Archívum

Árnyak és fények

N. Pál József: Magyar sport – magyar sors
2010. június

N. Pál József könyvében szerencsésen találkozik a sportrajongó és a szilárd elveit követő politizáló hétköznapi ember, akinek megbízható rálátása van elsősorban a Kádár-korszakra, de azt is pontosan nyomon követi, ahogy a sportba is behatolt a pénz, s az örömöt felváltotta az üzlet.

Öröm? Épp ennek magyarázata a tanulmánygyűjtemény legizgalmasabb része. Ugyanis az öröm voltaképp szelepként szolgált: a Rákosi-rendszer idején a politika által irányított sportsikerek feledtették a hétköznapok keserveit. Az „Aranycsapat” egy-egy világraszóló diadala egyben a szocialista rendszer felsőbbrendűségét (is) hirdette, Puskás, Bozsik, Kocsis, Hidegkuti, Grosics, Czibor és a többiek nemzeti hősökké kozmetikázva szállították a győzelmeket, melyeket a sok-sok ezer rajongó a sajátjának érzett, s Szepesi György hangján mindenhová eljutottak, lángra gyújtva a nemzeti büszkeséget. Hogy e győzelmek mögött is a rendszer központosító törekvése rejlett, s a játékosokat megfigyelték, jelentéseket gyártva róluk? Mindezt feledtették a sikerek, Puskás mesés góljai és Kocsis fejesei.

Persze azért voltak árnyoldalai is a fényes fejezeteknek. Nagyjából a fordulat évétől jártam meccsekre szombaton vagy vasárnap, vidéki pályákra is követtem kedvenc csapatomat. Ott voltam, ha vízilabdázók szálltak a medencébe, és rekedtre ordítottam magam a műjégpályán a hokimeccsekre ideiglenesen felállított lelátókon. Az a csapat, amelynek hűséges szurkolója voltam, megszenvedte a diadalok éveit, s a sérelmeket nem feledtették a győzelmek. Senki sem felejtette el, hogy az Aranycsapatot úgy kovácsolták össze, hogy szétszedték a mienket, a nevét is elvették, a klubszínét is megváltoztatták. Szorongva néztük az ismeretlenségből előbukkanó, majd ugyanoda visszasüllyedő játékosokat, s rettegve figyeltük a táblázatot, nem kerülünk-e a másodosztályba. (Ilyesmi a rendszerváltás után esett meg, mint kiderült, jogtalanul, ezreket bőszítve.) Nem felejtettük el, hogy a politika erőszakos, terrorisztikus módszerei a sportba is behatoltak. Sokan épp a sportban történtek miatt fordultak szembe a politikával, s lettek annak elszánt ellenfelei. Egy-egy meccs – kimondva, kimondatlanul – a rendszer elleni kollektív tüntetés alkalmául szolgált. Tudtuk, elismertük, hogy Puskás a világ egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb csatára, hogy Bozsik bámulatos jobbfedezet, de azt is lehetett tudni, hogy Farkas Mihály favoritjai, s a sötét politikus iránt érzett ellenszenvből nekik is jutott. Arról nem is szólva, hogy a szövetségi kapitány, a politikai irányvonalhoz lelkesen igazodó, nagyszerű stratégának kikiáltott Sebes Gusztáv sem örvendett közszeretetnek, s ez az érzés gyűlöletté változott az 1954-es világbajnoki döntő után.

N. Pál József pontosan látja, hogy ez a balsikerű döntő fordulópontja volt a honi labdarúgás és a politika viszonyrendszerének, megszűnt a játékosok kivételezettsége, fejek hullottak, és párthatározatok születtek. Hiába az újabb és újabb fényes győzelmek, az összhang megszűnt, valami megpattant a szívekben. Hogy mennyire így volt, bizonyítja, hogy a vesztes VB-döntő után tüntetések is kitörtek. Az egyik versikére máig emlékszem: „Sógor, koma, retyerutya, odalett az aranykupa!” A szerencsétlen újpesti balszélsőről – akinél a nagy stratéga által mellőzött Sándor „Csikar” sokkal jobb játékos volt – azt hitték, Sebes rokona, ő lett volna a „sógor, koma”.

N. Pál József legendaoszlató szándékkal veszi számba a németek győzelmének okait. Mert voltak, máig is élnek legendák, amelyek a nép ajkán születtek, s enyhíteni szándékoztak a csapás fájdalmát. Barátaimmal hallgattuk a döntőt, s nemcsak Szepesi, de mi is a könnyeinket törölgettük, és dühödten szidalmaztuk Sebes Gusztávot az általunk elhibázottnak vélt összeállítás miatt, s nála is jobban a bírót, aki valóban „elvezette” a mérkőzést. Több mint fél század távlatából visszatekintve is az egykori csalódottságot érzem, valódi magyarázat azonban nincs, alighanem sok körülmény összjátékában kereshetnénk a balsiker okát, a tény azonban tény: kikaptunk. Odalett az aranykupa. (A tanulmány írójával egy helyen vitatkoznék: Sándor helyett a csepeli jobbszélső benevezése – szerintem – kapitális baklövés volt.)

Ennek a korszaknak jelképes alakjává nő a könyvben Puskás „Öcsi”, aki fölötte állt a politika mesterkedéseinek, s amíg itthon lőtte a gólokat, annak is példája maradt, hogy a legsötétebb korokban is lehet romlatlanul élni, fütyülni az elvárásokra. A „száguldó őrnagy” sok minden volt, csak hatalom alatt álló őrnagy nem. Független maradt, tehette, zsenialitása és híre óvta. Amikor az 1956-os forradalom után nem tért vissza, a nevét legfeljebb szitkok kíséretében írták le, de egy idő után a külföldi rádiók híradásaiból tudni lehetett, hogy a Real Madrid kulcsjátékosa, s hogy mit is jelentett a Puskás név, az is mutatta, hogy pocakosan, idősödve is tízezreket csalt ki a Népstadionba, akik vörösre tapsolták tenyerüket a „mi Öcsink” góljai láttán.

A tanulmányok egymásutánjából érzékletesen bomlik ki az a folyamat, ahogy 1956 után a politika aláásta a társadalom s vele a sport erkölcseit. A tehetséges játékosok elfogadhatták a „játékszabályokat”, s alkalmazkodtak, mint a Puskásék utáni korszak legnagyobbja, Albert Flórián, a „Császár”, vagy fellázadtak és elmenekültek, mint Varga Zoltán, vagy elherdálták kivételes tehetségüket, mint Törőcsik András és Kocsis Lajos.

Kezdjük a sort Alberttel, a Fradi „Császárával”, aki a magyar játékosok közül egyedül nyerte el az Aranylabdát, s akit a labdarúgás legtekintélyesebb képviselőjéhez Brazíliába is meghívtak. Tudása a legnagyobbakéhoz volt mérhető, N. Pál József szerint akár az Aranycsapatban is helye lehetett volna (szerintem nem, elképzelhetetlen Puskás és Albert egymás mellett), mi különböztette meg mégis az előző generáció nagyjaitól? A szerzőnek igaza van: a kor, amely saját erkölcstelenségéhez formálta a sportolókat, s Albert belesimult ebbe a közegbe, amely kivetette magából a keménygerincűeket. A labdarúgás nagy züllése még nem kezdődött el, részben a benne működő kiváló edzők jóvoltából. Illovszky Rudolf, Mészáros József, Lakat Károly és mindenekelőtt Baróti Lajos kora volt ez. Baróti nagyságára mi sem jellemzőbb, mint hogy öccse, a tüneményes Baróti Dezső nagydoktori vitáján így kezdtem opponálásomat: „Baróti Lajos…”, s ezzel sikerült a bizottságot a legjobb kedélyre hangolnom. Szinte minden adva volt egy új nagy csapat születéséhez, az igazi sikerek mégis elmaradtak, a langyos közeg már nem kívánt erőfeszítéseket. Alberttől sem, aki belekényelmesedett korába, s ebben máig sem változott, holott csapatát sok módon segíthetné tekintélyével.

Albert mellett egy tüneményes tehetségű fiatalember tűnt fel, s lett a zöld-fehérek óriási reményekre jogosító csatára, Varga Zoltán, kinek sorsában N. Pál József a korszak romboló hatásával szemben tanúsított ellenállás egyik szimbólumát láttatja. Puskás utóda lehetett volna, ha nem éli át fokozott érzékenységgel a politika által terjesztett fertőző betegségeket. Nem N. Pál József a legelső, aki az irodalomtudomány berkeiből felfigyelt Varga és kora feszültségére, megtette ezt már Kiss Ferenc is az Új Írásban közölt kétrészes írásában, persze itt és most sokkal plasztikusabban lehet egyértelműsíteni, hogy az egyéni sorsot megrontó politika tulajdonképp általános erkölcsi romlást okozott. S hogy ez mennyire beleivódott a lelkekbe és áttételesen a sportba is, azt bizonyítja a külföldről hazatérő és itthon edzőként próbálkozó Varga sorsa. Az itteni közeg kiveti magából azokat – őt is –, akik megpróbálják fölkavarni az állóvizet. (Szinte az élet minden területéről lehet hasonló példákat sorolni, talán elég a zseniális szívsebész Papp Lajos esetére hivatkozni.) Normálisan működő társadalom megtalálja a különben nehezen kezelhető, kivételes tehetségek hasznosításának, kamatoztatásának lehetőségeit, nálunk meg sem próbálkoznak ezzel.

Varga szembefordult a közeggel, lázadó lett. Néhány hozzá hasonló tehetségű játékost viszont megrontott ez a közeg. Ők lettek a lezüllesztett magyar sors sportparadigmái. Ki a Balatonba állított cigányzenekar hangjai, ki a kocsmaasztalok mellett tékozolta el a talentumait, lázadás helyett a kor szelleméhez igazodva. Elképesztő történetek keringtek róluk, előadásuk közben beszélők és hallgatók cinkosan összekacsintottak, hiszen a kacsingatás kora volt ez, egyfajta közösségteremtő gesztus a bűnökben és hazugságokban.

A magatartásformák között példaszerűek is voltak. Hosszan foglalkozik N. Pál József minden idők egyik legnagyobb sportolójának, Balczó Andrásnak az életútjával, s mellette megrajzolja Papp László portréját is. Mielőtt rátérnék ezekre a bensőséges, elhitető erejű részekre, érdemes elgondolkodni, vajon ezeknek a köztiszteletben álló sportolóknak nem a hit adta-e a fogódzót és a tartást, mely a sikereken túl lévő cél tudatával erősítette őket. Szerintem igen.

Balczó András a magyar sport kivételes személyisége volt, a kitartás, ernyedetlen küzdeni tudás mintaképe. N. Pál Józsefnek különleges szerencséje, hogy baráti közelségbe kerülhetett hozzá, s eloszlathatja mellőzöttségének, sértettségének legendáit. Kiegyensúlyozott, boldog, szeretetre hangolt, mélyen érző embert jelenít meg, aki boldog családban élhet, s akinek jellemét egyetlen pillanatra sem kezdte ki a világban növekvő rossz. Annak idején elképedve nyugtáztam, hogy épp az ő számára nem jutott szerep az öttusa irányításában, e portré alapján világossá válik, hogy ott sem ilyen szókimondó, egyenes emberekre van szükség. Az ilyeneket előbb-utóbb kifúrják, lehetetlenné teszik. Ezt előzte meg Balczó András (ennek a mentalitásnak lett egyik áldozata például Dalnoki Jenő vagy némiképp Papp László is). Balczó légkört teremtő személyiség, s nem vaskerítés teszi sérthetetlenné, hanem az őt körülvevő és belőle sugárzó szeretet, és a másik ember iránt tanúsított nyitottsága. Az ő „országa” sem e világból való, de ott lebeghet példaképp valamennyiünk szeme előtt. Hazugságokkal átszőtt világban élő gáncstalan ember, akit tisztasága tesz sebezhetetlenné.

A háromszoros olimpiai bajnok Papp László sem tett lakatot a szájára. Őt azonban, mihelyt kicsúszott volna a sportot is megrontó besúgók hálójából, rögtön elgáncsolták, és álszent érvekkel nem engedték, hogy a profi ökölvívásban tovább öregbítse hírnevét. Edzőként is sikeres volt, s még sikeresebb lehetett volna, ha nem a hazugságaival és langyos, posványos mentalitásával a politika trendjeit követő sport közegében kellett volna működnie. Ellehetetlenítették, de sem nevét, sem emlékét nem mocskolhatták be. Amíg élt, a nemzet „Lacija” volt. Halála után a magyar sport talán legfényesebb csillagaként csüggedten tekint ránk a mennyekből. Emlékeimből ma is bármikor előhívom az 1948-as londoni olimpiáról tudósító Képes Sport (akkor volt az utolsó év, hogy elfogulatlan, manipulálatlan, hiteles sportlapokat lehetett olvasni) címlapján a négy nevet: Csík, Papp, Pataki, Gerevich. Egy nap alatt négy magyar olimpiai bajnok! Ma már nagyítóval sem találhatnánk olyan igazi úriembert a sportban, amilyen a vívó Gerevich Aladár volt, s kivesztek a Papp Lászlók is, bár a zuhanást nem látom olyan tragikusnak, amilyennek e könyv mutatja. A sportok királynője, az atlétika ugyan nem sok jóval kecsegtet, de ha Egerszegi Krisztina, Kovács Kati vagy Janics Natasa s a vízilabdázók ismétlődő sikereire gondolunk, s számot vetünk azzal, hány új ország jelent meg az olimpiák és a világbajnokságok színpadán, nem kell szégyenkeznünk.

A lefelé hajló tendencia okait keresve N. Pál László sok és súlyos tényre világít rá. Tény, hogy e sport üzletté tételével azonnal hátrányba kerültek azok az országok, amelyek nem dúskálnak anyagi javakban. A sportolók mögül itt hiányzik a nagy eredményeket előkészítő háttér, a korszerű orvostudomány segítsége, az edzőtermek, pályák, a jó szakemberek és sok minden egyéb. A szív helyett a pénz a legfontosabb mozgató, maga alá gyűrte a hazához való hűség eszményét s általában az eszményeket. A sportban véget ért a romantika kora, felváltotta az önérdeket előtérbe helyező racionalizmus, a teljesítmények hajszolása, amelynek mögöttesében folyvást felsejlik a doppingok komor árnya. A jómódú országokban a doppingolás egy lépéssel mindig a sportorvoslás előtt jár, s a befektetéseknek látszó rekordot elérő sportoló hirtelen visszaesését mindig a doppingolás okozza.

A versengésben nagy szerepe van a feladata magaslatán álló sportvezetésnek és a közvéleményt hitelesen tájékoztató médiumoknak is. Több mint hatvan esztendeje olvasom a sportlapot, s azt tapasztalom, hogy egyre kevésbé, ám mind elfogultabban tájékoztat bizonyos sportágak eseményeiről. Szinte vicclapba illő, hogy a labdarúgó-válogatott gyászos eredményei után néhány napig sirámok özöne olvasható, majd ismét következnek a melldöngető optimizmustól dagadozó cikkek, aztán kezdődik minden elölről.

Talán az eddigiekből is látszik, hogy a labdarúgásért dobog a szívem. Mándy Ivánnal értek egyet, folyvást azon huzakodtak Ottlikkal, melyik a fontosabb sportág: a labdarúgás vagy az atlétika. Mándy elsődleges vonzalmát kitűnő könyve címe is elárulta: A pálya szélén. Nálunk ma már nem köröznek a pálya szélén Csempe-Pempék. Viszont van szövetség, van fegyelmi bizottság és sok más egyéb szervezet. De miféle szövetség az, amelynek sebtében leköszönő elnökére bundagyanú árnyéka vetül? Miféle fegyelmi bizottság az, amely bezáratja a nézőtereket, nehogy valaki lássa a meccseket, amelyeket aligha huszonkét ember szórakoztatására találtak ki? Miféle fegyelmi bizottság az, amely a független bíróság döntése szerint jogellenesen zár ki egy csapatot az első osztályból, míg a másik egyesület ugyanazért maradhat a legfelső régióban? Hosszan lehetne sorolni ezeket a furcsaságokat, amelyek bizalmatlanná teszik az embereket, hiteltelenné a döntéseket, s elidegenítik a józanul gondolkodókat, akik cseppet sem lelkesednek a „kéz kezet mos” ilyetén megnyilvánulásaiért. Valójában ez a téma még megíratlan, ez is N. Pál József tollára illik, a magyar sport – magyar politikai környezet és tettek témakörébe (március közepén írom e sorokat).

„Mi lesz ezután?” – kérdi könyve sporttörténeti vázlatának vége felé a szerző, s ekként válaszol: „Nem tudom.” Egyikünk sem tudhatja. És mi lesz az egyetemes sporttal ezután? Ezt sem tudjuk. Mint ahogy azt sem, mi lesz a világ sorsa. A kettő – mint ezt a Magyar sport – magyar sors ékesszólóan bizonyítja – szoros kölcsönhatásban van. Csak remélni lehet, hogy a gazdasági világválság kijózanító sokkja után az erkölcs ismét egyik mozgatója lesz a létnek s benne a sportnak is.

Érdekes, kitűnő, kijózanító könyv. Szerzője félti a sportot és bennünket is. (Kortárs Kiadó, 2009)

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.