Archívum

Iancu Laura: névtelen nap

Dobás Kata
2010. február

Iancu Laura legújabb verseskötete erősen hagyatkozik a színek megjelenítésének stílusformáló szerepére, noha nem a hagyományosan értett sokszínűség értelmében. A lecsupaszított, megtisztogatott nyelv előtérbe hozása a korábbi versekre is jellemző volt, s úgy tűnik, a névtelen nap darabjai immáron kiegészülnek egy olyan motívumhálóval, amelyben a színek, pontosabban szólva a színnélküliség poétikai szerepet kap.

A redukált nyelvhasználat, az inkább rövidebb, mint hosszabb formák rendkívül sűrítetté teszik Iancu szövegeit, s ezért minden olyan jegynek jelentőséget lehet tulajdonítani, amely a zárt szerkezetből a versbeszéd közös vonásaira, illetve megbicsaklásaira mutat rá. Az eddigi kritika kiemelte Iancu költészetéből a – jobbára katolikusnak tűnő – vallási motívumokat, amelyeket az én értelmezésemben (sem) lehetséges szorosan a (katolikus) teológia és az irodalom metszéspontjaiként tárgyalni jelen kötet esetében, noha a korábbi versek mintha tudatosan ezt az értelmezési keretet hívnák elő. Sokkal gyümölcsözőbbnek bizonyulhat, ha mindezt tágabban, egyfajta Én–Te viszonyrendszerében vizsgáljuk, és a metafizikai „jelenlétre” ennek szükségszerű következményeként tekintünk. Ez az oppozíció, amelyben a Másik soha nem egy rögzített entitás (éppen úgy sejthető mögötte az anya, a szerető, mint az Isten), hanem egy folyton változó változatlan – hiszen mindig a Másik marad –, olyan kikerülhetetlen kérdéssort jelent a lírai énnek, amelyben a végső és egyetlen eligazodás nem lehetséges. Az értelem fogalmi lehetetlensége látványos módon a haláltól való távolságtartással áll kapcsolatban: „rossz álmom takartad éjjelen / jégkocka szív az űrben / a végső ne érje testem” (Mozdulat). Úgy tetszik, a vers-én folytonos rákérdezése a Másikra, és ezzel természetesen saját magára is, tudatosan kerülni, sőt tagadni látszik az egyetlen válasz lehetőségét saját helyzetében. A halál, a megszűnés több szöveghelyen is ennek a megkereshetetlennek az utolsó stá­ciója, de ez az élet – az örök kérdezés – szemszögéből szükségszerűen befoghatatlant kell hogy jelentsen. A folyamatos feszültség, amely szerencsés poé­tikai megvalósításként megengedi „a Másik mint a Halál” értelmezést (s így még inkább hangsúlyozza az oppozí­ciót), az egész köteten végigvonul.

Ez a kétpólusosság persze szintén nem tekinthető rögzítettnek, már csak az időhöz való viszonyulás miatt sem: „az idő végül / – ahogy a létezéshez illik – / az idő végül nem érkezik” (Farsang). S itt megint lehetne párhuzamot vonni a másik felével, ami éppen any­nyira lehet a haza, a halál, mint az anya, a szerető vagy az Isten, és amelyekkel a szövegrész alapján az idő örök el nem érkezésének gondolata párosul. Ki­fejezetten zárt versbeszédnek tekinthető ebben az értelemben Iancu költészete, hiszen amennyire megengedi az egyenlőségjelek kitételét az általa fel­vázolt bináris szembenállásban, éppen annyira be is zárja az értelmezői kört, noha a kör itt leginkább végtelenítettnek tekinthető.

Az eddig elmondottak Iancu verseiben – hol tisztábban, hol homályosabban – már korábban is látszódtak, s a névtelen nap darabjai inkább ennek kikristályosodott formai megvalósításait mutatják. A továbbiakban tehát ennek a beszédmódnak az önreflexív kivételei válnak érdekessé, ahol megbicsaklani látszik a jól felépített és egységes, jóllehet cseppet sem könnyen befogadható megszólalásmód. Ahol tehát felfeslik a szövet/szövegtest, ott a metaforának megfelelően mindig a vér látszik. Tulajdonképpen ennek a vérnek, illetve a piros színnek az időről időre való visz­szatérése lesz a rákérdező kétség jele. Ugyanis a versekben alapvetően a szürke szín legkülönfélébb megjelenési módjai dominálnak, hol konkrétan a szín megnevezésével, hol egy-egy tárgynak a meglétével: „mi már csak árnyékok vagyunk / nincs több éjszakánk / szürke ölelésünkre / Isten néz olykor” (Agónia); „húzd be a sötétítőt anyám / vaságyra csap a villám”; „akár az aranyborjúra hányt ima / a trónust füst takarta” (1978. december 30.). Az utóbbi idézet jó példa lehet arra a jelenségre, amelyben a másik színt (jelen esetben az aranyat), tágabban nézve: a Másikat eltakarja valami olyan jelenség, ami a látványt szürkévé alakítja, s csak az előzetes tapasztalat miatt lehetséges (a borjú) színének tudása. Ez a motívum több ízben felbukkan a szövegekben, s nemcsak az egyértelmű tudást, de a tapasztalatot is erőteljesen megkérdőjelezi.

A piros szín, ha csupán az irodalmi hagyományt tekintjük, meglehetősen terheltnek mondható, de nyilvánvalóan nem lehet elvonatkoztatni, főleg az általam szükségszerű hozadéknak tekintett teológiai, metafizikai és vallási olvasattól sem. Magától értetődő, hogy a felnyíló seb nagyon összetett szimbólum és jel is: a krisztusi kereszthalál és feltámadás, valamint az emberi élet, a születés és egyben halál jegyei ezek. Iancu Laura költészetében mindez akkor válik igazán érdekessé, amikor nem csupán a rámutatás, de a beszéd szintjén viszi végig a metaforikus sort. Erre a legszembetűnőbb példa a Harangok című vers: „hull az eső, az ablak mást nem mutat / vecsernyére harangoznak // görnyednek a szürkülő hajlatú vértanúk / a szuvas padokban a függöny felszakadt // rozsdás az ég”. Az eső, ami csupán az ablakon keresztül érzékelhető, és a szójátékot sem mellőző vértanúk szürkesége a bibliai Jelenések könyve felhasadt függönyének motivikus bevonásával a piros és szürke színű, azaz rozsdás ég felé mutat. Ez az igen látványos versszöveg persze nem függetleníthető a már felvázolt bináris oppozíciótól sem, s mivel Iancu költészetétől nem idegen a saját beszédre való visszautalás, megengedhető az az értelmezés, miszerint már maga a rákérdezés sem fájdalommentes aktus, és így a Másik, a Te megértésére tette kísérletek sem tarthatók problémamentesnek. Úgy tetszik, mintha a soron következő értelem megképzése a Seb felnyílásával járna, s ekképpen minden alkalommal a kér­dezés mikéntjét érintené: „szemem már nem látja a formát, / szemem a mindent látja: köd van. Piros kendő fejeden, de / anyám, vasárnap a világ / éppoly szomorú, mint a karácsonyfa / alá szorult porszemek” (Feltámadás). Vagyis a rákérdezés aktusa sem egyértelmű többé (köd), így pedig az Én és a Másik (piros kendős anya) viszonya is differenciáltabbá válik.

A kötetben az egyetlen, nem éppen szövegszervező eljárásként értékelhető s éppen ezért kérdésessé váló jelenség a szabadvers-szerű formák szerepe. Ez többször kelti az olvasóban a monotonitás érzetét, amivel egy következő kötetnek mindenképpen számolnia kell. Iancu Laura költészete a legutóbbi verses gyűjteményhez képest mindenesetre kiegészülni látszik néhány igen markáns elemmel. A Saját és a Másik viszonyrendszer nem csupán finomabb megvalósításokat mutat, hanem összetettebb szerkezeti megformálást is, és ezenfelül rendkívül látványos azoknak a motívumoknak a bevonása, amelyek megteremtik az általa szintén témává emelt értelmezési sokszínűséget. Mindebből az is következik, hogy a névtelen nap című kötet elolvasása után – sok más mellett – a szürke szín jelentés­hálóját is át kell értékelnünk.

(Kortárs Kiadó, 2009)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.