Archívum

Az önfeláldozás motívuma Nagy Gáspár költészetében

Gőbel Ágoston
2010. május

Bérbaltavár, Nagytilaj, Pannonhalma, Szombathely; rend, fegyelem, hit, áldozatos munka és tanulás. Nagy Gáspár kitüntetett figyelemmel fordult a magyar népköltészet, a falusi élet kulturális hagyományai felé, kiapadhatatlan tudásszomj jellemezte már a pannonhalmi évek alatt is. Érdekelte minden, ami az egyszerű emberek életével kapcsolatos. Hamar magáévá tette a betűvetés fortélyait, sokat olvasott, és egyetlen lehetőséget sem szalasztott el, hogy még mélyebbre hatoljon szülőföldje megismerésében. Népművelő–könyvtárosi végzettsége révén napi kapcsolatban állt a könyvekkel, igyekezett tájékozott lenni, s ezt a tájékozottságot igyekezett megosztani másokkal is. Szüntelen vágy élt benne az önkifejezésre, ennek gyümölcsei azok a versek, verskezdemények, melyek a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején keletkeztek, s amelyeket ő maga nemes egyszerűséggel „tejfogaknak”1 nevezett. Ezekben az alkotásokban a költői személyiség etikai tartása mutatja a későbbi Nagy Gáspár erkölcsi igényességét, az alkotás módjának tekintetében viszont ezek a versek rendre eltérnek a hetvenes évek második felének metaforikus költészetétől. Az 1949-ben született költő neveltetésében nem csupán a népiesség, a literatúra szeretete kapott meghatározó szerepet. Családja mélyen hívő, vallásos meggyőződést ültetett el a fogékony fiatalemberben, aki sosem tagadta meg ezeket az értékeket, igyekezett gyakorolni, tevékenyen megélni az örökül kapott kereszténységet. Azt a kereszténységet, mely kénytelen volt illegalitásba vonulni a második világháború után, s bár a hetvenes évekre látszólag javult a helyzet, a vezető politikai hatalom addigra már elérte célját, és meggyengítette a közösségben megélt vallásosság érzését az emberekben. A folyamatot szemlélő költő többször felemelte szavát, azonban nem csupán ez aggasztotta; veszni látta 1956 értékes örökségét is, azt a lendületet, mely új irányt adhatott volna a belső ellenállásnak. Azt kellett tapasztalnia, kevesen állnak azok pártjára, akik társadalmi témák publikálásával foglalkoznak. Csalódottság és kilátástalanság ihleti a Petőfi elsiet a segesvári piacról című versét: „…az ég levet” – olvashatjuk a műben. Nagy Gáspár rámutat arra az örökségre, melyet Petőfi Sándor nyomán mindannyiunknak ápolni kellene, s amelynek – ekkor így gondolta – központi jelentőséget illenék kapnia hazánk irodalmi életében. Petőfi és az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hőseinek önfeláldozó magatartása, bátor cselekedete feleslegesnek látszik.

Hazámra rátalálok
ha népe már nem is keres!

Már a költemény címe is rendkívül találó, egyszerre ironikus és lényegre törő. Vajon mit találna Petőfi Magyarországon? Meg lenne elégedve azokkal az állapotokkal, melyeket hazájában tapasztal? „Életveszélyes helyzetben, a kor elleni tiltakozás koncentrált pillanatában mutatja fel versét, mintha a maga jövendő költői cselekvéseinek alapszituációját vázolná. Petőfit a segesvári piacról elsietőben, hazát keresve, az igazi arcát eltüntető korban ábrázolja”2 – írja Jánosi Zoltán. Mindössze tízsoros Nagy Gáspár verse, de mintha minden egyes sora újabb és újabb döfés lenne az apátiába süllyedt nemzetnek: „bot ütése, mint az óra ver”, „óriás késekkel perel”, „zászlón a vér”. A népies, a már-már népdalokat idéző forma (kezdő verssorok ismétlése, énekelhetőség) valóban Petőfit juttatja eszünkbe: követjük-e útját, vagy más ösvényekre lépünk? A költemény Petőfi hangján, Petőfi stílusában szól hozzánk, a lírai beszélő is a Segesvárról hazatérő „haditudósító”. A látszólag negatív végkicsengés ellenére fel kell figyelnünk a refrén állhatatosságára: „Hazámra rátalálok”; Nagy Gáspár művészetének egyik legfontosabb eleméhez érkezünk ezzel. Bár Petőfit nem keresi népe, bár óriás kések állják útját, bármerre megy, bár zászlaját vér festi pirosra, a költő vállalja az áldozatot, az önfeláldozást. Mégis teszi a jót.

Igen élesen jelenik meg ez a motívum egy másik korai versében, a Már gondolhatott címűben is. A generációk közötti ellentétre világít rá a lírai én, az öregapa vőfélynótás, fabrikálós lényege kerül szembe az unoka haszontalanságával.

Amikor öregapám
a vőfély-nótákat fabrikálta
már gondolhatott
egy haszontalan unokára…

A cím és a pár soros költemény olvasása után nem szabadulhatunk attól a belső érzéstől, melyet a vers ültet el bennünk: az öregapa mind tovább és tovább törődött azzal, hogy a versről, az irodalom szeretetéről szóló, ugyanakkor másokat megvidámító szavai célba érjenek: „…folytatja (…) a megátalkodottságot”. Bármilyen áldozat árán, még ha nem is láthatta meg értelmét. Ismét a népies elemek jelennek meg, némi önéletrajzi ihletéssel – itt pannonhalmi osztályfőnökére, Forrai Botond atyára is gondolhatunk, akit Nagy Gáspár szinte apjaként tisztelt és szeretett. A költő családi hagyományként vállalja a küldetéses, cselekvő költői magatartást, a vőfélyverseket fabrikáló „öregapa” örökségét véve át. Mintha ezen gondolatmeneten alapulna a Kellett… című költemény. Minden tekintetben határversről van szó. A Tejfogak ciklus egyik utolsó darabja, már túlmutat a kezdeti idők tárgyilagos, konkrét költői képeket kerülő alkotásmódján. Az önfeláldozás motívumát sem szűkíti a magyar viszonyokra, az öregapa-unoka, a Petőfi-énként megszólaló vagy a Ne fonjatok nekem vesszőkosarat! című vers fiatalos lendületével a szülői ház ellen forduló lírai beszélője mellé beépül egy sokkal fontosabb elem. Nagy Gáspár érdeklődése ezután többnyire a biblikus gyökerekre, Jézus Krisztus áldozatára irányul, ennek bevezetője a Kellett…

Kellett a tűzben is
gyújtósnak lenni

pörgő sustorgásban
lánggá merevedni

zörejes szívre
füstöt eregetni

homlokok hegyét
elszenesíteni

a menedékhelyet
hamuval hinteni

A központozás nélküli, mégis zárt strófaszerkezetű vers láttató erővel szól olvasójához, nem akar sokat, nem akar tanítani, inkább elmélkedésszerűnek érezzük. A rezignáltság itt nem a formában, hanem a formán túli jelentésben ölt testet, ellentétben a többi „tejfoggal”. Ez a vers pontos választ ad arra a léthelyzetre, melyben az akkori fiatal nemzedék úgy érezhette: eszményei szétfoszlottak, nincs miért küzdeni ebben az átláthatatlan, túlbonyolított világban. Nagy Gáspár felelete az erő, a kitartás, az állhatatosság diadaláról szól, minden időben a cselekvés mellett tör lándzsát. A személytelenség egyre erősödő programjával szemben nála a magyar költészet klasszikus hagyományaihoz kapcsolódva nyíltan vállalt személyességgel találkozhatunk, mely majd teljes mélységében a nyolcvanas évek lírájában bontakozik ki a költőnél. A Kellett… kíméletlen erővel mutat rá az áldozat kettősségére, kellemetlen, fájdalmas voltára. Ahhoz, hogy célt érj, már nem elég a puszta cselekvés. El kell égned, meg kell semmisülnöd benne, át kell hogy lényegítsen az önfeláldozás princípiuma. A vers a lángolás folyamatát fokozással érzékelteti, párhuzamot vonva a költői magatartásforma és a tűzben elégő fa között. Nem véletlen, hogy a költeményben fellelhető valamennyi verbum kapcsolatba hozható az égéssel; „gyújtósnak lenni”, „lánggá merevedni”, „elszenesíteni”. Nem véletlen továbbá az áthallás az „égő áldozat”-tal sem. A bérbaltavári költő tekintete innentől kezdve a keresztre irányul, a Bibliára szegeződik. Továbblép a szókimondó, népies költő szerepén, és hamarosan megjelenteti első verseskötetét, melynek címe: Koronatűz (1975).

„…de égnek pördítem arcom…”

Témája, szerkezete alapján megjelenhetett volna az 1975-ben napvilágot látott Koronatűz kötetben a Lehetnénk a tanítványok című vers, mely tulajdonképpen képtelen elemekből építkező, ragrímekkel is nyomatékosított felsorolás. A háromtételes felépítés a költő egyik kései versének, a Magyar abszurd címűnek az építkezését előlegezi. Az elvonatkoztatás kitűnő példája ez a vers, amint azt Görömbei András is megállapítja Nagy Gáspárról szóló monográfiájában. Tárgyias elemeit rejtélyesnek érezhetjük, az egész mű sugallata mégis tiszta és világos. A szituáció a középkori passiójáték motívumaiból épül föl. A játék elemei imitációk, „a kereszt alumíniumból / a töviskorona sztaniolból” készült, még az is megmagyarázható, hogy „a lándzsa színarany”, de a későbbi groteszk fejleményt már megelőlegezi, hogy „az ecet tiszta borból” van.3 Ez érzékelteti, hogy a vers által megjelenített világban a szentség még a játékban sem érvényesülhet, az emberi hitványság még ott is meggyalázza, kifordítja azt. A harmadik részben a történet többes szám első személybe fordul át, s a két bibliai lator szólal meg:

Mi latrok: jobbról balról
várunk míg kilép az arc az arcból

A passiójátéknak tehát vége, leveti maszkját a Jézust játszó szereplő, „kilép az arc az arcból”. A passiójáték értelme, hatása azonban megmarad, a latrokat játszó személyek számára Krisztus története mély értelmű, személyiségformáló erejű: Jézus önként feláldozott élete, amelyhez Isten iránti engedelmesség társul, ragyogó hírnökévé válik mindannak, amit a játszók átéltek a passió alatt. A latrok mintha megértenék, hogy Jézus kereszthalála számukra is az örök üdvösséget és a kárhozattól való megváltást hozta el. Az önfeláldozás itt olyan köntösben jelentkezik, melyet még nem szokhattunk meg Nagy Gáspártól. Örömmel és békével párosul. A groteszk passió így fordul át gyönyörű felismeréstörténetbe, az önfeláldozás hiábavalósága életeket megváltoztató erővé lép elő. A Koronatűz versvilága – mint a Lehetnénk a tanítványok is előre jelzi – személyesebb költői hangot üt meg, mint a Tejfogak-ciklus darabjai. Az utalások itt világosabbak, a stílust sem érezzük töredezettnek, szinte az élőbeszéd természetéhez igazodik: „…lesietünk a Golgotáról amennyit hallottunk láttunk abból…” Ez nem ütközik a metaforikus üzenetekkel, sugallatokkal – megerősíti őket.

Újabb példa erre a bibliai allúziókkal tarkított Amíg a bölcsek ideérnek című költemény, amely az önfeláldozás szempontjából kétféle értelmezési lehetőséget kínál az olvasónak. A szó szerint vett olvasat szerint a betlehemi jászolban éppen az imént született Jézus csodálkozik rá arra a világra, amely körbeveszi őt. A vers első felében felméri az őt körülvevő terepet. Ő, Jézus Krisztus, a világ megváltója ilyen körülmények között kezdi földi pályafutását? A lírai én hirtelen emlékezetébe idéz minden keserűséget, melyet mi magunk is ismerünk az ószövetségi jóslatok alapján: szenvedni fog, kínhalál lesz a sorsa, és ezért a világért kell feláldoznia az életét. Ám kinek van kedve egy ilyen világért meghalni, hiszen itt minden kínkeserves, véres és mocskos? Legalábbis a szavak szintjén. Ha alaposabban megvizsgáljuk a költeményt, egy másik értelmezést is találhatunk a sorok mögött. A nyugodt hangvétel, a bensőséges kifejezések, a szabályos szerkezet ellentmondani látszanak annak a tézisnek, miszerint itt egy értelmetlen önfeláldozás első lépéseiről szerzünk tudomást. De akkor miről lehet szó? A címet is a versszöveg részének tekintve az első tizenkét sor mint a gyermeki lét teljességének bemutatása jelenik meg. Külső körülmények, szemlélődés, a gyermeki kifelé fordulás, rácsodálkozás a világra; „féltestem hóban”, „ajtó-nélküli a HELY”, „Csillag áll fölöttem” – majd egy súlyos pillanatban a kérdés, melyet strukturálisan is kiemelkedni látunk a többi verssor közül: „Ez lenne Betlehem?” A létmegértés egyik fontos állomása. A feladat felismerése. Jézus tizenkét éves korában került először közel az Atyához, amikor a bölcseket tanította a templomban. Későbbi feladatából itt sejthetett meg valamit. Talán nem véletlen, hogy ez a kérdés is a tizenkettedik sorban hangzik el. A következő gondolatok már nem gyermekiek. Tépelődés, sejtések, már a kereszthalál víziója is előkerül: „sejtem, miként jutok tejtől a vérig”. Jézus egyre közelebb kerül hivatása megértéséhez, kívülről befelé fordul, annak az akaratnak megtétele felé, mely Istentől származik. Ebben az olvasatban inkább elmélkedésszerűnek4 tűnnek a szörnyű sorok:

Könnyen bor lesz a vízből,
semmiség ahhoz, mikor
igazam szegekre cserélik.

Így válik értelmezhetővé az utolsó pár szó is, amely az első olvasat szerint gyászos beletörődés az elkerülhetetlen áldozatba, míg a másik értelmezés alapján: „az előbb születtem” Jézus lényegi működésének kezdetét jelenti, egy „igen” kimondása az áldozatra. A harmincadik sorban, ahogy Jézus is harmincévesen kezdte meg hároméves kinyilatkoztató tevékenységét. A keresztrímes forma mellett igen szembetűnő a rendkívül sok hosszú szótag, melyek lassúvá – ahogy Kemsei István is írt róla –, elmélkedésszerűvé teszik a költeményt. A bibliai párhuzamok tehát kettős érzést mutathatnak: elhivatottságot és kiszolgáltatottságot, erőtudatot és esettséget. Amint Nagy Gáspár más verseinél is tapasztalható, a költői személyiség gyakran idézi meg Jézust (Karácsonyéji ár[v]ulás, Betlehemi istálló-tűz), akinek versbeli alakjához egyszerre fűződik a megváltói önfeláldozás lehetősége, egyszersmind a pillanatnyi védtelen gyermekség képzete.5 Ars poeticája erősen emlékeztet Nagy László Ki viszi át a Szerelmet című versére, de a költői személyiséget nem nagyobbítja úgy, mint Nagy László, hanem keresztényi alázattal kezeli. A keresztény etika komoly elfogadása fordítja szembe minden árulással, minden júdási tettel.6 A költő bibliai allúziókkal fölkészíti költői személyiségét a poklok vállalására is – a megváltásért, melyhez legszükségesebb eszközként mutatja fel az önfeláldozást. A Stáció-járás Jézus keresztútjának tizennégy stációját folytatja költői-emberi imperatívuszokkal, főnévi igeneves mondataiban. A cselekvés iránya mindig pozitív. Jóra, szépre változtatja a megvetendőt, a morálisan rútat:

15. állomás
Füvet növeszteni áruló csókok fölé
16. állomás
Tengereket hinteni partravetett ladikokba
17. állomás
Masnikat kötni kisorsolt köntösökből
18. állomás
Körülrajzolni leheletünkkel görbülő karókat
19. állomás
Kicsorbítani szemünkkel cikázó tőröket
33. állomás
Felgombolni szívünkre bársonyos takarónkat

A vers hagyományos értelemben vett természeti-köznapi képekből áll. A szenvedésnek új értelmet ad az önfeláldozás, melynek következménye a megváltás. Majd a várakozás következik, mint a Stáció-járás esetében is. Minden stációnak új, pozitív értelmet kölcsönöz a feltámadás közelsége. Ez felülemelkedést jelent minden korábbi negatív felhangon, bár kétségei nem tűnnek el. A Nagy Gáspár-féle pokolvállalás–önfeláldozás–megváltás–feltámadás négyessége kiteljesedni látszik. A Talán egyszer kétségbeesett költői hangja, az Erőterek avantgárd kalandozásai, a Tékozló fiú reménytelensége, úgy tetszik, mind a múlté. A költő a hetvenes évek végére sajátos irányt talál magának („hitünk megmarad, mint az éjszakák kószáló kaszás verscsillagai”). Az 1978-ban megjelent Halántékdob kötetben ezt az irányt viszi tovább A halántékon lőtt versek emlékműve mögött, illetve még néhány évvel korábban Az „erdő fája” című költemény, melyek bevezetést adnak a következő témához.

„A teljes elsötétítés előtt a rengetegből kiágaskodom…”

A hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján a fiatal nemzedéknek kínzó élménye volt az agyonideologizált közélet, a lefokozott létezés. A stabilan berendezkedő Kádár-rendszer patthelyzetet teremtett. Az új generáció tagjai úgy érezhették, nincs módjuk történelmi cselekvésre, jóllehet a legtöbben közülük világosan látták, hogy hazugságra épül a társadalom működése. Rózsa Endre Elsüllyedt csatatér című versében vallott erről a tehetetlenségről, ennek a léthelyzetnek a lehetetlen voltáról: „…mert nem csatatér ez s mi nem harcolunk, csak kínjában megrepedt föld…” Rózsa verse kétségtelenül nagy felismerésként összegzi a hatalom csapdaállító mechanizmusát, az ellenerők kicsorbításának praktikáit.7 Nagy Gáspár Utóvázlat az Elsüllyedt csatatérhez című költeményével kezdeményez párbeszédet a verssel: „A szituáció áttételeivel beszélő, erősen allegorizáló mű a hatalom tehetetlenségének, ellenfeléhez (saját népéhez) hasonlatos csapdaszituációba érkezésének, elgyengülésének, már csak nosztalgiákba kapaszkodásának látványát élesíti ki. Az ő csatamezőjén az eszméit, hitét vesztett, megroskadt hatalom botorkál. A hajnal egykori lovasai az éj lovasaivá változtak át, s az egész mű előrevetíti a Kádár-világ hanyatló szakaszának azt a sötét erőktől vezérelt cirkusszá alakulását, ami a későbbi Nagy Gáspár-művek társadalomkritikájában olyan hangsúlyosan ölt majd testet. […]. Nagy Gáspár verse Rózsáéval szemben azt közli, hogy e csatatéri patthelyzetből a nemzet számára lehet kilábalás.”8 Ezt a küzdelmet vállalja a Kapuállító szerzőinek ajánlott Az „erdő fája”, mely az önfeláldozásig vállalt hűség verse.

A teljes elsötétítés előtt
a rengetegből kiágaskodom
akár egy „toronyfenyő”;
és lerázom kilakoltatott
fészkeimet a földre…

Az első versszakból kitűnik egy olyan aktív jelenlét igénye, mely – bár egyre nehezebb történelmi terepen fogalmazódik meg – az emberi minőség javítását tűzi ki célul: vallja, hogy írni kell a szó súlytalansági állapotában is, bármi áron. Eszményi céljait tehát nem adja alább. Ezt az eszményiséget erősítik az alliterációk is, melyek szép csengést adnak a költeménynek: „elsötétítés előtt”, „fészkeimet a földre”, „köszörűn kopik”, „hó hull, havazik”. A Koronatűz ars poetica jellegű és utalásos verseiben kimunkálta Nagy Gáspár a költői személyiség sérthetetlen etikai eltökéltségét, melyben nagy szerepet kapott annak a „négyesség”-nek a lefektetése, melyről már szóltunk. A Halántékdob hasonló darabjai, pontosan erre az alapra, gazdag személyiségképet építenek, mintegy kitágítják a költői világképet.

De égnek pördítem arcom
ha „fésze” ért;
e föld védtelen titkaival
akarok hegytetőkről
zúgni lefelé.

Nagy Gáspár egy magatartásformát mutat be, de nem közvetlen utalásokkal, hanem csak az ajánlással fejez ki valamit, amit az íráshoz való hűség mellett szövetségkötésként definiálhatnánk. Az „erdő fája” című vers sorsközösségre lépés – jelen esetben a Kapuállító antológiák szerzőivel. Azért is fontos ez a költemény, mert Nagy Gáspár egyik legfontosabb témája innen kezdve az alkotás, az írás, az irodalom hitelének megtartása, s ezen cél eléréséért bármilyen áldozatra képes, gondolatait, véleményét is egyre bátrabban hangoztatja. Nem fél megvallani a bajt, kiállni igaza mellett. Az erdő fájának élnie kell, még ha a tél kegyetlenül megtizedeli is társait. A szív kopik, a tájra hó hull, de a művész nem lankadhat; ő maga az „erdő fája”. Metaforikus képek segítik az elmélyülést, illetve egy szembetűnő poétikai elem – táguló perspektíva, kinyíló horizontok, a lírai beszélő belülről kifelé nyitása:

Állok őz-suta szemekkel,
némán, míg kéreg-szívem
csillag-köszörűn kopik;
mozdulatlan az erdő,
hó hull vadmacskanyomra,
százféle csapdára is
hó hull, havazik.

A nyolcvanas évek legelején egyértelműen érezhető az irodalom és a politikai hatalom között kialakult feszültség. Az írók egyre élesebben fogalmazták meg azt, hogy tarthatatlan az a kultúrpolitika, amelyik korlátozza a magyar szellemi életet, nem engedi meg sem a magyar történelem, sem a magyar sorsproblémák szabad vizsgálatát.9 A szellemi-politikai küzdelmekben nagy jelentőségű esemény volt az Írószövetség 1981. december 12–13-án tartott közgyűlése. „Ezt a közgyűlést tartom a magyar változások kezdetének. Annyi idő után a magyar írók testületileg is fölegyenesedtek, gerincüket kiegyenesítették, s fölmondták azt az alkut, amelyet kénytelenek voltak korábban megkötni. Először választottunk titkosan választmányt”10 – írta erről Nagy Gáspár, aki mindezen eseményeknek közvetlen részese volt. Írószövetségi titkárként és a nemzeti ellenzék egyik vezető egyéniségeként szinte minden közéleti jellegű ügyben érintett volt. Az 1981–87 közötti időszakban „az irodalom és az irodalmi élet a szövetségi keretben a rendszerváltás kísérleti műhelye”, Nagy Gáspár életének egyik legizgalmasabb periódusa volt ez a néhány év.11 Rengeteget elmélkedik az irodalom, a művészet lényegi kérdéseiről, legfőbb vitapartnerének Rimbaud-t választva. Ami kettejüket megkülönbözteti, az éppen az állhatatosság, a kitartás, a költői önfeláldozás vállalása. Így ír erről Görömbei András: „A költészet az emberi lét titkainak a vallatása és kivallása, s nincs feloldó kegyelem az üresjáratra, felelőtlenségre, egyértelmű a tanulság, a parancs, mely a rimbaud-i példából fejlik ki. Rimbaud nem az életével, nem költészetének jellegével eszméltető példa és vitapartner ekkor Nagy Gáspár számára, hanem azzal, hogy a költészetet abba is lehet hagyni. A halántékon lőtt versek emlékműve mögött tűnődik azon a költő, hogy mit lehet tenni, ha kiírta maga alól a földet, ha végveszélybe sodorta az ének, ha a világ kimondását körülményei már halálos veszedelemként gátolják. Ebben a helyzetben »még rádvilloghatnak / a hold márványjelei«, azaz lehetne a költészete számára valamiféle ezoterikus lehetőség, de ez nem járható út az ő számára, hiszen megoldhatatlan gondok nyomasztják, nem viheti a holdra azt, ami földi baj. Ebben a szituációban a személyiség számára a legnagyobb veszély az árulásba keveredés. Az a félelem nyomasztja, hogy az agyonmanipulált világban esetleg föl sem foghatja, hogy mikor szennyeződik be, hogy »ki által jön a bűn«. Nyomasztó létdráma ez az etikus személyiség számára.”12 Ebben a drámai helyzetben jelenik meg a rimbaud-i példa mint végtelenül keserű, de etikus magatartás-választás, a költői elhallgatás, a Nyelvem pallosával című vers „hallgatni szabad” menedéke:

akinek már nincs több titka
becsukódni mint a bicska!

Azt a drámát jeleníti meg ez a vers, melyben a költő felismeri, hogy a „költemény, egyáltalán: az elmondható, lírává szervezhető szó kérdésessé válik”.13 Nagy Gáspár cselekvő költői személyisége azonban nem tekinti megoldásnak az elhallgatást. Ehelyett felkészíti magát a még nagyobb, még összetettebb költői cselekvésre.

A nyolcvanas évek a nyílt színre lépés évtizede számára, „A nagy évtized” – ahogy a róla szóló monográfiában olvashatjuk. A Földi pörök (1982) és a Kibiztosított beszéd (1987) című kötetei a szerves folytatás mellett új hangot, nyersebb, összetettebb látásmódot hoztak költészetébe (A Grund porába, Alvászavar-frontidő, Időnként…). Egységes a kritika véleménye abban, hogy harmadik kötete – a folytonosság vállalása mellett – új fejezetet nyitott költészetében. „A Halántékdob kötet pokoljárásából a versek purgatóriumának katartikus tisztítótüzében megújulva tér vissza. Megtalálta helyét és arcát, innentől összetéveszthetetlen formákban folytatódik. A pátosz méltósággal nemesedik a magatartást kifejező nyelvben. Hangja ironikusan eltávolító éppen azoktól, akik a cinikus iróniát mint divatot akarják kizárólagos mértékké szabni”14 – idézhetjük Ágh István pontos jellemzését. Az önfeláldozás belső konfliktusa ebben az időszakban különös élénkséggel kerül homloktérbe Nagy Gáspárnál. Magyarázható a kérdés annyival, hogy a költő, mivel proszociális viselkedésű emberek között nőtt fel, ezt a szemléletmódot kapta örökül. Gondolhatunk itt neves elődökre, Arany Jánosra, Babits Mihályra, a nagy önmarcangolókra, akik igencsak vívódtak azon, vállalják-e az irodalmi vezérszerepet, lemondva sokféle más örömről. Nagy Gáspár hirtelen a kellős közepén találja magát mindannak, amiről eddigi köteteiben, verseiben „csupán” elmélkedett. Hallatni fogja-e hangját mindazokért, akik megsínylik a kor ezernyi keservét? Vállalja-e a meghurcoltatást, a kitaszítottságot, hogy az emberek felfigyeljenek erre a magatartásformára is? Vállalja-e, hogy állásából elbocsátják szókimondása, őszintesége miatt? Verseiben ezután ez a téma kerül elő, kétségei a költői önfeláldozással kapcsolatban. Megéri-e? Lesz-e haszna? Mire mehet a vers egymagában? Nem elpazarolt szó-e, ami elhagyja a költő pennáját? És így tovább… Erről tanúskodik a Tanúvallomás című költemény:

Annyi, de annyi versről kiderült,
hogy csak a papírnak voltak bőviben.

Írtak a költők, kotlottak,
töprengtek kiemelt órabérben…

Bár költői-emberi eszménye a teremtő szellemi vállalkozás, az igazi költészet esélyeit nehéznek tudja, túl sok kivonulás, hátraarc tárul eléje. Megideologizált hajlongások és szürkülés. Ezekkel szemben szólal meg a „hallgatni szabad” végső etikai esélye a Tanúvallomásban. A vers lendületes gondolatmenetének nem feltétlenül tesz jót a szabadverses forma és a rengeteg hosszú magánhangzó, hosszú versszótag; ezek egy kissé elnehezítik a költeményt, melynek legfőbb ereje tartalmi mondanivalójában van:

„Így volt, biztosan így volt
Biztos úr” – ám létezhet verstanú

számtalan: befelé robajló csöndek,
kopások, szívromok, vértanú-hallgatások.

Hasonló hangot ütnek meg az Időnként és a Búcsúszók című versek is az 1987-ben megjelent Kibiztosított beszéd című kötetben. A Kibiztosított beszéd szoros egységet képez a Földi pörökkel, és közvetlen, nyílt költői hang szólal meg benne („…telibe kapja őket az ihlet és verset vétkeznek azaz kéjjel szaporítják a szót”). Erre már a cím is utal. A lőfegyvereket és az aknákat szokták biztosítani, azaz biztonsági zárral ellátni, hogy ne robbanhassanak, ne süljenek el idő előtt. Kibiztosítani annyit jelent, mint ezt a biztonsági védőzárat eltávolítani, a fegyvert a használatra, bevetésre képessé tenni. Nagy Gáspár költészete esetében ez azt jelenti, hogy „hangtompítók” nélkül szólni, egyenesen beszélni. A verset „élére állítani” – ahogy ő mondta többször. Ezt érzékelte a politikai hatalom is, és szigorú cenzúrának vetette alá verseit. A költő talán legismertebb verse, az Öröknyár: elmúltam 9 éves 1984-ben látott napvilágot. 1985. március 12-én, miután verse miatt le kényszerült mondani írószövetségi titkári állásáról, „az utolsó szó jogán” mondta az Írószövetség választmányának ülésén: „Én azt hiszem, hogy az írók számára különösen embertelen aszkézis lemondani történelmünk bizonyítható sebeiről.”15 A cím szerves része a versnek, határozott funkciója van, észre kell vennünk – Nagy Imre kivégzésének időpontját is jelöli. A költő ugyanis 1949. május 4-én született, a vers címe tehát 1958 nyarát jelenti. Nagy Imrét 1958 nyarán, egész pontosan június 16-án végezték ki. A gyermek Nagy Gáspár ekkor látta, hogy édesapja és nagybátyja megsiratta Nagy Imrét és társait. Örökre megőrizte azt a nyári napot. Az „öröknyár” valóban örömet is sugárzó szó, de ez az öröm a versben a felismerésé, annak a kínból, tragédiából szerzett felismerésnek az öröme, hogy megtudta az igazságot.

Itt meg kell állnunk, és emlékeznünk kell arra a négyes egységre, melyről a Stáció-járás című vers elemzése során tettünk említést: a poklok vállalása a megváltásért, melyhez a legszükségesebb eszköz az önfeláldozás. Ez az út vezet el a föltámadásig. Az önfeláldozás ebben az esetben maga az alkotás, melynek során megtörténik a hazugsággal való szembehelyezkedés és az igazság teljes megismerése. Fájdalmas, keserű folyamat ez, azonban szükséges ahhoz, hogy az öröknyár ragyoghasson, és valóban örömet hozzon az életbe. Lírai glosszának is nevezték ezt a verset. A glossza valamilyen szöveghez, valamilyen tényhez fűzött megjegyzés, többnyire rövid, de éles hangú cikk. Nagy Gáspár verse ilyen értelemben történelmünk egyik tragikus tényéhez fűzött kritikai megjegyzés.16 S hiába írta róla Gál Ferenc: „ezek a szövegek a szó- és tipográfiai játékok ellenére is csupán igazságértékkel bírnak, esztétikai értékkel nem”,17 Nagy Gáspár elérte célját. A feltámadás bennünk, olvasókban is lezajlik, ha értően magunkévá tesszük ezeket a sorokat.

Fölös ébrenlétem – A rendszerváltozás utáni évek

Nagy Gáspár töretlen alkotókedvét tanúsítja, hogy a rendszerváltozás időszakában bő egy évtized alatt négy új verseskötete jelent meg. Ezek éppoly pontos költői dokumentációi a magyar történelem újabb korszakának, mint a korábbi kötetei voltak a diktatúra évtizedeinek. Új történelmi korszak, új kihívások. De változott-e valami? Nagy Gáspár költészetében mindenképp jelentős változást fedezhetünk fel: „amikor a külső élményekben látványosan gazdagodik/gazdagodhatna (amerikai utazás, megtörténik a rég türelmetlenül várt, áhított politikai változás), éppen akkor fordul el a külső élmények interpretálásától, s teszi át a fő hangsúlyt a belső világra, ekkor nyilatkozik meg gazdagon a verseiben nagyfokú transzcendens érzékenysége. De ezt a transzcendens érzékenységet is a történelmi tapasztalatok motiválják.”18 „Aki elolvassa ezeket a verseket, talán nyomon követheti az elmúlt évek eseményeit. Azt, hogy a lelkekben milyen robajlások, milyen rezdülések voltak.”19 Poétikai és etikai magatartása alapvetően változatlan maradt, a világ azonban bonyolultabb, kuszább és szövevényesebb lett körülötte. Erre a kihívásra poétikailag is válaszolt: tovább gazdagította költői világát. A Mosolyelágazás (1993) kötetben fölerősödő létfilozófiai töprengések Nagy Gáspár költészetének újabb dimenzióját mutatják. Elmélkedéseinek többségét az elmúlás fájdalmas érzése motiválja. Mindez több esetben egyenesen a gyásszal kapcsolódik össze, miként például a Kasánszky Zsombor emlékének szentelt versben is olvasható. A Halála kellett, halála jel volt az „országosan vezényelt amnézia” ellen tiltakozó barátnak a gyászban is igaz értékeket felmagasztaló siratója. A vers a hangzatos, nagybetűvel kiemelt szavak („barátom elesett mint a város mint az ország”) és morális súllyal megterhelt gondolatok („Isten helyett hengerítse el ama sírok elől a sziklát”) ellenére a lélek berkein belül marad. Ahogy Ádám Tamással való beszélgetésében többször is megfogalmazza Nagy Gáspár, a lélekben történnek a leghangosabb robajlások. Barátjának tette töprengésre, elmélyedésre készteti a költőt. Egyszerre szembesül az elmúlás, a keserűség érzetével és azzal az örömmel, mely „szavaló barátja” áldozatából fakad. A feltámadással. Amelynek most végre be kellene következnie. A rengeteg áldozat meg kellene teremje azokat a gyümölcsöket, melyek egy új élet ígéretét hordozzák. Ebben a különös kettős küzdelemben most mintha erősebbnek bizonyulnának a lemondás hangjai. Nagy Gáspár újabb költészetének az az egyik lehangoló felismerése, hogy az elnyomott társadalom nem tudott nemzetté összeállni a történelmi változás idején. Az öröm katartikus érzését már a szabadság első pillanataiban megcsúfolta a nemzet erkölcsi felkészületlensége a szabadságra. Ez a nemzeti erkölcsi elégtelenség váltja ki legkeserűbb hangjait, ez kényszeríti a költőt virrasztásra, ahogy ő fogalmaz: „örök” és „fölös” ébrenlétre, keserű ítélkezésre („halálom csöndes tisztásáig hol belőlem mindig olvasó hűséges sétatársamé: kutyámé lesz az utolsó tiszta szó”). Ezeket a létfilozófiai töprengéseket az áldozatba vetett hite oldja föl. Ez a hit olyan erős benne, hogy még gyászversei fájdalmát is enyhíti a transzcendens bizonyosság („amíg csak a legfényesebb olvasólámpát a Napot lóbálják fölöttem addig reményem nem apadhat”). Nem hiábavaló az életünket áldozni! A Mosolyelágazás záró verse, a Jegyezvén szalmaszállal is ezt tanúsítja:

…mindig és mindig:
bűnökben édesült, iramult napok
habjaiban fuldokló emberek
egy szalmaszállal, tudjátok-e?
talán a menthetetlent mentitek.
…kívül és belül:
poklosan örvényült, háborult világ,
de a remény sohasem meghaló,
ha minden utolsó szalmaszál
abból a jászolból való!

Közvetlen utalás ez a betlehemi jászolra, Jézusra, a Megváltóra. Az a remény szólal meg benne, hogy a keresztény eszmények követése megválthatja a személyiséget a maga egyéni és közösségi poklaiból. Ennek a hitnek abszolút értéke van Nagy Gáspár költői világképében. Ez segíti abban, hogy minden körülmények között, minden veszedelmek ellenére megőrizhesse tisztaságát, emberi méltóságát.20 Nagy Gáspár legtöbbször a Bibliából vett bátorítást. Amikor a keresztények első nemzedéke már kegyetlen üldöztetéseknek volt kitéve, a következő útmutatást kapták: „Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet, és az Isten trónjának a jobbjára ült. Gondoljatok rá, aki ilyen ellene irányuló támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy lelketekben megfáradva el ne csüggedjetek.”21 Szükség is volt erre a bátorításra. A rendszerváltás évei finoman szólva sem annak a változásnak a szelét hozták, melyre a költő és az irodalmi élet képviselői olyannyira vártak már évtizedek óta. A súlyos csalódás tovább nehezítette az alkotás folyamatát, s nem töltötte fel, sőt inkább kiszélesítette az irodalom és a társadalom között tátongó szakadékot. A Fölös ébrenlétem (1994) című kötet már nevében hordozza mindazt a reménytelenséget, amely a kor jellemzője. A változás nem az általa igényelt tisztasággal, etikával történik. A gátlástalanság elszabadul, a hatalom célratörése százezreket taszít nehezebb sorba („most, amikor már nem kell, most kezdek el remegni”). Nagy Gáspár megdöbbenve szemléli, mivé váltak az egykori barátok: ez az erkölcsi züllés jobban megrendíti a költőt, mint néhány éve a diktatúra nyílt ellenségessége. A Följegyzés című költemény mintha a Lehetnénk a tanítványok ellenpárjaként viselkednék a kötet elején. Hasonlóan passiójáték utáni a helyzet, de szó sincs arról, hogy bármiféle belső változást elindítana a résztvevőkben Jézus keresztáldozatának története. A lírai beszédmód ironikus, sőt már-már cinikus, lemondó hangot üt meg („Ó, farsangi erkölcsök!”), pozitív irányú lélekfejlődésre nem mutatkozik esély. Jézus köntöse mint ócska, levetett szennyes („kisorsolt köntöse is ott szárad a nagy-nagy tisztítás után a kerületi Patyolatban”), áldozata mint megbámulni való esemény („csak nézték kábán a hóhérolást”) jelenik meg, érzékeltetve az újfajta „diktatúra” jellegzetességeit. Az áldozat, az önfeláldozás kérdése továbbra sem hagyja nyugodni, egyik következő verséhez szomorú aktuálpolitikai témát talál. A Magyar karácsony  – a vers dátumából tudható – Antall József miniszterelnök siratója. Az alkotás kiemeli az államférfi áldozatát, az ácsmesterségről rögvest Jézusra asszociálhatunk:

Most már dicsérhetik is
az ácsot,
aki nem barkácsolt,
de ácsolt, és vitte súlyos keresztjét.

Megbecsülés és fájdalom szólal meg ebben a versben, de a megrendülést ironikus, számon kérő szembesítés fogja keretbe. Azokhoz szól ez, akik „bedobtak ezeregy gáncsot – / hogy siettessék elestét!” A költő kétségei egyre élesebben mutatkoznak meg („Beértek volna a kert bűnei?”). Megrendül hite az áldozat jelentőségében. Ebben a helyzetben visszavonul, s még mélyebbre igyekszik hatolni a lélek megfejthetetlennek látszó rejtelmeibe. Elvhű barátai erősítik ekkor a költőt. Székely János, Rónay György, Vargha Kálmán, Kormos István és még más neves irodalmárok is „kapnak” tőle verset kötetében. A Vas István emlékét megidéző Valahai boldog följegyzés egy aprócska történet segítségével bontja ki az emberi cselekvés sugárzó jóságát. A mély hitben élő idős költő „1991 megszentelt augusztusában” úgy osztotta szét a Szentatya kézfogását, „mint a megtört kenyeret”. Oly mélyen átélte a hit misztériumát, hogy versei szakrális cselekedetté nemesedtek, olyan versimákká váltak, amelyek az örök húsvétot szolgálják, „gyönyörű kísérletek az elhengerítésre”. A megidézett költő „izzó hitű” volt a sok hitetlen és „langyos hívő” között. A Dávid Katalinnak ajánlott Az átlelkesült tartomány is az önzetlenséget, a jó szándékot, az áldozatkész, mély barátságot minősíti világot reformáló és jobbítani tudó erőnek. A halottak emléke létfilozófiai töprengésre (Égi lábjegyzet, Repkény és csillagpor, Ahogy ért) vagy háborgó vallomásra (Holtodban is szegény) indítja. Nagy Gáspár lényegi elemét tapasztalja meg az önfeláldozásból fakadó feltámadásnak – alkotásaiban mindig ott van a „társ”, a lírai beszélő nem monologizál, még belső vívódásait is a külvilágnak szánja; hiszen maga Jézus Krisztus sem egyedül lépett be az örökkévalóságba, ott volt vele a jobb lator. Minden időben van kire fordítanunk tekintetünket. Ebben a kontextusban válik a szülői figyelem versévé az Aranyló gemkapocs egy nekrológ szívében című. A fiáért aggódó apáról megtudjuk, hogy fia túlélte kalandozását, tékozlását, az apa megnyugvásáról azonban nem érkeztek hírek („Aztán a Fiú épen egészségesen túlélte […] Hogy az Apa megnyugodott volna arról már nem jöttek levelek”). A vers vége reménykeltő, jóllehet az apa gondoskodó figyelme látszólag eredmény nélkül halt el. Hányan gondoltak arra Jézus keresztjének tövében, hogy öröksége fennmarad? A sötét, komor hangvétel az utolsó pár sorban fénnyel, szinte tűzzel perzselődik fel: „…fénylett ott: (…) a fénysötét égboltozaton. Fénylett, aranylott…” Egy következő versében arra is választ kapunk, honnan származik ez a fényesség:

Ebben a lángban
épen marad a szalma,
nem roskad,
nem törik,
nem koromlik el alatta.
Mert Aki fölötte,
Annak szeretetétől gyullad,
sugárzón
sugárzik:
Isteni lényéből úgy ad

A Betlehemi istálló-tűz azért is fontos állomása Nagy Gáspár pályájának, mert itt tér vissza az Amíg a bölcsek ideérnek költői képzetéhez, azzal a különös többlettel, mely a szilárd alapon álló hit sajátja („Ebben a lángban épen marad a szalma…”).

Évezred váltása, az utolsó évek

Nagy Gáspár a Tudom, nagy nyári délután lesz (1998) kötet után az 1998 márciusától 2003 márciusáig írt kereken száz versét Ezredváltó, sűrű évek címmel jelentette meg. Ezt a kötetet mint ennek az öt esztendőnek naplóját vehetjük kézbe. A verseket – hasonlóan az 1993-as év lírai naplóját tartalmazó Fölös ébrenlétem kötethez – most sem építette ciklusokba, hanem keletkezésük időrendjében helyezte egymás mellé. Lelkiismeret-vizsgálat, mérlegelés, szembesülés, számvetés, évfordulókra írott játékos és komoly versek. A társadalmi gondokkal, törekvésekkel telített magyar költészetben az évfordulók a megszólított művész képviselte eszmék sorsával való szembesülés alkalmai is. Az emlékezéshez rendkívüli érzékenységgel viszonyuló költő számára különleges kihívás volt az ezredforduló. Legfőképpen azért, mert ez az ezredforduló a keresztény magyar állam fennállásának ezer esztendejét is jelentette. Mindemellett személyesen is egyre jobban szembesülnie kellett az idő múlásával. Erre figyelmeztette őt ötvenedik születésnapja. Egyre nagyobb belső szükségévé válik a személyes létről való számadás is; tovább folytatódik a lélek belső utazása, ahogy közelednek életének utolsó hónapjai, hetei. Az Öreg pap tűnődő, esti imája egy idős pap hat évtizedes munkájának elismerő bemutatása, egyszersmind a hit erejének érzékeltetése is, hiszen az öreg pap mindenekelőtt Istennek köszöni meg, hogy fizikai ereje fogytán a lélek erejével segítette szolgálatát. Jelenits István, Rónay László, Jáki Sándor Teodóz, Katona Szabó Erzsébet, Rába György és még nagyon sokan mások kapnak verset ekkor. Az „új idők” okozta csalódása azonban nem hagyja nyugodni. A verseiben több helyütt megjelenő szakrális és profán szavak összekapcsolása nyomatékosítja morális felháborodását. Emlékezhetünk, Nagy Gáspár már pályakezdésekor is a félelem nélküli lét költője volt, így kiváltképp érthető, hogy a „szabadság” idején megjelenő félelem keserűséggel tölti el. Költészetébe ekkor a közösségben megélt áldozat hoz feltöltő erőt. Chiara Lubich így ír erről a fajta önfeláldozásról: „Mária és József bemutatja a gyermek Jézust a templomban, és az agg Simeon megjövendöli, hogy tőr fogja átjárni Mária lelkét. Elgondolkoztatja az embert ez a jelenet: miért van az, hogy Isten Máriának előre tudtára adja a keresztet? Miért ez a prófécia, mely keserűséggel tölthette el egész életét? Azért van ez így, mert szerepe az volt, hogy mindenki közül ő élje meg elsőnek a keresztény hivatást (…) [ez] annyit jelent ugyanis, hogy nem a saját, hanem Isten akarata szerint él és ennek pedig ára van. Azt jelenti, hogy nem önmagunkért, hanem testvéreinkért élünk, azaz megtagadjuk, feláldozzuk magunkat…”22 Rendkívüli fontosságú gondolatmenet ez, Nagy Gáspár számára is döntő jelentőségű. A szókimondó, bátor költő nem hagy fel a társadalmi problémák, a szándékoltan elkövetett hibák ostorozásával, de mindig tudja, mihez kell visszatérnie. Ahhoz a jászolhoz, mely ismét a körülötte lévő emberekre irányítja tekintetét – a költői személyiség ismét egyre gyakrabban idézi meg Jézust, akinek alakjához egyszerre fűződik a megváltói önfeláldozás és a védtelen gyermekség képzete. Ennek az élménynek egyik nagyon szép darabja egyik kései verse, a Tájkép – téli madárkikötővel. A költemény „szituációja” a közvetlen szemlélettől tágul a bibliai térig. A hatalmas télben, örvénylő hóesésben egy büszke fenyőfa hajladozik:

s magos tetejében
csüngő tobozokból
jégcsap huzalokból
tűlevél alomból
épült árbockosár
karácsonyi fészek
mintha volna jászol

A külső rideg világgal szemben a fészek látványa a megváltást kapcsolja a képhez. A betlehemi jászol képe/képzete a veszélyeztetettség érzését kelti fel. A költői szándék azonban az otthon légkörét szeretné megóvni ebben a kietlen, hideg világban. Ezért szólal meg olyan hangnemben, mely mögé egy féltő, vigyázó édesapa képét gondolhatnánk:

angyalok vigyázta
madarak tanyája
éghez közel eső
isteni kikötő
ki ne is vágjátok
el ne csúfítsátok
fejszés heródesek!

Ez az értékóvó magatartás kiváltképp jellemző Nagy Gáspár költészetére s őrá magára. Az értékek pusztulása/pusztítása, meggyalázása indítja őt határozott szavak kimondására. Művészete a lét értelmének, szakrális erkölcsi magatartásának megnyilatkozása és védelme. Nyomasztó közösségi tapasztalatai mellett átéli a lét sebezhetőségét is. Világszemléletének tengelyében azonban egy tiszta és nemes emberi lét lehetőségébe vetett végtelen bizalom áll; szereti az életet, annak szépségeit, értékeit számba veszi, de lélekben arra is készen áll, hogy a „rendezővel”, azaz Istennel találkozzék. Ebben a magatartásban kikezdhetetlen erőforrása az önfeláldozásba vetett hit. Ahogy oly sokszor kanyarodik vissza a kisgyermekhez, aki egész életét odaajándékozta egy méltatlan emberiségnek. Jegyezvén szalmaszállal című versét 1991-ben azzal zárta, hogy „a remény sohasem meghaló, ha minden utolsó szalmaszál / abból a jászolból való!”.23 Vele volt ez a vers a kilencvenes években, az új évezred első éveiben, s egészen haláláig elkísérte.

Jegyzetek

1 Szakolczay Lajos: Nagy Gáspár: Szabadrabok. Bárka, 2000/1.

2 Jánosi Zoltán: „Ítéletidőben, puszta-országban” – Vázlat Nagy Gáspár közéleti lírájáról. In Jánosi Zoltán: Idő és ítélet. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2001, 201–222.

3 Görömbei András: Nagy Gáspár. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2004, 29–30.

4 Kemsei István: Nagy Gáspár: Koronatűz. Kritika, 1976/3.

5 Görömbei András: i. m. 35.

6 Görömbei András: „Ki viszi át…?” Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1986, 264.

7 Pomogáts Béla: Az újabb magyar irodalom, 1945–1981. 1982, 104.

8 Jánosi Zoltán: i. m. 209–210.

9 Görömbei András: Nagy Gáspár. I. m. 57–58.

10 Jókedvemet és kétkedéseimet mondom el – Beszélgetés Nagy Gáspár költővel az életmű összetevőiről, a temetetlen holtakról és a pártoskodás hátulütőiről. Szakolczay Lajos: Új Magyarország, 1992. március 31.

11 Laczkó András: „…az új elevensége tartja meg a régieket is élőnek” – Nagy Gáspár iskolái. Pannon Tükör, 1998. december. 20.

12 Görömbei András: Nagy Gáspár. I. m. 48–49.

13 Szakolczay Lajos: Nagy Gáspár. In Fiatal magyar költők… 155–156.

14 Ágh István: Egy ars poetica megvalósulása. Tiszatáj, 2000/8., 86–92.

15 Nagy Gáspár szavait Görömbei András jegyezte fel naplójába.

16 Görömbei András: Nagy Gáspár. I. m. 83–89.

17 Gál Ferenc: Nagy Gáspár: Múlik a jövőnk. Kortárs, 1990/7., 166.

18 Pécsi Györgyi: Nagy Gáspár: Mosolyelágazás – A hallgatás könyve. Tiszatáj, 1994/2., 70.

19 Ádám Tamás: Lelkünkben hangos robajlások – Interjú Nagy Gáspár József Attila-díjas költővel. Ipoly, 1993. május 7.

20 Görömbei András: Nagy Gáspár. I. m. 122–123.

21 Zsidókhoz írt levél 12,2–3.

22 Chiara Lubich: …ami odafönt van. Új Város Kiadó, Budapest, 1994, 112–114.

23 Nagy Gáspár válasza az Új Horizont Sorsunk és jellemünk című körkérdésére. Kortársak kötődésről, közérzetről, magyar jövőképről. Új Horizont, 2000/4., 92.

Irodalom

ÁCS Margit: Nagy Gáspár: Tudom, nagy nyári délután lesz. Antológia Kiadó, Lakitelek, 2000, 315–322.

ÁGH István: Egy ars poetica megvalósulása. Tiszatáj, Szeged, 2000/8., 86–92.

BAKONYI István: Nagy Gáspár: Fölös ébrenlétem. Árgus, Székesfehérvár, 1994, május–június, 64–65.

BERKES Tamás: Nagy Gáspár: Kibiztosított beszéd. Kortárs, Budapest, 1988/8., 153–155.

BOGDÁN László: Nagy Gáspár: Szabadrabok. A Hét, Budapest, 1999. október 7., 6.

CHICIUDEAN Miklós: Az önfeláldozás keresztmetszete. Nyugati Jelen, Arad, 2001, március 20–21.

FŰZFA Balázs: Nagy Gáspár: Fölös ébrenlétem. Élet és Irodalom, Budapest, 1994. május 27.

GÁL Ferenc: Nagy Gáspár: Múlik a jövőnk. Kortárs, Budapest, 1990/7., 166.

GÖRÖMBEI András: Nagy Gáspár. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2004, 3–125.

GÖRÖMBEI András: Nagy Gáspár földi pörei. Forrás, Kecskemét, 1984/8. és in uő.: „Ki viszi át…?” Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1986, 264–285.

HORKAY HÖRCHER Ferenc: Nagy Gáspár: Múlik a jövőnk. Életünk, Szombathely, 1990/8., 38–40.

JÁNOSI Zoltán: „Ítéletidőben, puszta-országban” – Vázlat Nagy Gáspár közéleti lírájáról. In uő.: Idő és ítélet. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2001, 201–222.

KALÁSZ Márton: Nagy Gáspár: Szabadrabok. Vigilia, Budapest, 2001/1., 76–77.

KARÁDI Zsolt: Abból a jászolból. Holnap, Budapest, 1993. október, 85–90.

KEMSEI István: Nagy Gáspár: Koronatűz. Kritika, Budapest, 1976/3.

KERÉK Imre: Nagy Gáspár két új könyvéről. Várhely, Sopron, 2003/3., 87–90.

KORMOS István: Nagy Gáspár verseiről. Élet és Irodalom, Budapest, 1973. október 20.

KULCSÁR SZABÓ Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. Argumentum Kiadó, Budapest, 1993, 44–71.

LACZKÓ András: „… az új elevensége tartja meg a régieket is élőnek” – Nagy Gáspár iskolái. Pannon Tükör, Zalaegerszeg, 1998. december 6.

LUBICH, Chiara: …ami odafönt van. Új Város Kiadó, Budapest, 1994, 112–114.

MONOSTORI Imre: Nagy Gáspár egy levelére – Nagy Gáspár: Tudom, nagy nyári délután lesz. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2000, 213–218.

MÓROCZ Zsolt: „Az információ ellenőrzött”. Magyar Szemle, Budapest, 2003, 165–172.

NAGY Gábor: Az olvasás tétje. Magyar Napló, Budapest, 2003, 110–115.

OLASZ Sándor: Nagy Gáspár: Múlik a jövőnk. Forrás, Kecskemét, 1990/4., 94–96.

PÉCSI Györgyi: Nagy Gáspár: Mosolyelágazás – A hallgatás könyve. Tiszatáj, Szeged, 1994/2., 70–72.

POMOGÁTS Béla: Az újabb magyar irodalom 1945–1981. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982, 104.

RÓNAY László: „Feltámadás a halálból”: Nagy Gáspár. In uő.: Isten nem halt meg – A huszadik századi magyar spirituális líra. Szent István Társulat, Budapest, 2002, 261–270.

SIMON Zoltán: Nagy Gáspár: Földi pörök. Kortárs, Budapest, 1983/8., 1326–1328.

SZAKOLCZAY Lajos: Nagy Gáspár. In Fiatal magyar költők 1969–1978. Szerk. VASY Géza. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980, 148–156.

SZAKOLCZAY Lajos: Az élére állított vers – Nagy Gáspár: Földi pörök. Jelenkor, Pécs, 1983/4., 306.

TANDORI Dezső: „Halálon túl kicsit” – Nagy Gáspár: Múlik a jövőnk. Élet és Irodalom, Budapest, 1990. április 27.

VASY Géza: Nagy Gáspár: Koronatűz. Tiszatáj, Szeged, 1976/10., 86–88.

VASY Géza: Júdásfa és maszkabál. In uő.: Tárgyiasság és látomás. Krónika Nova Kiadó, Budapest, 2000, 148–156.

VEKERDI László: Nagy Gáspár: Zónaidő. Kortárs, Budapest, 1996/3., 110–112.

VILCSEK Béla: Élére állított versek – Nagy Gáspár: Ezredváltó, sűrű évek. Árgus, Székesfehérvár, 2003, 46–57.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.