Archívum

Bertók László: A város neve

2010. február

Terjedelmes és rangos életmű kell ahhoz, hogy egyetlen szerzőtől jelenhessék meg tematikus válogatás (afféle egy személyre szabott antológia gyanánt); márpedig A város neve című kötet semmi kétséget nem hagy afelől: Bertók László gazdag költői oeuvre-jéből lehet is, szükséges is ilyesfajta gyűjteményt kimetszeni.

Bertók szívós munkával, fokról fokra emelkedő minőséggel hozta létre kortárs költészetünk egyik középponti alakulatát. Már korai köteteiben (első önálló könyve a Fák felvonulása volt, 1972-ben) nagy biztonsággal egyeztette össze a legkülönfélébb hatásokat. Akkori verseiben a népies képalkotás és az újholdas formakészlet, a vallomásos beszédmodor és a tárgyias poétika egymást támogató hagyományoknak bizonyultak. Eközben modorosság nélkül volt képes egymásba írni a pátosz és az irónia dikcióját – lírai hangokkal kísérletezve, alaki tradíciókat költve újjá. A rendszerváltás körüli esztendők fölfrissülő társadalmi-művészeti közegében született meg híres szonettsorozata (Három az ötödiken, 1995); később egy keleti versalakzatból, a haikuból teremtett egyedi nagykompozíciót (Háromkák, 2004). 2005-ben gyűjteményes kötet összegezte költői munkásságát (Platón benéz az ablakon. Versek 1954–2004); legutóbb pedig a korrekciós retorikára rátaláló prózaversek elemi esztétikáját üdvözölhettük (Hangyák vonulnak, 2007).

Jelen kiadvány a Pro Pannoniánál 2005-ben megjelent, vallomásos-önéletrajzi prózakötet, a Hazulról haza (Ősök, műhelyek, élet) lírai párdarabjának tekinthető. Mint ott, itt is a somogyi indulás (Bertók Vésén született) és a Pécsett töltött évtizedek adják az írások tematikus alapját. De valóban csak az alapot. A szerzői előszó (Kedves Olvasó!) pontosan fogalmaz: „Az alapkérdés az, hogy ki vagyok én, mi vagyok én, honnan jöttem, mit akarok?” Azaz nem egyszerűen „lokálpatrióta breviáriumként” olvastatja magát a kötet (jóllehet az sem volna hiba): horizontja tágasabb, kérdései egyetemesebbek. Utalnak ugyan versek Pécs földrajzi és építészeti sajátosságaira, a helyi érdekű urbanisztikánál azonban jóval távolabb mutat a kötet egésze (még ha az „ahány város, annyi Pécs” [Talán választott városom, 1994] tapasztalata vonul is végig rajta): az emberi és a természeti valóság megkapó rajzai; egyén és közösség viszonyának fürkésző elemzése; jelen és múlt felelős egymásra olvasása; a kopottas köznapok és az időtlenebb létezés szembesítése. A krakkói s a prágai jelenetezés közép-európai távlatot nyit; Vése és Nagyatád fölemlítése a szűkebb pátria dicséretét célozza; a Csorba Győző-, Takáts Gyula- és Martyn Ferenc-hommage-ok a hely szellemét a vidék szellemi nagyságai előtt tisztelegve idézik meg. Itt kell szóba hoznunk: voltaképpen kétszerzős kiadvánnyal van dolgunk, hiszen a borítóképet s a versanyag mellé rendelt illusztrációkat a pécsi kötődésű Martyn Ferenc (1899–1986) jegyzi. Gyönyörű grafikái jellegzetes pécsi helyszíneket örökítenek meg – látszólag vázlatszerűen, valójában lényegi tartalmakra eszmélő művészi erővel.

A három ciklus (Elmenni kevés, itt maradni sok; Ki simogat láncaival?; A hely színei, ahol él) 1965 és 2006 között született versekből válogat, az időrendet alapvetően megtartva. „Minek jöttél? Senkise hívott!” – szól az első vers fölütése (Első napok a városban, 1965). Az idegenség mint kényszerű identitás azonban csakhamar új tartalmakkal telítődik. Előbb a szemlélődő figyelem mélyül el: „Itt nem váltják meg a világot. / Csak megjöttek, berendezkednek / volt parasztok, volt proletárok” (Innen, 1968); később már az ég lakóival is az otthonosság közérzete létesít bizalmas kapcsolatot: „Mi újság? Kérdezi a költő / a szökőkútra szállt madártól. / Mi újság? Kérdezi a harkály. / Az úr sem kopácsol?” (Tettyei jelentés, 1974). S a könyvet záró sorok, jóllehet kérdőmódban fogalmazódnak, a megszólítást/önmegszólítást átható öntudattól (a városára büszke polgár szemérmes önérzetétől) válnak emlékezetessé: „Érzel-e mindenkit, aki egyszer itt élt? / Hiszed-e, hogy ötezerben is lesz Pécs?” (A város neve, 2001).

Az önvizsgálat gyakran ölti kérdések alakját: „Hát ki vagyok én, mi vagyok? / láncaimmal, tört bulláimmal, / zörgő kígyóbőrömmel, -bűvölőmmel, / hátamon a csöpp lepkeszárnnyal, / amely a térképen hazám” (Nők, prágai nők, 1976). Az önreflexiókban is színre vitt kétely alakzatai Bertóknál nem értékviszonylagosító hajlamra mutatnak vissza: az árnyalatos gondolat, a vigyázatos közelítés velejárói. Vívódó személyiség, önelemző személyesség szólal meg általuk. Ez szavatolja a válaszok sokrétűségét is. Ekképp lehet végül vigasszá, reménységgé, az individuum kiküzdött értékévé a beszéd (a versbeszéd) személyiségmegtartó hatalma: „Elmenni kevés, itt maradni sok, / emberré az tesz, ha megszólalok” (Elmenni kevés, itt maradni sok, 1981); az ontológiai biztonságérzet erősödő vágya: „Megkapaszkodni valamiben, / megfoghatóban, elhihetőben” (Életed árán, 1978); a gyermekkor föl-fölragyogó emlékezete: „Meleg fehér fény, / gyerekkori hó hull az / alagút végén” (Alagút, [9], 2001); a földi rendeken-rendszereken túl sejthető törvényszerűségek: „folyton-folyvást rendet kell rakni maga körül, / hogy a rendkívülinek maradjon helye, még ha / tudja is róla, hogy csinál majd magának” (Fölmegy a padlásra, 2002); az egótól elváló érzékelés misztériuma, a kozmikus viszonylatok finom racionalizálása: „Átélni, / bizonyítani, hogy ha nem csupán a saját életedről, / hanem az életről van szó, akkor képes vagy / felnőni a végtelenhez, akkor a szádba (a testedbe) / akasztott horgon te tartod a mindenséget, / hiába száll veled” (Időben, térben távolodni, 2005).

A történelemről, a politikumról, a kis- és nagyközösségekről valló versbeszéd is ennek köszönhetően kerüli el a képviseleti lírát és a nemzeti programverset olyannyiszor megkísértő közhelyességet. Mert közös ügyekről akkor beszélhet patetikus frázisoktól mentesen költemény, ha a szellemhez hű individuum az alanya: „Ha lett volna már televízió, / mondjuk, mikor a mohácsi csata / elveszett, vajon többet tudna a / magyar nép arról, ami tudható?” (Mondjuk, mikor a mohácsi csata, 1986); „Itt a vége, hogy nevessünk. / Itt a kezdete, hogy sírjunk. / Úgy öleltük meg, hogy eltűnt. / Úgy maradt meg, hogy kibírtuk” (Ott a cirkusz, ahol hagytuk, 1993).

Bertók verseit aprólékos műgond alakítja. Ám szemmel látható mesterségbeli tudás munkál nála az alaktan magasabb szintjein is. A nagyszerkezetek és ciklizált szövegsorozatok változatos esztétikájára gondolunk. Magával ragadó például a családtörténeti távlatok históriai fölfejtése (Dédapám, március, 1979), a szerepjátékos irónia komolysága (Az idegenvezető szövegeiből, 1979–1980), a gyermeknyelvet imitáló lírai beszéd elmélyültsége (Sötétben nem látok aludni [Az óvodások szövegeiből], 1984) vagy a szatirikus disztichonok kritikai éleslátása (Magyar epigrammák, 1984–1985).

A címadó költemény áll a kötet legvégén. A város neve című verset kérdések alkotják: a mű a Pécs szó bizonytalan eredetéből bontja ki a Pécs városával ápolható viszony bonyolultságát. Az etimológiai bizonytalanság, a szófejtő meditáció hézagtalan harmóniában simul össze a Bertók-versek töprengő karakterével (másfelől nézve: a keleti bölcsek kérdéseket sorakoztató nyugalmával, amely Bertók lírájából sugárzik): „Quinque, pet, pec, Pécs… Ötöt? Kemencét? / A város magyar neve… Mit jelent Pécs? / Török, szláv számnév? Kemence? Szikla? / Az összes együtt magyarosítva?” (A város neve) Miközben a névadás (megnevezés és átszellemítés) szakrális költői gesztusát gyakorolja, az esztétikai műveletekbe csempészett etikai kötelezettségről is beszél e vers – s a teljes kötet. Ezt a felelősséget osztja meg velünk, ezt a feladatot testálja a befogadóra: megteremteni és fönntartani a nyelvben – nemcsak a vers szólamaiban, de mindennapi megszólalásainkban is – a várost, az otthont, a hazát.

Tematikus válogatásnak mondtuk, de a pálya alkalmi összefoglalásának is nevezhetnénk a könyvet. Hiszen mindahány pályaszakaszból ízelítőt nyújt, s e kísérletező poézis („A kíváncsiság / bátorság” – Holnapra, 2000) minden lényegi leleményéről számot ad. Izgága jambusokra válaszolnak benne fegyelmezett szabadversek; a hol elégikus, hol magasztos hanghordozáshoz nyelvjátékok öröme társul; a kíméletlen önvizsgálat alanyi versbeszédébe közösségi-közéleti szálak szövődnek. Az egyéni és nemzeti önismeret versei így rendeződnek sűrű szedésű sorba, így alkotnak egészet, így lesznek igazzá.

E finom kiállítású kötet egyszerre köszönti a 2010-ben hetvenötödik születésnapját ünneplő költőt s az Európa Kulturális Fővárosává emelkedő Pécset. Azt a várost, amelynek szellemi arculata bizonyosan fakóbb volna Bertók László tündökletes életműve és biztató jelenléte nélkül.

(Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, 2009)

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.