Archívum

Főhajtás, XXV.

A színjátékos
Szigethy Gábor
2009. július

Telefonon beszéltük meg, mikor és hol találkozunk: 1973 kora nyarán, valahol a Gellért-hegyen, egy kertvendéglő kopott, fapados teraszán.

Tíz évvel korábban álltam néhányszor mellette némán a pesterzsébeti Csili (1963-ban a Nemzeti Színház munkáskerületi kamaraszínháza!) ormótlan színpadán. A színészek a két lerobbant öltözőben, mi, statiszták a színpad szakadt, öreg díszletfalakkal elkerített egyik sarkában bújtunk jelmezünkbe. Társalgó nem volt, a színpadon, a díszletek mögött volt két támla nélküli pad, játékszünetben szótlanul azon üldögéltek a színészek. Emlékszem, egy este a Baptistát játszó Mányai Lajos mellett ültünk többen az egyik padon, a remek karakterszínész szűkre zárt szemmel körülnézett a sivár színpadon, és jellegzetes, picit éneklő hangsúlyával eldünnyögte: Itten neem lehet szíínházat játszani!

Őze Lajos – ahogy magát nevezte: a színjátékos – fittyet hányt a kültelki körülményekre, minden este igazi színházat játszott. Nem pontosan azt, amit a rendező megrendezett, nem pontosan úgy, ahogy Shakespeare A makrancos hölgyet megírta.

Játszott – rögtönzött színésztársai és a maga épülésére, szórakoztatására. Amikor az ő jelenete következett, a színészek, a fodrászok, az öltöztetők rendre a színfalak mögött álltak, és lesték: ma este mi újat talál ki a megrázó és mulatságos bohóckodásra hajlamos, mogorva tekintetű fiatal színész.

(Csak évtizedek múlva került kezembe a Színház és Mozi 1955. április 15-i száma, benne rövid riport a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatóiról. Az egyik képen Gellért Endre látható, tanítványai körében. A rendező-tanár érvel, elemez, oktat, minden színészpalánta áhítattal figyeli az őszintén tisztelt tanár lendületesen magyarázó arcát, kezét. Őze Lajos szigorú tekintete a fényképezőgép lencséjére szegeződik.)

1973-ban Őze Lajos természetesen nem emlékezett a színpadon évtizede mellette álldogáló néma szereplőre. Szentendrén, a főtéren bemutatott Shakespeare-vígjátékban – Vízkereszt, vagy amit akartok – játszotta Malvoliót, és hallotta a rádióban elhangzott kritikámat. („Őze Lajos mint Malvolio igazi puritánt állított elénk. Szürke kabátja nyakig gombolt, szürke ingét nem díszíti fodor, kalapja vaskalapra emlékeztet. Gondolkozása kimért és merev. Önáltató, az önáltatók legostobább fajtájából. Amely már veszélyes, mert az ördöggel is szövetkezik, csak hogy hatalmat szerezzen. Őze megmutatja az alak elesettségét, megalázottságát, s bár szánjuk is őt, tudjuk, félni kell az ilyen megsebzett ostobáktól. Mert a megsebzett ostobákból lesznek az aljas hatalmasok. Akik nem értik meg a shakespeare-i szerelmesek, jókedvű ügyetlenek, tisztességes részegek, férjre éhes, cserfes cselédek, simogatásra váró félszegek emberséges világát. Vigyázzatok, mert jönnek a puritánok, mondja Shakespeare. Vigyázzatok, mert a hataloméhes Malvolióktól félni kell, vallja a szentendrei előadás egy szomorkásan vígjátéki estén.”) Akkor nem tudtam, Őze Lajostól mekkora elismerés a feleségével üzent egy szó: „Elfogadom”.

Ültünk a fapados kertvendéglőben, fröccsöt kért, én unicumot (rosszallta, utóbb én is fröccsöt rendeltem), és nagyon hamar tudomásomra hozta: esze ágában sincs interjút adni, szerepformálásáról, Malvolióról írni meg különösen nem áll szándékában.

Beszélgettünk: beszélt, én hallgattam őt. Illyés Gyulát és műveit méltatta hosszan, majd szúrós szemmel rám nézett, és kedves-érdes hangsúllyal faggatott:

Ismeri az Egy mondat a zsarnokságról című verset?

Éreztem: vizsgáztat, felmér, ellenőriz. Gondolkodás nélkül válaszoltam.

– Igen, 1956. november 2-án, péntek délután vásároltam meg az Irodalmi Újság aznap megjelent számát, megvan ma is, abban olvastam. És november 5-én, amikor este tíz órakor megindult a Móricz Zsigmond körtéri barikádok ellen a szovjet támadás, és a fülsiketítő zajban rohantunk le a pincébe, órákig kuporogva a gyertyafényben, fölolvastam nagyanyámnak a verset. Amikor a végére értem, barátom, aki az ágyúdörgésben hátát a falnak támasztva ült a földön, halkan annyit mondott: A forradalom leltár miatt zárva.

Úgy emlékszem, sokáig hallgattunk. Aztán Őze Lajos arról beszélt: nehéz vers, nagyon nehéz, szinte lehetetlen jól elmondani.

(Sok évvel később tudtam meg: a hatvanas évek végén, betegen a kórházban, néhány orvos és beteg művész előtt az – akkor még örömteli ritkaságnak számító, a kórház tulajdonában lévő – hatalmas magnetofon mikrofonjába mondta Illyés Gyula művét, a kortársak számára 1956 emblematikus versét.)

Aztán megint eltelt tíz év. A Latinovits Zoltán Baráti Kör (elnöke Dajka Margit) a Latinovits Zoltán-emlékérmet Őze Lajosnak ítélte. Lovag a ködben – Latinovits Zoltán híres-hírhedt könyvének címét – Ködszurkáló – alakítottam át a Színészkirályt méltató emlékbeszédemben. Latinovits 1967. április 16-án Mezei Máriának írott leveléből idéztem: „Nekünk egy igazi életünk van, a sárkányoknak meg hét fejük.”

Ismertem Őze Lajos 1981-ben előadott, később nyomtatásban megjelent történetét arról az egy forintról, amit Latinovits Zoltántól kapott Az ős Kaján elmondásáért. De csak a kilencvenes évek elején tudtam meg, hogy azt az egyforintost – Cserhalmi György szemtanúja volt a jelenetnek – akkor adta Latinovits Őze Lajosnak, amikor Fábri Zoltán filmje, Az ötödik pecsét drámai jelenetének forgatása közben Latinovits – Cserhalmi szavával – „hisztizett”, s ezért mindenki feszült idegállapotban várta a felvételt. Aztán Őze Lajos a tragikus pillanat színészi megformálásában remekelt, és Latinovits Zoltán bocsánatkérésként adta neki a legendássá vált egyforintot. A színjátékost jellemzi Cserhalmi György „helyzetértelmezése”: „Hogy Lajos később ezt már úgy mesélte el, mintha egy másik alkalommal, Az ős Kajánért kapta volna tőle a forintot? Nyilván azért alakította át a történetet, mert neki fontosabb volt, hogy jobban mondja el ezt a verset, mint az Ady-lemezes Zoli!”

Őze Lajos, kezében a Latinovits Zoltán-emlékéremmel, kérés nélkül mesélte a körülötte állóknak Az ős Kajánért Latinovits Zoltántól kapott egyforintos történetét, amely átfúrva, vékony láncon függött a nyakában. Megmutatta. Nem jutott eszünkbe kétségbe vonni a történet hitelességét. („Szerepeimben az előadások folyamán új tulajdonságokat fedezek fel. A fantáziám állandóan működik, új megoldásokra ösztönöz, aminek nem tudok gátat vetni” – vallott önmagáról a színjátékos 1961. október 20-án.)

Negyed évszázada készült, negyed évszázada őrzött életlen fénykép: ma már nem tudom, miről magyarázok lelkesen Őze Lajosnak a díj átadása után. Mintha nem venném észre, milyen meggyötört szempár mered rám.

Beszélgettünk.

És elfelejtettem megmondani Őze Lajosnak, a színjátékosnak: nagyon nagy színésznek, óriásnak tartom őt. És elfelejtettem bevallani: tíz éve azon gondolkodom, miért avatott egy pillanatra a bizalmába ott, a Gellért-hegyen, a kertvendéglő kopott, fapados teraszán, amikor Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verséről beszélt nekem. És elfelejtettem megköszönni, hogy 1973 kora nyarán arra tanított: kérlelhetetlenül őszintén és tántoríthatatlanul bátran kell élni akkor is, ha nekünk csak egy igazi életünk van, a sárkányoknak meg hét fejük.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.