Archívum

Főhajtás XXXI.

Az öreg gróf
Szigethy Gábor
2010. február

– Arisztokraták? Azok a… azok a… nemesek…

A múlt század hetvenes éveiben történt. Ifjú egyetemi oktatóként így kezdtem egy mondatot: Az arisztokraták… Láttam a velem szemben ülő hallgatók szemében a zavart. Az arisztokraták – ismételtem meg némiképpen elbizonytalanodva, s kérdően néztem az egyik őzikeszemű, csinos leányzóra.

Áhítatos csend borult a szemináriumi szobára.

– Tehát kik azok az arisztokraták? – tettem fel újra a kérdést, komolykodó tanári modort erőltetve magamra.

– Hát a… gazdag nemesek…

– A nagyon gazdag nemesek! – igyekezett valaki okosabb lenni az előtte szólónál.

– Maguk már tanultak politikai gazdaságtant, hallottak valamit a pénzarisztokráciáról, de hát érettségiztek is…

Csak hajzuhatagokat, lehajtott fejeket láttam magam előtt, szemeket nem.

– Magyar szakos egyetemi hallgatók, tényleg nem tudják, kik azok az arisztokraták? Az ötvenes években népnyúzó arisztokratákról tanultam az iskolában, az árvízi hajós Wesselényiről elfelejtették megemlíteni, hogy báró, a legnagyobb magyarról, hogy gróf. De maguk a hetvenes években érettségiztek, csak hallottak valami érdemlegeset a magyar arisztokráciáról…

Egy perc néma csend. A hallgatók bírták jobban a hallgatást.

– Ha a nagyon gazdag nemes kifejezésből elhagyjuk a gazdag szót – próbáltam kikecmeregni a kátyúból –, tekintettel arra, hogy voltak elszegényedett arisztokraták is, akkor a nagyon nemesek kifejezés már találó, ha megfejtik, kik lehettek azok a nagyon nemesek…

– A grófok – kiáltott fel valaki boldogan – meg a bárók!

– És a hercegek!

Senki sem akart lemaradni.

– És a királyok!

– Az beosztás, nem rang – szólalt meg a sarokban egy korábban mindig néma lány.

– Szóval a bárók, a grófok és a hercegek az arisztokraták – foglaltam öszsze közös gondolkodásunk eredményét. És a tanórából hátralévő tíz percben példabeszédekkel szórakoztattam az ifjúságot.

A József Attila Gimnáziumban kezdtem 1956-ban középiskolába járni, kezdtem, mert aztán tantestületi rovóval harmadikban eltávolítottak. (Éreztem, ez jó bevezetés, ilyen mondattal a tanár belophatja magát tanítványai szívébe.) Osztálytársam, Kálmán Laci 1958 nyarán meghívott hozzájuk látogatóba, Érdre. Ott találkoztam az öreg Pallavicini gróffal, aki akkor talán még hatvanéves sem volt, de nekem nagyon-nagyon bácsi. Naphosszat kertjében az őszibarackfáit ápolgatta, és ha leültünk mellé, mesélt.

– 1945-ben – komótosan rágyújtott – minden rokonom Nyugatra menekült, hívtak engem is, de én a barackfáimat nem óhajtottam itthagyni. Minden hónapban küldtek száz dollárt, akkoriban ez nagyon nagy pénz volt, én abból éldegéltem itthon. Hát egy délután beállít hozzám három katonaruhás, rám ripakodnak, hogy csomagoljak, este visznek teherautóval falura, ez vár minden népnyúzó arisztokratára. Reggelre már a pusztán találtam magamat, mondták, itt fogok a birkák mellett dolgozni. Dolgoztam. Szép meleg nyár volt. Eltelt két hónap, hát egy reggel beállít a két katonaruhás, szigorú pofával vallatnak, hogy mi van a száz dollárral, nem érkezett meg a postán. Hellyel kínáltam a tiszt urakat, mondom, írtam a rokonaimnak, hogy én most dolgozom, eltartom magamat, nincs szükségem apanázsra. Másnap visszahoztak Érdre, megint írtam a rokonoknak, újra itthon vagyok, kertészkedem, küldjék a pénzt, szükségem lenne rá. Hála istennek, a kommunistáknak rettenetesen kellett a dollár. Így aztán békében elvoltunk egymással.

Gróf Pallavicini volt az első arisztokrata, akivel életemben találkoztam, akivel beszélgettem, akitől kamaszfejjel tanultam meg, mit jelent az, hogy emberi tartás, s hogy van olyan ember, akiről lepereg a világ mocska.

Festetics Gyuri bácsit 1965-ben ismertem meg, a Színháztudományi Intézetben dolgoztunk mind a ketten. Rosszakarói a háta mögött azt fecsegték, hogy nem a család grófi ágából származik, de ez sem Gyuri bácsit, sem engem nem érdekelt.

Kérlek szépen, ebben az esetben… Ha megszólalt, rendre így kezdte a mondatot. Gyuri bácsinak szólítottam, de ha a hivatalosok közül bosszantani akartam valakit, előttük gróf úrnak tiszteltem.

– Rendes embernek látszol – mondta első találkozásunkkor az öreg gróf, s barátságába fogadott.

Híre ment, hogy bevezetik minden második héten a szabad szombatot. Értekezlet, hivatalos bejelentés, mindenki boldog, szóródnánk széjjel, de az öreg gróf magasra emeli a kezét, szólni akar.

– A javaslattal nem értek egyet. Kérem szépen, ebben az esetben a Színháztudományi Intézet könyvtára minden második szombaton zárva lesz. Ez, kérem, képtelenség. Már Lenin úr hangsúlyozta a tudás fontosságát, a könyvtárt nem lehet szombaton zárva tartani.

Dermedt csend. Gyuri bácsihoz hajolok, suttogok.

– Szabad szombat, Gyuri bácsi, hoszszú hétvége, nem kell dolgozni, szabadság, hagyd a fenébe most a Lenint!

Az öreg grófot régifajta fából faragták, nem hasonlított a szabad szombat bűvöletében élni vágyókhoz.

– Nem, a könyvtárt nem lehet az érdeklődőktől elzárni.

Mindenki pisszeg, mindenki mocorog, nyilvánvalóan megőrült az öreg, nem érti, miről van szó. Röpködnek a megjegyzések. Az öreg gróf újra és újra megismétli álláspontját. Dr. Székely György igazgatóhelyettes zavartan széttárja a karját.

– De hát akkor mi legyen, Gyuri bácsi?

– Kérem szépen, ebben az esetben vállalom minden szombaton az ügyeletet.

Megkönnyebbült sóhaj, mindenki boldog, mehetünk haza.

Kettesben ballagunk a Krisztina-templom felé.

– Mondd, Gyuri bácsi, ezt miért csináltad? Komolyan gondoltad, hogy minden szombaton…? Lenin úr, Lenin elvtárs, azért ez hülyeség…

– Kérlek szépen, ebben az esetben tévedsz. Abszolúte komolyan gondoltam. Mert ebben az esetben a szombat délelőttöket nem kell otthon töltenem az anyósommal. Szervusz, kérlek, elidőzök még egy kicsit a templomban.

A hallgatók nevettek, de halkan. Próbáltam hinni abban, hogy azt is kihallották a történetekből: voltak, vannak arisztokraták, akik soha, semmilyen körülmények között nem adják fel saját értékrendjüket. Tartásuk van, egyenes gerinccel élnek minden helyzetben, ha Lenin elvtárs az úr, ha Lenin úr az elvtárs, ők mindig vállalják önmagukat.

Amit már nem mesélhettem el a tanítványaimnak, jóval később történt, a nyolcvanas évek végén. Telefonon hívott távoli rokonom, parányi segítséget kért. Egy Németországban élő magyar kislány nyaral náluk, s egy napra a Budai Várral ismerkedik. Este hét órára kellene érte menni, hazahozni, ha megtenném stb. Pontban hét órakor csöngettem a várbeli lakás kapujában. A hajdani főúri lakás leválasztott, kopott bútorokkal zsúfolt maradékában élt az öreg testvérpár, két arisztokrata férfi. Terített asztallal vártak.

– Remélem, kedves uram, velünk vacsorázik!

Megviselt, de patyolattiszta damasztabrosz, szalvéta, zöld Apponyi-mintás herendi porcelán lapostányéron mélytányér. Metszett vizespohár, ezüst szalvétakarika, ezüst evőeszköz, ólomkristály vizeskancsó. Spenót, bundás kenyér, csapvíz. Néma ima vacsora előtt, vacsora után. A szellem és az erkölcsi tartás eleganciája. A gazdagsághoz, jóléthez, nyugat-németországi civilizációhoz szokott kislány megilletődötten vacsorázott: átélte a szegénységben a gazdagságot.

Később tudtam meg: a külhonban nevelkedett, tanult két öreg báró harminc évig szenet lapátolt egy tüzelőanyag-telepen.

Gyuri bácsival sok-sok évig nem találkoztam. Aztán a nyolcvanas évek végén hajdani tisztelt, becsült, szeretett történelemtanárom, Vasbányai tanár úr meghívott a József Attila Gimnázium öregdiákjainak 1987. január 12-én tartandó baráti találkozójára.

– Tanár úr, nem is a József Attila Gimnáziumban érettségiztem – szabadkoztam.

– Az nem számít, gyere el – volt a válasz.

Elmentem Anna lányommal, aki akkor „jóskás” diák volt abból a megfontolásomból, hogy jó, ha családunkból valaki mindig boldogítja a nagy hírű tanintézetet.

Baktatunk a Villányi úton, a gimnázium bejárata előtt beleütközünk Gyuri bácsiba. Régi, pattogó hangján üdvözöl.

– Szervusz, kérlek! Örülök, hogy látlak. Ezek szerint te is ciszter diák voltál.

Nem kérdezi. Állítja.

– Gyuri bácsi, akkor már államosították a Szent Imre Gimnáziumot, én két és fél évig a József Attila állami középiskolába jártam.

– Az nem számít, kérlek szépen, ebben az esetben az mindegy, te is ciszter diák voltál. Szervusz, kérlek, fönt találkozunk.

Indulna, észreveszi a lányomat, udvariasan meghajol.

– Kezét csókolom, ebben az esetben örülök, hogy megismertem – és katonás léptekkel halad fölfelé a lépcsőn. Lányom halkan érdeklődik.

– Papa, ki volt ez a figura?

– Gróf Festetics György.

– Papa, ne hülyéskedj!

– Nem hülyéskedem. Ez a szálfatermetű öregúr gróf Festetics György.

– Papa, honnan ismered te ezt a grófot?

– Tudod, amikor huszonévesen a Színháztudományi Intézetben dolgoztam, ha valamit olvasni akartam a könyvtárban, az öreg gróf hozta ki a raktárból, s tette elém az asztalra a könyvet. Ő volt évtizedeken át a könyvtári segédmunkás.

Szótlanul ballagunk fölfelé a díszes lépcsősoron a feszes léptekkel előttünk haladó öreg gróf után.

Néma előjáték a történelmi érettségihez.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.