Archívum

Naptárféle

2010. szeptember


„Szánd meg a dűlőt már feledő falusit
velem együtt…”
(Vergilius: Georgica. I. 41.)

Ha majd egyszer a Nemere átfújja a felhőket a Nagy-Hagymáson, és véget ér a negyvennapos eső, végre én is előveszem jobbik, józan paraszti eszemet, és az oklándi járás közigazgatási iratainak böngészése helyett lekaszálom a sarjút a kertben, leszedem a fekete ribizlit, édes-savanyú mártást főzök a meggyből a főtt marhahús mellé, felkarózom a ragyogó almáktól terhes csemetéket, beülök a diófa árnyékába, puliszkát főzök a málna mellé, órákig vakargatom a tacskó füle tövét, levágom a szénfekete berkebárányt, elgyönyörködöm a tízcentis hajtásokat növesztő tiszafában, kipucolom az özönvíz mocskától szennyes kutat, megkapálom a pityókát, kigyérítem a murkot, letarolom a csalánt a ganédomb mellett, elrágcsálok négy-öt hüvely borsót, összeégetem a nyelvem a forró, fokhagymás-ecetes-szalonnadarabkás salátalevessel, elnosztalgiázgatok azon, hogy milyen finom is volt Vama Vechén a bolgár recept alapján készült jégkockás-diós uborkaleves, a tarator, kisétálok a szénapadlásnak támasztott, kerítéshevedernek való fenyőfa gerendákhoz, hogy ugyanbiza’ mennyire tette tönkre őket Medárdus átka, összefut a nyál a számban a pöszmétebokrot nézegetve, rizset főzök a csirkéknek, összeszedem a tojásokat a tyúkjaim alól, korpát szórok Pötyi, a malac elé, kirostálom a „léhát” a köménymag közül, elsózom a tárkonyt, megöntözöm a muskátlikat az eresz alatt, szidom egy kicsit a Jóistent, amiért tavasszal ismét lefagyott a barackfa virága, pedig február végén mennyi havat hordtam alája!, hümmögök egy sort a sziklakert zöld furcsaságain, a mogyorófa helyett inkább ezek száradtak volna ki a tavalyi aszály idején, tormát reszelek a mustárba, mert éppen miccsre támadt gusztusom, kaprot gyömöszölök a kovászos uborkás borkánba, esetleg előveszem a kisbaltát, zsebre vágom a bicskámat, és kisétálok Bogdánba gombászni, hátha találok egy tokányra való vargányát vagy rókagombát, egy kis szerencsével talán még egy-egy fenyőaljába is belebotolhatok, pedig csak július végén kezdődik a szezonja, bezzeg a keserűgombát kaszálni lehet, annyi van belőle, kimegyek egészen a vízválasztó tetejére, jobbra Bábasza-pataka, balra Kurta-pataka, bébódorgok a ciheresbe, ahol néhány évvel ezelőtt szakajtónyi őzlábgombára bukkantam, de ahol most csak elvadult tájon gázolok, fintorgok is a hülye viccen, mely szerint ketten jönnek az erdőből: az egyik futva, a másik medve, úgyhogy inkább megelégszem néhány galambgombával, kóstolónak ennyi is megteszi, nem beszélve arról, hogy még szamócát is szednem kell a lányaimnak, míg az özönvíz „utóvédharcaként” nyakon nem önt egy jéghideg futózápor, a csizma persze megtelik vízzel, vartyog, mint a p.csa, ahogy édesapám mondta húsz évvel ezelőtt, rendkívül „plasztikusan”, erdőlés közben, erről jut eszembe, hogy Lövétére is hazamehetnék, birtokba venni Kopacoldal tetején a „duzzogómat”, amit fél liter moldáv vodkáért vettem Dini sógortól, onnan nézek majd szerteszét, egyebet úgyse lehet ott csinálni, mert csak követ és csengőkórót (Rhinantus crista-galli) terem, viszont látni az egész falut, északon ott a Madarasi-Hargita, délen a Merke-tető, tiszta időben még a Fogarasi-havasok papírfehér, idegesítő hegylánca is odasejlik, milyen jó lesz majd ott élni egy kis kalyibában, de – ismerve magam – az sem kizárt, hogy horgászni fogok, a negyvennapos eső épp eléggé betett a halaknak is, meg vannak bolydulva, csak azt nem tudom, hogy hová menjek, és mivel horgásszak, harmatgilisztával-e vagy sáskával, esetleg lótetűvel, mehetnék csak ide, a közelbe, Madaras- vagy Madicsa-patakára, én viszont jobban szeretem a Nagy-Homoród pisztrángos zubogóit, a Vargyas völgyéről nem is beszélve, ott láttam életemben először varsát, édesapám szigonyai is ott voltak felszúrva Őzeresztőben a gerendák közé, legvégső esetben ott van az ócfalvi halastó vagy a zetelaki gyűjtőgát, sőt, Kászon-pataka is szóba került már, csak véget érjen egyszer az eső, miközben ezeket írom, még mindig zuhog, vajon mi lesz ebből, az uborkának már martilapu nagyságú levelei nőttek, termés viszont egy szál se, a fuszulyka bezzeg annál kövérebb, a retek egyre fásabb, a Nílus ártere elbújhat a kertem mellett: úgy meg van rakva hordalékkal, hogy egy élet se lesz elég a lósósdi kiirtására, csorog be a pincébe a víz, lám-lám: falusi köntös ide vagy oda – még én is a technikára szorulok, elő hát a búvárpumpát, így kell halastavat varázsolni a fészer elé, szomorúan állok a kutyaól mellett, szegény Bodri, mennyire unhatja már a marhalábszárcsontokkal való gurigázást, ha én is unom az esőkabátos paraszti életformát, de ha még ezt is levetkőzöm magamról, nem marad belőlem semmi, amit szeretnék magamból, mehetek vissza az oklándi járás közigazgatási iratait tanulmányozni, esetleg belefulladni Vergilius Georgicájába, hogy savanyú pofával én is hexametert írjak, mondjuk, ezt:

„Semmi se szebb, mint kétezer éves könyvbe lapozni”,

vagy ezt:

„Nincs az a könyv, ami izgibb volna a szarkatojásnál”…

Csíkszentdomokos, 2010. július 15.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.