Archívum

Főhajtás XXVIII.

Csortos Gyula tekintete
Szigethy Gábor
2009. november

Soha senki nem látta nyakkendő nélkül, borotválatlanul, rendetlen ruházatban a Nemzeti Színház örökös tagját, Csortos Gyulát. A színészóriás arról volt híres, hogy mindenkor, mindenhol kifogástalan öltözetben jelent meg. Gyémánt nyakkendőtűiről legendák szóltak. Följegyezték, hogy amikor 1945 májusában a színházi díszítőmunkások által összeeszkábált tolókocsin fellépésre vitette magát az Andrássy úti Színházba, akkor is világosszürke Eden-kalapban, angol szabó angol szövetből szabta finom öltönyben volt, természetesen a hozzá illő elegáns nyakkendővel.

Néhány hónappal korábban, az ostrom idején Budán, Attila úti lakásában – a házban lakó fiatal újságíró, Gyimesi Ferenc a hiteles szemtanú – hetekig nem volt hajlandó borotválkozni, ruhát váltani, s a kíváncsiskodó ifjú embernek így fakadt ki: „Én így tiltakozom! Ezt a helyzetet, az embernek ezt a csúf megaláztatását, ezt az egész háborút én nem ismerem el! Erre nem volt szüksége a civilizált emberiségnek!”

Hetek óta újra és újra farkasszemet nézek Csortos Gyulával. Szomorú jubileum, 1933 – olvasom a képaláírást Escher Károly fényképe alatt.

Nem hiszek a szememnek. Az ötvenéves Csortos Gyula, feje mögött kopott színházi kelléknek látszó babérkoszorú, fáradt szomorúsággal bámul a fotómasinába – nyakkendő nélkül.

Ebben az évben moziban jó kedélyű, öntelt, Velencében ódon kastélyokat vásárolgató amerikai milliomost játszik, és vagyonát vesztett, de kifogástalanul öltözött, tartásos, idősödő magyar arisztokratát. A filmgyárban nem készülhetett a fénykép. Hacsak nem a felvétel szünetében, öltözködés közben, a fotográfus kedvéért.

– Mit érez ötvenévesen, művész úr?

– Egy kis szomorúságot – pózolt szomorú jókedvében a nagy komédiás. Elképzelhető.

Talán a Vígszínházban, Gerhard Hauptmann Naplemente előtt című darabjának jubileumi előadását követően, félig jelmezben, félig civilben, a rögtönzött banketten kapta lencsevégre Escher Károly az abban a pillanatban lelkében még félig Clausen tanácsos, félig már öregedő férfi Csortos Gyulát. Akiben ott lappang még a megszenvedett szerep, a tudomásul vett elmúlás szomorúsága, de már az is eszébe villan: a fenébe, ötvenéves lettem, lehet, hogy egyszer én is meghalok!?

Hetek óta farkasszemet nézek Csortos Gyulával: háromnegyed évszázada titkokat rejtő látvánnyá dermedt pillanat – színészóriásról készült remek fotó. Talán kideríthető, talán nem: mikor és hol készült. Fontos?!

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.