Archívum

Új tudás – régi kormányzás

A Gyurcsány-kormány utolsó évének kulturális politikájáról
L. Simon László
2009. július

Látszatkormányzás jellemzi a Hiller István vezette Oktatási és Kulturális Minisztérium tevékenységét. Megkezdett, majd félbehagyott programok, forráselvonás, tűzoltás, álintézkedések, hangzatos bejelentések – ezek a hilleri kultúrpolitika kulcsfogalmai. A Népszabadságban már 2005-ben, Hiller első miniszteri időszakának végén a kultúra látványmenedzserének minősítették az éppen távozó minisztert. Ma már túlzottan dicsérőnek tűnik a lap azon állítása is, hogy „Hiller István legalább annyi megoldatlan ügyet hagy hátra a magyar kultúrában, mint amennyit megoldott”.1 Egy koncepciótlan, a kormányzati elosztórendszerben gyenge érdekérvényesítő képességű, a még mindig jó szakemberbázisnak, a tisztességes köztisztviselői karnak a szellemi potenciálját kihasználni képtelen vezetés vergődését láthattuk az elmúlt egy esztendőben is. Csakhogy még az előző éveknél is gyengébb kiadásban. A botrányok éve után a Gyurcsány-kormány utolsó évének kulturális igazgatását a lagymatag evickélés évének minősíthetnénk. Gyurcsány Ferenc szerint az „ocsmányságban mindig lesz lejjebb”. Úgy látszik, a kormányzásban is ez a tendencia érvényesült.

Húszéves a köztársaság – Mire van pénz a költségvetésben?

A baloldal kommunikációjának – a helyi politikai fórumokon különösen – hangsúlyos eleme, hogy az önkormányzatok jobboldali vezetései felelőtlen gazdálkodásukkal csődbe viszik a településeket és a megyéket. Arról persze diszkréten hallgatnak, hogy a kormányzat még a kötelező feladatok ellátásához szükséges és elégséges forrásokat sem biztosítja, figyelmen kívül hagyva törvényi kötelezettségeit. Bár a kulturális ágazat a rendszerváltozás óta nem volt még olyan rossz helyzetben, mint amilyenbe a Gyurcsány-kormány utolsó évében került, a mindent a válságra kenő kormányzó párt meghatározó kultúrpolitikusai ennek épp az ellenkezőjét vizionálják. Vitányi Iván például a következőket mondta az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottságának 2008. október 28-i ülésén: „A válság természetes dolog; ha azt hisszük, hogy a válság rendkívüli, tévedünk. […] Amióta mint kulturális szolga élem át ezt a dolgot, mindig úgy láttam, hogy minden kormányzat első dolga válság esetében a kultúrától elvenni azt a pénzt is, ami van. Ezt átéltem Rákosi alatt, azt racionalizálásnak hívták, átéltem Kádár alatt, átéltem az elmúlt tizennyolc évben is néhányszor. Egy kivétel volt ebben történelmileg, Klebelsberg Kunó. Egy másik kivétel van pillanatnyilag, a mai. Szinte csodálattal nézem… (Közbeszólás: Ezt nem hasonlítanám össze!) Hát mely pénzügyi kormányzat nem mondja ilyenkor, hogy mi a túrónak annyi színház, mi a túrónak annyi népművelési intézet vagy kultúrház, mi a túrónak annyi kiállítóhelyiség, mi a túrónak annyi fesztivál? Vegyünk el belőle, és kész lesz a dolog. Viszonylag jók a kultúra pozíciói.”2

A hangzatos felszólalások ellenére az az igazság, hogy a 2009-es költségvetés valójában katasztrofális helyzetet teremtett a kulturális igazgatás területén, különösen a vidéki közművelődési intézmények életében. Hiába próbálja a kormányzat az Új tudás program vidéket felemelni szándékozó programpontjait kommunikálni, a megyei és települési közművelődés finanszírozását szolgáló normatíva a hat évvel ezelőtti szintre esett le. Ez reálértéken számolva nem éri el az Orbán-kormány utolsó évében nyújtott normatív támogatás mértékét sem. A megyei és a fővárosi közművelődési és közgyűjteményi intézmények fenntartásához nyújtott normatív támogatás 2002-ben 287, 2003-ban 373 Ft/fő volt, ez csökkent le 2009-re 350 Ft/fő-re.3

Ezekből az összegekből kellene fenntartani a megyei múzeumokat, levéltárakat, könyvtárakat, művelődési központokat, művelődési szakszolgálatokat.

A helyi önkormányzatok törvényben rögzített kötelező kulturális feladatainak ellátásához folyósított összeg is hasonló mértékben csökkent, a normatívák reálértéken való tartása ködbe vesző álommá vált, az önkormányzati vezetők, valamint a területen dolgozó köztisztviselők és közalkalmazottak már a normatíva nominális szinten tartását is kitörő örömmel fogadnák.

A költségvetési törvény tervezetét áttanulmányozók azzal is szembesülhetnek, hogy a válság ellenére a köztársaság 20. születésnapjának megünneplésére jócskán lesz forrás: a közkultúrára, a kulturális vidékfejlesztés támogatására 2009-ben fordítandó 4,1 milliárd forintot a költségvetési törvény szöveges indoklása szerint a múzeumi szakmai programokon és a vidék kulturális megújításán túl a 20 éves a Köztársaság programjaihoz nyújtandó támogatásra is fel fogják használni. Ennek várható mértékéről és módjáról a törvényből többet nem tudunk meg. Vajon helyes-e ez egy mindegyre fogyó költségvetés esetében? A 4,1 milliárdos tétel az előző évi tervhez képest 3,7 milliárddal emelkedett. Ugyanakkor kérdéses, hogy a köztársaság fogalmával rendszeresen operáló Gyurcsány Ferenc tavaszi bukása után lesz-e még erő és politikai szándék az eddig még nem körvonalazott ünnepség megtartására, vagy csak elfolyik valahol ez a pénz is, esetleg a mindjobban táguló költségvetési lyukak egy részének a betömésére fogják-e felhasználni.

Az ágazatban már 2005-től, a maradványképzési kötelezettség miatt szembetűnő eltérés mutatkozott az elfogadott költségvetés számai és a tényleges folyamatok között.4 A második Gyurcsány-kormány az őszödi beszéd utáni költségvetésben már csökkentette a szakterület forrásait, s ha ehhez hozzávesszük a növekvő inflációt, valamint a később kialakult és rosszul kezelt válság hatásait, a kulturális intézmények jelentős részét fenntartó önkormányzatok forrásmegvonásait és saját bevételeik csökkenését, akkor érthető, hogy mitől romlott 2009-re olyan drasztikus mértékben az intézmények és szervezetek pénzügyi helyzete.

Már 2008-ban hozzá kellett volna nyúlni a tárca költségvetéséhez, egyes területeken átstrukturálásra, másutt forrásnövelésre lett volna szükség, de a magas infláció ellenére is változatlan maradt a támogatások összege. Ez reálértéken további csökkenést jelentett. Ennek hatására a kulturális beruházások szinte teljesen leálltak, aminek nemcsak szakmai következményei vannak, hanem gazdaságiak is, gondoljunk csak a nagyberuházások gazdaságélénkítő szerepére.

A színházak támogatása is csökkent, ugyanakkor – néhány kivételtől eltekintve – sem az állam, sem a fenntartó önkormányzatok nem törekednek a színházi rendszerben meglevő jelentős források célszerűbb felhasználására, a rendszer hatékonyságát növelő átalakításra. 2009-re valamennyi színházi területen forráscsökkenést érhettünk meg: nominálisan is kevesebb lett a kőszínházak és a bábszínházak működési támogatása, valamint a területre fordított központi pályázati forrás.

A 2009-es kulturális költségvetésnek azonban az a legnagyobb hibája, hogy folytatódik a tendencia, hogy sorokat vonnak össze, azaz egyre átláthatatlanabb, ellenőrizhetetlenebb a közpénzek felhasználása. Így viszont lehetetlen a hosszú távú stratégiai kormányzás megvalósítása. A már említett Új tudás – műveltség mindenkinek című, összesen ötoldalas programra 13 611 millió forintot különítettek el a 2009-es költségvetésben. Miközben szembetűnő, hogy éppen ennek a programnak az esetében látható a tavalyi és a bázisévhez képest is forrásnövekedés, a várható felhasználásáról csak keveset tudunk meg. A sorok összevonása vagy túl tág fogalommal való megnevezése és a szöveges indoklás általánossága miatt igen nagy a mozgástere a közpénzeket elosztó döntéshozóknak.

Az Új tudás program esetében egy másik jól bevált trükköt is alkalmaznak: a látványos és kommunikálni szándékozott forrásnövekedés mögött olyan tételek is szerepelnek, amelyek eredetileg nem itt voltak, és az adott feladatokat egyébként is végre kell hajtani. Tehát nem forrásbővülésről, nem is új források, célok, feladatok megnevezéséről, hanem a kabát átszabásáról van szó. Például a költségvetés szöveges indoklásából derül ki, hogy a múzeumi rekonstrukció ugyan a tavalyi 52,4 millió forintos előirányzatról 2009-ben 949 millióra nő, de emögött is az Új tudás program áll. Az örökségvédelmi fejlesztések 500 milliós növekedését, azaz 943 millióra való növelését is innen finanszírozzák, miként a nem állami intézmények felújítására fordítandó 2730,9 milliót is. Persze ezzel korántsem lehet ellensúlyozni a másik oldalon megfigyelhető forráskivonást, gondoljunk csak a normatíva csökkenésére. A normatívát különben is mindenkinek meg kell adni, míg a felújítási támogatásokat el lehet juttatni célzatosan, a szövetséges politikusok által vezetett önkormányzatokhoz (talán nem véletlen, hogy a részleteket egyébként kínosan kerülő indoklás mégis megnevezi a Karsai József szocialista képviselő által vezetett battonyai Művelődési Ház épületének megvásárlásához nyújtott támogatás ez évi ütemét).

Pécs – folytatódó botrány

„Mostantól kevesebbet kell beszélni s többet tenni Pécsért” – mondta Hiller István 2008 februárjában, amikor Tóth Bertalannal, Pécs Megyei Jogú Város alpolgármesterével közös sajtótájékoztatóján bemutatta a 2010-es Európa Kulturális Fővárosa (EKF) rendezvény Művészeti Tanácsát.5 A nagy nevekből álló grémium ugyan megvan (tagjai: Horváth Zsolt, a Pannon Filharmonikusok igazgatója, Lauter Éva, a Balassi Intézet főigazgatója, Koncz Erika, a Magyar Iparművészeti Múzeum főigazgató-helyettese, Pál Zoltán Munkácsy-díjas szobrászművész, Giorgio Pressburger író, rendező, Vincze János rendező, a Pécsi Harmadik Színház igazgatója), az azóta eltelt időben viszont, úgy látszik, továbbra is csak beszélnek a tettek helyett.

Pécs 2006. október 19-én nyerte el az Európa Kulturális Fővárosa címet 2010-re. Már az előkészítési szakaszban, de a cím elnyerése óta különösen sok botrány kapcsolódik (vezetők lemondásától a beruházások csúszásán át az autópálya alagútépítéséig) a nevezetes projekthez, amely ugyan alkalmas lenne az országimázs javítására, de jelen állapotában csak nemzetközi szintű lejáratásunk prognosztizálható.

2008. október 9-én újabb fejezettel bővült a pécsi szappanopera: a városi közgyűlés döntött a főigazgató menesztéséről. Tasnádi Péter polgármester elmondta, hogy „a Mészáros András által vezetett Menedzsment Központ nem tudott hathatós lépéseket tenni annak érdekében, hogy az EKF kitörhessen a negatív kommunikációs környezetből, a program társadalmasítása pedig jelentősen elmaradt az elvárttól. Szólt arról is, hogy Mészáros a kultúra területén meghatározó személyiségekkel kifejezetten rossz viszonyba került.”6 A központ ügyvezetőjének ifj. Ruzsa Csabát választották meg. Mészáros lemondása nem volt egyedi jelenség, az EKF magasabb rangú vezetői közül előtte már hatan mondtak le: Takács József stratégiai főtanácsadó, Tarróssy István, a Pécs 2010 Menedzsment Központ igazgatója, Kiss Tibor főigazgató, Freivogel Gábor építészeti igazgató, Méhes Márton művészeti igazgató és Czakó Zsolt, az EKF arculatáért felelős személy.

A helyzetet tovább bonyolította Tasnádi Péter polgármester halála, hosszú időre első számú vezető nélkül maradt a város.

Pécs nem mondhat magáénak igazi, nagy rendezvények céljára megfelelő kulturális tereket, a 2005. októberben elfogadott EKF-pályázatban is központi szerepet kapott ezeknek a pótlása. A 7,9 milliárd forint tervezett összköltségű öt legfontosabb kulcsprojekt a következő volt: Koncert- és Konferenciaközpont, Zsolnay Kulturális Negyed, Nagy Kiállítótér, Tudásközpont, Közterek és parkok. Szinte valamennyi projekt csúszik, valószínűleg egy nagyberuházást sem tudnak a fesztivál kezdetéig befejezni. A szakmai-művészeti program sincs még készen, pedig egy ilyen nagyságú fesztiválnak kevesebb mint egy évvel a nyitás előtt már a közönségszervezéssel kellene foglalkoznia.

Hiller István a 2009. április 4-én, a Bajnai-kormány beiktatása előtti miniszteri meghallgatáson kitért a pécsi helyzetre is, de csak általánosságokat mondott: „Értelemszerűen a Pécs városával folytatott tárgyalások ha nem is szünetelnek, de most egy sajátos állapotban vannak, hiszen a városnak nincsen polgármestere. […] a 2010-es programok előkészítése a minisztérium részéről úgy financiális téren, mint a szerződések tekintetében ugyanabban az ütemben halad, mint a 2009-eseké tavaly ilyenkor; ott ilyen jellegű problémákat nem látunk.” Ugyanekkor az MSZP-s Bókay Endre a felelősséget elhárítva azt is kifejtette, hogy a beruházásokat nem is lehet megvalósítani: „nem Pécs nem tudja megcsinálni, hanem ennyi idő alatt nem lehet megcsinálni. Meg lehet építeni egy szociális bérlakásrendszert, de egy koncert- és konferenciaközpontot nem lehet.”7 Ezt vajon a pályázat áterőltetésekor nem tudták?

Módosuló filmtámogatás – eladó filmstúdiók

Az országgyűlés 2003 decemberében fogadta el a filmtörvény néven ismertté vált jogszabályt (a mozgóképről szóló 2004. évi II. törvény). A mozgóképkultúra és a mozgóképipar támogatásának rendszerét szabályozó, a nemzeti filmvagyon védelméről is rendelkező, konszenzussal elfogadott törvény 2004. április 1-jén lépett hatályba. A törvényt 2006-ban módosították, s bár részben az uniós szabályokkal is összehangolták, már akkor jelezte az Európai Bizottság, hogy a filmtámogatási program újabb vizsgálatára számíthatunk. 2007 végén a magyar filmtámogatási program lejárt, ezért a szaktárca kérte a támogatási program meghosszabbítását a 2008. június és 2013. december 31-e közötti időszakra. Ám mindezt késve tette, ezért Magyarország több tízmilliárdos bevételtől esett el. Különösen nagy kár érte a nemrég felépült, illetve még épülő filmgyártó bázisokat (Etyek stb.), amelyeknek vezetőit a minisztérium azzal hitegette, hogy változatlan formában fogja őket finanszírozni. Ugyanakkor – hogy a magyar támogatási rendszer megfeleljen az uniós szabályoknak – újra módosítani kellett a jogszabályt; ez 2008. június elején történt meg: az Országgyűlés 212 igen szavazattal, 155 tartózkodás mellett fogadta el a filmtörvény módosítását. A módosítás lényege, hogy a jövőben az uniós szabályoknak megfelelően csak meghatározott kulturális tartalmú filmek juthatnak támogatáshoz. A rendelkezés pontrendszer alapján határozza meg a filmek állami támogathatósága szempontjából releváns, minden filmes műfaj kulturális tartalmára vonatkozó kritériumokat. A jogalkotó rendelkezett a közvetlen és közvetett támogatás mértékéről is, ami csak a film gyártási költségének feléig adható, ha pedig koprodukciós alkotásról van szó, akkor maximum a magyar hozzájárulás 50 százaléka ítélhető oda. Kivételt képeznek az alacsony költségvetésű filmek, ahol 90 százalékos támogatás is nyújtható (ha a gyártási költség a magyar filmeknél 237 millió, koprodukcióknál 467 millió forint alatt marad – korábban egységesen 500 millió forint volt a határ). Az úgynevezett „nehéz filmek”, amelyeknek várhatóan nem térül meg a gyártási költsége, szintén 90 százalékos támogatást kaphatnak, sőt a dotáció elérheti a teljes gyártási költséget is, ha a film a kulturális sokszínűséget szolgálja. Az EU elvárása az a fontos újdonság, hogy a nemzeti támogatások legalább 20 százalékát más tagállamok részére is meg kell nyitni.

A szükségszerű módosítás és a törvény egésze azonban továbbra sem képes kezelni alapvető, részben művészi és nem szakpolitikai problémákat. Például azt, hogy egy viszonylag rövid, átmeneti nézőszám-növekedés után, az évtized közepétől ismét csökkent a hazai filmekre beülő mozilátogatók száma. Továbbra sincs erős magyar tévéfilmgyártás, a naponta átlagosan két órát filmnézéssel eltöltő magyar emberek alig látnak magyar filmeket. A kereskedelmi televíziók műsorszerkesztési politikáját azonban a médiatörvény és a filmtörvény összehangolt módosításával lehetne csak jó irányba befolyásolni. Már az is sok vitát generál, hogy a jelenlegi földi sugárzású kereskedelmi csatornák mit is tekintenek közszolgálati műsornak, de az szintén sok kérdés vet fel, hogy az ORTT miért engedi meg, hogy ezek a csatornák a korábbinál kevesebb közszolgálati műsort sugározzanak, és miért csökkentették a büntetések mértékét. Ezeknek és még egy sor másik filmes problémának a megoldása egy hatékony, értékközpontú kulturális igazgatásra vár.8

Filmes területen az elmúlt évben a legnagyobb vihart a hazai filmstúdiók privatizációs pályázata kavarta. A Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. novemberben nyilvános, kétfordulós pályázatot hirdetett a Budapest Filmstúdió Kft., a Hunnia Filmstúdió Kft. és az Objektív Filmstúdió Kft. százszázalékos üzletrészének értékesítésére. Így akarták a három filmstúdió működésének folyamatosságát garantálni. A pénzügyi megbízhatóság és teljesítőképesség vizsgálata mellett a várt szakmai pályázóknak a filmszakmai múltját, a magyar filmgyártásban szerzett szakmai tapasztalatait, jelenlegi filmszakmai tevékenységüket is értékelték volna. Halász János a Parlamentben a pályázatok visszavonását követelte, és a Magyar Producerek Szövetsége is tiltakozott a pályázati feltételek miatt, mert szerintük indokolatlanul nagy előnyben részesítik a filmstúdiók jelenlegi vezetőit és alkotóit. Az elvárt minimálár az Objektív és a Hunnia esetében 11-11 millió, a Budapest Filmstúdiónál pedig 30 millió forint volt. Halász János törvényjavaslatot is benyújtott „a nemzeti filmvagyon privatizációjának megakadályozására”, amely a filmtörvényt és az állami vagyonról szóló jogszabályt módosítaná ennek érdekében.

Az MNV Zrt. 2008. december 15-én visszavonta a filmstúdiók értékesítésére kiírt pályázatot, állítólag a filmszakmai szervezettől érkeztek észrevételek, különösen Kálomista Gábor, a Magyar Producerek Szövetsége elnökének november 26-án kelt levele miatt.

Sajtóhírek szerint a Nemzeti Vagyonkezelő a visszavont pályázatok ellenére sem tett le a filmstúdiók magánosításának szándékáról, ám januárban szakmai konszenzus született a három állami filmstúdió privatizációjának ügyében. A szakma kívánságára a stúdiók végelszámolással, jogutód nélkül szűnnek meg. Ezt a filmszakmai javaslatot továbbították a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.-nek, a döntés az ő kezükben van.

Előadó-művészet – színházügy

Hiller Istvánék nem ígérték meg az előadó-művészeti terület törvényi szabályozását, ámde a filmtörvény megalkotása után mindenki tisztában volt azzal, hogy a fél évszázada szinte változatlan színházi struktúrához hozzá kell nyúlni. A szakma is üdvözölte, hogy „a kormányzat felismerte egy átfogó ágazati törvény megalkotásának szükségességét”.9 Hiller miniszterségének egyetlen számottevő eredménye ennek a jogszabálynak az elfogadása lehetett volna, bizonyítandó, hogy mégsem látszatkormányzás folyik, legalább egy területen előrelépnek, átfogó, új szabályozást alkotva. Éppen ezért presztízskérdéssé vált az ügy, ugyanakkor a hosszú előkészítés után alig maradt idő az érdemi szakmai vitára. Ez azonban elsietett, a szakma különböző csoportjai által egyaránt bírált döntéshez vezetett. Az Országgyűlés 2008. november 6-i ülésén az előadó-művészeti törvény vitájában elhangzott vezérszónoklatában Halász János fideszes képviselő is kiemelte Marton László, Mácsai Pál, Pintér Béla és Zsámbéki Gábor később visszavont nyílt levelét, amely szerint „a tervezet sem preambulumában, sem szellemében nem jó, ezért nem teremt olyan színházi közeget, amely megfelelően reagálhatna a jelen és a jövő hatásaira. Úgy látták, hogy a legfontosabb problémákra nem ad megfelelő választ, hosszan sorolják ezeket: a különböző típusú színházak szétválasztása, működési és finanszírozási differenciálás, a színházi képzés anomáliái, az új hivatalok és testületek felállítása felesleges, írják, a munkajogi szabályok szerintük azonnali működési zavarokat eredményeznek.”10 A törvény tervezetét kritizálók leggyakrabban a szegényes elvi alapokat, az előadó-művészeteken belül a különböző típusú színházak szétválasztását, a kollektív szerződéseket felváltó munkajogi szabályokat, a nézőszám alapú finanszírozási kategóriákat, valamint a felállítandó Előadó-művészeti Tanácsot, illetve Irodát emelték ki. Az említett négy szakember szerint ez utóbbi „több kiadást és bürokráciát biztosan okoz, megnyugtató megoldást aligha”.

A törvény tervezete ellen leginkább a vidéki színigazgatók, illetve a vidéki teátrumokat fenntartó önkormányzatok (javarészt megyei jogú városok) vezetői szólaltak fel. 2008. szeptember 25-én a vidéki kőszínházak igazgatóit tömörítő Magyar Teátrumi Társaság is nyílt levelet írt Hiller Istvánnak.11 Ők is kiemelték, hogy értelmetlen olyan Előadó-művészeti Tanácsot létrehozni, „melynek sem döntési hatásköre, sem szakmai legitimációja nincs. A testület létrejötte csupán a szakmaiság hamis illúzióját keltené, anélkül, hogy a leglényegesebb színházművészeti kérdésekre a valódi bizalommal övezett színházi szakemberek érdemi befolyást gyakorolhatnának. Az Előadó-művészeti Tanács léte, a törvénytervezetben olvasható formájában, a művészeti élet szabadságának alkotmányos elvét sértené.” Bujtor Istvánék szerint nincs garancia arra, hogy „a színházak jelenlegi forrásai átmenetileg, valamint hosszú távon a jelenlegi helyzethez képest nem csökkennek”.

Miközben heves vitát váltott ki a vidéki színházakat hátrányosan érintő, nézőszám alapú finanszírozási kategóriarendszer, sajátos pénzügyi ígéretek is belekeveredtek a szakmai vitába. A miniszter a jogszabálytervezetet bírálókkal állítólag azt közölte, hogy majd a szakmai szervezetek többségének támogatása esetén folyósítják a már korábban megítélt négymilliárdos többletforrást. Bár a nagy múltú Magyar Színházi Társaság – a konfliktust tompítva – a jogszabály elfogadásának általában vett fontosságát hangsúlyozta, a beígért támogatások szép lassan felolvadtak a válságkommunikáció olvasztótégelyében. A harmadik költségvetési tervezetben, valamint a Pénzügyminisztérium módosító indítványában az eredeti tervhez képest 13 870,1 millió forintnyi támogatás szerepel (ez 562 millióval kevesebb a költségvetési terv első változatához képest). A színházak normatív támogatását átlagosan 5 százalékkal csökkentették.

A Magyar Teátrumi Társaság megalakulásakor is komoly vitát váltott ki a Nemzeti Kulturális Alap támogatási gyakorlata. Vidnyánszky Attila szerint 2008-ban a Kulturális Alap pályázati pénzeinek 67 százalékát fővárosi színházaknak ítélték oda.12 Harsányi László NKA-elnök konkrét számokkal utasította vissza a debreceni direktor vádjait, szerinte nemcsak a színházi, hanem a kiemelt programok szakkollégiuma is oszt pénzt a színházaknak: „Együttesen tavaly 54:43 százalék volt az arány a vidék javára. Az összesen 416 milliós NKA-támogatásból a határon túli műhelyek 14 százalékban részesedtek.”13 Ez azonban csupán játék a számokkal, hiszen nehéz eldönteni, hogy a statisztikában hol szerepeltessék a határon túli magyar színházak Budapesten megrendezett fesztiválját (2008-as támogatása 3,2 millió forint volt) vagy a Pécsen tartott, de egy sor fővárosi társulatot felvonultató színházi fesztivált (a Poszt 2008-ban 75 millió forintot kapott). Mezei Kristóf is kiemeli a Nézőpont Intézet elemzésében, hogy ez „az utóbbi tétel a kuratórium színházi előadások támogatására szétosztott 271 millió forintjának a 27 százaléka, s az NKA minősítése megtévesztő módon billenti nem fővárosi irányba a támogatások mérlegét”.14 Ha az NKA-pénzből származó miniszteri keret támogatásait is figyelembe vesszük, akkor tovább árnyalódik a kép, hiszen a miniszter döntéseinek majdnem 100 százalékában a kormánypárti többségű önkormányzatok által fenntartott intézményeket preferálta. Elég csak megnézni a miniszteri keretből létrehozott ideiglenes kollégium 2008. májusi döntését a Katona József produkciós pályázatról (bár itt szerencsére határon túli magyar színházak is jócskán kaptak támogatást).15

Ilyen előzmények után végül 2008 decemberében elfogadták az előadó-művészeti törvényt, amelyről a szaktárca hivatalos tájékoztatóban adott hírt 2008. december 8-án.16 Ennek a jogszabálynak a megszavazásánál már nem sikerült a filmtörvényhez hasonló konszenzust megteremteni: 221 igen szavazattal 155 ellenében, tartózkodás nélkül fogadták el. A tárca összefoglalója szerint a jogszabály „szabályozza a színházak, zenekarok, balett- és táncegyüttesek költségvetési támogatását, valamint tartalmazza a színészekre, zenészekre és táncosokra vonatkozó speciális munkajogi szabályokat”. A törvény 2009. március 1-jén lépett hatályba, a benne meghatározott támogatás először 2010-ben vehető igénybe. A törvény értelmében létrejött az Előadó-művészeti Tanács, amely a miniszter javaslattevő, véleményező és döntés-előkészítő feladatot ellátó testülete. Március 2-án bejelentették, hogy az Előadó-művészeti Iroda is megkezdte működését: a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal keretében működik, azon belül a Filmirodával közös szervezeti egységet alkot Film- és Előadó-művészeti Iroda néven. Az iroda az állami támogatást igénylő előadó-művészeti szervezetekről vezet hatósági nyilvántartást (2010-től csak a nyilvántartásba vett szervezetek – színházak, balett- és táncegyüttesek, zenekarok és énekkarok – kaphatnak központi támogatást).17

Szerzői jog – elhalasztott PLR

2008. december 15-én fogadták el az új szerzői jogi törvényt, amely tartalmazza a közkönyvtári kölcsönzési jogdíj (Public Lending Right – PLR) bevezetésére vonatkozó szabályozást. A jogdíjat azonban a parlament döntésének értelmében csak 2012-ben fizetik ki majd először, a 2011-es kölcsönzési adatok alapján, bár korábban 2010-es kifizetéssel tervezték az unió kívánalmainak eleget tevő jogszabályt meghozni. A PLR kezelésére alapított Magyar Irodalmi Szerzői Jogvédő és Jogkezelő Egyesület (MISZJE)18 hiába lobbizott az eredeti határidő törvénybe iktatásáért, a törvénytervezetet előkészítő két tárca, az Oktatási és Kulturális Minisztérium, valamint az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium forráshiányra hivatkozva 2011-re módosította az adatgyűjtés kezdetét, s így nyújtották be és fogadtatták el a törvénytervezetet. A MISZJE-n kívül az európai írószervezeteket tömörítő Európai Írószövetség elnöke, John Erik Forslund is levélben fordult Szili Katalinhoz, az Országgyűlés elnökéhez, valamint Hiller István kulturális miniszterhez, Navracsics Tibor Fidesz-frakcióvezetőhöz és Pető Ivánhoz, az Országgyűlés Kulturális Bizottságának elnökéhez. Forslund felhívta a figyelmet arra, hogy mivel a közkönyvtári kölcsönzési jogdíj európai uniós direktíva, azok ellen az országok ellen, amelyek a jogdíj bevezetését elodázzák, az Európai Bíróság kötelezettségszegési eljárást indít. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy hazánk még a térségi országokhoz képest is lemaradt, hiszen a legtöbb helyen jól működik a közkönyvtári kölcsönzési jogdíj rendszere.19 A PLR bevezetése ugyanakkor nemcsak az uniós kötelezettség miatt fontos, hanem – hála a várható felosztási szabályoknak – végre részben gyógyírt jelentene az irodalmi szervezetek, műhelyek vészes forráshiányára is.

A vég kezdete

Az elmúlt egy év kulturális politikája lehangoló képet mutat. Az ágazat dolgozói, a közművelődési szakemberek és a művészeti élet képviselői egyaránt a reménytelenség, a kilátástalanság, a pénztelenség állapotában működnek. Csak az ő elhivatottságuknak és ügyszeretetüknek köszönhető, hogy még nem omlott össze ez az alulfinanszírozott és a presztízséből is sokat vesztett rendszer. Kész csoda, hogy irodalmi, képzőművészeti, zenei, színházi életünk még annak ellenére is kifejezetten gazdagnak és izgalmasnak nevezhető, hogy a minisztérium szinte semmilyen érdemi lépést nem tesz értük. Ez egy jól működő, gazdag és békés országban természetes állapot lenne, de egy válságokkal küszködő államban éppen a szaktárcának kellene kezdeményeznie, irányítania.

Bajnai Gordon új miniszterelnök a baloldali kormányzás utolsó évében mindenkitől további áldozatokat vár: az újabb forrásmegvonásoknak, a várható áfa-növekedésnek, az infláció emelkedésének, a forint mélyrepülésének elképzelhetetlen hatásai lehetnek a kulturális területre. Bele sem merünk gondolni, vajon mit jelent majd az, ha Vitányi Iván a következő költségvetési vitában is kiemeli, hogy „viszonylag jók a kultúra pozíciói”.

Jegyzetek

1 Hálózati verzió: www.nol.hu/archivum/archiv-348603.

2 A jegyzőkönyv hálózati verziója: www.parlament.hu/biz38/bizjkv38/KSB/0810281.htm.

3 Ennek hatására a megyei intézményrendszer folyamatosan zsugorodik, átalakul. A jelenlegi ciklus alatt Békés, Borsod-Abaúj-Zemplén, Csongrád, Hajdú-Bihar, Heves, Jász-Nagykun-Szolnok, Nógrád, Somogy és Zala megyében szűntek meg, illetve alakultak át a megyei művelődési központok. Erre az ad lehetőséget a fenntartó önkormányzatoknak, hogy a Horn-kormány idején hozott döntés értelmében a megyéknek nem kötelező feladatuk a művelődési központ fenntartása. A kulturális szakszolgálat-feladatokat elláthatja egy önkormányzati iroda is. Az így megtakarított normatívarésszel próbálják finanszírozni a kötelező feladatokat.

4 Závecz Ferenc szakállamtitkár már 2006-ban elismerte a Népszabadságnak, hogy az évről évre ismétlődő maradványképzéssel az egyszeri forráskivonás összege eltűnik a tárcától, és így az intézményekből is”. A maradványképzés 2005-ben „valamivel több mint 40, illetve 20 milliárd forintot tett ki az oktatási és a kulturális területen”. (Forrás: http://www.nol.hu/archivum/archiv-415387.)

5 Lásd www.okm.gov.hu/main.php?folderID=3&articleID=230904&ctag=articlelist&iid=1.

6 Idézi az index.hu portál: http://index.hu/kultur/pol/pecs2331.

7 Lásd a parlamenti jegyzőkönyv vonatkozó részét, hálózati változata: www.parlament.hu/biz38/bizjkv38/KSB/0904141.htm.

8 Elfogadása óta folyamatosan bírálják a filmtörvényt. 2009 januárjában nyilatkozta a Heti Válasznak  Kálomista Gábor producer,  a Magyar Producerek Szövetségének elnöke, hogy lemondásra szólította fel Grunwalsky Ferencet, a Magyar Mozgókép Közalapítvány elnökét, aki számos hibát követett el a filmtörvénnyel kapcsolatban is. „A filmtörvény nem rendelkezik a forgalmazásról, ezért a magyar filmek a terjesztésben eleve hátránnyal indulnak idehaza. [Grunwalsky] nem ragaszkodott a Medgyessy Péter miniszterelnökkel kötött alku jogszabályba vagy szerződésbe foglalásához, s így Gyurcsány Ferenc érkeztével az állami források kiapadtak (a filmkészítési támogatás 2006-ban 10 milliárdról 3 milliárdra csökkent). Számos film előmunkálatai már elindultak, amikor döntés született, így sokan adósodtak el önhibájukon kívül. Amikor 2008. december 31-én lejárt a filmtörvény által biztosított 20 százalékos adókedvezmény a filmgyártásra, a meghosszabbításáról nem gondoskodott egyik érintett fél sem. Az Andrew Vajna és Demján Sándor által megbízott lobbicsoport érte el, hogy a magyar filmiparban továbbra is megmaradjon a kedvezmény, de addig is sok kár érte a vállalkozásokat a visszamondott szerződések miatt. Kálomista szerint a botrány jó alkalom, hogy a filmgyártásban is megvalósuljon a rendszerváltás. Úgy véli, az alkotók között is érik a felismerés, hogy a Közalapítvány elosztási gyakorlata, a ’89 előtti privilégiumokat zárványosító rendszerek hátrányosak a magyar film jövőjére. A magyar filmiparban túltermelési válság van, amin a szigorúan szakmai szűrés segíthet, és az, ha a támogatásokat piaci elvek alapján osztanák el.” (Forrás: http://www.hetivalasz.hu/cikk/0902/kie_lesz_nemzeti_filvagyon)

9 Részlet a Magyar Teátrumi Társaság Hiller Istvánnak címzett nyílt leveléből.

Forrás: /www.demokrata.hu/napi-hir/magyar-teatrumi-tarsasag-nyilt-levele-hiller-istvannak.

10 Forrás: www.halaszjanos.hu/dokumentumok.php?mode=view&category=2&cid=44.

11 Az új szakmai egyesületet többen megpróbálták jobboldali szervezetként beállítani, mivel azt javarészt a jobboldali vezetésű önkormányzatok színházi vezetői hozták létre. Létrejöttében bizonyosan fontos szerepet játszott, hogy megítélésük szerint sem a Magyar Színházi Társaság, sem a Vidéki Színházak Igazgatóinak Egyesülete nem képviselte határozottan az érdekeiket, sőt bírálták is a Színházi Társaság vidéki színházakkal kapcsolatos megállapításait. „Nyilvánvaló, hogy a teátrumi társaság megszervezését sokan kizárólag politikai alapú törekvésnek tekintik – nyilatkozta Vidnyánszky Attila a Népszabadságnak. – Tény, hogy az alapító színházak többségét jobboldali irányítású önkormányzatok működtetik, és az intézmények élén az elmúlt két évben kinevezett, konzervatív értékrendjüket a nyilvánosság előtt is vállaló direktorok állnak. Magam sem titkolom a jobboldali elkötelezettségemet, ennek ellenére a teátrumi társaság életre hívását mégsem politikai célok indokolták. Az alapító színházakat elsősorban közös szakmai érdekek, leginkább a vidéki színházakat sújtó gondok fűzik össze. Vidnyánszky szerint az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor a Nemzeti Kulturális Alap idei színházi pályázatán a fővárosi színházak kapták az össztámogatás 67 százalékát, a határon túli teátrumok 8 százalékos támogatása mellett pedig csupán a pénz egynegyede jutott a vidéki kőszínházaknak.” (Forrás: http://nol.hu/kult/lap-20081115-20081115-37.) A Hiller Istvánnak írt levél aláíróinak listája azonban egyértelműen túlmutat a pártpolitika dimenzióin, és rámutat a szakma – csak részben politikai alapú – megosztottságára. A levél aláírói: Bujtor István, a Veszprémi Petőfi Színház, Vasvári Csaba, a székesfehérvári Vörösmarty Színház, Cseke Péter, a kecskeméti Katona József Színház, Darvasi Ilona, a Soproni Petőfi Színház, Balázs Péter, a szolnoki Szigligeti Színház, Nagy Viktor, a győri Nemzeti Színház, Fekete Péter, a Békés Megyei Jókai Színház, Vidnyánszky Attila, a debreceni Csokonai Színház, Darvasi Cecília, a Turay Ida Színház igazgatója, Gergely László, a szarvasi Cervinus Teatrum művészeti igazgatója és Szűcs Gábor, a Mozaik Művészegyesület elnöke.

12 Idézi a Népszabadság: http://nol.hu/kult/lap-20081115-20081115-37.

13 Idézi a Népszabadság: http://nol.hu/lap/kult/lap-20081118-20081118-8.

14 Válságban, stratégia nélkül. Nézőpont Intézet, 2008, 45.

15 Vö. www2.nka.hu/pages/dontesek/miniszteri_keretbol/katona_jozsef_080515.html.

16 A törvény szövegének hálózati változatát lásd:

www.okm.gov.hu/main.php?folderID=2089&articleID=232328&ctag=articlelist&iid=1.

17 Lásd www.okm.gov.hu/main.php?folderID=1437&ctag=articlelist&articleID=232586&iid=1.

18 Honlapja: /www.miszje.hu.

19 Vö. www.mno.hu/portal/600838?searchtext=miszje.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.