Archívum

Nem marad más, mint a fogalmazás

Németh László: Napló
2010. július

Az író naplója sajátos képződmény. Lehet írói, eleve műként fogant és formálódott, kiadásra szánt, annak megfelelően stilizált alkotás, és lehet napló, amolyan „igazi”, személyes emlékeztetőnek szánt, részben tárgyszerű emlékeztető, de a művekbe nem szerkesztett élmények, önmarcangolások menedéke is. És lehet a kettő közti átmenet is, de a műfaj természete szerint a két típus egészen nem is válhat el egymástól. Arról nem is beszélve, hogy egyazon író naplójának karaktere is változhat a változó élethelyzeteknek megfelelően. A magyar irodalom nagyjai bőségesen kínálnak nagyszerű naplóváltozatokat, csak emlékeztetőül utalok néhány hazai példára: Csáth Géza, Radnóti Miklós, Illyés Gyula, Fodor András följegyzései bámulatosan gazdag forrásai koruknak és alkotójuk világának, nem is szólva olyan remeklésekről, mint Füst Milán és Márai Sándor naplója, amelyeket alkotójuk főművei közt kell számon tartanunk.

Valamennyi sajátos modell, amelyben a tudatos művésziségtől (Füst) a rögzítő-reflexív változatokon (Radnóti, Illyés) át a „hajónapló” alaposságával történő valóságrögzítésig (Fodor) sokféle változat és azokon belül is sokféle átmeneti forma fordul elő. Ez a sokszínűség az írói naplók természetéből következik, s jobbára azt láthatjuk: nem egy eleve eldöntött hangnem határozza meg őket. A megszólalás módját, természetét az író-költő életének elemi tényei, az általuk kiváltott reflexiók befolyásolják, a bennük megjelenő események (vagy az általuk kiváltott reflexiók) hatnak az ábrázolás természetére. Így tehát nem is lehetnek tiszta képletek. Az azonban minden esetre egyformán áll, hogy ezért – tán nem illik, de mégis fontos ideírni – a napló műfaja természete szerint reflexív, nem pedig fikciós műfaj. Ilyenformán a naplóírás akadálya annak, hogy a mű maga teremtse meg önálló világát – noha a szöveg maga mégiscsak írói mű. Részben mert jószerével minden, nem használati célú leírt szöveg valamilyen szinten irodalmi természetű, amit esetünkben elmélyít, hogy a szövegek írója író, akit köt a természete, és nem engedi, hogy naplóját lényegesen máshogyan írja, mint bármely műfajban születő más műveit.

Németh László naplóin mindezeket a műfaji finomságokat és specifikumokat bízvást eredményesen vizsgálhatnánk. Ám ezek a szövegek a maguk sűrű szövetével, komor lelki valóságtartalmukkal útját állják az ilyen emelkedetten esztétizáló olvasatoknak: az életmű alakulásának rejtett titkaiba kínálnak betekintést. Feljegyzéseit 1969-ben így jellemzi: „egy-két napig nagy szenvedéllyel vezetett írások ezek, amelyek, mint a szimatot fogott kutya a földbe, csillapíthatatlanul túrnak a lélekbe vagy az igazságok rendszerébe valami után.”

A most megjelent szövegegyüttes tehát nem folytatólagosan írt naplót jelent. Az egymást időrendben követő tömbök a legfeszítettebb életszakaszokat idézik fel: „Ezek a naplók legviharosabb óráimba engednek bepillantást – aki belső életemről ezeknek az alapján akar képet alkotni, mégis durva tévedésbe esik. Sokkal sötétebb, viharosabb képet kap rólam, hiszen csak azokba a pillanatokba lát bele, amikor a naplóírás szükségessé vált – holott a célja annak nem a sötétség s a fájdalom feltárása, hanem a derű vagy a nyugalom megszerzése.” De lehet más is a naplóírás oka, ahogyan 1956 januárjában: „Ha Isten nincs, megteszi egy barát; de ha egy barát sincs, nem marad más, mint a fogalmazás.”

Az író tehát nemcsak és kizárólag azért ír, mert író, hanem ugyanazon okokból is írhat, mint bárki más, mint akár egy magát kereső kamasz. Íróként azonban műveket teremt, és ha van szándéka és reménye közreadásukra, akkor eleve a közönséghez szól. Ha nincs, maradhat a napló, amely azonban mégsem olyan zárt valami, mint a „civilek” naplója. Az írók naplóba menekvésének sokféle oka lehet, ahogyan ezt e kötet változó természetű szövegei is mutatják. Németh László esetében a legfontosabb az, amiről maga is ír előszavában, és amire utószavában Németh Ágnes is fölhívja a figyelmet: hogy a naplóírás a pálya válságperiódusainak tünete, valóban menekülés. De ezek a krízisek mindig több irányból való szorongattatásból nőttek ki. Olyan periódusokban, amikor az írói és a családi életpálya megtörését, tehát a nyilvános és a magánélet kudarcát egyidejűleg érezte elviselhetetlennek Németh László. És itt nem a tényleges, hanem az érzett kudarcon van a hangsúly.

Ilyenformán a naplóírás gyakran egyfajta lelki higiénia része, a lelki salak kiürítése, az életben maradás eszköze. Kiélezett pillanatai az írónak talán az utolsó korszakát kivéve mindig voltak: így, e furcsa, a sötétséget oly gazdagon mutató tükörben egész élete, lelki vívódásai, testi gyöngeségével való küzdelme feltárul.

A naplóírásba menekülést, a naplóhoz folyamodást általában kiváltó okok szinte mindegyike (gyónás, történelmi krónika, vázlat egy-egy majdani műhöz, „nem mondhatom el senkinek”, okuljon az utókor stb.) előbukkan. E kötet anyagát sajátos fénytörésben jeleníti meg, hogy Németh írói életművének jelentős része eleve vallomás, önreflexió. Így, miközben a Napló nagyobbrészt ugyan valóban a lélek intimitásait mutatja be, alig árul el többet annál, mint amit a regényekből, drámákból, esszékből tudunk.

Vagyis belső életének megannyi titkát műveibe ültette-rejtette (ahogyan ezt Móricz Zsigmond és mások rá is olvasták). Ezért nem is lehetett szüksége arra, hogy a saját magára vonatkozó reflexiókat folyamatosan külön is rögzítse. Így hát feltételezhetjük, hogy nemcsak lelki, hanem művészi-esztétikai okai is voltak annak, hogy a saját közlésén túlmenően naplókat (napló jellegű feljegyzéseket, olyan önéletrajzi reflexiókat, amelyek némelyike valóban csak egy-egy cédula) írjon. Akkor is a naplóhoz kényszeredett, ha a belső nyugalom visszaszerzéséhez az író számára elsődlegesen kínálkozó alkotás folyamata elakadt, ha még nem találta meg kitárulkozásához, az önmagával való szembesüléshez, belső válságának műalkotásba vetítéséhez az alkalmas formát.

Vannak azonban nem a lélek viharairól tudósító, szelídebb természetű fejezetei is ennek a kötetnek, sőt, alighanem ezek vannak többségben. Közöttük akadnak lényegében készre fogalmazott esszék, megint mások megírandó esszék csírái. Bármennyire is elütnek ezek a személyesebb és drámaibb természetű feljegyzésektől, abban valamennyi megegyezik, hogy természetében eleve ott van a művé válás lehetősége – vagy esetleg már ebben a formában is befejezett alkotásnak tekinthető.

A Napló, miközben egyes tömbjeinek alaphelyzete, problematikája sokszor élesen különbözik, mégis egységes. Összeköti őket a személyiség és a személyesség, a primer élmények önmaguk fölé növesztése, valamint a lélek viharainak és a szellem finom mozgásainak írott szóvá formálásában megjelenő absztrakció. Részben azért, mert egy olyan intellektus, mint Németh Lászlóé, már az észlelésben is alkot, mi több, a följegyzések szükségszerűen hasonulnak az író életét meghatározó rejtett növési tervhez. Ezért az önreflexió, az önmarcangolás és ön-élveboncolás nem egyszerűen némely rossz pillanat következménye, hanem beilleszkedik az író életének törvényei közé.

Németh László, nem utolsósorban Szabó Dezső hatására, nem érte be azzal, hogy csak író legyen: mindig dolgozott benne valami más, irodalom fölötti vagy alatti, de mindenképpen irodalmon kívüli egyéni és közösségi küldetéstudat. (Ám Szabó Dezsővel szemben, aki irodalmár volt a politikában és politikus az irodalomban, ő az irodalomban is irodalmár maradt.) Valóban nemcsak író volt: diplomája és nem elhanyagolható idejű gyakorlata szerint orvos is, ami ember- és társadalomképére is hatott, antropológiája nem korlátozódott a kizárólag kultúracentrikus, „filosz” látásmódra. Emberképében kiemelt szerepet kapott az alkat fogalma, ami a kultúrákhoz való viszonyában is (egyebek közt a szellemtörténeti iskola, így Dilthey gondolataira való fogékonyságában) megjelent.

Az orvos figyelmének természetéből következett, hogy minden mű és élet – a Napló írásakor a saját élete – valamennyi korábbi fázisát, eseményét mint kórelőzményt szemlélte. (Hogy orvosként is mekkora szerepet tulajdonított az anamnézisnek, az jelzi, hogy az orvostudományba kóstolva a status praesensről írt tanulmányt.) Ám azt is tudjuk, hogy orvosként sem csak orvos, hanem író is volt, aki a betegség egyediségében is mindig felfedezett egy teljes világmodellt.

Nem tudjuk, előkerülnek-e még a hagyatékból naplóként értelmezhető feljegyzések (egyáltalán nem zárható ki, hogy igen), de az e könyv anyagát összeállító és gondozó Németh Ágnes az ismert összes napló természetű szöveget közreadva az életmű egészét reprezentáló kötetet szerkesztett. Beletartozik tehát a készülődés is, noha az írások sora csak 1933-tól kezdődik, amikorra az író már túl van a „magyar szellemi erők organizátorának” szerepére törés első rohamán és így jelentős kudarcain is. Gondolkodásának koordináta-rendszere, törekvéseinek és a kor kínálta lehetőségeknek illeszkedése és ütközése kijelölte azt az erőteret, amelyben a maga személyes üdvösségügyét a nemzet üdveként gondolta megvalósíthatónak: a formálódó mű, az első nagy szellemi roham eredményeinek elmaradása, az életében mindig kiemelkedően fontos család (benne a házasság páros viadala) történetének korai fejezetei, az irodalmi-színházi élet, saját kételyei és annyi más. De éppen az időszakosan írt naplók természete szerint csupa olyan feljegyzés, amely sűrített pillanatokra vonatkozik – így visszamenőleges hatállyal is sokban eligazítóak. Az évtizedekkel későbbi, utolsó feljegyzések pedig már e kivételes szellemi műhely kialvásának közeledéséről is szólnak.

A napló anyaga tartalmi-tematikus szempontból három fő csoportba osztható. Az elsőbe az író személyes, belső és külső élettörténetének eseményei tartoznak.

Itt említhetjük meg, hogy saját alkotásaira vonatkozó feljegyzések-utalások is előbukkannak a Naplóban. Leggyakrabban természetesen a Tanú kerül elő, nem annyira mint művek sora, hanem mint egy korszakot jellemző monumentum. Természetesen fölbukkan a Kisebbségben, mint amivel a legtöbb parazsat gyűjtötte a fejére, s amelynek – ahogy írja – mélyebb jelentését a kritika sohasem értette. A regényíró esztétikai elégedettségének kifejezéseként a Gyász és az Iszony bukkan elő – utóbbi mint annak a lelki tartalomnak a megjelenítése, amely az Égető Eszterben forrott ki. Ezt a regényét hozza legtöbbször szóba, és következetesen mint Őrülteket említi. (Vagyis nem azt a címet használja, amit a kiadás érdekében el kellett fogadnia. Ezért a Napló ismeretében az eddigieknél pontosabb életműkiadásban messzemenőleg indokolt volna az író által adott és használt címet visszaiktatni!)

Hogy ez a regénye ilyen sokszor kerül szóba, az indokolja, hogy az Őrültek – Égető Eszter a leginkább naplóba menekülés időszakának, a „vásárhelyi certosá”-ba húzódásnak (kevésbé költőien: a Hódmezővásárhelyre való öninternálásnak) terméke. Ennek folytán ez a regény és a naplóírás „fénykora” nyilvánvalóan össze is kapcsolódtak – amiben a társadalmi háttér, a menekülés és a visszahúzódás idején megtalált hivatás, ez a sajátos, bűntelen bűnhődés és az annak folyamatában megélt „feltámadás” meghatározó szerepet kapott.

A másik nagy vonulat a külső világra vonatkozó reflexiók sora. Németh László jó szemű megfigyelője volt a mindennapoknak, kora köz- és politikatörténetére vonatkozó megjegyzései, megfigyelései sokatmondóak, hiszen személyes sorsa mindig szorosan összefüggött a nemzet és az ország sorsával, tragikus megpróbáltatásaival.

És a harmadik: a kultúra – amelyben Németh László a magyarság, az emberiség és a közösségüket legmagasabb rendű életfunkciójuk működésében megjelenítő személyiségek teremtőerejét figyelte.

Milyen témák kerülnek elő a Naplóban, amely a más művekben megvalósított nyilvános gyónásokból nem szeméremből, hanem inkább szerkezeti okokból kimaradó vallomások és feljegyzések gyűjtőhelye?

Ahogyan erről már esett szó, a feleségével folytatott, mindhalálig tartó, az ideákért (köztük azért, amit Németh a családról alkotott magának), a függetlenségért és a függésért vívott harcának krónikája. Néhány nap Kata lányának haldoklása idejéből. A debreceni Bocskai-kertbe menekvés és az ott megvalósítani akart életmódmodell. A családja életvitelét a maga eszményei szerinti regulába törni akaró férj és apa kesergései. A korábbi életéből az öreg Tolsztoj módjára kimenekülő próféta panaszai. A vásárhelyi korszak rövid reflexiói. A hipertóniával folytatott küzdelem történetének fejezetei. Beszámoló a sajkodi kertbe önmagát internáló író mindennapjairól. Fordítói műhelynapló. A színházi bemutatóra készülő író közreműködésének, előkészületeinek, szorongásainak történetei. A túlérzékenységéből fakadó képzetek és a ténylegesen elszenvedett hajszák gyötrelmeinek krónikája. A nyilvánosság elől többnyire rejtegetett küzdelem az öngyilkosság gondolatával. Reflexiók olvasmányokra, beszélgetésekre, találkozásokra, filmekre, televíziós és rádiós műsorokra. Alkotótársak arcának, egykori harcoknak fölidézése, értékelése. Időnként egy-egy apró megjegyzés, amelynek ő maga talán nem is tulajdonít jelentőséget, mert kora mindennapjaihoz tartozik – és mégis, utólag éppen emiatt világít be egy képtelen világ szörnyűségeibe. Olyan aforizmák lejegyzése, amelyeket alkotó periódusaiban primer irodalmi műfajokba forgatott. Összességében átfogó korkép, számtalan részmegfigyelés emberekről, életről, irodalomról, történelemről, az irodalompolitika boszorkánykonyhájának mindennapjairól, kisebb-nagyobb árulásokról, kínlódásokról. Feljegyzések arról, ahogyan a nemzeti sorskérdések személyes ügyként a mindennapi életben is megjelennek, közvetlenül és önmaguk égi másaként, hétköznapi és metafizikai valóságukban. Esetenként tetten érhetők azok a pillanatok, amikor a pedagógiai mámor a pedagógiai furorral határos.

És folytathatnánk a sort: megannyi disszertáció tárgya, fejezete, végül lábjegyzete lehet, ha az itt fölvillanó gondolatokat csupán adaléknak tekintjük, és az egyes művekhez rendeljük, vagy ha az életút egészét meghatározó eszmékhez illesztve akarjuk jelentésüket föltárni. Mindez oly áradó bőségben, hogy az Németh László szerteágazó gondolkodói és írói művének majd minden elemével és az alkotónak mint embernek (aki azonban az életét is alkotásnak tekinti!) személyes (ha ezek után lehet ilyenről szó) érzéseivel, magántöprengéseivel is összefügg.

A kis híján ötszáz oldalas kötet olyan gazdag anyagot kínál, hogy még egy terjedelmesebb recenzió keretei között sincs mód arra, hogy a benne és általa fölvethető gondolatok összességét reprezentálva tűnődhessünk értékeiről, gondolati és informatív jelentéséről, a megannyi, az íróval és korával kapcsolatos fő- és részletkérdésben adott válaszairól.

Ízelítőül azonban mégis érdemes kitérni néhány, akár önkényesen kiválasztott kérdésre.

Németh László lányainak bizonyosan sokat kellett töprengeniük, hogy az általuk ismert összes anyagot „vágatlanul” engedjék-e a nagyközönség elé. Nem annyira az őket személyesen is érintő szövegek okozhattak gondot, mint inkább a szülők közötti feszültség mélyrétegeit megvilágító följegyzések. Így legfőképpen édesapjuknak az öngyilkosság gondolatával való birkózása (?), kacérkodása (?). Az erre vonatkozó feljegyzések közül a leginkább sokkoló az, amikor egy súlyosan megrendült pillanatában nemcsak az önpusztítás, hanem az egész család elpusztításának lehetősége is fölvetődik benne: „Ellát nem lehet a családirtásra rábeszélni. Ez jó is és rossz is. Jó, mert nem kell ezt a borzalmat elkövetnem. Rossz, mert szökevénynek fogom érezni magam…” (Ezt olvasva az is eszünkbe juthat, hogy mi lett volna, ha Ella asszony is megírja a maga a naplóját…) Gyorsan le kell azonban szögeznünk, hogy a házassági vívódás keserű vádjait sokszorosan föloldja. Felesége egyik névnapján például így: „ő volt életem igazi szerencséje… Valóságos csoda, hogy a csaknem ötven év előtti, idétlenségekben bukdácsoló gyermeki ismeretség egy ilyen életre szóló, a megaláztatásokban is kitartó érzést nevelhetett ki a rászoruló fiú, a hadakozásra kész férj, a másfelé tekingető öregedő iránt, amely most testi-lelki hanyatlásomban szinte az egyetlen árnyékot veti hosszú haldoklásom fölé.”

Tudjuk, az élettel-életével kapcsolatos kétségei, minden vergődése ellenére Németh László nem lett öngyilkos, még öngyilkossági kísérletéről sem tudunk, leszámítva azt, hogy a munka túlfeszítésében az önpusztítás sajátos eszközét is gyaníthatjuk. Ám az, ahogyan a személyes poklát járó ember a maga kétségbeesését is távolságtartó szenvtelenséggel írja le, a kívülállót is megrendíti. Az öngyilkosságnak mint a megoldhatatlan kérdések végső megoldásának felvetése, a tragédia árnyékának feltűnése így is zavarba ejtő. Ha megvalósul: tragédia. De mit jelent az, ha a tragédia elmarad?

Az e kérdésre adott választ aztán már nem magához a helyzethez vagy a szöveghez, hanem a Németh Lászlóhoz való viszony határozza meg. Megannyi polémia tanúsítja, hogy személye, gondolatai mindig is megosztották az irodalmi közvéleményt, a kezdetektől voltak hívei és ellenfelei. (Közbevetőleg meg kell jegyeznem, hogy a Napló e táborokra vonatkozóan is értékes megfigyeléseket tartalmaz, mert hiszen itt nem egyszerűen a Németh László-recepció kérdése a tét, hanem a magyarság, a közpolitika, a művészi és emberi ideálok stb. stb. tagoltsága. Az ezekre való nyílt és közvetett reflexiók azt jelzik, hogy a Németh-életmű belső történetébe a recepció története is beépült.)

Németh Lászlót a legkülönbözőbb okokból sokan támadták, elutasították nézeteit, vitatkoztak vele. És akadtak (akadnak) szép számmal, akik – elsősorban kivételes nyíltsága miatt – nem a műre, hanem az alkotóra figyeltek, és nemcsak tartalmi vitákat kezdtek vele, hanem gúnyuk céltáblájává is tették. Ennek nemcsak az ismeretes ideológiai szembenállás vagy a természetes irodalmi rosszindulat volt az oka. Még csak az sem, hogy Németh Lászlónak láthatóan kivételes érzéke volt ahhoz, hogy magára uszítson embereket (mint tudjuk, még az írásaiban mindig roppant óvatos és visszafogott Babitsot is). Túl mindezen kortársai tanúi voltak annak a kontrasztnak, ami az ifjú és szembeötlően ártatlan tekintetű író külseje és (olykor minden illemre, konvencióra, az aktuális befogadó közeg értelmező készségére való tekintet nélküli) működése között mutatkozott. Máig zavarba ejtő, noha azóta előttünk van a teljes pályaív, ahogy a frissen végzett orvostanhallgató a teljes ismeretlenségből azzal áll elő, hogy ő a magyar szellemi erők organizátora kívánna lenni. Nem kevésbé szokatlan, ahogyan a kezdetben súlytalan pozícióban láthatólag a hályogkovács biztonságával a legszélesebb közönség előtt kezdi boncolgatni a közösségi és a személyes sors legvégső kérdéseit. Nincs tekintettel semmiféle konvencióra vagy tabura, de még jogos érzékenységekre sem. Nem fél attól, hogy legintimebb szellemi vagy személyes viszonyait is a nyilvánosság elé tárja.

Ám az ilyesféle szerepben – ne tagadjuk – mindig van valami, ami nemcsak sértő, hanem nevetséges is lehet. És mert olykor a tragikumot a komikumtól csak egy árnyalat választja el: ez a meg nem valósult öngyilkosságok esetére is érvényes.

Ám Németh László e töprengéseit akkor is komolyan kell vennünk, ha az öngyilkosság gondolatának kísértésében nem mindig vagy nem feltétlenül érezzük a tragédia valóságos fenyegetését. Németh olyan író volt, aki jószerével egész életét metafizikai válsághelyzetben töltötte. Erre a túlfeszítettségre, szellemi-lelki gondjai megoldhatatlanságára mélyen jellemző „válasz” az önpusztítás gondolatának megjelenése. Ez pedig nemcsak személyes kérdés, nem pusztán magánügy, nem csupán az alkatilag kétségkívül túlérzékeny író vívódása jelenik meg benne, hanem az európai és a magyar kultúra, társadalom, politikai útvesztés, az egyetemes humánum csődhelyzete. Németh László nemcsak bizonyos történelmi-politikai krízisek nyomán szakítana a világgal, hanem a feltartóztathatatlanul egyetemes képletté váló fogyasztás, az élet materializálódása, metafizikai távlatvesztése ellen tiltakozik. Bármilyen furcsán hangzik is, a feleségével szinte élethosszig tartó magánháborújában a modern (sőt posztmodern) ember egyik alapkérdését megélve harcol. Lelkének legmélyén ugyanis nem a történelmi-politikai ütközések, sőt tragédiák iszonyata rendíti meg, hanem maga az ember hétköznapi gyarlósága. Ezzel személyes sorsának kérdései személye fölé emelkednek, és egy másik dimenzióban nyerik el végső értelmüket.

Ezért gondolom úgy, hogy nem a semmitől, a megsemmisüléstől való félelem riasztotta vissza Németh Lászlót az intellektuális értelemben talán már el is követett öngyilkosság megvalósításától, hanem valami más: az önpusztítás vágyánál is erősebb egyéni és közösségi felelősségérzet. Visszatartotta egyfelől az a szeretet, amely nem engedte meg, hogy a maga élete és halála terhét családjára hárítsa. Másfelől életműve logikája szerint az öngyilkosság nem az eszméihez való végső hűséget kifejező felkiáltójel lett volna, hanem a rájuk kimondott halálos ítélet is: megtagadása mindannak, amit odáig hirdetett. Így annak az erkölcsi idealizmusnak, amely élete egyik (talán a legfontosabb) meghatározója volt, és – bármennyire paradox – amelynek nevében ítélte volna halálra magát. A maga logikája szerint ugyanazért nem lehetett öngyilkos, amiért utóbb (minden erre irányuló nyomás ellenére) önkritikát sem gyakorolhatott. Nem tagadhatta meg egyetlen művét sem (még akkor sem, ha utóbb már nem mindenben értett egyet velük), mert ezzel nemcsak életműve belső ívét, történetiségét törte volna meg, de kétségbe vonta volna saját jóhiszeműségét is, amivel közvetve az őt ért méltatlan vádak igazát ismerte volna el.

Németh gondolkodásában ember és mű, ember és szerep elválaszthatatlanul összekapcsolódik. A maga módján műalkotás egy házasság, egy család, egy élet is. Puszta életével azt tehet valaki, amit akar – de a művével már nem. Intellektuális értelemben az öngyilkosság csak akkor lehet érvényes, ha az adott műben logikailag-dramaturgiailag megfelelő szerepet kap. Ennek hiányát a műveinek szerkesztésére, koherenciájára érzékeny Németh László pontosan látta. Nem lehetett öngyilkos, mert ez életét nemcsak fizikailag zárta volna le, hanem mint művet is szándékával ellentétes értelmezéseknek szolgáltatta volna ki.

Meglehet, ez a magyarázat túlságosan irodalmias. Még akkor is, ha igaz. De valamilyen magyarázat mindenképpen kívánkozik a Napló öngyilkossággal kapcsolatos bejegyzéseihez. Már csak azért is, mert e kötetben közel kerültek egymáshoz az élet folyamatában amúgy távol eső motívumok. Így az a kezelőorvosi gondosság is, amellyel bizonyos dr. Németh László orvos az író foglalkozású, Németh László nevű hipertóniás betegét kezeli. Utóbbi foglalkozhat az élet elvetésének gondolatával. Előbbi azonban, a hippokratészi eskühöz híven, áldozatosan őrködik élete fölött.

A napló az (időlegesen) mindenkitől elzárt teljes nyíltság műfaja. Bizonyos momentumaival szembesülni még akkor is mellbevágó, ha írói munkásságával maga Németh László tette lelki életének motívumait irodalmi közüggyé. Így házasságának és családja életének fölemelő és kritikus pillanatokat hordozó szakaszairól, ennek a rendkívüli terheket kitermelő és azok elviseléséhez felnövő kapcsolatnak az intimitásairól eddig is sokat tudhattak az olvasók.

Művé fordítva azonban mindez más. Ahogyan – hogy ismert honi példáknál maradjunk – nagyon más egy Madách nőképéből, József Attila vagy Szabó Lőrinc verseiből, Móricz Zsigmond megannyi prózai és színpadi művéből személyes mindennapjaikba, kapcsolataikba tekinteni. A napló nem köntörfalaz, megszünteti azt a kényelmes távolságot, ami a műalkotás élvezetét elválasztja a valóság elviselésének feladatától.

Az író belső történetének azonban akkor sem ez a vonulat a meghatározója, ha – természetüknél fogva – kivételesen feszült pillanatai különösen emlékezetesek. Egészében, mint Németh László egyes regényeiben és regényírói életművében általában, valami más jelenik meg: a belső béke felé haladás. És ami kezdetben megalkuvásnak tűnt, az a pálya és az élet vége felé közeledve a harmónia megtalálásának egyetlen útjaként jelenik meg.

De tegyük gyorsan hozzá: fontossága ellenére ez a lelki fejlődésregény a Napló terjedelmének egészét tekintve vékonyka szál. A szépírói életművet és az író belső útját, rejtett és írói modellé stilizált üdvösségtörténetét tekintve mégis nagyon fontos. Ez adja a könyv dokumentumértékén túli szépségét, ettől olvasható egy folyamatosan megújuló „növésterv” megvalósításáért folyó harc krónikájaként. Ha a szépíró alkotásaiba gyakran személyes vallomások vegyülnek, itt megfordul a képlet: a vallomások a szemünk láttára kezdenek művé nőni – az érzetekből és sejtésekből itt lesz érzelem és gondolat, itt válik meghatározhatóvá és leírhatóvá a megfoghatatlan. Ez pedig, bármennyire absztrakt szellemi tartalmakról van is szó, az alkotás első foka. (Ez egyaránt érvényes az ön- és a társadalmi, közéleti analízisek esetében.)

A belső élet és a művek természetes kapcsolatának ilyen alakulása miatt a Napló nem helyezi új alapokra a Németh Lászlóról (akár hívei, akár ellenfelei által) alkotott képet. Előbbiek nem tudnak meg belőle olyasmit, amit eddig ne tudhattak volna (legfeljebb nem ilyen nyíltan, kevésbé élesen exponálva), utóbbiak, ha egyáltalán kíváncsiak a gondolatai, cselekedetei mögötti motívumokra, megtalálhatják azokat a téziseket, amelyek egyoldalú értelmezésével igazolhatják előítéleteiket.

Mindez több olvasatot is lehetővé tesz. Az egyik közelítés az lehet, hogy az életmű mellé olvasva a művek mögötti hangoltság áttekintését, filológiai adalékok sorát, bizonyos belső kommentárok foglalatát, értelmezési háttéranyagot lássunk benne.

De ezt a keretet szétfeszíti. Önmagában is érvényes, kétségkívül nem egységes kompozíciót kínáló, tónusait gyakorta váltó gondolatfolyam, amely mindezek ellenére, világképének pilléreit tekintve, egységes marad: önálló mű. Olyan, a lélek hullámzásának krónikáját adó, az élettel és a formálódó művel-művekkel való birkózás filmjét kínáló alkotás, amelynek lírai egysége kétségtelen. És kétségtelen az is, hogy ennek a műnek egyes szakaszai közt jelentős különbségek alakulhattak ki, azok természetét nemcsak a sors és a prófétai természetű lélek fejlődésének fázisai határozták meg, hanem az adott életszakasz körülményeinek rendszere, a történelem is befolyásolja, de ugyanígy szerepet kapnak alakulásában korának a művészeti törekvései (és divatjai), a politika, a család életének változásai is. Némi szarkazmussal azt mondhatjuk, hogy a németek sztálingrádi csatavesztése ugyanúgy szerepet kapott lelki életében, mint lányainak serdülése (és ebből a tényből következően felesége családanyai feladatainak átalakulása).

Vagyis a Napló ismételten bizonyságát adja annak a közhelyszámba menő tételnek, hogy a szellem és lélek dolgaiban is minden mindennel összefügg. Németh László ezt maga is tudatosan vallotta, regényeinek világát ez az emberkép messzemenően meghatározta. Írói értelemben ezt az egységet csakis az ábrázolhatóság kedvéért bontotta szét, de szüntelenül éreztette, hogy a személyiség változatos megnyilvánulásai, szellemi, lelki tagoltságuk, több dimenzióba terjeszkedő természetük dacára egyetlen, valóságában felbonthatatlan egységet alkotnak. Ezért ér össze az ember és a szerep. Ezért minden, amit Németh László ír, önmaga megteremtése, ám közben azt is érezhetjük, hogy meg is akar felelni a maga által kialakított képnek. Ez a Németh életművét oda-vissza alakító igyekezet a Naplóban is érzékelhető. Vagyis még ezek a sokszor nagyon fájdalmasan őszinte, a lélek mélyéből előtörő feljegyzések sem csak események, állapotok rögzítését célozzák, hanem már ott van bennük az a rejtett törekvés is, hogy a személyiség alakításának tervvázlatává váljanak. Azt hiszem, ez a legjellemzőbb vonása Németh László Naplójának. Olyannyira, hogy elmélyült elemzéssel föltárhatóan majd minden sorába beépült.

Hogy érzékeljük, mit is jelent ez, egy kissé ismét el kell hátrálnunk a szövegtől.

Naplójában Németh többször is említi Gulyás Pált, akit – mint jó barátját – költőként alighanem túlbecsült. Ám éppen annak őróla szóló, Tervhalmozó című portréversének karikaturisztikus vonásaiban gúnyrajzot látott, és nem baráti szeretettel formált karakterábrázolást. Az ütötte szíven, hogy Gulyás, barátságuk ellenére, képes külső szemmel is nézni – ahogyan ellenfelei csak így nézték. Ezért nem csupán megneheztelt a vers miatt, súlyos lelki seb is érte. Pedig Gulyás nagyon pontosan érzékelte a Németh-problémát – tán még annál is pontosabban, mint gondolta! Amit Németh maga oly sokszor ábrázolt kedvenc hősei ideaember voltában, sőt saját magára is tudott így nézni, azt költő barátja őrajta érezve meg is fogalmazta. Vagyis azt, hogy egy-egy idea nemcsak elvont mércéje lehet az életnek, hanem célja, programja is. Németh tervei ideák, ideái tervek voltak. Valójában nem is terv-, hanem „ideahalmozó” volt. Erre nemcsak a gondolatok őserdejébe szabadult értelmiségi mámora hajtotta, hanem a lényét átható növekvési vágy. Gulyás ezt látta meg, és a barátság jogán finoman meg is fogalmazta. De hiába volt empatikus és visszafogott, még – ahogyan az a Naplóból is kiderül – így is telibe találta Németh érzékenységét. (Amit persze nem is lehetett nem eltalálni.)

És Németh László szívenütöttsége naplójának olvasóját is szíven üti. Nem csupán a nagyságot látja – hogy Németh László mekkora szellem volt, azt aligha innen kell megtudni –, hanem azt is látnia kell, hogy a nagyság milyen esendő. Apám idézte gyakran egy pap rokona megjegyzését a gyóntatás végső tapasztalatairól (ezzel nem sértette meg a gyónási titkot!): eszerint rettenetes látni, hogy az ember nemcsak esendő és gyarló (esetenként bűnös) lény, hanem rettenetesen boldogtalan is.

Ez a boldogtalanság, a szenvedésre való mindig éber készség talán az, ami a legjobban megperzseli e könyv olvasóját. Illyés Gyula írta, hogy ő és társasága mindig csodálták, tán kissé irigyelték is Németh Lászlót, aki a szemükben igazi sikerember volt. Nemcsak műveivel, hanem azon kívül is, külsejében, családi életében, olvasói közötti elismertségben, anyagilag, élete minden területén. Eközben viszont Németh mindig megtalálta azt, ami kudarctudatát táplálta. Minden sikerében üdvössége akadályát látja, miközben bármely vélt vagy valós kudarca miatt összeomlott. Mindaddig, amíg a társadalmi-politikai feltételek megengedték a szabad önépítést, Németh László számára a sikertelen kísérletei miatti krízisek jelentették a Napló írásának múzsáit. Vagyis a tervek halmozásának Gulyás által jelzett karakterjegye itt a kudarcok halmozásában igazolódik vissza.

A kései emlékező maga is érzi, hogy ifjan megvalósíthatatlan ideákat tűzött ki maga elé. De élete során azok megvalósulatlanságában találta meg számkivetettség-élménye igazolását. Kívülről vagy utólag mérlegelve több mint különös, hogy az író számkivetettsége és a közönség hiánya miatt szenved, miközben a Tanú több mint hétszáz, fénykorában ezer példányban kelt el! Ekkortájt a negyedszázaddal nagyobb múltú, korszakokat összekötő, már akkor érettségi tétellé nőtt alkotókkal, elismert kultúrpolitikai jelentőséggel, szilárd támogatói háttérrel, könyvkiadóval rendelkező Nyugatból ennek még a másfélszerese sem fogyott. Vagyis írók tucatjainak elegendő lett volna sikerből és dicsőségből az, amit Németh, hol ezért, hol azért, mint kudarcot élt meg. És ami miatt rengeteget szenvedett.

1937-ben, amikor csillaga valóban fennen ragyog, ezt írja naplójába: „Tagadhatom-e, hogy kudarcok sora volt az egész írói pályám?” Aki ezt lejegyzi, harmincas évei közepén jár, és az a bizonyos „egész írói pálya” mindössze tucatnyi évet jelent, alkotói életútjának mindössze a negyedét!

Ugyanakkor ez az érzés öregkorában, egy nagyszabású életmű ormairól nézve, de a nemzetet, közéletet, emberiséget mentő eszméinek gyakorlati száműzetése idején nem jelentkezik. Pedig Németh Lászlóval is olyasmi történt, mint Kodály Zoltánnal, akinek halála után, annak életkudarcáról ezt vetette papírra: „Az, hogy valaki dicsőségben hal meg, művek, jövedelmek maradnak meg utána: nem zárja ki, hogy vállalkozása a tragikummal jegyezze el. Mit akart Kodály? A feltárt népzenét mint ragasztóanyagot folyatni a nemzeti szétesésbe… […] Mit ér a Psalmus Hungaricus, mit érnek a világjáró énekkarok, ha épp az alapozás, a nemzet egybeénekeltetése vallott ilyen feltűnő kudarcot?”

Amit Kodály példáján pontosan lát, amivel talán maga is szembesül olykor, az nem más, mint hogy a 20. század nagy „nemzetragasztó” törekvései tragikusan végezték. Ha a maga esetét tekintve nem is írja le ily pontosan a kudarcát (gyorsan tegyük hozzá: azok számára, akik életüket ideákra teszik fel, a végső mérleg, akármekkora eredményeket érjenek el, csak kudarcot mutathat…), igen sok olyan pillanata van, amikor törekvései kisiklását, küzdelme fiaskóját állapítja meg. Ezek a kétségbeesett pillanatok azonban, alighanem szerencséjére, inkább az oly jellemző túlérzékenységből vagy bizonyos magasabb rendű, mondhatjuk: egzisztenciális hiúságból törnek elő, s ritkábban épülnek a magyar valóság átfogó értékelésére.

Visszatekintve nem a társadalmi küldetésében elszenvedett kudarcra figyel – ahogy regényhősei is rendre a maguk önüdvözülési mítoszainak összeomlásával küzdenek.

A naplók visszatérő motívuma a személyes kudarcoknak (illetve annak, amit az író kudarcnak lát) elemzése. „A legnagyobb bűn, amelyet pályámon elkövettem”, az volt, hogy „a jólét elleni harcot elvesztettem” – jegyzi fel 1966-ban. Három évvel később ezt írja: „külső körülményeim, sőt vonzalmaim ekkor [a harmincas–negyvenes évek fordulója körüli nyolc-kilenc évben] váltak mintegy csapdájává annak, ami mint eszmény megért bennem.”

1938-ban ezt az eszményt így fogalmazta meg: „Szegényeknek kell maradnunk mindörökre.” Akit azonban a sorsa jólétre szánt, az nem menekülhet ebből a csapdából: és az öregkor nyavalyái, amelyekből Németh Lászlónak megalázó bőséggel jutott, elfedik, illetve elvonttá teszik ezt a kérdést. És sok minden más is: főként az, hogy egyre szűkülő szellemi terében is látja, hogy az általa elképzelt, ideális szocializmustól milyen távol került az őt körülvevő világ, hogy az emelkedő nemzet miként hanyatlik. Nem igazi öröm számára életművének kiadása sem, bizonyos abban, hogy nem éri meg különösen fontosnak tartott írásai megjelenését. „A hatodik kötetbe kerülne – Magyar sorskérdések címen – az egész politikai anyag, köztük az is, amit most nem lehet kiadni. Ez nem is olyan nagy baj, összeállíthatom egy kísérő tanulmánnyal politikai fejlődésem egész történetét, ha nem is adják ki, a kész kötet kopogni fog az ajtón, mint örökbe hagyott követelés. A posztumusz kötetbe kerül minden, amit a föld alatt csináltam…” – írja. És azt is megjegyzi, hogy az, „ami szellemi létfenntartás, méltóságtartás tornája volt: e posztumusz, tán soha meg nem jelenő kötet keretében alkotássá válik, életem utolsó, néma szaka belső teret kap, művészi virágzássá válik, válhatna”.

E fejtegetés azt az értelmezést is megengedi, hogy Németh tudja: mindaz érvényes, amit korábban a sorskérdésekről írt, vagy legalábbis az, ami írásait kiváltotta. Tudomásul kellett vennie, hogy nem mondhatta újra: sem a cenzúra, sem egészsége nem engedte. És ezért gondolta, hogy amit ilyen viszonyok között mégis megírt, az ugyan áttételesen, de az életmű korábbi szakaszaiban rögzített gondolatokkal együtt érvényes. (És ezért nem lehetett öngyilkos, és ezért nem gyakorolhatott önkritikát… És ettől „szólal meg” életútjának kései, jobbára néma szakasza.)

Ennek a megszólalásnak része a Napló közreadása is. Fájdalom, hogy kevesekhez jut el üzenete. Amitől Németh László rettegett (a magyarság identitásvesztése), és ami ellen a legelszántabban küzdött (a szellem, a kultúra 20. századi térvesztése) – bekövetkezett. Életműve, amelyről a nyolcvanas években oly sok elemzés született, ma nincs túlságosan szem előtt. Nem olyan távoli, hogy történelmi örökségként legyen velünk, de a posztmodern kor nem érzi a magáénak. Ám esetenként hisztérikus vagy éppen a napi politika jegyében fogant elutasítása mindennél jobban igazolja, hogy mélyebb lényegüket tekintve sem a maga, sem nemzete üdvösségügyében tett erőfeszítései nem váltak időszerűtlenné. A Napló maga ezekkel kapcsolatosan is segít értelmezni az életművet: ebben az összefüggésben is bizonyítva, hogy nincs új a nap alatt. (Tiszatáj Könyvek, 2006)

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.