Archívum

Elvesztegetett évek

A Gyurcsány–Bajnai-kormány négy évének kulturális politikájáról
L. Simon László
2010. március

Magyarországon szinte valamennyi stratégiai ágazat válságba került a 2002 és 2010 közötti baloldali kormányzás következtében. Azt kevesen vitatnák, hogy a válságjelenségek egyértelmű megjelenésén túl a kulturális ágazat óriási presztízsveszteséget is elszenvedhetett, ami az egyébként is forráshiányos és nehéz helyzetben levő terület perifériára sodródását eredményezte. Emögött nem feltétlenül kell koncepcionális szempontokat keresnünk; a kulturális ágazat vizsgálatakor válik leginkább szembetűnővé, hogy még a kormányzati munkában is mennyire meghatározóak tudnak lenni a személyi képességek és ambíciók: a második Gyurcsány-kormány három évének, de különösen a szakértőinek nevezett Bajnai-kabinet egy évének látszatkormányzása leginkább a kulturális igazgatásnak mind a szélesebb, mind a szakmai nyilvánosság előtti eltűnését hozta magával. A tárcát 2003. május 19-e és 2005. február 13-a között irányító, majd Bozóki András bő egyéves ámokfutása után 2006. június 9-én visszatérő Hiller István, ha véletlenül tárcavezetőként megjelent a nyilvánosság előtt, vagy oktatási kérdésekről beszélt, vagy valamilyen rendezvényt nyitott meg.

Az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottságának 2009. december 15-i ülésén hatodszor hallgatták meg a képviselők, valamint a szakma és a sajtó képviselői Hillert, aki a kormányzati ciklust lezáró évértékelőjében valójában mind a négy évre kitért, kiemelve, hogy mindaz, amit 2009-ben tett, egy három évvel azelőtti, 2006 őszén közzétett koncepció alapján történt. „Örülök és büszke vagyok a munkatársaim munkájára, hogy lehetővé tették, hogy nem könnyű feltételek mellett ennek a koncepciónak, ennek a stratégiának a megvalósítását 2009-ben is szolgálni tudtuk. Ezért a közművelődésről és a kulturális vidékfejlesztésről, a magyar kultúra külföldi bemutatásáról és a külföldi magyarországi befogadásáról, a kulturális beruházásainkról, a kultúra finanszírozásáról kívánok beszélni csomópontként, és egy olyan ügyről, ami egyedi, mégis a 2009-es év kulturális politikáját nagyon nagy mértékben meghatározta és befolyásolta, befolyásolja, tudniillik néhány nap múlva, az év fordulójával, első alkalommal, mióta az Európai Unió tagja vagyunk, és értelemszerűen első alkalommal, mióta ez létezik, egy magyar város, Pécs Európa kulturális fővárosa.”1 Mindez annak tükrében kap különös hangsúlyt, hogy a pécsi kulturálisfőváros-projektnek a vesszőfutás vált a legnyilvánvalóbb metaforájává a szocialista kormányzati tehetetlenség és koncepciótlanság következtében. Az előkészületeket végigkísérő botránysorozatot még a látványos, a miniszterelnök, a miniszter és az időközi választásokon a korábbi szocialista polgármester megüresedett székét elfoglaló régi-új fideszes városvezető kézfogásával színesített megnyitó sem tudta az európai közvélemény elől elrejteni, ezért nem lepődhettünk meg a német konzervatív napilapnak, a Die Weltnek a megnyitót követő cikkén, amelynek alcíme szerint a magyar kulturális főváros Magyarország gazdasági és erkölcsi válságának tükörképe.2 S hiába ütközött meg a pécsi projektnek a – ki tudja, hányadik – menedzsmentje, valamint a hazai sajtómunkásoknak egy része Sonja Hartwig és Kilian Trotier terjedelmes cikkének megállapításain, az bizonyosan állítható, hogy a pécsi kulturálisfőváros-projekt körüli végeláthatatlan botrányokban is megmutatkozó baloldali igazgatási koncepciótlanság és impotencia, az ország lezüllesztése a nyugati sajtóban is egyre gyakoribb témává vált. A pécsi megnyitó után megjelenő cikk nem véletlenül idézi az idehaza kis híján kultúrkampfot generáló vagy a mélyben meghúzódó kulturális harcot felszínre hozó, szintén Die Welt-beli Kertész-interjút,3 amelyben a Berlinben otthonra lelt magyar író Magyarország és Budapest balkanizálódásáról értekezik. A Kertész-nyilatkozat körül 2009 novemberében kibontakozott hazai durva sajtópolémia megmutatta a politikai törésvonalak mentén polarizálódott magyar társadalom és értelmiség válságos helyzetét, de az is világossá vált, hogy a kulturális évadokat nagy sikernek elkönyvelő kormányzati propaganda mögött valójában nincs olyan kultúrdiplomáciai és -politikai tevékenység vagy szándék, amely a nyugati közönség Magyarország-képén javítani tudna vagy akarna.

Különösen fájó ez annak tükrében, hogy a kulturális politika az EU-n belül nemzeti hatáskörben maradt, s így a kulturális politika részét képező kultúrdiplomácia olyan eszközt jelenthet a külpolitikában korlátozottabb mozgásterű kormányzat számára, ami egyrészt kompenzálhatja a külpolitika lehatárolt lehetőségeit, másrészt a határokon átívelő nemzetpolitika szolgálatába is állítva a 13 milliós magyarság határok feletti szellemi, érzelmi integrációját segíthetné elő. Hiller István annak ellenére nem tudta kihasználni az ebben rejlő lehetőséget, hogy felismerte a kulturális igazgatás unión belüli önállóságának fontosságát, hiszen azt mondta: „Magyarország érdekelt abban, hogy az Európai Unió tagjaként a kultúra, a kulturális politika nemzeti hatáskörben legyen és maradjon.”4

Integrált közösségi szolgáltatóterek –
vidéki közművelődés elfogyó normatívával

Hiller István az elmúlt négy év eredményei közül számos dolgot kiemelt, de különösen büszke az úgynevezett integrált közösségi szolgáltatóterek fejlesztésére, még a cikluszáró miniszteri meghallgatáson is ezt emelte ki elsőként. Szerinte ez a „nagyon nehezen kimondható, merev elnevezés nagyszerű tartalommal olyat és olyasmit mozgatott meg az országban és elsősorban a kistelepülések kultúrájának világában, amire nagyon régen volt példa. Mindannyian értjük: egyszerűbb, ha azt mondom, hogy művelődésiház-felújítási és programpályázatról van szó.”5 Ezen a több tárca által közösen kiírt, uniós forrást elosztó pályázaton az 5000 lakos alatti települések vehettek részt, s 1003 pályázatot nyújtottak be, és kilencszáznál több pályázatot értékeltek kedvezően, közel 30 milliárd forintot kiosztva. Miközben a szaktárca vezetője a 2010-től megvalósuló projekteket óriási sikerként aposztrofálja, az egyáltalán nem zavarja, hogy a következő kormányzat terhére vállalta, hogy a csökkenő európai uniós forrásrészvétel miatt a magyar költségvetés hozzájárulását emelik: hárommilliárd forinttal kívánják emelni az elkövetkező években a már felújított művelődési házak programköltségvetését. A teljesen lepusztult vidéki művelődésiház-rendszert látva ez örömteli hírnek is tűnhetne, ha nem tennénk mellé az ezen intézmények egyre nehezebb finanszírozási körülményeit, azt, hogy a Gyurcsány-kormány évről évre drasztikusan csökkentette a közművelődési normatíva összegeit. 2010-re pedig már odáig jutottak, hogy a korábban önálló normatívákat is összevonták; 2009-ben még több külön önkormányzati normatíva létezett (a települési önkormányzatok esetében a településüzemeltetési és igazgatási feladatok, a települési sportfeladatok, valamint a helyi közművelődési és közgyűjteményi feladatok normatívája, míg a fővárosi és a megyei önkormányzatok esetében igazgatási, sportfeladatok, valamint közművelődési és közgyűjteményi feladatok normatívája). A települések esetében a különböző kulturális és sportnormatívák együttes összege az Orbán-kormányt követő költségvetési évben 3375 forint/fő, az összevonás előtt, 2009-ben már csak 2618 forint/fő volt, míg az összevonás után a közös települési normatíva 1947 forint/főre csökkent. Ez a döbbenetes mértékű forráselvonás tapasztalható a megyei normatíváknál is, 2003-ban még 623 forint/fő volt a két normatíva közös összege, 2009-re ez 500 forint/főre csökkent, míg 2010-ben a megyei, fővárosi önkormányzatok igazgatási, sport- és kulturális feladatainak normatívája már csupán 392 forint/fő. A számokat összesítve azt láthatjuk, hogy 2008-ban még 92 928 022 forint, 2009-ben már csak 87 776 570 forint volt a megyei és fővárosi közművelődési és közgyűjteményi feladatok ellátását szolgáló normatíva, 2010-re viszont csupán 69 939 350 forintot tervezett be a Hiller István vezette tárca.

Ezt az önkormányzati intézményrendszert, a helyi közösségi házakat, valamint a fővárosi, megyei művelődési központokat, könyvtárakat, levéltárakat és múzeumokat megnyomorító, két kormányzati cikluson át folyamatosan véghezvitt forráskivonást még a legnagyobb kormányzati kommunikációs bűvészkedés sem tudja a nemzetközi gazdasági válságra fogni. Nem tudja ellensúlyozni az a hárommilliárdnyira tervezett programfinanszírozás sem, amit Hiller saját bevallása szerint is majd csak a 2010 őszén kezdődő, de 2013-ig eltartó intézményátadások után kívánnak odaadni az uniós forrásból felújított kistelepülési művelődési házaknak.

A normatívarendszer teljes leépítése ellen minden évben tiltakoztak a közgyűjteményi és közművelődési szakma dolgozói, a normatívák 2009. őszi összevonása korábban példátlan tiltakozást eredményezett: 2009 októberében közös nyílt levélben protestált a miniszternél a Budapesti Népművelők Egyesülete, az Informatikai és Könyvtári Szövetség, a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete, a Kulturális Központok Országos Szövetsége, a Magyar Könyvtárosok Egyesülete, a Magyar Levéltárosok Egyesülete, a Magyar Népművelők Egyesülete, a Megyei Múzeumok Igazgatóságainak Szövetsége, valamint a Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület. Fogalmazványuk szerint a 80 milliónál több látogatót kiszolgáló 800 muzeális intézmény, több mint 4000 könyvtár, 3000 művelődési ház és közművelődési szervezet, valamint a levéltári hálózat számára biztosított települési, megyei és fővárosi normatív hozzájárulás 2009-re 15 milliárd forintra szűkült. Ennek következményeként csökkentek az intézményi nyitvatartási idők, szakdolgozókat bocsátottak el, korlátozták a szolgáltatásokat, elhalasztották a beszerzéseket, valamint az állomány- és gyűjteménygyarapítást.

„A támogatás további szűkülése esetén a szakterület intézményeinek és egyéb feladatellátóinak nagy része képtelen lesz megfelelni törvényileg előírt feladatainak, ami egyebek mellett a minisztérium ágazati felelősségének kérdését is felveti. A 2010. év költségvetési javaslata két különböző módon is sújtja a kultúra közintézményeit.

Egyfelől azzal, hogy megszünteti az önálló közgyűjteményi és a közművelődési normatív hozzájárulást. Ezzel a területnek adott kormányzati hozzájárulás nyilvánvalósága csökken, nehezebb tetten érni az állam szerepvállalását, és ez minden bizonnyal gyengíteni fogja a – hiányt pótolni egyébként is képtelen – önkormányzatok felelősségét is. Ezért a közgyűjteményi és a közművelődési normatív hozzájárulás önálló megjelenését a költségvetési törvényben feltétlenül szükségesnek tartjuk.

Másfelől az összevont normatíva számszerűen is lényegesen kevesebb, mint amennyi 2009-ben és az azt megelőző években volt.”6

A szakemberek és érdekvédők hiába hívták fel a kormányzat figyelmét arra, hogy a tervezett, aztán majd valóban meg is valósított összevonás és csökkentés súlyos következményekkel járhat, a minisztérium teljesen figyelmen kívül hagyta a szakma álláspontját. Az elsősorban 2010-ben jelentkező következményeket és a felelősséget a szocialista–liberális kommunikációs gépezet igyekszik a konzervatív vezetésű önkormányzatokra s már jó előre a még meg sem választott új, fideszes kormányra hárítani. Pedig a szakma idejekorán figyelmeztetett, hogy milyen hatásai lehetnek a Gyurcsány–Bajnai-kormányok döntéseinek, illetve a normatívák összevonásának: például újabb intézménybezárások; az intézményekben őrzött és gondozott értékek helyzetének a bizonytalanná válása; az intézmények és fenntartóik nem fogják tudni az európai pályázati pénzek elnyeréséhez szükséges önrészt biztosítani.

A szakma kasszandrai jóslatának és a kormányzati elvonásoknak hamarosan megismerhettük az első áldozatát: a költségvetési törvény elfogadása után, 2009 novemberében a Veszprém Megyei Önkormányzat közgyűlése döntött a Veszprém Megyei Közművelődési Intézet megszüntetéséről.

Játék a számokkal

A második Gyurcsány-kormány megalakulásának évében, az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottságának 2006. november 14-i ülésén a Magyar Köztársaság 2007. évi költségvetését megalapozó egyes törvények módosításáról szóló törvényjavaslat bizottsági vitájában Závecz Ferenc, az Oktatási és Kulturális Minisztérium fejlesztési és gazdasági szakállamtitkára azt állította, hogy noha sokan félnek a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és az Oktatási Minisztérium összevonása miatti kulturális pozícióvesztéstől, valójában „a kultúra pozíciói egészében a tárca költségvetésén belül megőrizhetők”.7

A demokratikus döntési és ellenőrzési folyamatokat teljesen aláásó költségvetés-tervezési metodika is meghozta a gyümölcsét: bizonytalanság van szinte minden területen. A vitatható költségvetés-tervezési metodikán egyrészt azt kell érteni, hogy miként alakították át a költségvetés szerkezetét, azaz a ciklus alatt végig úgy vontak össze költségvetési sorokat, hogy csökkenjen az átláthatóság, kevésbé lehessen ellenőrizni a közpénzek felhasználását. Másrészt számos tételnek a kifizetését tolják rá a következő kormányra, olyan tervszámokat beállítva 2011-re vagy 2012-re, amelyeknek nincs semmilyen különösebb indoka. Oszkó Péter pénzügyminiszter számtalanszor kifejtette, hogy a Bajnai Gordon vezette válságkormány a határozott kultúraváltás jegyében nem készített választási költségvetést. „Az egyensúly helyreállítása és megtartása fontos, hogy a tervezett költségvetési hiány tartható legyen. Az országnak végre kell hajtania egy struktúraváltást, amely a vállalkozások részére is fontos” – mondta 2009 decemberében Oszkó.8 Egyrészt az elvben a miniszternek igaza van, ám választásinak minősülhet egy költségvetés úgy is, ha a kormány tudatosan alultervezi a hiánycélt (a Bajnai-kormány minden bizonnyal így is cselekedett), s utána, ha az új kormány azt nem tudja tartani, akkor ezt a saját, már ellenzéki politikai céljaira használja ki. De a 2010-es költségvetés azért is választási költségvetés, mert olyan tervszámokat is tartalmaz, amiknek a betervezése a választások évében politikailag legalábbis nem ildomos. Önmagában is kényes kérdés, ha valaki például a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány támogatását vizsgálja meg, ugyanakkor a Gyurcsány–Bajnai-korszak támogatási politikájának, logikájának is érdekes vetületét mutatja meg a közalapítvány költségvetési forrásainak alakulása. A 2008-as költségvetési törvényben 2006 volt a bázisév, amikor a teljesítésnél 40 millió forintot látunk az alapítvány neve mellett, de a 2007–2008. évi előirányzatnál és a 2009–2011. évi irányszámoknál nulla forint szerepel. A következő évi költségvetésben, amikor már 2007 a bázisév, azt láthatjuk, hogy az előző évi terv ellenére a 2007. évi teljesítés 2,4 milliárd forint, de a 2008–2012 közötti oszlopokban most is csak egy-egy vízszintes vonal szerepel. A 2010-es költségvetésben a 2008-as teljesítés 68,5 millió forint, a 2009–2010-es előirányzat nulla forint, de a következő kormány időszakára eső két évre, 2011-re és 2012-re évente 834,1 milliót állítottak be irányszámként a költségvetésbe. Hasonló példát sajnos még többet lehetne hozni.

A 2010-es költségvetés valóban betetőzése mindannak, amit a nyolcéves baloldali kormányzás Magyarországra zúdított. Szinte mindenütt súlyos elvonásokkal kell szembenéznünk: a helyi önkormányzatok hivatásos zenekari és énekkari támogatása 2009-ben 1,66 milliárd forint volt, 2010-ben 1,07 milliárdra csökkent. Az Art-mozihálózat fejlesztésének támogatására 2003-ban még 500 millió jutott, ez csökkent 2006-ra 100 millióra, ám 2007 óta erre a célra nincs pénz a költségvetésben. A helyi önkormányzatok színházi támogatása 2009-ről 2010-re 3 milliárd forinttal csökkent. A színházak pályázati támogatására 2008-ban még 943 millió állt rendelkezésre, ez a forrás mostanra szintén eltűnt. Bármilyen nagy is a sikerpropaganda az Előadó-művészeti törvény kapcsán, az tisztán látszik, hogy a hivatásos zenekarok és énekkarok, az önkormányzati színházak támogatásának az összesen csaknem 4 és fél milliárdos csökkentését nem tudja kompenzálni az Előadó-művészeti törvény végrehajtásából adódó feladatokra 2010-ben fordítandó 2 milliárd 319,7 millió forint. De drasztikusan tovább csökkentek a közgyűjtemények (az Iparművészeti Múzeumtól a Szépművészeti Múzeumig), a művészeti intézmények (a Magyar Állami Operaház és a Magyar Színház) vagy éppen az örökségvédelem forrásai.

Az örökségvédelem példázza leginkább azt, hogy az elvonások mértékét még csak-csak magyarázhatjuk a gazdasági válsággal és a fegyelmezett hiánygazdálkodással, de az irányát már bajosan. Múzeumi rekonstrukcióra 2010-től nem terveznek forrást; 2008-ban még 1,6 milliárd forint jutott a műemlékvédelem alá tartozó vári rekonstrukciókra, ez 2010-ben már csak 400 millió lesz. Az örökségvédelmi fejlesztésekre 2009-ben szánt 743 millió helyett a következő évre 200 milliót terveztek be. Az egyházi kulturális örökség értékeinek rekonstrukciójára a 2009-ben adott 796,8 millió forint helyett 2010-től nulla forintot szán a Hiller István vezette minisztérium.

Más – a kultúrához részben kapcsolódó – területeken ugyanezt tapasztalhatjuk. Például míg 2009-ben az alapfokú művészeti oktatásra 860 millió forint állt rendelkezésre (ami egyébként jóval kevesebb a szükségesnél), 2010-ben ugyanerre csupán 460 millió forintot kíván fordítani a kormány. A Kárpát-medencei magyar kultúra támogatása, azaz a határon túli oktatási és kulturális feladatok finanszírozása 2007-ben még 700 millió forintot ért meg, az utána következő években ez a sor is eltűnt a minisztérium költségvetéséből.

Érdekesen alakulnak a Művészetek Palotája megvalósításával és működésével kapcsolatos kiadások: 2005-ben 9475, 2006-ban 2400, 2007-ben 8800, 2008-ban 8800, 2009-ben 7300, majd 2010-ben 8667,1 millió forintjába került a költségvetésnek. A PPP (Public Private Partnership) konstrukcióban épült kulturális létesítményt még az Orbán-kormány kezdte el építeni, akkor az épület bekerülési költségét 31,2 milliárd forinttal kalkulálták, amit a kamatokkal együtt tíz év alatt fizetett volna vissza a beruházást végző befektető cégnek. 2002-ben az állam 52 milliárd forint felső határig kezességet vállalt a beruházásért. Ezt Hiller István első minisztersége alatt 97,9 milliárd forintos kezességre és 30 éves futamidőre változtatták a 2005-ös költségvetésben, azért, hogy az éves fizetési kötelezettséget leszorítsa 4,4 milliárdról 3,5 milliárdra. Emögött persze nem takarékossági megfontolások álltak, hanem a szocialistáktól megszokott kreatív könyvelés szándéka, hiszen ezzel a lépéssel azt akarták elérni, hogy a költségvetésen kívül számolhassák el a beruházást, így csökkentve az államháztartási hiányt. Ehhez utóbb az Eurostat nem járult hozzá, így csak egy jelentős többletköltséget sikerült az államra terhelni.

A költségvetést érintette az is, hogy a Nemzeti Kulturális Alap finanszírozását szolgáló járulékrendszert nem sikerült korszerűsíteni, a kormány politikai elképzelését az internetes gazdasági lobbival elfogadtatni. Így 2009-ben más irányba indult el a kormányzat, s az adótörvényeket úgy módosították, hogy a kulturális járulékot eltörölték. Helyette – az angol tapasztalatokra építve – a szerencsejáték játékadójából részesedik a magyar kultúra legnagyobb finanszírozója, az NKA. 2010-től az ötös lottó játékadójának 90 százaléka képezi a Nemzeti Kulturális Alap főszámát, s így sikerült megállítani a korszerűtlen járulékrendszerből következő folyamatos bevételcsökkenést.

Új igazgatók – régi megoldások

A 2006 és 2010 közötti kormányzati ciklusban is komoly szakmai és politikai vitákat váltottak ki az intézményvezetői kinevezések. E tekintetben a diktatúra bukása óta Hiller Istvánnak sikerült a leginkább felborzolnia a kedélyeket, gondoljunk csak a 2007 májusában operaházi főigazgatónak kinevezett Vass Lajos egykori államtitkár személyére. Vass mandátuma 2012-ben jár le, addig olyan kényes kérdéseket kellene megoldania, mint az új Erkel Színháznak a felépítése. Három év alatt ezen a területen nem igazán sikerült bizonyítania, a miniszter is csupán annyit mondott erről a ciklusértékelő meghallgatásán, hogy „a kormány döntött az új Erkel Színház felépítéséről. […] A pályázati feltételeken és a pályázat kiírásán egy háromfős team dolgozik, a pályázati kiírás valamikor a következő év [2010] elején esedékes.”9

Vass Lajos kinevezését, ha lassan is, de elfogadta a szakma, ám Hillernek a kormányzati ciklus utolsó pillanataiban meghozott, 2010 elején hatályba lépett személyi döntései már nagy visszhangot vertek. Monok István pályázatának elutasítása s helyette az üzleti világból importált informatikus, Sajó Andrea kinevezése az Országos Széchényi Könyvtár élére mind a bal-, mind a jobboldalon felzúdulást keltett, az Élet és Irodalom 2009. november 13-i számában nyílt levelet jelentettek meg Monok támogatói: „Erőteljes szakmai sérelem érte a magyar könyvtárügyet. Nem folytathatja munkáját a nemzeti könyvtár főigazgatója, helyére mást neveztek ki. Azzal a Monok Istvánnal történik mindez, aki az elmúlt tíz esztendőben európai színvonalon megszervezte nemzeti könyvtárunk és a magyar könyvtárügy jelentős informatikai szolgáltatásait, aki közben töretlenül megtartotta a hagyományos kulturális örökségvédelem feladatkörét is, aki több tucatnyi nemzetközi együttműködést, országnak-világnak elhíresült kiállítást, értékes kiadványok sokaságát segített megszületni. Azzal a könyv-, könyvtár- és művelődéstörténész tudóssal esik meg ez, aki mindezen szerteágazó irányítói, szervezői és kulturális diplomáciai tevékenysége mellett tudományterületeinek egyik legjelentősebb alakjaként is ismert, mind a hazai, mind pedig az európai szakmai színtéren. A nemrég számára magas állami kitüntetést osztó kéz most megvonta a bizalmat az ereje teljében lévő tudóstól, vezetőtől. Eddigi partnerként, kollégaként értetlenül állunk a döntés előtt” – fogalmazták meg véleményüket neves könyvtárosok, irodalomtörténészek.10

Bár a Magyar Nemzeti Múzeum új főigazgatójának, Csorba László történésznek a kinevezését is többen vitatták – hiszen a kétszáz éves hagyományoknak megfelelően a szakma régészt várt az intézmény élére –, az ő személyében legalább egy ismert szakember, a Római Magyar Akadémia korábbi vezetője került az igazgatói székbe. Ám a Nemzeti Galéria igazgatói pályázatának elbírálása már óriási megrökönyödést keltett, hiszen a miniszter a saját államtitkárát, Csák Ferencet nevezte ki a patinás intézmény élére.

A 2009. december 15-i parlamenti bizottsági ülésen a személyi döntések ismeretében Hiller nem akarta különösebben kommentálni elhatározását, de azt nyomatékosan kijelentette: „minden egyes területre, minden egyes intézmény élére az adott területet kitűnően ismerő szakembereket neveztem ki; minden egyes döntésemet ez befolyásolta, és a döntéseimet jó döntésnek tartom, minden egyes intézmény esetében jó döntésnek tartom, minden egyes külföldi kulturális intézet esetében jó döntésnek tartom, és megváltoztatni nem fogom. A pályázó személyeket, akik elnyerték a pályázatot, olyan embereknek látom, akik alkalmasak intézményvezetésre, és ismerik az intézményt.”11

Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat

Vitathatatlan, hogy volt több jelentős hozadéka is a Gyurcsány–Bajnai-érának: például a sajnos egyre kevesebb forrással gazdálkodó Alfa-program keretében több vidéki múzeum kiállítása bővült ki, alakult át, 2009-ben 13 projekt valósult meg a 227 millió forintos támogatásból; Székesfehérváron például a megyei fenntartású múzeumban a megye néprajzát bemutató gazdag állandó kiállítás nyílt meg. A gyöngyösi Mátra Múzeumban, a kastély kertjében pedig egy korszerű természettudományi kiállítást magában foglaló új múzeumépületet adtak át.

Tellér Gyula fideszes országgyűlési képviselő szerint „a Gyurcsány-kormány általános politikai keretei meghatározó erővel hatottak, és hatnak mind a mai napig a kulturális tárca tevékenységére”.12 Éppen ezért nem meglepő az, ami a régészeti feltárások forrásait maga alá gyűrő Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat körül történt.

A szakszolgálat 2007-ben az Állami Műemlék-helyreállítási és Restaurálási Központ átalakításával jött létre azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a megyei múzeumi rendszer kezéből kivegyék a jelentős forrásokkal járó régészeti feltárások jogát. A KÖSZ tehát a nagyberuházásokhoz kapcsolódó megelőző régészeti feltárásokat végzi el, például az autópálya-építések, a nagyobb infrastrukturális fejlesztések ásatásait. Bár a hivatalos magyarázat szerint az „oktatási és kulturális miniszter indokoltnak találta a felmerült problémák kezelésére egy országos illetékességű szolgáltató intézmény felállítását”, mindenki tudja, hogy valójában semmi másról nincsen szó, csak erőteljes forráskoncentrációról. A szervezet a saját bevallása szerint „az egyes feltárásokat projektrendszerben végzi, az adott beruházásokhoz állítja fel a munka elvégzéséhez szükséges csapatokat, illetve von be feltáró intézményeket a szakmai feladatellátásba”.13 Alapműködésük „anyagi forrásai a központi költségvetésből származnak, a feladatok eseti költségeit pedig a beruházási projektek biztosítják”. A korábban a feltárást végző megyei múzeumokkal szemben érvként, értékként próbálják meg eladni azt, hogy „ebben a rendszerben a feltárások költségei a beruházók számára is jobban kalkulálhatók, mivel az egyes szolgáltatások költségszámítási tételei előre meghatározott, az intézmény honlapján közzétett adatok”.14 Azzal, hogy a KÖSZ rendelkezik minden nagy projekt felett, s szabadon döntheti el, hogy bevonja-e a feltárási munkába az adott területen dolgozó, korábban területi illetékességgel rendelkező múzeumot, gyakorlatilag egy évtizedekig decentralizáltan működő, a szakma helyi képviselőit erősítő rendszert sikerült tönkretenni. A KÖSZ megalakítását a tárca azzal is indokolta, hogy a múzeumok a régészeti bevételeiket általános múzeumi feladatokra is elköltik (amin a közgyűjteményi normatíva már bemutatott csökkenése, valamint az egyéb fenntartói források elapadása miatt egyáltalán nem kell csodálkozni), ám mindeközben az erőre kapott új szervezet már az alapfeladatoktól nagymértékben eltérő projektek megvalósításán munkálkodik. 2009 őszén azzal foglalkozott a sajtó, hogy a Kulturális Örökségvédelmi Szolgálat a bevételeiből a régészet „társadalmasítása” jegyében kalandpark-építést tervez, s közművelődési programokat szervez a Savaria vagy a Sziget Fesztiválon, gyermekprogramokba kapcsolódik be, rajzpályázatokat ír ki, azaz – ahogy Gyimesi Endre képviselő is kiemelte a miniszter évzáró meghallgatásán – „múzeumi működési engedély nélkül múzeumi közművelődési feladatokat lát el”.15 A szakmai szervezetek, a múzeumi szövetségek hiába tiltakoztak, a KÖSZ továbbra is erős kormányzati hátszéllel folytatja az évtizedeken keresztül jól működött rendszer további lebontását.

Előadó-művészeti törvény

A hilleri propaganda a ciklus egyik legnagyobb sikerének az előadó-művészeti szervezetek támogatásáról és sajátos foglalkoztatási szabályairól szóló, 2008 végén elfogadott törvényt tartja. A jogalkotói szándék helyességét nehéz lenne vitatni, miként azzal is egyetértenek a kulturális élet szereplői, ami a jogszabály preambulumában olvasható: „A törvény azt a felismerést fogalmazza meg, hogy az élő, jelen idejű előadó-művészeti alkotás olyan, semmi mással nem helyettesíthető társadalmi tevékenység, amely ápolja és fejleszti a társadalom kulturális, szellemi állapotát, az anyanyelvi kultúrát, a társadalmi önismeretet és szolidaritást, elősegíti az európai és ezen belül különösen a magyar kulturális emlékezet fenntartását. A törvény szándéka, hogy az igényes magyarországi előadó-művészetek, a színház-, tánc- és zeneművészet művelését és fejlesztését támogassa.” Hogy ez a szándék mennyiben valósul meg, azt már erősen vitatják mind a szakmai, mind a politikai szereplők. Markáns kritikákat kapott a jogszabály teremtette támogatási szempontrendszer. A nehezen ellenőrizhető sematikus kategóriák adatai, a nézőszám, a bemutatószám, az előadásszám könnyen alakíthatóak, ha egy kreatív színházi vezetés a megszerezhető támogatások maximalizálását tűzi ki célul. A támogatási rendszer révén létrejövő torz szerkezetben értékes produkciók és társulatok kerülhetnek hátrányba a minél magasabb nézőszám megszerzését prioritásnak tekintő intézményekkel, szervezetekkel szemben.

2009 tavaszától a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal keretében működik, s a Filmirodával közös szervezeti egységet alkot a Film- és Előadó-művészeti Iroda. Az iroda az állami támogatást igénylő előadó-művészeti szervezetekről vezet hatósági nyilvántartást, és a nyilvántartásba vett szervezeteket besorolja a törvény szerinti kategóriákba. Feladata a törvény szerinti adókedvezmény igénybevételére jogosító igazolások kiállítása is. Ezen túl adatszolgáltatási tevékenységet végez, és ellátja az Előadó-művészeti Tanács működtetésével kapcsolatos adminisztratív feladatokat. Az Előadó-művészeti Tanács delegál tagokat a kiírt, illetve a kiírás előtt álló igazgatói pályázatokat véleményező szakmai bizottságokba. Ezen szakmai bizottságok összetétele is szakmai és részben politikai vitát generált.

A befejezetlen múlt

„Én hatodszor ülök itt – jelentette ki Hiller István az utolsó miniszteri meghallgatásán. – 1990 óta nem volt olyan minisztere ennek a köztársaságnak a kultúra területén, aki három alkalomnál többször ült volna itt. Több mint hét éve vagyok kulturális miniszter. Aki 1990 óta a leghosszabb időn keresztül betöltötte ezt a tisztséget utánam, az durván három évig volt kulturális miniszter. Ez nem érdem, ez semmi más, mint egyszerűen tapasztalat. Mégiscsak azt kell hogy mondjam önöknek, ’90 óta én vagyok az, aki leghosszabb ideje viseli ezt a tisztséget Magyarországon. Ezért miniszteri beszámolókban, és mivel úgy hozta a sors, hogy több kormányban is viseltem tisztséget, bizottság előtt az alkalmasságomat vizsgáló meghallgatások tucatjain vettem részt oktatási, kulturális és egyházi kérdésekben.

Ma tíz óra óta ülök bizottsági meghallgatásokon, és minthogy én ezeknek a tartalmi részét nemhogy kötelességből teljesítem, hanem élvezem, a legjobb emlékem van arról, amikor a kulturális bizottság előtt tizenegy órán keresztül ültem és válaszoltam a kérdésekre. Készen állok rá most is minden további nélkül szakmai kérdésekről beszélgetni és vitatkozni.”

Hiller szavait hallva vagy olvasva furcsa hiányérzet marad az emberben. A magyar társadalom többsége a szocialista–liberális kormány nyolcéves működésének végén úgy látja, két cikluson keresztül egy helyben toporogtunk. Nyolc év sok idő az életünkből, meghatározó eredményeket lehetett volna felmutatni, s ennek tudatában különösen fájó, hogy Hiller István minisztersége úgy illant el, hogy szinte észre sem vettük a jelenlétét. S ezt az érzést a valós eredmények sem tompítják, mert a 2003 decemberében konszenzussal elfogadott filmtörvényt nem lehet a következő ciklus végén pozitívumként felmutatni. Hiller gyakran kiemelte, hogy a kulturális, a művészeti élet szereplőit hidegen hagyja mindaz, ami a kulturális igazgatás, a kultúrpolitika területén zajlik, ami a szakbizottság politikai vitáiban elhangzik. Ez többé-kevésbé így is van, mint ahogyan az is igaz, hogy pezsgő, színes művészeti életünk a politikától függetlenül is olyan, amilyen – legfeljebb még színesebb és gazdagabb lehetne a politika segítségével. Ámde joggal gondolják úgy a politikának kiszolgáltatott alkotók és szakdolgozók, hogy elfogadhatatlan az az irányítói szemlélet, ahogyan a miniszter méltóságteljes közönnyel veszi tudomásul, hogy a művészeti, a közművelődési és a közgyűjteményi intézményrendszer csak azért nem omlott össze, mert vannak még tisztességes, megszállott szakemberek, akik méltatlan anyagi és intézményi körülmények között is elhivatottan végzik a munkájukat.

A Gyurcsány–Bajnai-kormány négy éve alatt jócskán születtek sikerek is. Ki ne örülne a Szentendrei Skanzen bővülésének, a külföldi magyar évadok bemutatkozásainak, az újabb és újabb produkcióknak, közönség- és szakmai sikert hozó tárlatoknak? De ellenpélda is bőven akad, van mit a kormány fejére olvasni, legyen szó akár a művészeti szervezetek elfogyó támogatásáról, a közgyűjtemények, a művészeti intézmények tarthatatlanná váló helyzetéről vagy éppen a kulturális turizmust is generálni képes örökségvédelem magára hagyásáról. Elég csak a budai Mátyás-templom rekonstrukciójának kálváriájára tekinteni, amit még 2002-ben ígért meg az Orbán-kormányt váltó szocialista–szabaddemokrata koalíció. A nyolc év alatt szinte minden parlamenti miniszteri meghallgatáson megerősítették ezt az ígéretet, 2004-ben Hiller István azt is bejelentette, hogy 2008-ra már be is fejeződik a Mátyás-templom felújítása.16 Mindez a ciklus végére is csak ígéret maradt, hiszen 2007 végén azt tudhattuk meg, hogy 3,7 milliárd forint helyett 6,5 milliárdba fog kerülni a felújítás, s ha minden jól megy, akkor 2012-re mindennel elkészülnek.17

Hiller István szerint „mindazon lehetőségekkel, amelyek akár uniós alapon, akár belső együttműködésből fakadóan kihasználhatók voltak”, jó hatásfokkal élt a kulturális kormányzat. Még ha ez igaz volna is, akkor sem lenne elegendő. Hétévnyi minisztersége alatt, amiből négy évet folyamatosan tudott végigvinni, innovatívan kellett volna újragondolni az egész rendszert, beszéljünk akár a fenntartói szerepekről, a költségvetésről, a szakmai feladatokról vagy a művészeti élet autonómiájáról. Nem a cikluszáró miniszteri meghallgatáson kell arról filozofálnia (Halász János fideszes képviselő szavaival: ötletelgetnie) a szaktárcát végig irányító politikusnak, hogy miként kellene átalakítani a színházi rendszert, hogy kinek a fenntartásába kerüljön az Operettszínház vagy a Magyar Színház. Ezt bőven lett volna idő kitalálni, s ezekben a kérdésekben még a szakma támogatását is könnyen meg lehetett volna szerezni. Hiller Istvánnak éppen azt nem sikerült megvalósítania, amiről oly büszkén tud beszélni, s amire valóban égető szükség lenne a magyar kultúrában a befejezetlen múlt lezárásához: „az állami szerepvállalás új formáit kell ma megvalósítani”. Ez a feladat is egy új, a kultúrát reményeink szerint stratégiai ágazatnak tekintő kormányzatra marad.

Jegyzetek

1 Részlet az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottságának 2009. december 15-i ülésén készült jegyzőkönyvből. Forrás: http://www.parlament.hu/biz38/bizjkv38/KSB/0912151.htm

2 http://www.welt.de/die-welt/kultur/article5984352/Ich-habe-keine-Traeume-mehr.html

3 http://www.welt.de/die-welt/kultur/literatur/article5116030/Ich-schreibe-keine-Holocaust-Literatur-ich-schreibe-Romane.html

4 http://www.parlament.hu/biz38/bizjkv38/KSB/0912151.htm

5 Uo.

6 http://www.kkdsz.hu/userimages/File/aggodalommal.pdf

7 http://www.parlament.hu/internet/plsql/ogy_biz.keret_frissit?p_szerv=191&p_fomenu=20&p_
almenu=21&p_ckl=38&p_rec=&p_nyelv=HU

8 http://www.mvzrt.hu/news.php?id=i52c5a919a2e97181b296ef325d8718b

9 http://www.parlament.hu/biz38/bizjkv38/KSB/0912151.htm

10 http://www.es.hu/?view=doc;24573

11 http://www.parlament.hu/biz38/bizjkv38/KSB/0912151.htm

12 Uo.

13 http://kosz.gov.hu/hun/page-bemutatkozunk.html

14 Uo.

15 http://www.parlament.hu/biz38/bizjkv38/KSB/0912151.htm

16 http://www.origo.hu/itthon/20041001elkezdodott.html

17 http://index.hu/kultur/klassz/mt1218/

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.