Archívum

A napló elmélete és gyakorlata

Ortutay Gyula naplójának második kötete
2010. március

Ortutay fő műve a naplója. Már első kötetének megjelenésekor kialakult ez a meggyőződésem. A második, amely 1955 és 1966 közt íródott, megerősített ebben. Tudom, lesznek, akik nem értenek velem egyet, hiszen éppen én, „iskolájának” híve, sőt 1947 óta hirdetője, tagadhatom legkevésbé, hogy a folklorisztikában két tárgykörben is jelentős műveket tett az asztalra. A Székely népballadák (1935) elsősorban a mindig is kiváló tudományos ismeretterjesztőt dicsérik, de a Fedics Mihály mesél (1940) a gyűjtőt és az elméletalkotót, a folklorisztika sajátos teoretikusát, „a magyar iskola” megteremtőjét. Bizonyos, hogy tudományos reputációjához, főként külföldön, hozzájárult közéleti szerepe, elsősorban rendkívül fiatalon kapott miniszteri megbízása, de írásos életműve ettől függetlenül is jelentős. Hazai megbecsültségén sokat rontott az iskolák államosításában, az egykori piarista diáknak, Sík Sándor támogatott tanítványának eljárása, a Rákosi-diktatúra kulturális megalapozásában viselt elítélendő szerepe. Ezt ő is tudta, naplójában gyakran föl is emlegette.

Mégis azt mondom: naplójával, az eddig megjelent két vaskos kötettel nemcsak meglepte kortársait, barátait, a tárgyalt kor kutatóit, hanem fontos ismereteket örökített meg, amelyek máris nélkülözhetetlen történelmi forrásokká váltak.

1

Az ő naplója is igazolja a naplóírásnak mint műnemnek alapját jelentő törvényszerűségét, amelyet a napló antinómiájának neveztem. Ez abban áll, hogy a napló éppen akkor hiányos, amikor írójával a legtöbb és legfontosabb események esnek meg: azokban a napokban ugyanis éppen ezek miatt a fontos események miatt nem ér rá megörökíteni, ami vele történt. 1964-ben Ortutay ezt írta: „Tegnap is sok minden történt. Mindennap annyi a lejegyeznivaló, hogy ezért aztán ezernyi anekdotikus részletet elhagyok, meg az egész jegyezgetést is” (248).

Több ízben is próbált a kényszerű szüneteken segíteni azzal, hogy utóbb, hónapokkal később, a korábban zsebnaptárába rótt slágvortjai alapján megkísérelte utolérni magát. Ám jellemző, hogy az ilyen kézírásos jegyzeteiből utóbb szavakat ő maga sem tudott elolvasni! (160) Ebben a naplókötetben az effajta pótlás kétszer nagyjából sikerült is. Először 1955. április 14-én kezdődő, egy hónapra tervezett csehszlovákiai útját próbálta nyári vakációján, Balatonvilágoson így rekonstruálni, de augusztus 25-én kénytelen volt önmagának bevallani: „Megbuktam mint jó naplóíró s különösen mint úti emlékezések írója. Már a párizsi 1939-es utam óta hány külföldi út leírásába fogtam bele, s aztán hagytam abba” (65). Ezek az utólagos emlékidézések szemmel láthatóan nem igazán pótolják a frissen, napra készen papírra vetett eseményleírásokat. Többnyire azonban végképpen elvesztek napok, hónapok, sőt évek is…

1956-ban a forradalom alatt és a forradalom eltiprásának idején több mint fél évig nem írt naplót. 1957. június 10-én így kezdte: „Tavaly október 24-én írtam az utolsó jegyzeteket. Aztán már napról napra jegyezgettem a naptáramba néhány sort, emlékeztetőt.” Azután hévízi pihenője, ízületi bántalmai elleni kúrája idején megkísérelte, hogy slágvortjai alapján pótolja az elmulasztottakat, de maga is tisztában volt vele, hogy ez nem ugyanaz, mint ha akkor, frissen, napra készen vetette volna papírra élményeit. „Mire emlékszik később az ember?” – kérdi ő maga is, magától (258). „Hiszen ha időm lenne! Mennyi mindenről írhatnék, s kellene írnom” (uo).

1957. augusztus 29-e és 1958. augusztus 30-a között kerek egy esztendő kimaradt a naplóból. Ezt már pótolni sem tudta. Utána újból hiányzik fél év 1959. február 22-ig. Ez is csak egyetlen nap, amelyről ír. Panaszkodik, de ez dicsekvésnek is hat: „Már rektorkodni is alig érek rá, elnyel a Népfront, elnyel a sok értekezlet.” A naplóból nem tudjuk meg, csak utalásokból sejthetjük, hogy 1958-tól ismét országgyűlési képviselő, sőt egyúttal az Elnöki Tanács tagja; a Hazafias Népfront főtitkára, az Eötvös Loránd Tudományegyetem rektora. (Ezért célszerű lett volna függelékül életrajzi időrenddel áttekinthetővé tenni az olvasó számára életrajzát. Még nem késő: a harmadik kötetben pótolható.) Ortutay, önmagát is áltatva, gyakran siránkozik, hogy visszatérne csak az egyetemi katedrájára, könyveket írna; ám voltaképpen akkor volt elemében, amikor egyszerre három-négy vezetői tisztet láthatott el. A tanszéken kívül még az akadémiai néprajzi kutatócsoport igazgatását is…

Néha maga is fölismerte, hogy legbensőbb természete, alkata ellene mond a józan ésszel fölismert célszerű magatartásának. Amikor – nem utolsósorban ördögi sugalmazója, Hont Ferenc ösztönzésére – kihallgatást kért Rákosi Mátyástól, megrótta önmagát: „Mi a fene az a gyűlöletes nyugtalanság és csillapíthatatlan karriervágy, ami erre a dög lépésre vitt” (23). Három összefoglaló monográfia megírására készült folyton; jól érezte, hogy ezt várja tőle a szakma itthon és a világban is: egyet a népmeséről, egyet a balladáról és egyet a népdalról. Ha ezeket megírta volna, most nem állíthatnám, hogy a naplója vált fő művévé…

„Húsz év után tavaly decemberben két hétig voltam Finnországban, jártam ott is, ahol húsz év előtt…” Ez megint végképp elveszett, pedig ezekhez a napokhoz is fűződik egy később fölemlegetett szerelmi kaland a német folklorista lánnyal, Ingrid Schelbachhal. De most meg több mint egy év hiányzik: csak 1960. március 20-án tudta folytatni, megint egyetlen napra. Mert ezután bő három év (1960–1963) szünet van a naplóban. Hatévi (!) rektorság után két nap (1963. okt. 1., 9.) megírására futotta. Negyed év elteltével, 1964. január 5-étől tudta ismét rendszeresen folytatni, különösen amikor a Népfront-főtitkárságtól megszabadult, s csak tiszteletbeli posztra, alelnökké választották. De ekkor is a zsúfolt programok miatt elmaradt egy-egy fontos beszámoló. 1964. október 30-tól november 14-ig Moszkvában volt. 21-én néhány epizódra tudott csak visszatérni az egyébként hasznosnak minősített útjára. „Egy jegyzetben aligha meríthetem ki témáit, pedig rendszerint nincs időm egy-egy utazásra még egyszer visszatérni” (300). Csak grúziai és litvániai kiruccanásaikról villantotta föl néhány élményét, az utóbbiban ismét egy szerelmes litván fiatalasszony, a folklorista Bronislava Kerbelyté emlékével (302). 1966-ban – most mindössze háromheti kihagyás után – meg így vallott a naplóírás nehézségeiről: „Régóta nem írtam – sem időm, sem kedvem nem volt. Ez a fordulat nem ismeretlen ezeken az oldalakon” (410). Most közben Göttingában járt. „Jó lenne megírnom az egész utat – nincs erre idő” (411).

2

A naplóírásnak ugyanilyen izgalmas alapkérdése, hogy ki miért ír naplót. Nem csupán lélektani kérdés ez, hanem fontos a leírtak hitelességének megítéléséhez is. Nincs gond, ha az író eleve a nyilvánosságra szánja, amit megörökít: ekkor tudjuk, hogy aligha őszinte, mert a jó oldalát akarja az olvasójával megismertetni; szépít, elhallgat, netán hazudik is.

Más kérdés, ha az emberi lélek megmagyarázhatatlan törvényszerűségének, valamiféle lelki kényszernek hatására, önmaga „kifejezésére” írja naplóját írója. A szélsőséges példa Füst Miláné. Ám tizenhárom és huszonegy éves korom, 1939 és 1947 közt én is naplót vezettem, s most, mielőtt meghalok, meg fogom semmisíteni azt a huszonhét iskolai füzetbe és nyolc vastag, kemény kötésű „könyvbe” írt följegyzéseimet, mert szégyellném, ha ma már érthetetlen, az emberi lélek legmélyebb bugyraiban rejtőző kibeszélési kényszereimben megörökített disznóságaimon az utókor csámcsogna. Nem tudom, Szabó Lőrinc mire gondolt Kis piszkosságok című versének írásakor, de úgy sejtem, ilyesmire, mint amit én a naplómban ostobán megörökítettem. Ámbár a Vers és valóság (1990) naplószerű vallomásaiban ő is leleplezte magát. Textológusként Rónay György tételével értek egyet: „A költő égesse el, amit akar, de utána az utókor ne égessen el semmit.” Ez a naplóíróra fokozottan érvényes.

A politikai rendőrség 1965-ben lefoglalta Bálint Sándor naplóját, s bár a naplót elvben nem lehet izgatás vádjára használni (hacsak írója nem terjesztette), a benne olvasottakat ellene fordították. Éppen én írtam meg Ortutaynak segítségét kérő levelemben, hogy Sándor bátyám naplójában „vannak pro és kontra adatok”. Úgy értettem: a rendszer mellett és ellen szólók. Erre Ortutay – megint ironikusan – saját naplójában így reagált: „Hát általában a naplók teli vannak pro és kontra dolgokkal, ezt magamtól is elképzeltem volna” (361).

Ortutay ugyan, míg élt, elrejtette családja elől naplóját, baráti köre sem tudott arról, hogy ilyet ír, de nem semmisítette meg, tehát hagyta, hogy az utókor előtt lelepleződjék. Fiának, Ortutay Tamás szobrászművésznek óriási tette, hogy miután megtalálta apjának hagyatékában, nem égette el, s noha apjára számos kérdésben kedvezőtlen fényt vet, a „vad szerelmek” megvallásával pedig édesanyjának emlékét is sérti, kezdeményezte a terjedelmes napló kiadását. Nagy szolgálatot tett vele mind a magyar történeti kutatásnak, mind a tudománytörténetnek.

Egy helyt Ortutay ezt írta: „De hát amúgy is csak magamnak írok, megkönynyebbülésül, néha ezeket a sorokat” (107). Lehetne ezt képmutatásnak is vélni, de én elhiszem neki. Ám közvetlenül ezelőtt, mintha közösségi célra szánná naplóját, ezt írta: „Pedig később nem a magam kis vacak ügyei lehetnének fontosak ebben a napló-kásahegyben, hanem mindaz, ami a világ hullámveréséből hozzám elért.” Másutt meg ellenkezőleg, naplójának szűk egyéni hivatását hangoztatta. „Csak világpolitikai események vannak (bőven), s ezekről mit is írnék” (435).

De becsapta önmagát, mert gyakran és érdekesen írt az országos és a világpolitikáról is. Éppen ebben látom naplójának átlagon fölüli, kivételes jelentőségét: egyéni sorsát, a vele történteket remekül fonta össze az ország, a világ eseményeivel, s ezért lesz egyszer történeti forrásmű. Mint valami hírszerző központ, értett ahhoz, hogy „kegyvesztettsége” idején is megkeresse a közéletben változatlanul forgolódó barátait, a Dobi-alapszerv (317), a Dobi-csoport (318) tagjait (az Elnöki Tanács elnökét, Dobi Istvánt; Barcs Sándort, az MTI vezérigazgatóját; Bognár Józsefet, a Világgazdasági Kutatóintézet igazgatóját; Oltványi Imrét, a Nemzeti Bank egykori, ekkor már szeme világát egyre inkább vesztő elnökét), és összeszedje tőlük a párton és az állami vezetésen belüli híreket. Olykor pletykákat, amelyek nagyon is a kort jellemző pletykák voltak, s éppúgy szemléletes adalékai lehetnek a későbbi történetírásnak, mint az igaznak bizonyult titkok.

Ugyanakkor naplóját a maga belső kényszereinek kifejeződéséül fogta föl: „egész napomat elherdáltam, de hogy ezt a néhány sort lekopogtam, máris jobb a kedvem” (297). Másutt is úgy nyilatkozott, hogy csak magának írja följegyzéseit. Átmeneti mellőzöttségét a kedves ifjú tévébemondónőhöz, az ország kedvencéhez, Tamási Eszterhez fűződő és Kádár János fülébe is eljutó szerelmi kalandjával kapcsolta össze: „Hogyan s miért is lettem kegyvesztett, ez is részben Eszter történeteihez tartozik, majd elmondom magamnak, hiszen a naplóíró szenvedélyem mindig akkor lépett elő 1945 után, ha kimaradtam a politikából” (230). Kevéssel utóbb zárójelek közé tette ezt az önironikus megjegyzést: „Igaz, a napló se más, magunk körüli fontoskodás” (239).

3

Azt már az első kötetből is láttuk, hogy környezetének kevés szereplőjéről képes jót mondani. Tudós vetélytársaival, bírálóival szemben végletesen elfogult: Vargyas Lajos vagy Gunda Béla aljas, galád fickó; nekik nem bocsát meg. Korábban Bálint Sándorról, aki pedig pályakezdésekor segítségére volt, csak rosszat írt, de miután ő elnyerte a pesti egyetem néprajzi tanszékét, sőt kultuszminiszter lett, megengedhette magának, hogy 1947-ben ő nevezze ki korábbi riválisát az addig vágyott szegedi tanszékre. (Az ország valamennyi néprajzi tanszékét a szegedi egyetem magántanára nyerte el: Pesten Ortutay Gyula és Tálasi István, Szegeden Bálint Sándor, Debrecenben Gunda Béla. Pécsett csak 1989-ben lett néprajzi tanszék.) Most, hogy már nem látott benne konkurenciát, Ortutay annyira megenyhült Bálint Sándor iránt, hogy izgatási ügyében még el is járt érte. (Ahogy 1957-ben Baróti Dezsőért meg értem is.) „Az utóbbi évek enyhítették iránta érzett neheztelésemet, megint jó szívvel gondoltam rá” (362). Általában, napló nélkül is, eléggé ismeretes volt Ortutaynak egyik (sok ismerője szerint egyetlen) jó tulajdonsága: segítőkészsége.

4

A napló történetiforrás-értéke akkor érvényesül, ha előforduló nevei, eseményei, utalásai az utókor számára érthetők. Nélkülözhetetlenek tehát a szakszerű, pontos magyarázó jegyzetek. Az első kötet kapcsán kénytelen voltam ki- és bemutatni, hogy a kötet szerkesztője, Markó László nem állt hivatása magaslatán, és magyarázatai egyrészt fölöslegesen bőbeszédűek, ráadásul mellébeszélők, másrészt tévesek (Csapnivaló jegyzetek, Élet és Irodalom, 2009. szept. 25.). Hiába figyelmeztettem az Alexandra Kiadót, nem változtatott a bizonyítottan műkedvelő szöveggondozó módszerén. A második kötet ugyanazokban a hibákban leledzik, mint az első. Ahhoz, hogy a közönség használhassa, most sem kerülhető el a figyelem fölhívása a hibákra és a lehető helyesbítésekre.

A 644 lap terjedelmű kötetnek csaknem harmada, kétszáz lap a jegyzet. Ez nem volna baj, ha szükséges, érdemi mondanivalót jelentene. Egy részük fölösleges. Petőfiről, Madáchról, Mozartról, Bartókról nevetséges itt lexikális adatokat adni. De a legtöbb eltékozolt helyet az olyasfajta „magyarázatok” teszik ki, amelyek egyszerűen megismétlik az Ortutay szövegében már olvasott adatokat. Sofőrjéről, Balla Dénesről (476), Tarnai Margitról (494), bizonyos Endrényiről (56~476) ugyanazt mondja, amit a naplóban (52, 102) Ortutay már leírt. Ugyanígy Szűcs Lászlónéról, Baracsi Menyhértnéről és még sok másról, akiről Markó László a nevének kétszeres megismétlése (!) után azt a szenzációs megállapítást teszi: „Ortutay Gyula ismerőse” (pl. 489, 511). Sablonos, fölöslegesen helytékozló, százszámra visszatérő szavajárása: „Gulácsy Györgyről van szó” (449). Mintha a név, egyszer is, nem volna elegendő! De Kunz Richárd ráadásul nem is ismerőse (512), hanem Bognár Józsefé, s csak az ő révén, véletlenül került Ortutayval egy gépkocsiba! (140)

De most is csaknem mindegyik magyarázat másról beszél, mint Bodóné, mikor a bor árát kérdik… Meggyőzésül csak néhány példát mutatok be. Hosszan ismerteti az Irodalmi Újság történetét, ráadásul félrevezetően, mert az 1956. november 2-i számával megszűnt, s az emigrációban született változata élt csak 1989 novemberéig. Más összefüggésben ez nyilván érdekes, itt azonban tökéletesen fölösleges; ami viszont a szöveg magyarázatához nélkülözhetetlen volna, hiányzik. Nem adja meg Molnár Miklós Ortutaytól említett (21) cikkének adatait, címét, megjelenési helyét: Három megjegyzés az irodalmi vitához. (46. sz.) Gerő Ernőnéről is teljes életrajzot kapunk (476), de azt nem tudjuk meg, mit keresett Ortutayval együtt Prágában (54). A RAPP ismertetése is elfogadható a maga nemében, másutt (486), de itt nem erre volnánk kíváncsiak, hanem arra, hogyan hazudott Illés Béla a RAPP-isták elleni intézkedésekről, s hogyan tette őt nevetségessé Kuczka Péter (83). Barabás Jenő életrajza (495) is korrekt, épp csak az maradt ki, ami miatt Ortutayval való kapcsolata különleges volt: amikor Ortutay a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának (a gyakran idézett MMOK-nak) elnöke volt, Barabás Jenő volt a néprajzi előadó. Sulyok Dezső címszava (495–496) ellen sem lehetne kifogást emelni, de itt fölöslegesen terjedelmes, miközben egy szóval sem mondja meg, mi a címe a pamfletjának, amelyben Ortutayt a leghiúbb magyar politikusnak bélyegezte. Sőt: illett volna szó szerint idéznie, és az idézet helyét, lapszámát megadnia. Ez már meghaladta a jegyzetkészítő látóhatárát.

Lutz Röhrich német mesemonográfiáját említi Ortutay (126); a jegyzet megint életrajzát (504) adja, idézett könyvének adatai (címe, megjelenési helye, éve) nélkül. Sartre címszava (525) a Világirodalmi Lexikonba való; innen viszont hiányzik, amiért a naplóba került: híres cikke a magyar szabadságharcról (171). A Four Symposia (1953) valóban Stith Thompson szerkesztette néprajzi-folklorisztikai tanulmánykötet volt (540), de mi arra volnánk kíváncsiak, milyen „ironikus megjegyzéseket” írt benne Erixon Sigurd Gunda Béláról (199). Berda József új verseskötetében Ortutay „le van okádva” (207). A jegyzet (545) tömören, de itt így is terjedelmesen adja Berda lexikális címszavát, de még a szóban forgó vers címét sem idézi, nemhogy magát az eredeti szöveget, amelyet csupán Ortutay tolmácsolásában olvashatunk. Hasonló a Kösztler Artúrról elmondható. Terjedelmes életrajz (551), de utalás sincs a cikkére, amelyre Ortutay hivatkozik (220), pedig ez és hozzáférhetősége érdekelne bennünket. Mint Hevesi Andrásnak a regénye (228), amelyről megint nem találunk egy betűt sem (553). Molnár János (241) életrajzából is hiányzik az 1956-ról írt kandidátusi értekezésének címe (558). Viljo Tervonen (258) hál’ istennek, kilencvenkét évesen, még él (karácsonykor beszéltem vele telefonon), tehát a születési éve és a kötőjel után kissé elsietett a kérdőjel (564). Hiányzik viszont magyar tanulmánykötetének címe (Válogatott írásai a finn–magyar kulturális kapcsolatokról, Bp., 1996).

Gomulka talált elismerő szavakat a megbuktatott Hruscsov munkájára (291). A lelkiismeretes jegyzetíró nem az életrajzáról csevegne (ezt a napló olvasójától a szükségeshez mérten már ismertnek tételezi föl), hanem szó szerint idézné (576). Amint Herder rigai élményét a kis nemzetek belső erejéről (302~580). Vagy Dick Dorson „pimasz, hátba támadó bevezetőjét” (368); hisz ez nagyon fontos lehetett Ortutay számára „az amerikai folklorisztika megalapítójától” (599). De Z. Nagy Ferenc „szemtelen, hazug és ravasz” könyvének (384) adatait sem árulja el nekünk a jegyzetíró (603). Sem itt, sem az 1. kötetben, amelynek jegyzetéhez (740) utasít bennünket.

5

Más természetű hibái, hiányai is vannak a jegyzetanyagnak. Kende Péter például Akadémiánknak nem levelező vagy rendes, hanem külső tagja (448). Bóka Lászlónak Németh László Petőfi Mezőberényben című egyfelvonásosát támadó cikkének (6) szintén hiányzik (448) a lelőhelye (Szabad Nép, 1954. dec. 19.). Németh László „kis drámai jelenetét” a Népművelés című folyóirat közölte. Ezt még a naplóírótól tudjuk (17). A jegyzetírótól nem azt vártuk, hogy közölje velünk az itt teljesen fölösleges tudnivalót, mely szerint e folyóirat utódja a Népművelési Értesítő volt (456), hanem azt, hogy tudassa: a Népművelés 1954. október–novemberi száma közölte. Ha nagyon pontos akart volna lenni, tán még azt, hogy a 113-tól a 127. lapig.

Elkelt volna a bibliografikus hivatkozás az Illyés Gyula Kossuth-drámájával (Fáklyaláng) kapcsolatos vitáról (7~449) is. Itt azonban Markó László egyszeriben szűkszavú lett.

Ortutay „Hont Feriéket” várta látogatóba 1955 újév napján (7). A jegyzet szerint Hont Ferencet és Hont Erzsébetet (449). Csakhogy a feleség halálozási évszámát olvasva ez aligha lehet helyes, mivel ő 1954. április 25-én elhunyt. (Úgy hallottam, férjének hűtlensége miatt öngyilkos lett.) Hacsak a jegyzet kedvéért föl nem támadt halottaiból. Johannes Bolte és George Polivka annyira jelentős a nemzetközi folklorisztikában (452), hogy alapművüket, mesekatalógusukat vétek cím szerint pontosan nem idézni (Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm. 1–3. k. Lipcse, 1913–1918). Benda Kálmánról (452) nemcsak azt kellett volna megmagyarázni, hogy Ortutay miért Marcinak nevezi (barátai ugyanis általában így becézték), hanem „kis” jelzőjét (11) is, nehogy félreérthető legyen (pl. fiát véljék benne). Szó szerint kis termetére utalt. Radnóti Miklósról szólva (12) már itt (453) kellett volna fölsorakoztatni mindazt, amit Ortutay költő barátjáról írt. Később elég lett volna ide visszautalni. Koczkás Sándor valóban nem írt könyvet Radnótiról (453), de 1954 nyarán megjelent – kismonográfiával fölérő – terjedelmes bevezető tanulmányával és jegyzeteivel Radnóti verseinek és műfordításainak addig legteljesebb gyűjteménye. A napló voltaképpen erre utal (13), de erről Markó nem vett tudomást. Ugyanitt lett volna alkalom, hogy Tolnai Gábornak Radnótiról írott emlékezéseit, tanulmányait, könyveit fölsorolja. Ezt is elmulasztotta. Radnótiné szerint a költő halálának tizedik évfordulója alkalmából született emlékező írások közül egyedül Boldizsár Iváné volt „igazi kortársi cikk” (13). Ezt állítólag Markó kereste, de nem találta (454). Ha Kozocsa Sándor 1954. évi bibliográfiájában keresi, a Boldizsár Iván szerkesztette Béke és Szabadság című képes hetilap 47. számában, név nélkül ugyan, meglelte volna.

1955-ben híre kelt, hogy Révai József könyvet készül írni József Attiláról (19). (Engem is megkeresett ekkor: a makói József Attila Múzeum igazgatója voltam, s már néhány közleményem jelent meg a költő életművéről. Levélváltásunkat A szerette Város [1986] című könyvemben tettem közzé.) Markó László ezt írta: „Révai József művéről van szó. Tanulmánya újra megjelent a József Attila címmel kiadott, irodalmi tanulmányait tartalmazó kötetben (1974)” (457). Az, hogy Révai „művéről van szó”, már Ortutay szövegéből világos, tehát ez az egész mondat fölösleges. Utána azt írja, hogy „tanulmánya” „újra megjelent”; de nem mondja, hogy először mikor: mert nem tudja, hogy ez a József Attila-könyv a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Helikon Kiadó képeskönyvsorozatának első darabjaként, ennek bevezető tanulmányaként 1958-ban jelent meg; Szántó Judit összeállításában. A második kiadásra meg elég lett volna a fecsegés helyett így utalnia: = József Attila. 1974. 15–46. (Esztétikai Kiskönyvtár).

Ugyanebben a sorozatban jelent meg Baróti Dezső szerkesztésében a Radnóti-képeskönyv (1959), amelyhez meg Ortutay írt bevezető tanulmányt. Erre, nem pedig a Markótól föltételezett (525) Beszélő házak (1957) című, Hatvany Lajos szerkesztette gyűjteményes kötetre vonatkozik a napló utalása: „Írom-írom Miklósról a cikket az antológia számára” (170).

Szekfű Gyula felesége a jegyzet szerint (461) osztrák zsidó családból származott. Markó László annyit még megtehetett volna, hogy kinyomozza lánynevét és születési meg halálozási adatait. Ilyen műben ez így szokás. Aminthogy Pokorny Hermann vezérezredes sem annyira érdekes, mint „ragyogó tekintetű lánya” (27), aki szintén megérdemelte volna, hogy megörökítsük a nevét, de a jegyzetíró még említésre sem méltatta (462). Bugár Jánosról megtudjuk, hogy „Bugár Jánosné Végh Katalin férje”! (463). Bugár Jánosnéról meg: „Bugár János politikus felesége” (554). Nem is gondolná az ember, hogy egy magyarázó jegyzet ilyen hallatlan fölfedezésekre képes! Nem hiszem, hogy túl nagy kutatás kellett volna, hogy Honti János (478), Boldizsár Iván (515), Bóka László (560) feleségének vagy Ortutay Ilona férjének (490) nevét kiderítse. Aki talán azonos Érlaki Istvánnal, akiről annyit tudunk csak, hogy Ortutay sógora (521). Winkler Gyuláné (1924–1989) tanszéki adminisztrátornak születési és halálozási évét sem lett volna lehetetlen kinyomoznia (501). Utánanéznie: hol volt főispán Szenthe László? (479.) Megkeresnie Radnóti összes versei közt, melyikben írja: „mocskol e kor” (83). (Íme: Kortárs útlevelére.) Kicsit több időbe telnék (én sem értem rá), hogy megkeressük, mit mond a háláról a Pancsatantra (90–91). De a jegyzetírónak nem lett volna szabad sajnálnia az időt, s nem általánosságokat írnia a szanszkrit mesegyűjteményről (490), hanem az Ortutaytól emlegetett szövegrészt idéznie, lelőhelyét megadnia.

Még fontosabb lett volna pontosan idéznie Ortutaynak első közleményét a néprajz szakfolyóiratában, amelyre – 25. évfordulóján – jólesően emlékezett (91). De itt is csak a folyóiratról esik szó, nem a közleményről, a klárafalvi pásztorgyerektől, Makai Dezsőtől gyűjtött népdalszövegeiről (Népdalok. Ethnographia, 1930. 37.).

1955. március 8-án Ortutay Churchill beszédére utalt a hidrogénbombának az emberiséget fenyegető rémképével (35). A jegyzet semmit sem mond erről a beszédről, pedig itt is elkelt volna néhány szemléletes idézet (465). Mellékesen fölvetődik Sennyey Pál neve (38). Megkapjuk terjengős életrajzát, csak éppen azt nem, hogy került a naplóba, mi köze volt Szekfű Gyulához (466). Ugyanitt van szó Szigeti Józsefnek Szekfű elleni cikkéről (38), de a cikkből semmi, még a lelőhelye sem (466). Horváth Imréről megírta, hogy 1957 májusától külügyminiszter (468), de arról már megfeledkezett, hogy meddig: haláláig, 1958. február 3-ig. De a kezdetet sem jól adta meg, mert már 1956. július 30-tól külügyminiszter volt, a forradalom miatti megszakítással (nov. 3–12.).

Beszámol Ortutay Bernáth Aurél és Németh Lajos művészeti nyilatkozatairól is (44). Ezt is csak akkor tudnánk igazán megérteni, ha a jegyzet mindkettejük beszédéből idézne, vagy legalább lelőhelyüket megadná. Ő azonban megelégedett a szokásos életrajzi kivonatokkal, amelyek alig mondanak érdemben valamit a napló értelmezéséhez (469–470). Szintúgy semmit sem tudunk meg arról, mi volt Bognár József feleségének, Kutzián Idának „ügye” (45), csak a sablonos lexikoncikket olvashatjuk (471).

Lehet, hogy Csipka László 1949-ben az OSZK gazdasági igazgatója volt (526), de ezért nem lett volna köze Ortutayhoz. „A jó, emlékező beszélgetés” (170) a MMOK-ban való együttműködésükre (1950–52) vonatkozott, amikor Ortutay az elnöke, Csipka Laci meg gazdasági igazgatója volt. Írtam már előző cikkemben, hogy én is mint karcagi, majd makói múzeumigazgató akkor ismertem meg őt.

Jellemző, hogyan kerüli ki Markó László, hogy írjon arról, amit nem tud. Ortutay a moszkvai nagykövetnek, egykori külügyminiszternek Nyugatra szökött fiát emlegeti (180). A jegyzet erre Boldoczki János teljesen érdektelen, tüzetes életrajzát adja, de a fiáról egy szót sem szól, még a nevét sem közli (529). Ugyanezzel az eljárással kerüli el, hogy Pukánszkyné Kádár Jolán Béla fiáról beszéljen (537); helyette anyjáról, apjáról. Elismerem, nem könnyű a számos hasonló nevű közt eligazodni…

Ortutay említi, hogy rólam, mint Németh Lászlóról Pesten, 1956. „november végén” dicsérő cikket írtak Szegeden: „íme, egy becsületes demokrata, aki az ellenforradalom idején kiállt a szocializmusért…” (196). Életrajzom korrekt (537), de az olvasó tájékoztatására jó lett volna, ha legalább azt megírja, hogy az akkori szegedi napilap, a Délmagyarországot átmenetileg fölváltó Szegedi Néplap december 19-i számában Szeged koszorús költője, Lődi Ferenc A humanizmus és a demokrácia szószólója címmel „dicsőített meg”, egyoldalúan úgy idézve november 4-i cikkemből (Humanizmust, demokráciát!), hogy kompromittáljon. Ez ellen F. Nagy István főszerkesztőhöz írt tiltakozó levelem lett egyik oka, hogy 1957. március 12-én letartóztattak.

Szabolcsi Gábor életrajzát (538) finomítani kell. 1948-ban Szentesről hazakerült Makóra, szintén a szabadművelődési felügyelőségre, de nem vezetőnek (Szentesen sem az volt). 1954–56 közt Szőregen volt művelődésiház-igazgató; ő nevezte el intézményét Tömörkény Istvánról. Máig ez a neve. Másutt adott bibliográfiához hasonlóan róla van életrajzi irodalom; szerénytelenség, hogy főként én írtam róla, de nagyon fontos közeli munkatársának, Kovács Miklósnak emlékezése is a Szeged című folyóiratban.

Ortutay futólag említi a Fortune című amerikai gazdasági hetilapot (201). Természetesen ennek is megkapjuk a fölösleges történetét. Miért fontos nekünk, az Ortutay-napló olvasóinak ez a megállapítás: „A Fortune magazin legnagyobb konkurense a Forbes Magazine” (540)?

Jancsóék említésekor (208) fölösleges a „valószínűleg” határozószó, mert egyértelműen Jancsó Miklós professzorékról „van szó” (546). Szegedi Ernőék meg vannak csillagozva (209), még sincs róluk magyarázat. Már előbb is előfordultak (196). Valószínűnek tartom, hogy a szegedi születésű, Ortutayval majdnem egykorú zongoraművészről, Szegedi Ernőről (1911–1992) „van szó”. A 238. lapon ugyanígy csillagos Sebestyén Ica, de róla sincs magyarázat. A névmutatóban ehhez a laphoz van kapcsolva Sebestyén Nándorné; fölteszem, hogy azonos e kettő. A 273. lapon a magyarázatot ígérő csillag Jovo Kopiši´ neve után áll, de ennek magyarázatával is adósunk a szöveggondozó.

Perbíró József nem intézeti tanár, hanem tanszékvezető egyetemi docens volt 1956-ban (533). Nem október 23-án, hanem 20-án elnökölt a MEFESZ-alapító szegedi diákgyűlésen az Ady téri egyetem auditorium maximumában, a forradalom bölcsőhelyén.

Pesovár Ernő pályája nem 1952-ben kezdődött (534), hanem 1950-ben: mint Makóra küldött múzeumigazgató ő adta a József Attila Múzeum nevét. 1952-ben tőle vettem át a stafétabotot, s a névhez megteremtettem a gyűjteményt is. Ekkor lettem nyelvészből és folkloristából irodalomtörténész (is).

Sík Sándor (1889–1963) Sík Endrének (1891–1978) nem öccse (535), hanem bátyja volt. A de te fabula narratur Horatius-idézetben nem énekről (536), hanem meséről „van szó”. Péntek Jánosné Ortutaynak nem „ismerőse” (536), hanem körösfői adatszolgáltatója volt.

Ha Bácskai Tamásról elmondja a jegyzet, hogy titkosszolgálati ügynök volt (569), miért nem mondja el ugyanezt Szepesi Györgyről (552)?

Weil Emil szülőfaluja nem Dombegyháza, hanem csak Dombegyház (556).

Érdekes volna tudni, mióta zarándokolt a baloldali ellenzék Táncsics sírjához (241), de Markó László nem látta fontosnak, hogy utánajárjon (557).

Nagy Lászlóról (1926–1994), a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat titkáráról is nagyon szűkszavú a magyarázat, csak annyi, amennyi a naplóból magából tudható, tehát fölösleges (558). Nekem szívügyem ő: 1946-ban mint a Szegedi Egyetemi és Főiskolai Ifjúság (SZEFI) elnöke több cikkben és élőszóval emeltem érte szót, hogy érettségi nélkül fölvegyék a szegedi egyetemre. (Később ugyanilyen alapon kerültek egyetemre a Révai-iskolások.) S bár útjaink a politikában elváltak, megelégedéssel láttam pályafutását: nem méltatlanra pazaroltuk támogatásunkat: jogászprofesszor, rektorhelyettes lett Nagy Laciból…

Bődületes két magyarázatot olvashatunk az 558. és 559. lapon. Ortutay annyit írt: „Eötvös Loránd egyeteme” (241). Markó László az elmefogyatékos olvasókra számítva így kezdi magyarázatát: „A bp-i Eötvös Loránd Tudományegyetemről van szó.” Utána előadja Eötvös Loránd életrajzát. A következő lapon ezen is túltesz. Ortutay azt írta: „Fürst Sándor utcája” (247). Miután a 245. lapon Ortutay megadta Tamási Eszter pontos lakáscímét (Fürst Sándor u. 12. II. 2.), teljesen fölösleges, hogy Markó László elmondja nemcsak az utcanévváltozások történetét, de még a névadó Fürst Sándor életrajzát is! Erre már csak azt tudtam példányomba írni: Őrület!

Vészits Ferenc (Móra Ferenc híres unokája, „a Vadember”) nyolc éven át osztálytársam volt a gimnáziumban. Soha nem volt újságíró (570). Mérnöki oklevelet sem szerzett, fölsőfokú tanulmányait nem fejezte be. Ortutay vette szárnyai alá, még a Magyar Rádióban, így hálálva meg nagyapjának támogatását, amikor apjának korai halála után népes családjuk nyomorgott. Ortutay éveken át vasárnapi ebédvendég volt Móráék asztalánál. A többi stimmel.

Domján Edit megérdemelte volna, hogy A bolond lány egyébként szükségtelenül bő adatai közt Markó megemlítse: ő volt a címszereplő (581). Losonczi Pál meg azt, hogy bár Dobi István nem szívelte, éppen ő lett utóda az Elnöki Tanács elnökeként (590). Vészits Endréről (1901–1979) mulasztás elhallgatni, hogy Móra Ferenc veje volt (592).

A Tudományos Minősítő Bizottságról már a 376. lapon szó esik; magyarázatát mégis csak a 383. laphoz fűzve kapjuk.

6

Vannak a jegyzetekben szarvashibák, alapos mellékfogások is. Ilyen, hogy Markó László összetévesztett azonos nevű szereplőket, intézményeket. Például röviden megírta a Művelt Nép című folyóirat (1947–1948), majd képes hetilap (1950–1956) történetét (475). Csak fölöslegesen, mert Ortutay a Művelt Nép Könyvkiadóról írt, amelynek a néven kívül semmi köze sem volt a laphoz! Arról a kiadóról „van szó”, amely 1966-ban megjelentette Ortutay Kis magyar néprajz című könyvének 4. kiadását, s amelyről ennek kapcsán már Markó László is ír (520).

Vezérszavas följegyzés 1957. január 10-ről: „Fábián Feri mulatságos szegedi és debreceni történetei” (174). Nem arról a Fábián Ferencről „van szó”, akit Markó vél, a Népszabadság munkatársáról. Hanem a szegedi Fábián Ferencről (1918–1982), szintén újságíró, többek közt a szegedi kisgazdalap munkatársa, szerkesztője, ’56 szegedi eseményeinek szereplője. Pár hónappal később aligha volt kedve anekdotákat mesélni bárkinek, mert hat évre ítélték! Igaz, azt már én írtam meg, hogy terjedelmes vallomásában, valahol a századik gépelt lapon túl, rosszakat írt Bálint Sándorról és rólam. Ezt vallatóm, Dobosi Imre százados olvasta föl nekem…

A 179. lapon Hegyi Gyula nevét olvassuk. Nem tudom, ki írta rosszul, még Ortutay-e vagy Markó, de nyilvánvalóan Hajdu Gyula (1886–1973) jogászprofesszorról, akkor az Eötvös Loránd Tudományegyetemen a nemzetközi jog tanáráról „volt szó”. Szektás bolsevik volt, Ortutay talán ezért ódzkodott tőle. A sportvezető Hegyi Gyuláról szóló jegyzetet (529) tehát ugyanúgy törölni kell, mint a Fábián Ferencről szólót.

Meg a Komócsin Mihályról szólót is. Komócsin Milu (202) ugyanis nem az idősebb Komócsin Mihály, hanem ma is élő ( 1925), hasonnevű fia, Pol Pot megye mindenható, szigorú, szektás párttitkára. Ő volt a szegedi értelmiség gyűlölője, aki Baróti Dezsőn meg akarta bosszulni ’56-ot: ragaszkodott elítéléséhez, „presztízskérdést csinált belőle”. Rá vonatkozott ez a mondat: „Neki sem fogom elfelejteni ezt az ügyet” (202).

A naplóban több Katona vezetéknevű szerepel. Barátom, Katona Imre (1921–2004) Ortutay tanszéki munkatársa, Katona István (1928–2006) politikus, ekkoriban az Elnöki Tanács titkára. A jegyzetben (548) összekeveredett e kettő: Istvánt is Imreként tárgyalta. Érdekes, a névmutatóban jól elkülönülnek.

Bakonyi Béláról Markó László annyit tud, hogy Ortutay gyermekkori jó barátja (468). Nem jól tudja. Osztálytársak voltak a szegedi piarista gimnáziumban, az alsó négy osztályban (1921–25). Ortutay a negyedik osztályt abbahagyta, mert elbuktatták volna, főként latinból. (Kultuszminiszter korában ellenfelei fejére is olvasták. Különben naplójából is kiderül, hogy a nyelvekkel hadilábon állt. Sokszor nekifohászkodott az angoltanulásnak is, csekély eredménnyel. Sok kellemetlen órát okozott neki, főleg külföldön, de vendégeket fogadva itthon is, hogy igazán nem tudott nyelveket.) A negyediket ismételve lett osztálytársa Bibó István, Reitzer Béla, Vas Tibor. Bakonyi Béla 1928-ban tett érettségi vizsgát, Ortutayék 1929-ben. De barátságuk, a naplóból kitűnően, olyan maradt, mintha mind a nyolc osztályt együtt járták volna. Emlékezetes volt számára gyermekkorában vendégeskedése Bakonyi Béla (1911–2002) apjának, Bakonyi Imrének (1879–1969) szatymazi tanyájában (365), és naplójában is lelkesen számolt be megismételt látogatásáról 1966 Szent István napján (437). (A neszűrjhegyi út elején levő villa, amelyet talán Novák József szegedi városi főügyész építtetett valamikor a 19–20. század fordulóján, azóta német kézre került.)

A szatymazi kirándulást megörökítve Ortutay többek közt ezt írta: „Fügét szedtünk Bélával…” (437). A Bélához fűzött csillag magyarázatához (617) lapozva megdöbbenve látom, hogy miután mindvégig, csaknem egy teljes lapon keresztül Bakonyi Béláról „volt szó”, a jegyzet azt írja: „Béla – Reitzer Béla.” A munkaszolgálatosként a keleti fronton sebesülésében 1942. december 15-én elhunyt Reitzer Béla Szatymazon 1966. augusztus 20-án!

7

Miután a jegyzetek hiányait, hibáit típusonként elősoroltuk, hogy ki-ki példányában helyesbíthesse, még végig kell mennünk a naplón is: mit kellett volna még magyaráznia a jegyzetelőnek, ha szakmájának színvonalán működik.

„A magam könyvtárának pusztulását mégsem szeretném megérni” (11). Voigt Vilmostól tudom, hogy a mintegy 20 ezer kötetből a tudományos műveket, többet, mint felét, a művelődési minisztérium megvette az egyetem folklórtanszéke számára. Érdekelne, mi lett a Ziniel Katival készített (vagy csak tervezett?) 7–9 kötetes magyarnépballada-szövegkiadás sorsa (12).

Rákosi 1955. február 3-án fogadta Ortutayt, és rávette, hogy írjon cikksorozatot a Szabad Népbe. Ortutay négy cikket írt, utóbb már kényszeredetten, az elsőt kifejezetten megbánva, szinte visszavonva. Ez (A „népiesség” kérdéséhez címmel, Múlt a jelen helyett alcímmel) március 20-án jelent meg. Főként a debreceni egyetem magyarprofesszorára, Juhász Gézára zúdította támadását az Alföld márciusi számában Néhány megjegyzés a népi írók „vitájához” címmel megjelent tanulmányának ürügyén. Ortutay barátai (Szekfű Gyula, Oltványi Imre stb.) helytelenítették írását. Ő maga is: „a magam aljas fogalmazása nem ád vigaszt…” „Csak a szégyenemről szóló vallomást akartam idevágni” (37).

A másik három cikket (Eleven vagy múzeumi kultúra. Ápr. 17. – Mátyás király és Kossuth Lajos nyomában. Máj. 22. – A munkásosztály népköltészete. Jún. 20.) vállalta: ezeket fölvette későbbi tanulmánygyűjteményeibe (Írók, népek, századok, 1960 – Halhatatlan népköltészet, 1966); az elsőt soha.

Minderről Markó László tudomást sem vesz. Nem adja meg a megfelelő helyeken a bibliográfiai címleírásokat, nem magyarázza meg Ortutay önvádjának okát.

Többször szó esik a naplóban Ortutaynak Szekfű Gyuláról írott nekrológjáról. Ennek kivételesen megkapjuk lelőhelyét is: a Csillag 1955. augusztusi számában jelent meg. De ennél itt is több kellett volna. Ortutay ugyanis bevallja, hogy cikkének befejezése „egyértelmű hazugság, sajnos, ezt nem tagadhatom” (72). Nyilvánvaló, hogy a jegyzetnek idéznie kellett volna ezt a befejezést. Idézem hát most én. Erre a hazugságra gondolt Ortutay:

„Hite megszilárdul a munkásosztály és a dolgozó parasztság államát építő népi demokráciában. Könyve, a Forradalom után ennek a kibontakozó új magatartásának tanúja, zárómondata új, erős hitének kifejezője: »Hiszem, hogy […] az új társadalmi és gazdasági formák közt néhány ezer vagy tízezer helyett milliónyi igazi magyarok fognak élni, mint hosszú, százados múltunk öntudatos örökösei.« Így engesztelődött meg, ebben a biztos tudatban ez az ellentétektől, vívódásoktól mindegyre megsebzett gazdag élet, utolsó, betegségtől elgyötört éveinek erejét ez adta.”

Példányomban több mint fél évszázada, amikor frissen olvastam, a lapszélen én is piros tollal jelöltem meg ezt a szövegrészt. Nem kétségeimnek jeléül, hanem ellenkezőleg – hitelt adva Ortutay állításának –, Szekfű Gyula damaszkuszi útjának bizonyságát elfogadva, sőt méltányolva.

1955. október 26-án jegyezte föl Ortutay, hogy Veres Péter lemondott az elnökségről (81). A jegyzet elfelejti velünk közölni, hogy az írószövetség elnökségéről! November 11-én a Néprajzi Társaság debreceni kongresszusáról beszél a napló (81); erről sem tudunk meg semmi közelebbit, még arról sem, mi volt benne Ortutay szerepe.

1956. február 10-én a naplóíró arról számol be, hogy egyetemi előadás formájában megírta két könyvét (98). Latolgatni kellene, melyekre gondolt.

A 112. lapon Tildy Zoltánt idézte: „ez a szerencsétlen, agyonzilált, önbizalmát vesztett párt visszanyerné erejét, ha ismét párt lenne, és én is részt vennék a munkájában…” Mivel közvetlenül előtte arról szólt, hogy Nagy Imre is hívta, látogassa meg, bizonytalan, hogy a kisgazdapártra vagy a kommunista pártra (MDP-re) vonatkozik-e. A következő lapon meg éppenséggel azt írta Ortutay: „mennyire szerettem ezt a pártot, mennyire elválaszthatatlannak éreztem életemtől a politikai munkát…” Melyiket?

1956. november 10-i följegyzése: Barcs Sándor híre szerint Hruscsov is Pesten volt (139). Ez nem bizonyult igaznak; csak Szuszlov és Mikojan járt itt. A jegyzetnek erre utalnia kellett volna.

Az 1957. június 14-i naplórészlet szerint ismerkedett a Hazafias Népfront vezetőségével mint leendő főtitkár (150). „Még nincs közöm hozzájuk” – írta. Később sem derül ki a naplóból, mikor lett főtitkár. A jegyzetnek kellett volna erről fölvilágosítani bennünket. Amint a rektorságról is, mivel Ortutay ezt sem írta meg; nyilván valamikor a naplóírás szüneteiben.

Munkatársát, Istvánovits Mártont gyanúba vette, hogy beszervezett ügynök lett (162). Ezt Markó Lászlónak a Történeti Hivatal segítségével meg kellett volna kísérelnie tisztázni: ha igaz, erősítse meg; ha nem, vegyük le a vádlottról a rágalmat. Ismertem őt, Katona Imre szobájában faggattam is grúziai emlékeiről, s ennek alapján valószínűtlennek tartom Ortutay gyanúját.

Kónya Albert kultuszminiszter 1957 áprilisában „példátlanul aljas felfüggesztő levelet” küldött Baróti Dezsőnek (198). A jegyzetnek egyértelművé kellett volna tennie, hogy a szegedi egyetem rektori tisztéből függesztette föl Barótit, hogy utána a politikai rendőrség kisebb föltűnéssel tartóztathassa le.

1957. július 7-én Dobi Istvánnál Ortutay, Barcs, Bognár „firtatták” „Molotovék ügyét” (212). Ez bővebb magyarázatot igényelt volna, hiszen a szovjet bolsevik vezérkar szektás csoportjának lebukását jelentette, Hruscsov átmeneti győzelmét fölöttük. A mai olvasó aligha tud róla, aligha emlékszik már rá.

A 225. lapon idézőjelek közt olvassuk ezt a pár szót: de „ez nem az igazi”. A mai olvasók többségének fogalma sincs már arról, hogy ez a híres orosz komikusnak, Arkagyij Rajkinnak (1911–1987) pesti vendégszereplése alkalmával előadott, a tévéből országosan ismeretessé vált, pompás jelenetéből vált szállóigévé: „Vĺlĺmi vĺn, de nem ĺz igĺzi!” Talán már a „vesék forró kútjain” idézetének (283) forrását, József Attila Ódáját is meg kéne adni. Azt mindenképpen, hogy a Dugonicstól idézett bölcsességnek (Apáink ötték az almát, s a mi fogunk vásik belé) (284) az Ószövetség (Jeremiás 31, 29) a forrása.

A 232. lapon sok szó esik Dobi István készülő könyvéről, de Markó László nem árulja el, melyikről. A 236. lapon meg „a Marosán-féle hülye feljegyzésről”; de erről sem tudjuk, mi lehetett. A 237. lapon Ortutay azt állítja, Kónya Albert kultuszminiszter 1956. október 23-án betiltotta az orosz nyelv oktatását, és elrendelte a kötelező fölvonulást. Ez nyilvánvaló tévedés: csupán fakultatívvá tette az oroszt, és megengedte a fölvonulást; de nem is ő, hanem a pártközpont.

„Annyian sírtak, mint egy Éry-cikkben” (238). Ez mit jelent? Az átlagember régen sem tudta, a maiak végképpen nem tudják már, mi volt „a piros csíkos bizalmas” (244). Meg kellett volna magyarázni: kik kapták, milyen gyakran ezeket a sokszorosított tájékoztató anyagokat, és a kedvezetteknek hogy kellett velük bánni, s így tovább. Még kevésbé tudhatnak a nem néprajzkutatók a Bertalaki Figyelő mibenlétéről (386). Korompay (Krompecher) Bertalan (1908–1995) a méltatlanul mellőzött nyelvész és folklorista tudós a maga sorsáért jórészt Ortutayt tette felelőssé (425). Egyetemen lett volna a helye, és középiskolákban volt kénytelen robotolni. Sérelmeit házi sokszorosítású időszaki kiadványában, a Bertalaki Figyelőben kürtölte szét; ezt szakmabelieknek küldözgette meg.

„Annyi családi szerencsétlenség után…” (256). Ez is bővebb magyarázatot kívánna. Talán Ortutay Tamás szolgálhatott volna velük.

Ortutay oroszországi útja kapcsán említ két, emigrációban kint maradt magyart, bizonyos Natoneket és Geigert (303). Markó nem mond, nem tud róluk semmit. Geiger Béla történészdiplomával külügyi föladatokat látott el, tolmácsolt Sztálinnak meg Molotovnak is, végül a moszkvai irodalmi főiskola műfordítói tanszékének volt munkatársa. Fordított magyar műveket oroszra. A másik valószínűleg Natonek Imre volt; róla az internetről sem tudtam meg többet, csak annyit, hogy 1956 után visszament a Szovjetunióba.

Ugyanezen a lapon (303) olvashatunk Teriről és Giziről. Talán szintén Ortutay Tamás tudott volna róluk többet. Nem vagyok sporttörténész, nem tudom, ki volt a disszidált kajak-kenus olimpikon (304), de Markónak meg kellett volna keresnie.

Idézni kellett volna Kállai Gyula és Erdei Ferenc hivatkozott 1965. karácsonyi cikkeiből, vagy legalább kivonatolni őket, hogy megértsük, miért lehetett rajtuk jót mulatni (317). Ugyanígy Varga Sándor „igen ügyes” cikkéből (322). Meg abból a müncheni lapból (a Látóhatárból?), amely Ortutay bukásáról írt (322–323). Marosán György önéletrajzi köteteinek (364) címe is idekívánkozik (Tüzes kemence, 1968 – Az úton végig kell menni, 1972 – Ember és kenyér, 1979). Ez nem rokon- vagy ellenszenv kérdése; tudományos kötelesség.

Azt írja Ortutay Szirmai Istvánról, hogy mindent a maga néhány kényszerképzetére és „kiélhetetlen kultúrpolitikai (hadd bosszantsam Kodályt) vágyaira” vezet vissza (396). Itt megint magyarázatra szorul: miért bosszantaná Kodályt? A Csillagnak ugyanabban a számában, amelyben Ortutay Szekfű-nekrológja jelent meg (1955. augusztus), látott napvilágot Kodály emlékezetes és akkor nagy visszhangot keltő, mára sajnos feledésbe merült tanulmánya (Szóval: kultúr?), amelyben a németesen megcsonkított latin szavak, így a kultúra ilyen összetételei (kultúrház, kultúrtörténet stb.) ellen emelt szót. (Ezután lettek a művelődési házak!) Erre utalt Ortutay.

Liptai Ervin ( 1927) hadtörténész, akadémiai doktor, a naplóban említett időben (399) a kultuszminisztérium múzeumi főosztályának vezetője. Ennek ismerete híján aligha érthető, amit Ortutay a naplóban róla megírt. Mint ahogy a következő lapon (400) a Ghánával kapcsolatos eseményeket is ismertetni kellett volna. 1966. március 6-án meg Veres Péternek a Népszabadságban megjelent cikkét, mert nélküle nem érthető, hogy kikről és miért „édesdeden” emlékezik meg… Ez nem izgatta Markó Lászlót, mert ebből nem lehetett lexikoncikk kivonatolásával terjedelmes magyarázatot gyártania.

Azt is sajnálatosan mulasztotta el, hogy utaljon Ortutaynak 1966. április 4-én a közép-európai szövetségről kifejtett gondolataira, amelyek az Európai Unió előrevetített körvonalai (413). Ez rendkívül érdekes!

Nyíregyházi támogatójának, Turi Sándornak azonos nevű unokáját Ortutay „falusi Buddenbrook-sarjadéknak” minősíti (432). A Thomas Mann családregényére való utalás nélkül ezt sem érti az olvasó. Még a naplóolvasó sem föltétlenül, pedig tőle, érdeklődéséből következően, átlagon fölüli tájékozottságot várunk.

1966. augusztus 29-én írt arról Ortutay, hogy hozzákezdett a Magvető Kiadó gondozásában megjelenő gyűjteményes kötetének korrigálásához (437). A legtermészetesebb jegyzet ehhez az lett volna, hogy megadjuk címét, megjelenési adatait. Ez is elmaradt. Az 510 lap terjedelmű Halhatatlan népköltészet című kötetről „van szó”. November 2-án már azt jegyezte föl Ortutay, hogy néhány napja megjelent (439). Egyidejűleg jelent meg cseh nyelven (a német, angol, finn kiadás után) a Magyar népmesék is. „Ilyenkor egy kissé megbékélek örökké békétlen magammal.”

8

A 101. lap közepétől kissé lejjebb a sor első szava hibás. Nem már, hanem más a helyes. Valami nem stimmel a 102. lapon sem. A följegyzés dátuma március 18, de a szövegben Ulbricht április 4-i cikkére utal. Alighanem Ortutay tévesztette el a keltezést, valójában április 18-án írta.

Meglepő név: „Bognár Rezgőéknél…” (208). Mindenki joggal hiheti elírásnak, nyomdahibának. Először én is annak véltem, de Csákány Béla, a szegedi egyetem hajdani (1985–1990) rektora – Grasselly Gyulától (1920–1991), a Szegedi Akadémiai Bizottság egykori (1983–1990) elnökétől kapott közlésre hivatkozva – fölvilágosított, hogy baráti körben így becézték Bognár Rezsőt. (Filep Antal szerint vásárhelyi kántor apjának rezegtetett hangjáról.)

Valódi elírás vagy sajtóhiba a 388. lapon az okoskodtam ehelyett: okosodtam. Ennél súlyosabb, mert értelemzavaró nyomdahiba a 419. lapon ez a Dobi Istvánnak Rákosit és Kádárt összevető vallomása: „Rákosi sokkal jobban tisztelte bennem az embert is, az elnököt is, így nem volt énvelem [helyesen: ellenem], mint ezekben az esztendőkben…” Dobiban valósággal sistergett a gyűlölet Kádár ellen. „Kádár is meggyűlölte az öreget…”

Ortutay magas helyett következetesen magost ír (passim). Erre vigyázott is. Amikor a Tömörkény-emlékkönyv (1966) számára épp ennek a naplónak írása idején előszót kértem tőle, meg is kérdezett, nem változtattam-e meg a szokványos alakra. Megnyugtattam, tisztában vagyok a stílus egyediségének jogával és értékével. Ugyanígy sok helyt magánost írt magányos helyett (pl. 186, 193, 263, 384). Ez azonban jelentéstani szempontból más.

Nem hiszem, hogy Ortutay írta rosszul a 231. lapon a szívleli szót, hiszen ő volt annyira jó stiliszta, hogy tudta, itt a szíveli a helyes. Azt sem, hogy a csínyjával helyett csinnyával alakot írt volna (269). Hibás lehet a Pectors név is (286), amelyet Markó magyarázatlanul is hagy, de helyes olvasatát, a Peeterset (288) jól magyarázza.

A proszcéniumpáholy (207) az új Idegen szavak szótára (Osiris, 2007) szerint a színpadhoz legközelebb eső két páholy. Oly ritka szó, hogy érdemes lett volna magyarázni. De a strébolni (209) ebben a szótárban sincs. Ezt mindenképpen meg kellett volna fejteni. Talán „stréberkedni” a jelentése? A badedast (271) sem találom. A stuvi (305, 390) a szövegkörnyezetből következtetve a stewardess becéző változata.

9

Dicséretes, hogy van mutató. Méghozzá nemcsak név-, hanem helynévmutató is. Ámde nem hibátlan. Mindenekelőtt érthetetlenül hiányoznak belőle a hatalmas jegyzetanyag nevei, holott elsősorban ezeket keresi először az olvasó, a kutató, hiszen itt találja az életrajzi adatokat. Ez annál furcsább, mert viszont amikor e kötet jegyzetei az első kötetben már előfordult nevekre hivatkoznak, – a dolog természeténél fogva – szintén éppen az első kötet jegyzetére kénytelenek hivatkozni.

Ugyancsak érthetetlen, miért hiányoznak Ortutay utolsó nagy szerelmeinek, Tamási Eszternek és Tolnai Klárinak (csak névrokona a neves színésznőnek) nevei mind a jegyzetekből, mind a mutatóból. Tamási Eszter a naplóból tudhatóan Mezőtúron született 1938. április 20-án. Agydaganatban hunyt el Budapesten, 1991. december 16-án.

Ortutay „utolsó nagy szerelme”, Tolnai Klári 1942-ben született. Amint fiának, Ortutay Tamásnak az első kötethez írt bevezetőjében olvassuk, Klári, a Malév stewardesse 1971. augusztus 28-án a Koppenhágában lezuhant gépen volt. Erre a második kötetben utalni kellett volna. Magyarázatukkal adósunk a jegyzet; nevük, még rövidített változatban is, hiányzik a mutatóból. Ez utóbbit a könyv használhatósága végett pótolom:

Tamási Eszter 220–234 237 243 245 247 249 253 254 259 267 268 270–275 285 312 354 423

Tolnai Klári 264 275 287 304 324 334 337 339 341 344 347 352 355 359 366 372 378 378 381 390 393 396 408 409 417 424 426–428 430 435 438 440

Olyan gond is van, hogy az azonos nevűek egyetlen név alatt szerepelnek, mint a két Kardos László.

10

Ortutay írógéppel írta naplóját. Ezt nehéz félreolvasni. Markó Lászlónak ez is sikerült. Nunc venio ad fortissimum.

A szegedi születésű Erdey László (1910–1970) kétszeres Kossuth-díjas egyetemi tanár, akadémikus, Ortutaynak ugyanúgy volt osztálytársa a piaristáknál, mint Bakonyi Béla: az első négy osztályban. (Nevét Ortutay hibásan i-vel írta; Markó László elmulasztotta, hogy kilétéről tájékoztassa az olvasót, s egyben kijavítsa a naplóíró íráshibáját. A névmutatóban is hibásan szerepel.) 1957 augusztusában együtt voltak a moszkvai fesztivál záróünnepségén részt vevő magyar küldöttségben, Szabolcsi Bencével és Tolnai Gáborral. Ortutay erről sem tudott részletesen beszámolni, mert hazaérkezése és „szusszanásnyi” vasárnapi pihenő után – mint népfrontfőtitkárnak – már rohannia kellett gyűlésekre, augusztus 20-i ünnepi beszédre Ceglédre stb. Mégis, pár mondatos beszámolójában, fölsorolva említett útitársait, Erdey Lászlóról ennyit írt: „Erdei Laca, aki ma kövér komikus, valamikor gimnazista osztálytársam volt, és kitűnő ember” (214). (A kiemelés tőlem.)

Erdey László akadémikus – kémikus volt. Risum teneatis, amici!

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.