Archívum

Czakó Gábor: Magyar–magyar nagyszótár

Balázs Géza
2010. május

Szótárirodalmunkból sok szótár hiányzik. De arra senki sem gondolt, hogy hiányzik a magyar–magyar szótár. Sőt: „nagyszótár”. Önmagában a magyar–magyar is paradoxon, de hogy egy tenyérben elférő „nagy”-szótárról van szó: kétszeresen az.

Pedig a jelenség, a nyelvek megkettőződése nem példa nélküli. Rendszerint a totalitárius rendszerekben alakulnak ki igen látványosan a nyelven belüli nyelvek. Fölbukkan a szavak más jelentése, és kötelező jelleggel terjed: mától minden másként volt, van és lesz. Visszatér a primitív társadalmak mágikus hite a nyelv erejében: ha valamit kimondunk, az úgy is van, vagyis a szó egyenlő a tettel. Ha viszont úgy van, gondolják a diktátorok, akkor szavakkal lehet uralkodni, megváltoztatni a világot. És ki lehet találni a szóbűnt: vagyis büntetni azt, ha valaki másként mond valamit. Ha szóban másként mondja, nyilván másként is gondolja: az pedig a gondolatbűn – a megtorlás végső célja ez. Ezek szerint a hatalom, az erőszak nyelvéről van itt szó.

Hogy gondolat- vagy szóbűn elképzelhetetlen legyen, „tudományosan” létre kell hozni az új nyelvet. Orwellnél ez az újbeszél (newspeak): „Az újbeszél célja…, hogy minden más gondolkodási módot lehetetlenné tegyen. A szándék az, hogy ha egyszer az újbeszélt véglegesen elsajátították és az óbeszélt elfelejtették, eretnek… gondolat szó szerint elgondolhatatlan legyen… Szótárát úgy szerkesztik, hogy egyfelől megadják a pontos és sokszor nagyon finom kifejezési lehetőséget minden olyan jelentésnek, amelyet egy párttag ki akar fejezni, másfelől kizárnak minden más jelentést…” (George Orwell: 1984)

Orwell tudósokat megszégyenítő pontos karikatúrája, voltaképpen ellenutópiája hamarabb megszületett, mint Victor Klemperer tudományos dolgozata a Harmadik Birodalom nyelvéről. De, sajnos, a történelem további anyanyelvi szótárátírásokat eredményezett, ez történt a hol szocializmusnak, hol már kommunizmusnak nevezett időszak évtizedeiben. A kettéosztott Németország keleti fele, az NDK sajátos politikai zsargont hozott létre, a DDR-Sprachét, amelynek kisszótárait ma turisták vehetik kézbe, és röhögnek az NDK-nyelv sutaságain: például kifordított jelentésein.

A totalitárius diktatúrák mindegyike beleesett ebbe a gödörbe. Természetesen valamennyi szocialista ország, élükön a Szovjetunióval, kialakította a maga sajátos második nyelvét. A szocializmus bukásával együtt a politikai retorika, a politikai nyelvhasználat sajátos, új jelentésteremtő ereje nem múlt el: ma már szinte minden hatalom él vele – tehát úgy látszik, hatalom és nyelv szoros házasságra lépett, tarthatjuk az országot akár diktatúrának, akár demokráciának, vagy ha úgy tetszik: demokratúrának.

A magyar nyelv megkettőződéséről az első fecskepár Fónagy Iván és J. Soltész Katalin 1954-ben megjelent könyve volt: A mozgalmi nyelvről. Aki harcos kritikát vagy beolvasást keresne benne, nem talál, csak annyit, hogy a mozgalmi nyelv sajátos pártzsargon, amelyben különféle bürokratikus szerkezetek jelentek meg. Ennél jóval kevesebbért is nagyon sok járhatott az idő tájt. Ismerik a mondást: „Politikai viccet mesélni szabad, csak le kell ülni érte.”

Az ötvenes évek megkettőzött nyelvéről Kolozsvári Grandpierre Emil írta le egyik regényében: „szemantikai (jelentéstani) forradalom” zajlott. Egyszeriben minden mást kezdett el jelenteni. A békeharcnak semmi köze nem volt a békéhez, a békekölcsönnek sem a békéhez, sem a kölcsönhöz. A szavak egyszerűen nem azt jelentették, amit eredetileg. Először ekkor fogalmazódott meg, hogy talán szótár kellene a történelemhez. Magyar–magyar szótár.

A magyar társadalom valóban az 1950-es években, a Rákosi-korszakban találkozott a nyelvi forradalommal. A hatalom félt a Ferencvárostól, Kinizsire keresztelte. Félt magától a keresztelés szótól is, ezért mindent, ami a kereszténységre emlékeztette, megszüntetett. Pestszenterzsébet sok, Pesterzsébet maradhat. Az egyház is gyanús volt: akadt, aki fölvetette, hogy Nyíregyháza nevéből tűnjön el az egyház. Szerencsére nem volt, aki végrehajtsa, bár akkor jó idő járt az efféle szorgalmasokra. Tűnjenek el a régi hősök, a magyar történelem, legyenek új hősök, akkor is, ha nem voltak: Guszev utca.

A hatalom alsóbb rétegeiben a szolgalelkűség még tovább lépett. Nehogy már valaki félreérthesse a derék Rákos-patak menti viperafajta, a rákosi vipera nevét és lehetséges jelentését, legyen rögtön: parlagi vipera. 1950-ig rákosi, akkortól parlagi…

De ez csak a durva bevezetés volt. A nyolcvanas éveket írjuk. Omladozni kezd a szocializmus, akkor megpróbálják szavakkal gyógyítani: demokratikus szocializmus. És sajnos azóta is, folyamatosan zajlik az efféle nyelvpolitika. Nem tudnak valódi munkát végezni, valódi változásokat hozni, megpróbálják hát szavakkal. A szavak eluralkodtak a tettek fölött, sőt a tettek helyére léptek… Minden politikus eszköztárában az első ez a retorika, amely ellen a retorika tudósai tiltakoznak. Ez nem retorika, ez manipuláció!

Czakó Gábor az 1986-ban Eufémia címmel megjelent kötetében írta le a kor hazugságnyelvét. Annak nyomán született meg a Magyar–magyar nagyszótár. Viccnek szánta. Jó vicc.

Az író érzékeny a szavakra. Az átlagember megteheti, hogy csak megközelítőleg jól vagy pontosan használja a szavakat, mondjuk Bodri helyett kutyát vagy kutyaféleséget, vagy állatot, vagy mozgó valamit, esetleg izét mond. Az „izé megharapott” és a „Bodri megharapott” egyaránt érthető, bár ez sem egészen mindegy, ki tudja, milyen szérummal kell kezelni az izé- és a kutyaharapást. Akkor se mindegy, ha a szőrivel… A jó irodalom az életünkről szól, életünk leglényegéről, már hogyne lenne fontos számára a szavak pontos jelentése.

A Magyar–magyar nagyszótár szócikkekből áll A-tól Zs-ig, az aberrációtól a zsidókérdésig. A szócikkek változatosak, meglátásom szerint hol a címszó megfordításai, vagyis antonimák, hol félremagyarázatok (ekkor bizony Timár György félremagyarázó szótára vagy nevető lexikona jut eszembe), hol írói történetek-anekdoták (ekkor leginkább Temesi Ferencre gondolok – gondoljunk mi is rá, éppen most hatvanéves!). A szótárjelleg pedig Hernádi Miklós Közhelyszótárát is eszünkbe juttatja. De tudom, hogy az írók nem szeretik, ha hasonlítgatják őket. Különösen azt nem szeretik, ha ötleteiket másokkal kötik össze.

A szavak ideológiai telítettségére Orwell különösen az eufemizmusok kapcsán figyelmeztet: „A … szókincsben egyetlen szó sem semleges ideológiailag. Igen sok az eufemizmus. Ilyen például a gyönyörtábor (kényszermunkatábor)… majdnem pontosan az ellenkezőjét jelenti annak, amit jelenteni látszanak.” Czakó Gábornál ez a „Nyelv”-harctér, ahol a fogalmakat megszállják, kifacsarják, átprogramozzák – amelyik nép nyelvével ezt megteszik, az rabszíjra kerül…

Lássunk ezek után néhány nyelvi magyarázatot és néhány példát a Magyar–magyar nagyszótár szócikkeire!

A „magyarázat” téves magyarázat, félremagyarázás vagy áletimológia: Adó – az Állam szépszerével veszi el azt, amit erőszakkal is megkaparinthatna. (A nagybetűs szavak újabb szócikkekre utalnak.) Bor – cukorból, vízből és aromákból készült fejfájdító folyadék, íze a Piac gusztusára emlékeztet. Bunkó – érv. Feminista – olyan nő, aki nem hisz nőiessége erejében. Hazaszeretet – főbűn, különösen, ha Magyar. Parlament – szómenede, az olasz parlare (beszélni) és a magyar menni igékből.

Máskor az akarattal „téves” magyarázat megfordított nézőpontból fakad: Apa – családon kívüli, tartásdíjköteles Férfi.

Ismét más esetben a téves magyarázat túlzáshoz (paradoxonhoz) vezet: Árpád – a magyar irredentizmus ősalakja a IX. században.

A téves magyarázat létrejöhet nyelvtani elemmel, például fosztóképzővel: Bal – fosztóképző.

A „magyarázat”, ahogy említettem, sokszor ellentétes jelentés (antonima) vagy ideológiai okból hazugság, politikai hazugság: Barátság – a régóta keresett ötödik dimenzió: két (létezett) szocialista ország közti gyűlölet kiterjedése.

Eufémia Czakó Gábor vizsgálódási területe. Az Orwell által is emlegetett megoldás az eufemizmus, a dolgok megszelídítése: Besúgó – civil kontroll.

Avagy egyszerűen irónia: Ellenforradalom – a nép megkísérli elkergetni önmagát.

A magyarázatok között van vicc, nyelvtani vicc (ráadásul idézet, ki is lóg a szótárból): Anna – a legszebb föltételes mód (Kosztolányi Dezső). Avagy egyszerű szóvicc: Borissza – icce homo. Boksz humana – emberséges verés. Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány – Rákosi és Farkasai után Kádár Apró Dögeivel… (A vicc jelenkori politikusok nevével is folytatható.) A következő tréfában a vicc alapja a sorolás, a halmozás: Fő – főnővér, főtörzs, főcsapó, főszerkesztő, főttkukorica… A vicc alapja a szóhatár-eltolódás: Privatizáció – haza árulás.

De lehet a magyarázat egyszerű hasonlat is: Akadémikus – tudomány papjai közt a püspök. (Ez egyébként csak enyhe irónia, holott a hasonlat gyilkos is lehet.)

Czakó Gábor szótárában találhatók még téves következtetések, szillogizmusok (tréfásan kecskeszillogizmusnak is szoktuk nevezni az efféléket): Abortusz 4. – egyesek szerint gyilkosság, mások szerint alapvető emberi jog, tehát az ~ alapvető emberi jog a gyilkossághoz.

A szótárból előbújik a mesélő író, amikor mondás, anekdota formájában alkotja meg a magyarázatot: Család – Gyerekünk sajnos nem lett, csak ez a négy leány. (Talán ismerik az erdélyi mondást: Megszületett a gyerek, és gyerek!)

Az író eljátszik a megfordítás megfordításával: vagyis olyan címszót is alkot, ami a valóságban nem létezik. Nincs antiprivatizáció, demagógus, faragott tuskó; igaz, az eljárást ismerik azok, akik olyasmiket találnak ki, hogy demokratikus centralizmus avagy ellenforradalom. Antiprivatizáció (nem államosítás!) – a legrosszabb haza is jobb tulajdonos a legjobb multinál. Demagógus – népművelő Öszödisztánban. Faragott tuskó – civilizációs végtermék.

Egy valós nyelvtani jelenség, „fosztóképző”, vagyis olyan jelző, amely megváltoztatja, eltorzítja egy szó jelentését. Ezeket a nyelvészeti pragmatika fokozóknak vagy csökkentőknek nevezi: Fosztóképző – Ilyen a Bal, a Béke, a Haladó, a Korszerű, a Szabadság, a Szocialista, a Tömeg… Haladó 2. – Haladó értelmiségi, haladó demokrata… De van a szónak ellentétes-paradox meghatározása is: Haladó 1. – Baloldali tömeggyilkos v. támogatója.

Külön fölhívom a figyelmet a szótár egyik kulcs-címszavára. Pontos látlelete az értékek, a szélső értékek viszonylagossá tételének: Helyes és Helytelen megkülönböztetése – antidemokratikus diszkrimináció, szigorúan tilos. S ha már irodalom, lássuk a Hermeneuta címszavát a maga teljességében:

1. Hermész görög tolvajisten papja, 2. szövegszarkák védelmezője, 3. olvasók idejének fosztogatója. Látható, hogy a „félremagyarázás” 1. túlzás, részleges etimológia, 2. félremagyarázás, 3. félremagyarázás, paradoxon.

A szótárban vannak még a szótárstílustól elütő, az irodalmihoz azonban illő nyelvi formák: sajátos, de utalásos nevek (Öszödisztán), sajátos grammatikai formák (aztat tilos lenne, enmaga).

A szerző biztatja az olvasót (bocsánat: Olvasót), hogy jegyezze fel saját címszavait. Nos, az enyémek: megosztó, bevásárlóközpont, mese, bocsánatkérés, békepap… És majd folytatom.

Ez tehát a szótár harmadik, „játszva bővített” kiadása. Közös öröm lenne az íróval együtt, ha nem lenne szükség újabb kiadásokra!

(Cz. Simon Bt., 2009)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.