Archívum

Dobol az eső, hogy esik

A pályakezdő Bella István
Győri László
2010. április

A hatvanas évek első felében a pesti bölcsészkar egyik legnagyobb alakja Bella István volt, természetesen a teljes tanári kart, a nagy tudósokat is beleszámítva, jóllehet hiába járt egyetemre, végül üres zsebbel hagyta el a Pesti Barnabás utcát, a Sóhajok hídját, nem szerzett sem magyartanári, sem könyvtárosi diplomát. Hogy lehet így megsérteni Kardos Lászlót, Pándi Pált, Tolnai Gábort, Antal Lászlót, Telegdi Zsigmondot, Berrár Jolánt, Ortutay Gyulát, Benkő Lorándot, a nagy irodalomtörténészeket, a nagy nyelvészeket, a filozófusokat, az esztétákat, a történészeket, a nagyobbnál nagyobb tudósokat? Úgy, hogy Bella Istvánt mint nagy kezdő költőt helyezzük oda az egyetemre. A tanárok közül egy úgyszólván már akkor is maga mellé emelte, aztán ott is tartotta élete végéig: Koczkás Sándor, az alkotókör elnöke, de később már nem úgyszólván, hanem igazán, valóban, a legteljesebb mértékben.

1960. szeptember elején egy ormótlan, barnára politúrozott faládával érkeztem a Ménesi úti kollégiumba. A portával egy kicsit ferdén szemközt egész sor papírra gépelt, hosszú-hosszú névjegyzék volt kitűzve, arról kellett leolvasni, melyik szobában lakik majd az ember. A második emeleten jelölték ki a helyemet. Nagy István, Kiss Pál, Palovecz János, Frank Jakab – olvastam a szobatársak nevét. A szomszéd szoba listáján egy különös név bökte meg a szemem: Villangó. Egy másik név, a Bella, otthonosan ismerősen hangzott, odahaza kevés nevezetességünk közül az egyik a Bella-malom volt. Fehérre festett ajtók, ablakok fogadtak, nekem mint elsősnek, legkisebbnek az egyetlen emeletes ágy felső fekhelyét utalták ki a többiek. Az lesz a fészkem. Reggel már hét óra előtt lemásztam, megmosakodtam, igazgattam a takarót, ami inkább lópokróc volt, mint városi pléd. – Ne rázd az ágyat – szólt csukott szemmel Palovecz alul –, majd én beágyazok. Az ablak előtt bal oldalon Frank Jakab, Jakó, aki – történész lévén – később Frank Károlyra magyarosította a nevét, jobb oldalon egy vékony, kócos, sápadt fiú aludt: Nagy István. Általában késő éjszaka érkezett haza, fényes nappal elég keveset fordult elő a mi szerény otthonunkban. Már nagyfiú, férfi, öreg ötödéves volt. – Nagy László öccse – mondták róla. – A költőé? – Igen, ő is verset ír. – Majd elájultam, sőt el is ájultam tőle. Egyszer azt kérdezte: – Mit csinálunk? Tanulgatunk? Mit tanulgatsz? – Szovjetet! – nyögtem ki keservesen. Ez az ájulási távolság, hiába telt el azóta sok-sok esztendő, máig megmaradt bennem, azóta is érthetetlen félsszel, félszegséggel tudok csak beszélgetni vele. Lehet, hogy már nem veszi észre, azt hiszi, bolondozok, de belül, a mélyben bizony azóta is rezgések indulnak meg bennem, ha megszólít. Többi szobatársammal szemben ilyesmit nem éreztem, hiába, nem voltak költők. A szomszédban könyvtár szakosok laktak egytől egyig: Villangó, akinek a neve már odalent megcsapott, Brády Zoltán, mind a ketten csoporttársaim, és volt egy alacsony, elég zömök, mély, bársonyosan barna szemű, nagy fülű, meglehetősen vastag szájú, gyűrűs hajú: Bella István. Nagy István, azaz Ágh István azt mondta nagy ravaszul, hogy nem ért a versekhez, csak írja, Buzás Andornak mutassam meg őket. Nem óhajtott önjelölt palántákkal foglalkozni. Egyszer ingerülten felsóhajtott: – Már megint hozza Bella a verseit! – Ma már valószínűleg el sem hinné – ő ilyet ugyan soha nem mondott. Pedig de bizony hogy mondott! Én viszont mindig elolvastam őket, és ámuldoztam rajtuk; azok a versek már első könyvének az első versei voltak: az Izmindi, a Csak aki olyan fiatal meg a többi, a Dobol az eső, hogy esik. Sok-sok példányban gépelte le őket, azokra a vékony, hártyaszerű másolópapírokra, egy köteget sokáig őrizgettem, aztán szépen eltűnt első házasságom mélyén. Sok-sok könyvemmel együtt ott veszett valamelyik polcon. – Hogy tetszik? – kérdezte szomjasan, mindig olyan mohón, mintha az élete függene tőle. Ha nem tetszik, élni sem érdemes. – Nagyon tetszik, nagyon szép – feleltem örökké ugyanazokkal a szavakkal, akárhányszor esdekelve a szemembe nézett. Ágh István valószínűleg ezt az esdeklő, kissé férfiatlan, kissé gyámoltalan tekintetet elégelhette meg egyszer, hogy annyira fölcsattant. – Nagyon tetszik! – feleltem újra meg újra, mert tetszettek nagyon. A mi esztétikánkban a tetszik, nem tetszik éppen elég volt, hogy kifejezzük értékítéletünket. Elemezhetjük jobbra-balra, előre-hátra, mélyen-magasan, a vége úgyis az: tetszik, nem tetszik, legföljebb más szavakkal. Könnyedség, új metaforák, új hasonlatok sokasága, rímgazdagság jellemezte a verseit; a képek, a rímek eredetiek voltak, roppant találékonyak, minden erőltetettség nélkül, légiesen követték egymást, csak ámultam; egyáltalán hogy fogadhat olvasójává, egyenrangú társává az, akinek én poros nyomába sem érek. Biztatott egyre, hosszú éveken át, sohasem kelletlenkedett, egyenesen örült, ha kezébe vehette, amit éjszaka, azon frissiben írtam.

Másból sem állt az élete, csak a versből. Verses élete volt, mindent verssé alakított, a körtéri büfét, a későbbi albérleteket s természetesen a lányokat, a szerelmeit. Közös szerelmünk is akadt, egyikünk sem vergődött vele zöld ágra, csak nevetett rajtunk, és elment egy kisvárosba kicsi gimnazistákat tanítani, hogy ne lássa soha többé az egyetemet. Akkorra azonban már megírtuk mind a ketten. Én legalábbis. Hogy Bella melyik versében rejtőzik a leány, ki tudja, vajh ki tudja. Írt, írt, az egyetemmel nem sokat törődött, a testnevelést például évekig elhanyagolta, még negyvenéves korában is járnia kellett volna rá, ha azt akarta volna, hogy államvizsgára bocsássák. Egyszer vagy kétszer lejjebb való évfolyamra csúszott, így lett évfolyamtársam, csoporttársam, egyazon legkisebb egyetemi közösség tagja. Két évfolyam közt az oroszlányi erőműben volt népművelő, ahol egész biztosan ugyanúgy szerették, mint később a Ganz-Mávag központi könyvtárában, a józsefvárosi kálvária mögött abban az irdatlan nagy épületben, ahová engem is beajánlott: ő már valóságos könyvtáros volt, az egyetemen túl, én délutánonként jártam be csak Oláh Laci bácsi keze alá, a másik könyvtáros nevét elmosta az idő, pedig ugyanúgy megérdemelné, hogy följegyezzem. Hajdani munkások voltak mind a ketten, a szociáldemokrata mozgalom leheletét éreztük rajtuk: olyan emberséges könyvtárosokkal aztán soha többé nem találkoztam.

De amíg idáig eljutott, sok-sok kávé fogyott el a Hungáriában, a mai, a régi New York kávéházban. Azok az évek úgy élnek az emlékezetemben, mintha örökké az emeleten ülnénk, Mátrai, idősebb egyetemi társunk, szivarozik, talán azért, hogy senki se kérhessen tőle cigarettát, talán azért, mert így szokta meg Franciaországban; ő nem, de mindenki más verset ír, jönnek-mennek az emberek, Bellának annyi ismerőse van, hogy tíz másiknak együttvéve sincs annyi.

Forgatag vette körül, vagy inkább forgatagot teremtett maga köré, csupa irodalomba törekvő emberekből, és ez a forgatag mindig este járt körülötte, azokban az években mintha örökké este meg éjszaka lett volna. Az Akácfa utcában, a Kispipában Seress Rezső játszik, Bella mesélteti. Egy hosszú hajú, vastag szemüveges fiú bukkan fel állandóan: – Vagy őrült, vagy zseni! – mondta rá Bella mély meggyőződéssel, s később, évtizedek múltán kiderült, hogy sem egyik, sem másik, de a kettő közül inkább az őrület felé hajlik. A kilencvenes évek elején egy időre fellobbant, aztán örökre elsüllyedt, minden tábor elunta a hóbortjait. 2005-ben a város messzi, csöndes kis utcáján, gyárak között, ahol a madár sem jár, egy görnyedt, hórihorgas férfi ballagott. Hitetlenkedve néztem: ő az, aki a Hungáriában, a világ közepén ül odafönt a cirádás emeleten, és zseniális vagy őrületes verseit írja? Sok belvárosi fiatal tűnt fel a társaságában: Bruck János, aki még csak gimnazista volt, de máris a leendő nagy rendezőt látta benne mindenki, de hogy az lett-e belőle, nem tudja senki, mert elment az országból; Radnóti Sándor, aki akkor még ugyanúgy gimnazista volt, vagy éppen hogy leérettségizett, s most az esztétika professzora a bölcsészkaron. Néhány esztendeje összefutottunk egy társaságban: – Mi van Bella Pistával? – kérdezte. – Én valósággal szerelmes voltam a hangjába. Még most is a fülemben van az a kellemes, barna bariton hang, ha csak meghallottam, már egészen odavoltam érte: esztétikai gyönyört okozott. – Megfogalmazott valamit, amire nem gondoltam soha, hogy miért olyan megejtő Bella személyisége. Hát persze, az a hízelgő, szelíden duruzsoló hang az oka! Talán maga Bella sem tudta, csak élt vele.

Élnie is kellett, mert nemsokára az egyetemi alkotókör vezetője lett: a körnek volt egy tanár elnöke, és volt egy hallgatókból megválasztott elnöke vagy titkára is, effélének hívták. Sokan nem jártak oda, akik ma nagy költők, sokan eljártak, akik ma nagy költők. A kör nagyon komolyan tárgyalta meg a benyújtott verseket; akit megdicsértek, egyenesen a mennyországba képzelte magát. Nagyobb dicsőség volt, mint megjelenni. Egy alkalommal a maoista költő hozta el a kötegét. Egész uszállyal vonult be a kis terembe, amikor terítékre kerültek a versei. Komoran néztek maguk elé, mint akik hosszú kést rejtegetnek, epedve várták, hogy a maoista költőt megreszeljük, mint a tormát, s akkor ők előugranak, kivonják a kést, és vér folyik ma este. Még egyetlen szó sem hangzott el, amikor egy szőke hajú, zömök, szemüveges, vastag ajkú gyerek máris felmordult. – Nálunk, akit még nem ismerünk, az először is be szokott mutatkozni, kérlek, légy szíves, mondd meg a neved, és utána természetesen tiéd a szó – mondta neki Bella István. – Wiesl Eduárd – dünnyögte megszégyenülve és megszelídülve a fiú. És nem ettük meg vacsorára a maoista költőt. Mások ették meg, de már nem az egyetemen.

Az Egyetemi Lapok, érdekes módon, nem számított a mi műhelyünknek, oda egy másik sereglet járt, más emberek, például Simonffy András, Konczek József; már akkor sem, azon az egyetemen sem volt egységes a kis irodalmi élet.

1965 januárjában az alkotókörből egyszer csak egy folyóirat indult el, a Tiszta Szívvel. Nem is sejtettük, hogy ötvenhat októbere előtt már volt egy laza Tiszta Szívvel az egyetemen, ártatlanul adtuk neki a keresztségben ugyanazt a címet. Ahogy Bella István emlegette: ez volt az első magyar szamizdat. Van benne igazság: első száma úgy került ki, hogy még nem volt rá engedélyünk, keletkezett is belőle egy kis zűrzavar. Asperján György volt a főszerkesztője, szerkesztői közé tartozott például Bella, Sumonyi Zoltán, sőt én is. Amikor az alkotókör tanár elnöke, Koczkás Sándor meghalt, Bella István a hozzá írott, neki szóló nekrológban így emlékezett meg a Tiszta Szívvel esetéről: „Máig is csoda, hogyan születhetett meg az első száma, hiszen valami spirituális módon, amolyan szentlélekszerű rejtéllyel fogantatott, és mivel némi diákos mismásolás árán nem kapartatott el, világra is jött 1965. január 28-án. Aztán másnap vagy harmadnap fölzúgtak a heródesi hordák, suhogni kezdtek a kardok. A lapot elkobozták, betiltották, Téged – helyettünk – felelősségre vontak. Mi azt hittük, minket is. Hogy Rád rossz esetben börtön, rendőri zaklatás, a tanítástól eltiltás vár, ránk meg szelídebb változatban eltanácsolás, rosszabb esetben kitiltás az ország összes egyeteméről. Három riadt szerkesztők, futottunk is hát Hozzád, a lakásodra, február első ködös és ragacsos estéjén, a ránk zúdult nagy társadalmi télben: mi lesz Veled, mi lesz velünk, mit tegyünk?! Te nemcsak jó szavakkal, de borral is nyugtatgattál minket, s a végén azt mondtad: »Fiúk, ne csüggedjetek, sursum corda, föl a tiszta szívekkel!«”

Aczél György, a művelődésügyi miniszter helyettese berendelt magához bennünket. Karéjban ültünk köréje, kávéscsésze koccant az asztalon, talán még konyak is löttyent kupicákba, megdorgált és edukált bennünket, és meggyőződött róla, hogy ezek a fiúk ártatlanok. S a Tiszta Szívvel őket is túlélte, amikor elhagyták az egyetemet, új szerkesztők léptek a helyükre, az új szerkesztők új címet adtak a lapnak, hiszen azért nemzedék a nemzedék, hogy rálépjen a másik nemzedékre. Ez a kis sokszorosított folyóirat volt Bella István tevékenységének teteje az egyetemen, a miénk is. Beleszédültünk a lapba; ha nekünk estek az ifjú harapósak, annál jobban egymásnak vetettük a hátunkat. Irtózatosan nagy terveink voltak: minden magyar főiskola, egyetem központi irodalmi-művészeti-társadalmi orgánumává akartuk növeszteni, amelynek egyik legtevékenyebb alkatrésze Bella István volt. A Belvárosi kávéházban a művészeti főiskolák képviselőivel tárgyaltunk, Fodor Ákos tüskés megjegyzéseket tett a versekre (hiszen ő maga is verseket írt), ettől függetlenül úgy álltunk fel az asztaltól, hogy ők is csatlakoznak hozzánk. Mert már szorított a kapca, a Kommunista Ifjúsági Szövetség az egyetemi, főiskolai, egyáltalán, a fiatal művészeknek, az ifjú alkotóknak egy nagy tanácskozást szervezett Pécsen, amire Bella Istvánt küldte el az ELTE. Valószínűleg mást is, én azonban csak őrá figyeltem, csak azt tettem bele az emlékezetembe, hogy Bella István képviselt bennünket.

A menzán örökké együtt ültünk, délben, este, az egész társaság: Bella, Asperján, Harangozó Márta, Péntek Imre (Filosz), Győri László (Zsiga), akkor bizony senki sem vezetett jelenléti ívet, el is veszett, hogy ki került volna föl rá, ma ki mehetne vizsgázni egy végső kollokviumon. Egy másik konszernnel ötvöződött össze, a leendő Kilencekével, sokszor nem is lehetett szétválasztani, ki mihez, ki kihez tartozik. A közönséges földi halandók, a mezei egyetemisták irigykedve, hüledezve nézték, micsoda makedón falanxba tömörül a mai magyar irodalom.

A Tiszta Szívvel azonban belső, egyetemi lap volt, innen ki is kellett törni. Bella István szinte minden szerkesztőséget bejárt, hogy elhelyezze a verseit, kilépjen a nyilvánosság elé: a Nők Lapját (Galsai Pongrác fogadta), a Szabad Földet, a Néphadsereg című katonai lapot (oda, a Bajcsy-Zsilinszky meg a Markó utca sarkára én is elkísértem), a Központi Sajtószolgálatot (akkor valószínűleg éppen Rubin Szilárd gondozta a verseket) s természetesen az irodalmi folyóiratokat is. Az Új Írás 1961 májusában indult, a legkívánatosabb fórumnak számított a szemünkben, mert Illyés Gyula, Benjámin László, Lengyel József legjobb művei abban jelentek meg. Bella hamarosan bevette, 1962 márciusában a Csak aki olyan fiatal című versével mutatkozott be, 1963-ban két számban három, 1964-ben három számban öt, 1965-ben két számban öt verse volt benne a lapban, amit ritkán ért el akkoriban egy fiatal költő. A Kortárs is el-elfogadta egy-egy versét. Sikeresen indult. Meséli, hogy amikor a Csak aki olyan fiatal megjelent, Devecseri Gábor táviratozott neki, hogy szeretne vele találkozni.

Csak a húszas éveinek elején járó ifjú tud annyira elborulni, hogy ül a presszóban, és olvassa, olvassa egymás után egyszer-kétszer-tízszer ugyanazt a verset, mert az a gyönyör, az az élet teteje. Így olvastam az Izmindit, így olvastam Bella összes versét. Tudnunk kell, hogy akkor azért egészen más világ járta, akkor még Garai Gábor, Váci Mihály, Ladányi Mihály és Baranyi Ferenc volt a költő. Baranyi valamivel idősebb volt nálunk, s elhúzott mellőlünk, dédelgetett költő lett belőle, sőt népszerű is, olyan népszerű, amilyen népszerűség Bella Istvánt sohasem övezte. Baranyi Ferenc az Egyetemi Lapokban vett a szárnyai alá bennünket, nem együnk azon a terepen indult, valószínűleg Bella is, 1961-ben egy hosszú, József Attila nyomában járó verse, a Röpirat a szocializmusról az Egyetemi Lapokba került bele. Bella István versei tehát elkezdtek szerteszét ágazni-bogazni, már egy-egy antológiába is bejutott, és egyszerre fiatal költő vált belőle. Már csak egy hiányzott: az első kötet. A Szaggatott világgal az is elkövetkezett. Akkor a könyvkiadás maga a lassú víz volt, egészen lapos tájakon hömpölygött előre, a beledobott fiatalokat is lassan sodorta magával.

A Szaggatott világot ujjongás fogadta, nem akkora, amekkorát megérdemelt volna, de sok-sok szép elismerés. Az lett volna persze a legnagyobb, ha Bella Istvánt valahogyan kiemelik a hétköznapi, gyötrelmes kenyérgondokból, a kicsinyes munkahelyek sötét boltívei alól, de lassan, mérsékletesen az is elkövetkezett: a hatvanas évek végén lengyelországi ösztöndíjat kapott, az Élet és Irodalom munkatársa lett, megházasodott, elvált, újranősült, mindez azonban már egy másik, kevésbé lázas történet, az igazi láz az egyetemen lobogott benne, én legalábbis azt szeretném hinni, mert akkor én is nagyobb leszek tőle; a tanú szereti a tanúságot, a tanúság mindenkit megemel.

Igen, tanúja voltam Bella István életének, ő meg az én életemnek, úgy, hogy egyszerűen együtt éltünk a hatvanas évek elején abban az ifjúságban, amely a miénk volt.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.