Archívum

Főhajtás XXVII.

1956 emléke: mai fiatalok
2009. október

1989 őszén Svájcban voltam előadó-körúton, városról városra járva próbáltam elmesélni, elmagyarázni ottani magyaroknak, mi történik valójában az átalakulás lázában égő Magyarországon. A szülőföldjüktől évtizedek óta távol élők lelkesen hallgattak, és lelkesen adtak tanácsot: mit is kellene tennünk nekünk, itthoniaknak, hogyan is lehetne a kommunista diktatúrától megszabaduló hazánkban új, demokratikus államrendszert kialakítani, megteremteni. Őszintén hitték: ha kitakarodnak országunkból a szovjet megszállók, nincs más dolgunk, mint néhány év alatt felépíteni tejjel-mézzel folyó szép hazánkban a Kánaánt. Nappal Svájcban éltek, álmaikban a mesebeli Hunniában: az itthoniak mindennapi életéről, az 1956. november 4-e után megszenvedett magyar valóságról fogalmuk sem volt. Emlékeztek 1956-ra, a forradalomra és szabadságharcra, de a megtorlás éveinek lélekveszejtő, gerincroppantó iszonyatát csak távolból ismerték. Őrizték lelkükben a forradalom és a szabadságharc glóriás legendáját, ám mindennapi életükre a megtorlás rettenete sötét árnyékot nem vetett.

Megkopott, átalakult, megszépült emlékeikben a múlt.

Három hétig alapfokú szemináriumot tartottam Svájc nagyvárosaiban.

Politikai pártokat alapítani, demokratikus államrendet teremteni talán egy év is elegendő lesz – hittem, hirdettem akkor. A szocialista tervgazdasággal szétzilált, működésképtelenné nyomorított gazdasági rendszerünk életképessé tételéhez biztosan kell vagy tíz év – állítottam. De ahhoz, hogy elfelejtsük azt az erkölcsi-szellemi rombolást, pusztítást, kommunista agymosást, amelyet átélt, megszenvedett fél évszázadon át az ország és a magyarság, talán száz év is kevés lesz.

A magyar anyanyelvű, kiegyensúlyozott jólétben megcsontosodott svájci polgárok csak néztek rám, tekintetük arról árulkodott: kicsit gyanús vagyok nekik, mintha velük ellentétben én nem hinnék igazán Magyarország feltámadásában.

Eltelt két évtized. Ma újra (szocialistának álcázott) pénz- és hataloméhes kommunisták uralkodnak az országban, s az 1956-os forradalmat és szabadságharcot vérbe fojtó, szovjet tankok segítségével földbe döngölő kommunisták utódai, erkölcstelenségük szellemi örökösei ünneplik nagy hangon, arcukon cinikus mosollyal, mint saját forradalmukat, 1956-ot.

Az elvhű kommunisták elvből hazudnak: minden eszközzel – ha lehet, megtévesztő mosolygással, ha kell, sunyi cinizmussal, ha nincs más megoldás, aljas gátlástalansággal, akasztással, hazaárulással – védik összeharácsolt vagyonukat, törvényszegéssel bitorolt hatalmukat. A Moszkvából vezényelt Kádár János volt hatalmon Magyarországon, amikor 1967-ben a messzire látó Márai Sándor már intő szóval figyelmeztetett: „A kommunizmus megbukott, mindenféle értelemben. De a kommunistáktól nehéz lesz megszabadulni, mert senki nem olyan konok és veszedelmes, mint egy bukott eszme haszonélvezője, aki már nem az Eszmét védi, hanem meztelen életét és a zsákmányt.”

Ezért fontos ma Magyarországon, egy országromboló, hazaáruló, 1956 szellemét elkótyavetyélő, kisajátítva-meggyalázó maffia törvénytelen regnálása idején, hogy a mai, a boldogabb jövőben reménykedő, hinni akaró fiatalok mit tudnak, mit gondolnak, hogyan vélekednek 1956-ról, a forradalomról, a szabadságharcról, arról a néhány, vérben és hősi harcban fogant nagyszerű napról, amikor egy ország, egy nemzet hitt a feltámadásban.

A Múzeum 1956 Emlékére Közhasznú Alapítvány 2007-ben pályázatot hirdetett egyetemista fiatalok számára: 1957 – a megtorlás éve.

Olvasom a díjnyertes pályázatokat: összeszorul a szívem.

Éltem 1957-ben. Emlékszem szomszédunk, a hamvasszőke Szántó Piroska néni fiára, aki 1956. november 5-én délután homokzsákokból épített gépfegyverállást Budán, a Bartók Béla út és a Fadrusz utca sarkán, az italbolt előtt, és éjszaka néhány társával kézifegyverrel, kézigránáttal, benzines palackkal próbálta megállítani a Móricz Zsigmond körtér felé hömpölygő szovjet tankokat – aztán néhány nap múlva örökre eltűnt az életemből: menekült a megtorlás elől. Emlékszem a zalaegerszegi vasútállomás ártatlanul meghurcolt főnökére – 1957 nyarán keresztanyámmal ott szorongtunk a tárgyalóteremben, hallgattuk a zagyva vádbeszédet, s csak a hülye nem látta, hogy pufajkás terroristák utasítják a bírókat, akik – talán rettegve, talán egyetértve – sorozatban gyártják a halálos ítéleteket, nagyidős börtönbüntetéseket, jogtipró végzéseket: a statáriális ítélkezés egyetlen célja a lakosság megfélemlítése volt, tanulják meg örökre, hogy a proletárdiktatúrában egyetlen igazság van: a kizárólagos hatalmat birtoklók igazsága. Emlékszem arra a pillanatra, amikor megértettem a Vígszínház idős öltöztetőasszonyának szemében az évtizedek óta vibráló félelmet – ártatlan férjét, a kommunista színházi rendezőt, Földes Gábort koholt vádak alapján akasztották föl elvtársai 1958 telén.

Fiatalok írásait olvasom a megtorlás évének iszonyú történéseiről: történelmi tanulmányt, interjút, esszét, elbeszélést.

Én emlékezem, ők ismerkednek a múlttal. Én átéltem, ők átélik. Én túléltem, nekik túl kell élni. Én akkor éltem. Ők ma.

Kádár János hazaáruló volt: elárulta, meggyalázta 1956 forradalmát és szabadságharcát.

Napjaink álruhás, saját múltjukat megtagadó, letagadó kommunistái hazaárulók: eladható politikai árucikké silányították 1956 emlékét, szellemét.

Mai fiatalok írásait olvasom a megtorlás évének iszonyú történéseiről. Ébren tartják bennem a reményt: a múlt, a bennük élő múlt feltámadásunk egyetlen záloga. Hiszek a költőnek, Pilinszky Jánosnak: „Múltunk a mi legfőbb reményünk, mivel paradox módon igazában csak az megváltható, ami megváltozhatatlan.”

Ezekkel a mai fiatalokkal – akik munkájuk során átélték a találkozást a múlttal; akik olvasták Kádár János 1957. április 2-án elmondott vérfagyasztó szavait („Meg kell csinálni a népbíróságot, és ahol csak olyan volt horthystákkal találkozunk, akik vették maguknak a bátorságot és disznóságokat csináltak, körmenetben kell bíróság elé állítani, halálra ítélni és kivégezni”); akik találkoztak olyan „túlélőkkel”, akik gyerekek, kamaszok voltak azokban a napokban, de ma is csontjukig hatolóan érzik az 1957-ben s a következő években átélt rettegést; akik beszéltek a halálra ítélt, kegyelmet kapott, tizenhárom évig fegyházban raboskodott, hitében rendíthetetlen Wittner Máriával; akik napokat, heteket töltöttek el korabeli újságok, feljegyzések, naplók elmélyült tanulmányozásával –, ezekkel a mai fiatalokkal a mai kommunisták már soha többé nem tudják elhitetni, hogy a kommunista hatalom lehet becsületes, népboldogító, országépítő eszme és politikai gyakorlat.

Ezek a mai fiatalok a báránybőrbe bújt farkast, az ájtatos szocialistának maszkírozott, gyilkos ösztönű kommunistát megismerték, felismerik.

Ezek a mai fiatalok már életre szólóan megtanulták: hatalmuk megtartása érdekében a kommunisták elvből elvszerűen hazudnak, ezért soha egyetlen szavukat sem szabad elhinni.

S ha ők ezt tudják, mi, a túlsó partra készülődő öregemberek merünk újra hinni Magyarország föltámadásában.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.