, talán egyéniségében is megjelenik az áldozatra kész jézusi magatartás, hajlandó magára venni a világ bűneit, vezekelni helyettünk is. Olykor jézusi helyzetbe stilizálja magát: kétszínűek és árulók között „csapódik és vergődik”. Jean Baptist Chassiquet Ha tudnád, mily nehéz című versének döbbenetes sorait idézi helyzete: „hajszálon függ a kés, mely kész a gyilkolásra / szüntelen mindenik király felett.” (Nemes Nagy Ágnes fordítása) Csoórit is királynak tekintik ellenfelei, egy számukra veszedelmes irány vezéralakjának, akit legszívesebben eltakarítanának útjukból, észre sem véve, hogy elárultan is kész a megbocsátásra. Magatartásának összegzése a megrendítő Húsvét másnapján:

Húsvét másnapján is kiált a kakas,
pedig te azt hitted már:
túl vagyunk minden áruláson,
túl péteri s júdási éveinken.

Állunk csak itt az áprilisi kertben
a mennybe menendő barackfák között
és összeszűkült szemekkel nézzük
a szomszédos Gellérthegy golgotás sziklaéleit

és megbocsátjuk egymásnak szavak nélkül,
hogy szegény, fáradt, fegyverekkel játszó
évszázadunkban éltünk
ajtók s falak mögött, szöggel kivert pincékben gyáván,

s beengedtük a hazugságot még a versekbe is,
be a vérbe, a simogatás, az ölés
csuszamlós gyönyörébe –
És se kard, se katonák és az a sok nyálas csókú,

férfiatlan férfi se undorított bennünket máig!
Mintha az ezüsttel bebolyhozott
olajfák, leánderek
másnak illatoztak volna a hegyen

és nem mi álltunk volna alattuk kőfehéren,
az álmukból fölvert madarak közt
s nem mi hazudtuk volna
a ránk törő szélnek, hogy: senkik vagyunk,
senkik, csupán a Hold eltévedt vendégei.

Csoóri Sándor költészetének ugyancsak alapérzése az emberi tényezőhöz való ragaszkodás. Nemcsak elveihez hűséges, hanem kitartó fegyvertársaihoz, elvbarátaihoz is. Meghatottan olvastam Sérült versét, amelyet az agyvérzése után beszélni tanuló Kiss Ferencnek dedikált. Kiss Ferenc annak a csoportosulásnak volt vezéregyénisége, amely Illyés Gyula körül verődött össze, s hozzá hasonlóan a fiatalok is társadalmi változásokat sürgettek, s szívügyüknek tekintették a kisebbségi magyarság sorsát. Ferenc – így hívtuk, ő is az Irodalomtudományi Intézetben tevékenykedett – a magyar irodalom valós értékrendjének helyreállításán munkálkodott, s ennek érdekében alkatától idegen költőknek is igyekezett igazságot szolgáltatni. Így született Az érett Kosztolányi című monográfiája. Világnézetéhez, ízléséhez Nagy László állt legközelebb, kiváló tanulmányok sorát írta róla s az „ügyről”, amelyet a költő és valamivel fiatalabb társai (például épp Csoóri is) szolgáltak, gyakran kemény bírálatokkal is dacolva. Kiss Ferenc munkahelyén is az irodalomnak (s vele természetesen a politikának) ezt az irányzatát képviselte, s mindig bízhatott abban, hogy a támadásoktól osztályvezetőnk, Bodnár György – a sokféleség támogatója – megvédelmezi. Volt is védelmeznivalója! Kiss Ferencnek az volt a tragédiája, hogy a rendszerváltást, melynek társaival előkészítője volt, nem érte meg egészségben. Ez azonban – úgy hiszem – a politikában is káros következményekkel járt: egészségesen, az őt megillető szerepkörben a számára fontos, rokonszenves ügyeket bizonyára megvédte volna, s pártját is megóvta volna a szomorú úttévesztésektől és széthullástól. Csoóri mintha megérezte volna fegyvertársa korai végét: „Mögötted sötét árnyék. Mondd azt, hogy sötét árnyék” – írta költeménye komor befejezésében.

„…elmúlt a csodák napja rég / s el minden advent. Kis szentjei / tömegsírban foszlanak szét”. Kísérteties helyzetérzékelés az ezredfordulón. S hasonló sorokat jó néhány felelősen gondolkodó költőtől idézhetnénk. Például Nagy Gáspártól, nemzedéke legtisztább lírikusától. A csalódás majdnem végzetes. Míg a történészek azon vitatkozgatnak, valójában volt-e rendszerváltás, a költők határozottabban fogalmazzák meg nemleges válaszukat, s ennek súlyos lírai következményei vannak: a költemények elsötétülnek, íróik baljós érzéseiket halálfélelemmé transzponálják, s magányukat, megcsalatottságukat kozmikussá növesztik. Fel-feltűnik Csoórinál az a filozófiai elgondolás, hogy Isten magára hagyta a bűnös világot, ám a költő kiválasztott lény. Lehet, hogy Isten keres újra, írja egyik szép versében:

Mikor még mezítláb jártam
porban, fűben,
látott az Isten engem is.
Itt-ott egy hant, egy vakondtúrás
s két-három villám földbe szúrva.

Ha elbotlottam, félrenézett
s úgy segített, hogy megmosolygott.
Vérem hiába folyt ilyenkor,
körös-körül nagy fény keringett,
mintha lovak futottak volna körbe-körbe.

Lépkedhetek ma földrészek közt,
becsvágyó hazákban, városokban,
vagy tömegsírok szélén, hol ti is jártok,
nem lát már engem
sehol senki.

Jobb kezem mellett fenséges roncstelepek,
amott szörnyeteg anyahajók,
repülő fejszékkel a fedélzeten.
Kit is izgathatna szép, trágár napokon,
hogy mért is kóválygok még tiltott vidékeken?

De ha láttok egyszer mégis
szétnyíló, sárga hasadékot az égen
s megpörkölődött szempillát lebegni hosszan
a Vértes fölött,
lehet, hogy Isten keres újra
régi helyemen, ahol többször látott.

Ebben a versben is megfigyelhető egyfajta játékosság, amely ugyancsak mintha ellentétben volna a költő komoly szándékaival. De ez csak látszat: a lírai teljességre való törekvés egyik eleme. Csoóri ugyanis a gyermekvilágban is otthonos. (Erről Görömbei András könyvében érdekes fejezet tájékoztat.) Ha a költőt csalódások érik a világban, szívesen száll vissza a gyermekek közé, kiknek romlatlan emlékezetében olyan értékek lenyomatát találja, melyek hiánya megrontja életét. Csoóri Sándor költészete folytonos haladás a vágyott tökéletes létrend felé, ezt azonban csak a szerelemben éri el, különben hullámhegyek és hullámvölgyek között vezet az útja, melyen haladva látja ugyan a helyes irányt, de számtalan tényező akadályozza előbbre jutását: „Amit megéltem, az voltam én, / naponkint más jaj, más öröm, / a halál közelében nagy szél, / nyársuhanás és hóözön.” (Rejtett önarckép) Az igazán jelentős költészet valahol ott kezdődik, hogy művelője fogcsikorgatva talpra áll, indul tovább, de abban a tudatban, hogy bármelyik pillanatban újra elbukhat. „Ez vagyok” – mondja nem titkolva örömeit, bánatait, „ide szúrjatok!” – kiáltja; s viszi sebét hivalkodás nélkül, titkolva vérzését. A Hozsánna, rózsák metaforasorozatában így vall erről: „támadjatok rám s marjatok vadul, / hadd nyögjek én is halhatatlanul, // sírjak, nyüszítsek, mint aki kihal, / számon a vihar zsoltáraival.” A zsoltárokra hivatkozás költészetének is jellemzője, pontosabban önjellemzője: a mélységből kiált, a magasságok felé mutat, s szavait pontosan érthetik barátai és ellenfelei is. Helyzetére illenek a zsoltáros igéi: „Hálót kerítettek lábamnak és megaláztak engem. Vermet ástak nekem…” (97. zsoltár) Sikerült azonban „földközelben” maradnia:

De jó, hogy lent maradtam:
a bozontos pünkösdi rózsák között
Balassit látom kiterítve,
megalvadt vérét hangyák nyargalják körül.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
De jó, hogy lent maradtam:
az életem itt el nem avulhat soha,
szeret engem a por, a földi árnyék,
a hant hűsében zenélő bogár.

Figyelemre méltó újdonsága verseinek tömörített, olykor aforisztikus közlésmódra való törekvése, ami Pilinszkyvel nyert polgárjogot líránkban. Az Amulett öt sora bizonyság erre: „Semmi sem él, csak ami túlél engem. / Semmi, csak ami márvány akar lenni, / elfogulatlan kő a legutolsó földrengésben, / Isten kezében amulett, / mikor már nem lesz semmi.” Ez a fajta alkotásmód fokozza a látomásosságot, azt a titokzatos rétegét a közlésnek, amely rejtettségével ígéri a majdani föltárulkozást: „Bűzlik a réz, a vas, / de nem háborodik föl senki, / csak a katedrálisok jajgatnak / messziről, / mint a magukra maradt / pusztai próféták, / akiket csak a Hold lát.” (A lezuhant harang)

Az öregedő költő tétován figyeli a hajdan buja tenyészetű irodalom elsivárosodó kertjét. Sajgó, szorongó szívét figyeli, a lassuló dobbanásokat. „Késő kórházi órán” szemlélődik, a kórtermek „nyitott koporsóit” veszi számba, s mintha maga is „halálgyakorlatot” végezne, miközben odakint a légszomjas platán is nagyokat sóhajt. A megállíthatatlan testi romlás képei, melyeknek komor jelentését elmélyíti a halott barátok menetének látványa. Szobájában most fakóbb az alkonyat, „olyan, akár a megkínzottak múzeuma”, villámok cikáznak, „pedig most jöhetne az élet” hajdani pompájával, lendületével és ígéreteivel. De reggelente kialvatlan, fáradt szemmel indul a városba, s a nap sem tűz a régi erővel és vidámsággal, olyan, „mint tompafényű óntál”. Még az emlékei is kezdenek kopni, képzeletét „billegő, sánta tánclemezhez” hasonlítja, „s recseg rajta a múlt, a tömérdek véres tangó”. Mintha a világ is megváltozott volna: „elzálogosított áruház lett”.

Járkál föl-alá a házban a költő, s félelmetes látomásaival vívódik, mint a szabadságharc után a tépett lelkű Vörösmarty. Csoóri azonban a valóságot is látja, melynek méhében baljós jövendő készülődik. „Mi lesz veled, országom, hazám?” – kérdi, s emlékezetében megjelennek a közelmúlt hazug ünnepei, amelyeket a mélyből fölhabzó undor keserített meg.

Higgyünk a költőnek? Valóban igaz volna megrázó önjellemző versének címe: Háttal állok már?

Háttal állok már minden ragyogásnak,
minden mosolynak, minden búnak.
Belül, legbelül csupa múlt vagyok,
nagy útjaim is hátrafelé futnak.

Surrognak rajtuk kóbor kerekek,
lánctalpak, súlyos szalmabálák.
Menekül előlük minden tündér,
akik még látták életem ifjúságát.

Kid dúdol? Lorca? Jeszenyin? Ady?
A nagy halottak mindig megnyugtatnak,
jobban szeretem őket hallani,

mint Isten zarándokait a Mózes
hegyen, akik csak önmagukért imádkoznak,
s azt lesik félve, fölkel-e még a Nap.

Ezek a vallomások azonban csalókák, legalábbis ilyeneknek érzi őket az olvasó, aki úgy sejti, hogy a költő egyszer csak megfordul, felölti páncélját, kardot ragad, s az öreg Toldi hevével ront az ellenre, hiszen veszélyben a haza! Vagy valóban megismétlődnék életének folyásában az a kép, amelyet Arany János festett a Toldi estéjében: „Őszbe csavarodott a természet feje, / Dérré vált a harmat, hull a fák levele, / Rövidebb, rövidebb lett a napnak útja, / S nagyokat alszik rá, amidőn megfutja”?

„Valaha bátor voltam s vakmerő” – írja magáról a költő, aki „langy pokol” lakójaként járkál ijesztő szakadékok partján, szemétdomb és „pestises bokor” között. Már csak művészivé kalapálja újabb szonettjeit? Azon mereng az olvasó, vajon csak a tihanyi magányából a riadó lányt szólongató költőelőd elégikus hangnemét érzi-e fontosnak, vagy a hajnal hasadását riadózó lírikust is. „…megvan-e még a boldogtalan bűnös hazája?” – kérdi. Megvan. Csak figyelni kell a versek üzenetét, s az ő szívében, a mi szívünkben megkondulnak, zúgnak a harangok.

Hogy valójában hányan hallják meg lelkükben, szívükben ezt a megtisztító, elmélkedésre, majd tettre ösztönző harangszót, azt nehéz volna számmal kifejezni. Az azonban tény, hogy az Éghajlat Kiadónak a költő ünnepéhez méltó kivitelben megjelent Csoóri Sándor 80. című gyűjteményében harmincnyolc közismert személyiség tiszteleg előtte, s ki-ki elmondja, miben látja életműve és példája jelentőségét, számára – és mások számára is – érvényes üzenetét. (A gyűjtemény megszületése Kovács Lajos Péter érdeme.)

Nyilvánvaló, hogy ilyen típusú kötetben a küldetéses emberről szólnak többen, az íróról, műveinek legfontosabb jellegzetességeiről kevesebben. Nem is volna túl izgalmas, ha esszék és tanulmányok sora boncolgatná írásait, hiszen a tiszteletadás elsősorban a nemzetéért munkálkodó, közéleti írónak szól, aki nemegyszer vásárra vitte a bőrét, és nem halványuló példáját adta az elvhűségnek és rendíthetetlen kitartásnak. Teljes joggal adott Csoórinak „hűségből kitűnőt” Duray Miklós, s joggal áll az ünneplők közé Tőkés László. Kettejük jelenléte is azt bizonyítja, hogy az ünnepelt az egyetemes magyarság ügyeit szolgálta és szolgálja, s ebben ugyancsak Illyés Gyula örököse.

Ez a kötet olyan érzést ébreszt olvasójában, mintha maga is ott ülne az ünneplők karéjában, a nagy asztal mellett, amelyről Zelk Zoltán írta, hogy békében ülhet mindenki mellette, asztalfőn az ünnepelt, s egymást követik a köszöntők. Van, aki szép, kerek szónoklatokat vág ki, más bátortalanul rebegi el egy, az alkalomra írt költeményét, akad, aki sebtében összevág valamit régebbi művéből, közben koccintanak – nem tudom ugyan, Ürömön és környékén milyen bor várakozik a hordókban –, s áradnak a jóízű anekdoták, az őszülő halántékú asztaltársaság kicsit könnyesen kalandozik a lassacskán szépülő múltban. Végül szavaikban irodalom és politika, öröm és fájdalom vegyül, érezhetően szeretnék felvidítani a kicsit borúsan szemlélődő költőt. Itt vannak, ők nem lettek árulói, kitartanak mellette s az általa képviselt elvek mellett. Úgy tekintenek rá, mint igazi pater familiasra, akit tisztelni kell, s szava ma is útmutató. A Délvidékről köszöntését küldő Dudás Károly, megismételve Illyés Gyuláról írt szavait, így vall: „Csoóri a mienk.” Tőkés László így fogalmaz „levélféléjében”: „Mint megannyi esemény, állomás és történet, jövőt érlelő küzdelem, munka és építkezés, melyben előttünk jártál, szóltál és tettél, fegyver- és bajtársunk voltál – cselekvő alanya és hiteles tanúja lettél egy olyan, még ma is kínlódva vajúdó folyamatnak, amely – szavaidat parafrazeálva – egy nemzet alatti és egy nemzeten kívül eső réteget emel be a magára találó nemzetbe.” Csoóri költeményét idézi az általa írtak bizonyítékául: „De bent, magamban, szabad vagyok, mint / senki más. Az vagyok, ami a végtelenség / szeretne lenni: magára ébredt arc / és mámoros várakozások színhelye újra s mindig.”

Az események azonban túlléptek a „magam” állapotán: akik mellette vannak, vele együtt vállalják egy eszmeiség képviseletének felelősségét, s bukásaikban is erőt merítenek példájából. Csoóri Sándor ideje – Ágh István versének címe – ilyen felsebző és gyógyító idő:

Akinek udvar, kert a gyerekszobája,
tengere rozstábla, mennyországa felhő,
ideje ez a kétes, véres század,
történelme hámjával megszorítva
születéstől halálig, évről évre,
tankos hó, fekete a fehérben,
élőben halott, pirosban hullasárga,
menekülés hazajutással újra,
lélek keletről űzetett nomádja,
siránkozás az anyja, káromkodás az apja,
magtalan padlás a lakása,
mindegyik ősz hajszála a szabadságharc
hősi halottja, ütközetben deres fű,
ahogy a szél összekaszálja födetlen,
ahogyan teste födetlen, menthetetlen,
visszaeső szökevény, elhallgattatásban.

Nehéz, embert próbáló feladat volt ebben a környezetben íróvá, jó íróvá lenni. Ott voltak előtte a nagy példák, s őket követve nőtt nemzeti költővé. Nem akármilyen rang ez, büszke lehet rá, mint ahogy mi is büszkék lehetünk Csoóri Sándorra.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.