Archívum

Esterházy Péter: Esti

Koncz Tamás
2010. július

„Rajtakaptál, nincs történet…”
(Kispál és a Borz: Rajtakaptál)

„Minden regény így kezdődik: »Egy fiatalember ment a sötét utcán, feltűrt gallérral.« Aztán kiderül, hogy ez a feltűrt gallérú fiatalember a regényhős. Érdekcsigázás. Borzalmas” – írja Kosztolányi Dezső az Esti Kornél-novellafüzér első fejezetében. A borzalmat Esterházy Péter sem spórolja meg: saját Estijét ezzel a parafrázissal indítja, a startvonalról visszakacsintva, mert hogyan is másként. „Ez én vagyok, idézőjelek közt, én vagyok az én útirajzom” – teszi aztán hozzá, és – felöltve gallért, vékony, fehér piké nyakkendőt – elindul, magába. A cselekménynek persze rég vége (azzal előkelő embernek nincs is dolga), de Esti még írható: „egy név, amely ugyan már foglalt, de amely épp azt állítja incselkedve magáról, hogy ő üres, hogy betöltendő, hogy még (mindig még!) meghatározatlan, légy a végtelen, mondja.” Így lesz Esti Kornél a két macskaköröm közötti tér, semmivel rémítő végtelen, amibe grófi családok, jó seggű bölcsészlányok, kutyák, apák és fiúk hullnak alá; ez mind-mind Esti Kornél és egyúttal Esterházy – ebből kiindulva pedig az, ami a szerzőnek éppen eszébe jut.

A darabkákból így sem életrajz, sem összefüggő eseménysor, hanem egy folyamatosan újrakonstruált regénykollázs születik, melyben Esti neme, kora és rangja éppoly bizonytalan, mint a személyes hordalékaitól megfosztott Én. Esterházy Péter bármit megtehet ezzel az Énnel, s bár többnyire jól nevelten bánik vele – a Kosztolányi-füzér paneljeibe helyezi, vagy családtörténetet ír, ahol az Esti nevet szinte csak véletlenszerűen említi –, néha elragadja a hatalmi mámor. Esti Kornélt ilyenkor esterházyasítja: szó szerint leviszi kutyába, lefekszik vele, ultizó tinilánnyá vagy csirkévé változtatja; konkrét cél érezhetően nincs, csak a bejárható szerep mélysége és magassága vonzó: ez is Esti, ez is, és még mindig Estiben járok. Az író azonban csak a „mintha” fedezékében merészkedik ebbe a veszélyeket is rejtő térbe: „bizonyos értelemben Esti Kornél vagyok” – mondja Flaubert-ra utalva, pedig Flaubert teljesen Bovaryné volt, és nem csak azért, mert ő teremtette meg. Továbbmenve: Kosztolányi Dezső sem bizonyos értelemben volt Esti Kornél, bár ezt konkrétan sosem állította magáról. A „bizonyos értelem”egy teknőckeretes szemüveg, amivel látok, mégsem a szemem; hűvös, arisztokrata szóösszetétel, rokonszenvet és viszolygást egyaránt kifejezhet, igazi közösséget azonban nem vállal. Képzeljük el az újtestamentumi Pétert, ahogy a gyanakvóknak azt feleli: „bizonyos értelemben ismerem”; jó szöveg, erre a kakas sem tudna mit mondani.

A kitétel azért is felesleges, mert Esti Kornél a távolságtartó narratívától függetlenül idegen ebben a szövegvilágban. Kosztolányi még egyéni utakat és történetet adott hősének, Esterházy viszont csak skicceket, mozgás- és eseményvázlatokat készít róla, illetve arról, amivé lehetne; pár egybeolvasható jelenetnél tovább nem is akar lépni – marad töredéknek. Ami az Esti-gondolatban csábító lehetett, így válik aztán a posztmodern nyomorúságává. A szerző minden lehetőséget kipróbál, cifráz, majd leépít, egészen a háromszavas tollpróbák szintjéig is; a mélybe ás, ahol végül – mint mindenben – önmagát találja meg. Akárcsak a Mátrix című film Smith ügynöke: a vírussá torzuló mesterséges intelligencia mindenkit saját képére formál, elnyel színt, arcot és információt, a totális okkupáció eredménye pedig egy újabb kiéhezett Smith ügynök lesz.

Más lenne a helyzet, ha az írói cél az Én megtalálása és nem elvesztése, ezer darabra osztása lenne: a kötet elején, ha csak egy bekezdés erejéig is, de megjelenik az önazonosság kérdések nélküli öröme. Esti itt mint konyhásfiú „Egy nyugodt élet reményének bizalmával kezdte a napjait, az egyszerű munkát az alsó konyhában. Ennek az életnek lett volna saját fénye, tisztessége; nagysága, fensége nem nagyon, de igazsága igen. Az önbecsülés derűje tehát pusztán abban gyökerezett, hogy Esti Kornél: Esti Kornél. Hogy él, és hogy ember.” A „volna” viszont már előre jelzi, ez a történet is csak variáció ugyanarra az (egyébként nagyon is szubtilis) témára. A teremtés–visszavonás játékával végül Esterházy eléri, hogy az Estiben csak a feltételes mód számítson biztosnak, a rugalmas póráz, mellyel történet és karakter féken tartható, s ami távolságot is tart a beszélő és az elmondottak között. Az Esti-figura, „e szavakból szőtt férfiú” álomszerűvé, ködössé válik a szövegkaleidoszkópban: hol kisfiú, hol felnőtt, esetleg mind a kettő egyszerre, kávéházi mesélő és élveteg arisztokrata. Szerepe, útja csak egy-egy jelenetben konkrét – tehát csak bizonyos értelemben lehet önmaga, ameddig a mögöttes mozgató engedi. A szándékoltan átlátszó és saját váz nélküli szerep viszont alapvetően nélkülözi az izgalmakat. Vegyük csak a bábszínház példáját: ha a játékos minden alkalommal kihajolna a paraván mögül, hogy én valójában nem a kutya, hanem E. P. hatvanéves színész vagyok, és bármikor elővehetek egy másik bábot, biztos, hogy egy gyereket sem érdekelne a mese – talán mert nem tudják, hogy jó harminc éve nincs történet, csak elmés önreflexió.

Úgy tűnik, időnként Esterházy is megcsömörlik az Esti-kísérlet parttalanságától. A kötetben sokszor már csak egy szóra redukálja a visszatérő, kimondott lényeget: hogy adott helyzetben mi Esti Kornél élete – mi az idézőjelek fogságában vergődő élet, a vendégek, szövegek, szerepek maskarájába bujtatott. Épp ezért szabadságot jelent, ha nem kell konkrétan hőséről írnia – és paradox módon az is, ha Kosztolányi, Kafka vagy Ottlik stílusában dolgozhat: ezek a gyakorlatok (például a Hajnali részegség-sorozat) könnyedek, van színük és lendületük, a primer szöveg biztos keretet ad nekik. Jó az is, amikor Esterházy teljesen elrugaszkodik választott hősétől: a Pierre Menard életéről szóló fejezetben semmi felesleg nincs (Esti csak utalásszerűen merül fel) – a Semmi Mátyás pedig szomorú, önironikus, őszinte, ráadásul alig van benne kornélkodás. A regény jellemző módon mindig ott vékonyul el, ahol a megvetett történetmesélés helyére intertextuális játékok, töredékek lépnek – többlet híján érdektelen például a levelesláda titkait firtató fejezet vagy a baronesz és Esti viszonyát taglaló sorozat. Zavaró az ismétlés is, mikor egy-két szó felcserélésével vagy zanzásítva egymás után kétszer jelenik meg ugyanaz a történet (Rágicsálás, Tervek). Esterházy szereti azonban ezeket a szövegközi kitérőket, s nem gondol az olvasóval, aki a sokadik hasonló részlet után hajlamos ugrani egy (vagy több) fejezetet a könyvben – ha nincs titok, nem fogja keresni sem.

A titok és az olvasó elhanyagolása sajnos általában is igaz a kötetre: Esterházy Péter nem hagy hiátusokat, mások által betöltendő helyeket művében. Mintha kérdezne, aztán válaszol is rá – akarsz-e vélem játszani, évődik, de gyorsan kiderül, hogy egyedül jobban szeret. Sok regényalakhoz illik ez a mentalitás, de Esti Kornélhoz egyáltalán nem. Kosztolányi Dezső őt mint kérdést mutatta be; a választ meghagyta másoknak, nekünk – így lehetettünk Kornéllá mi is, mindenki, akinek sorsa, színe és visszája van. Esterházy regénykollázsát azonban nem lehet így megélni: nagyon tudatos és – humorossága, könnyedsége ellenére – nagyon távolságtartó könyv, amelynek konkrétan nem is Estire, csak egy maszkra van szüksége az elbeszélés biztonságához. Ezt a maszkot pedig hívhatnák akárhogy. Például Esterházy Péternek, bizonyos értelemben.

Esterházy Péter: Esti, Magvető, 2010

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.