Archívum

Öt régi mondat

Szigethy Gábor
2010. május

„Nem elég mai időkben törvényeket írni; de azok iránt szimpátiát is kell gerjeszteni.”

Morzsolgatom magamban a másfél száz éve írott mondatot. A Kárpát-medence akkor is huzatos hely volt, a pozsonyi diétán az idő tájt is bőséggel akadt szájjártató, felesleges ostobaságokat fecsegő képviselő (ahogy akkor mondták: követ); tudatosan hazudozó, eltökélten jellemtelen ritkán, talán soha. Kormánypártiak és ellenzékiek évekig vitatkoztak a törvények végleges szövegén, hitük, meggyőződésük alapján csiszolták, finomították minden szavát, mert tudták: a törvény akkor törvény, ha végrehajtható, s ha végrehajtják. Tudták azt is: a törvények nem a törvényhozók, hanem az ország, a nemzet érdekét kell hogy szolgálják. Nem elegendő piros-fehér-zöldre mázolni a szövegeket, s mit sem ér, ha nagy hangon ágáló politikusok a fórumon lángoló szavakkal magyarságukról szavalnak: „A szólás még korántsem érzés, a nyelvnek pergése korántsem dobogása még a szívnek, és ekképp a magyarul beszélő, sőt legékesebben szóló is, korántsem magyar még.”

Nemzeti zászlóba takaródzva államférfinak álcázott hazaáruló, nyilas nemzetvezetőink, kommunista első titkáraink az elmúlt száz évben hol Hitlernek, hol Sztálinnak, hol Brezsnyevnek bagóért árulták hazánkat, gerinctelen, vacak utódaik mostanában kótyavetyélték el fillérekért a maradékot. És 2004. december 5-én magukat politikusnak tekintő elvetemültek uszították a magyarokat magyarok ellen.

És nem szakadt rájuk az ég és a népharag!

Az ég s a nemzet nem hasonlít a hazaáruló politikusokra. Percemberkék ordíthatják a köztéren, hogy minden kisebbségnek joga van különleges elbánást követelni akár erőszakkal is magának. Munkakerülő, tolvaj csibészek hirdethetik minden fórumon, hogy őket származásukért üldözik. Ember formájú, puha gerincű kétéltűek gátlástalanul nyafoghatnak, hogy ők és csak ők a hiteles emberi létezés letéteményesei – a parlagfű nem nő az égig: a tiszta életűek, a becsületesen élni akarók, a munkában örömüket lelők, a gyermekeiket boldogságra nevelni képesek, a múltőrző jövőépítők, a hazát szeretők többen vannak. És hitük, erkölcsi tartásuk, munkakedvük, hazaszeretetük a fegyverük, nem a törvényszegés, a csalás, az önzés, a gumibot.

„Mert a nemzetek békés átalakulási működésében, mikor minden, bár a legkisebb erőszak is ellenhatást, és egyetlenegy igazságtalanság ezer megbosszulót szül, semmi nem győz, mint egyedül lelki felsőbbség és az örökvaló.”

Sokan voltunk, sokan vagyunk, akik hiszünk a nemzetek békés átalakulási működésében, mert szeretnénk egy békés és boldogságban gazdagodó Európában élni. Sokan voltunk, sokan vagyunk, akik tudjuk, hogy minden erőszak ezer bosszút szül, s ezért erőszakkal senkit, sem embert, sem nemzetet nem lehet boldoggá tenni. Sokan voltunk, sokan vagyunk, akik hittel valljuk: az erkölcstelen politikusok, hatalombitorló hazaárulók uralma nem tart, nem tarthat örökké, mert semmi nem győz, mint egyedül lelki felsőbbség és az örökvaló.

A hit az igazi győzelemhez kevés.

A tudás az újjászületéshez nem elegendő.

Feltámadásunk záloga: önismeretünk – önmagunkat kell jobbá, becsületesebbé, hitünkben, erkölcsi életünkben szilárdabbá tenni, hogy képesek legyünk naggyá, erőssé, gazdaggá, boldoggá tenni országunkat, nemzetünket.

Lecke mai magyaroknak:

„Engem soha nem ijesztett csekély számunk, de fennmaradhatásunkért annál erősebben rettegtem mindig azon okbul – s ezt ki kell végre mondani –, mert fajtánk anyagi mint szellemi léte oly felette könnyű. Itt a baj, és essünk át elvégre az önmegismerésnek ezen legkeserűbb adagán – mert csak ezután javulhatunk teljes egészségre –, miképp tudniillik nem a mennyiség, hanem a minőség a szellemi erőnek sarkalata.”

Elég becsületesek, elszántak, elég tettre készek vagyunk, hogy ne csak házunkat, de hazánkat is képesek legyünk felépíteni? Van bennünk „magába olvasztó varázs”, amely az erkölcsi értékrendünkkel, nemzeti hagyományainkkal, hitünk titkával szemben állókat meggyőzi: érdemes közénk tartozni? Elmondhatjuk már magunkról: szellemi erőnk és kultúránk olyan minőség, amely magához vonzza a körülöttünk és velünk élő, ma még velünk egyet nem értő honfitársainkat?

Morzsolgatom magamban a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István 1842. november 27-én a Magyar Tudományos Akadémián elmondott szavait. Széchenyi István hitt abban, hogy nemzetünk szellemi és erkölcsi minősége lehet olyan erő, olyan „magába olvasztó varázs”, amely minden tétova, bizonytalan vagy éppen másképpen gondolkodó hazánkfia számára örömhír: a megváltás lehetősége.

A politika csak törmeléke a történelemnek.

Széchenyi István túlélte a politikát: élete, életműve ma már történelem. Számunkra még feladat: politikával átitatott mindennapi életünket történelemmé nemesíteni.

Tudjuk: Magyarország volt.

Látjuk: Magyarország nincs.

Bár lenne minden magyar mindennapi imája a legnagyobb magyar hittel vallott meggyőződése: „Sokan azt gondolják: Magyarország – volt; – én azt szeretem hinni: lesz!”

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.