Archívum

Vathy Zsuzsa: Angolpark

Baán Tibor
2010. március

Az író legújabb, önéletrajzi jellegű novelláskötete egy olyan személyiség fejlődésének pontos lenyomata, aki tudatában van annak, hogy tettei (tetteink) erkölcsi megítélés alá esnek. A kötetnyitó témavonulatra (A gyerekkor bűvölete) szervesen épül rá a térben és időben kitáguló Utcák, terek, emberek írásainak felnőtt problematikája mint a személyiség életküzdelmének terepe. A hangsúly a személyiség önmeghatározására, önmegvalósítására esik, aki a Rákosi-, majd a Kádár-korszak sajátosan légritka, szabadsághiányos terében, majd a felemásra sikerült rendszerváltás erkölcsi ingoványában az emberhez méltó élet lehetőségeit kutatja. Az idő egymásra rakódó rétegeit feltáró, szinte tudományos alaposságú írói oknyomozás finoman egyensúlyoz az objektív és a szubjektív ábrázolás látszólag egymásnak ellentmondó, valójában egymást feltételező aspektusai közt. A kötetzáró írásokban Vathy Zsuzsa a Lázár Ervinnel töltött éveket (Játékaink) idézi meg. A gyász fájdalmát oldó emlékezések, „visszajátszások” Lázár Ervin meséi­nek szellemében, a halált és a feledést legyőző mese és a valóság, az itt és az odaát közötti szellemi kapcsolat kiépítését jelentik. Az idő átértelmezését, ahol a múlt, mint örök jelen, nem zárul le, hanem folytatódik a mítosz kortalan és örök világidejében.

Vathy Zsuzsa írói módszerének alapja a szuperérzékenységű leírás, amelybe különböző beszédelemek szüremlenek. A Ki nevet a végén? című drámai han­golt­ságú kötetnyitó elbeszélésben így: „A családfő pedig, aki miatt ez a barátságtalan reggeli ébresztés történt, aki vagy elkövetett valamit, vagy nem, de olyan idők jártak, hogyha nem, az is elég volt, odahajolt a kilencéves nagy­lányához, gyorsan a fülébe súgta: ha fegyvert dugnak el valahova, azonnal kiálts.”

A család életét meghatározó dráma leírása csak és kizárólag tényeket és az ezekhez kapcsolható hideglelős ér­zékenységű megfigyeléseket, mikro­realista pillanatképeket mint az irracionális történések tárgyiasított jelképeit tartalmazza. A szereplők közérzetét a kibontakozó trauma valósággal ködszerű, feltérképezhetetlen módon üli meg. A jóérzésű rendőr sem képes magyarázatot adni: „Őt nem avatták be semmibe, csak magukkal hozták.” Ez a lidércnyomásos valóság tárgyi bizonyítékként kerül bele a tudat raktárába, csak később válik értelmezhetővé. Jó példa erre a kötetcímadó remeklés (Angolpark), amely egy börtönlátogatás eseményét idézi fel, mégpedig az anyát elkísérő gyermek szemszögéből, aki voltaképpen nem érti, nem értheti a felnőttek világát, anyja szomorúságát, hiszen látszólag csupa jó dolog történik. A gyermek számára az utazás, az apával való találkozás, majd a gyermeki vágyálom teljesülése, az Angolpark örömei (hullámvasút, csónakázás stb.) egyértelműen pozitív jelentésű: „Nem értette, miért lett szomorú az anyja, hiszen olyan szép nap volt!” A kijelentés abszurditása összevethető a korai Szol­zsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja című kisregénye helyzetértékelésével, így azzal a rendszer bűneit artikuláló, mind a mai napig aktuális novellatípussal is, amelyben nincs szó a valóság nyílt kritikájáról, csupán a megmásít­hatatlanságukban iszonyú tényekről. Vathy Zsuzsa szikáran fegyelmezett írásaiban, miközben saját családtörténetének mozzanatait tárja elénk, pontosan érzékeli a család kisvilágának eseményei mögött a nagy történelem irracionális működését. Részben ez a körülmény magyarázza, hogy a novella szereplői – miképp egy abszurd drámában – mint apa, anya, gyerek kerülnek elénk. Egyéni sorsukban nem egyszerűen önmagukat, hanem a kollektív tragédiát élik át. Annak emberi, erkölcsi dimenzióit. Az én ebben a történelmi konstellációban az anyag engedelmességével süllyed alá, tűnik el, hasonul a hasonlókhoz, újfajta mimikriket, hatékony túlélési technikákat próbál ki.

A kötet második ciklusában a korábbi objektív novellatípus, melyben a család élete mint viselkedés-lélektani tényanyag került elénk, azaz kikerülve a szereplők helyzetükre vonatkozó reflexióját, érezhetően megváltozik. Már csak azért is, mert az írásművekben ábrázolt gyermekek felnőnek. A felnőtté válás, a társadalmi beilleszkedés küzdelmeiről szóló művek író-narrátora már képessé válik arra, hogy a félmúltban felejtett, hibernált élményeit és érzéseit kibontsa. Ennek következtében az állóképek megmozdulnak, sokjelentésű életregénnyé szerveződnek. A regényillúzió természetesen nem véletlen, hanem egy nagyon is átgondolt írói stratégia következménye, amely a novellákba tömörített időpillanatokat ok-okozati viszonyokként helyezi egymás mellé. A szereplők sorsszerű összekapcsolódásában élesen elválik egymástól a jó és a rossz, az emberség és az embertelenség. Az igazság keresése elválaszthatatlan a személyiség autonómiáját kifejező belső beszédtől, amely az önreflexió egyik leghatásosabb kifejezési módja. A létezés korábban csupán a gépies önismétlésre, azaz a túlélésre korlátozódott, most az egyre önelégültebb diktatúra elkényelmesedésének köszönhetően lehetőséget kínál a megértésre. Az én üvöltéseim énje önmagát keresve nem tud és nem akar betagozódni a társadalom kínálta szerephelyzetbe („Mérnök vagyok, gyárban, porban, veszettül csattogó szivattyúk, komoran izzó kemencék, zuhogó kalapácsok, kék hegesztési fények, tolató mozdonyok, füstöt lihegő kémények és jajgató szelepek között…”), valami mást keres, a gyermeki mindenhatóság kozmoszélményét, a létezés összhangját. A Szégyen című írás tanúsága szerint ez az összhang éppenséggel nem magától értetődő. A kórházba cipelt „farkasarcú” férfi, aki oly sokat tett a család tönkretételéért, a „visszagyűlöllek” reakcióját ébreszti a volt áldozatban. A gyűlölet azonban az áldozat arcát is eltorzítja. Túl kell tehát lépnie a gyűlölet hatás–ellenhatás-törvényén, hogy egy magasabb lelki szinten képessé legyen a megbocsátásra.

A városi létmódban szorosan egymás mellett élő, mégis idegen, de szívós, növényi elszántsággal kapaszkodó sorsok és életek megértése fokozatosan mélyül el a szenvedőkkel és a megszomorítottakkal való azonosulásig. A megélt szenvedések valóságos táptalajává válnak az élet elfogadásának, mint ez a Hrabal Kispesten víziójában megfogalmazódik. Hrabal halálát Vathy Zsuzsa, szembehelyezkedve az öngyilkosság eshetőségével, így értelmezi: „Aztán Maga, Mester, megint a háztető felé fordult, a galambcsapat épp az ablaka előtt húzott el, fejük búbja kék volt… És akkor Maga ellenállhatatlan vágyat érzett, a tenyerébe fogni valamelyiket, és megmondani neki, mennyire módfelett szereti…” A valóság ezúttal is a konkrétumok mögött rejtőzik. Cselekedeteink mögött félelmetesen hosszú ok-okozati lánc húzódik meg. A múlt nem múlik el, hanem a vízbe dobott kavicshoz hasonlóan egyre nagyobb körgyűrűket vetve folytatódik. Az okra következő okozat időnként olyan messzire kerül egymástól, hogy könnyű róla megfeledkezni. Így aztán annál nagyobb a döbbenet, amikor a múlt következménye, mint valami Gorgó-fej, megjelenik. A rendszerváltás utáni, nem könnyen artikulálható korszak egyik kulcsnovellája a Búrkifli, mely a máig lezáratlan, de minduntalan felbukkanó ügynöktémát sajátos szemszögből mutatja. A somlói galuskát kanalazó lányától az „életgyónását” végző anya nem kaphatja meg feloldozását: A lány „…amikor látta, hogy a cukrászdában az arcok feléje fordulnak, elváltoztatta a hangját, s rikácsoló hangon tovább kiáltozott: búrkifli, szerelmes papucs, túrós levél, őznyelv, pálma­levél, dobostorta, gyümölcstorta, fran­cia­krémes…”. A hisztérikus kitörés ábrázolásában a kimondhatatlan és feldolgozhatatlan tragédia körvonalazódik. Az el­parentált korszak hullaszaga a tömör falak mögül folyamatosan ontja dögszagát. Az egymást követő generációk többé-kevésbé ugyanazokat a bűnöket követik el. Hol félelemből és kényszerből vagy – az emlegetett elbeszélés erről szól – a haszonért, a jólétért, az életcukrászda kínálatáért.

Lázár Ervin a magyar irodalom igazi szívembere volt, mint Móra Ferenc, Benedek Elek, Gelléri Andor Endre, Krú­dy Gyula, Tamási Áron, Sütő András, és folytatható a sor. Mi köti össze ezeket a tüneményes mesélőket? A stílusukból áradó lírai érzékenység, erkölcsi tisztaság, hogy az érzelmek nyelvén tudtak szólni, hogy tegező viszonyba kerültek a világgal, ahogyan csak a mesék hősei, zsebükben a szépen szóló furu­lyával. Írásaikban az érzékeny líraiság megállíthatatlanul bugyogó forrása az igazi részvét és az igazi emberség, amely naivnak tűnik, s mégis bölcsnek, kikezdhetetlennek, mint a jól megőrzött gyerekkor játékossága. Lázár Ervin és Vathy Zsuzsa kapcsolatát, a kötet szív­közeli írásainak tanúsága szerint, nem utolsósorban a valóságnak fügét mutató játékosság (Játékaink, Még egy játék) jellemezte. A Paradicsommadárban ez a játékosság végső lobbanására készülő lángként újra meg újra felcsap. A még és a már közötti létezés határsávjában az idő múlása ünnepélyesen lelassul, majd felgyorsul, minden készen áll az élettanulság megfogalmazására. „A Nő nem tudta levenni szemét a Férfi arcáról, akinek keleties szeme most egy másféle világot is felidézett, ott volt benne a tüneményes fény, ami az embervoltunk jele, ha jótettek, jó cselekedetek és jó szív is tartozik hozzá, és nem fog elveszni, csak még nem tudjuk, hova lesz, mi őrzi meg.”

Vathy Zsuzsa könyve minden személyességével együtt (hiszen minden írása a teljes személyiség kifejezése) képes meghaladni az egyszemélyes igazság kereteit. Énjét a nagy kollektív történés apró és akaratlan tanúságtevőjeként állítja elénk, akit a történelem nagy mozgásainál jobban érdekel a megrázkódtatások következménye, a magánéletet és magántörténelmet deformáló utórezgések természete. A bűnösöket nem menti fel, de tisztában van azzal a háttérrel, ingatag mentő körülménnyel, amely elválaszthatatlan a korszak inspirációjától és kényszerétől.

(Helikon Kiadó, 2009)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.