Archívum

Főhajtás XXIV.

A meggyilkolt hős
2009. június

Elsős gimnazista voltam 1956 őszén. Becsengettek – mondtuk minden tanóra kezdetén. De az ötödik órára délben, a Szent Imre-templom árnyékában, az akkor József Attiláról elnevezett Szent Imre Gimnáziumban nem becsengettek. Mi úgy mondtuk: Beharangoztak.

1957. február 4-én a forradalom és szabadságharc eltiprására, Magyarország gyarmati sorba taszítására emlékezve és emlékeztetve úgy gondoltuk: fekete karszalaggal megyünk iskolába. Kamaszok voltunk, hittünk a feltámadásban. Hinni akartuk: Márciusban újra kezdjük!

Bölcs és tanítványait féltve óvó, áldott emlékű osztályfőnöknőnk reggel házunk kapujában várt, kezét vállamra tette, és – könny csillogott a szemében – annyit mondott: Kisfiam, ne csináljátok!

Harc közben esett el októberben a fia. Féltette tanítványait, maradék fiait.

Nem csináltuk, életben maradtunk.

Aznap délben Budapesten hallgattak a harangok.

Csak évek múlva döbbentem rá, hogy ha osztályfőnöknőm szeretete nem óv meg, mint az egyik főkolompost kicsaphattak volna az ország összes középiskolájából.

Akkor sem érzékeltem a leselkedő veszélyt, amikor március elején az iskolából hazafelé ballagva, a Fadrusz utca és a Villányi út sarkán, a teniszpálya kerítése mellett két vagy három osztálytársamnak nekitüzesedve elszavaltam Ady Endre Új tavaszi seregszemle című versét, lázasan készülődve a MUK-ra, mert zöldfülű kamaszként azt hittem: lehet márciusban újrakezdeni a forradalmat.

Akkor még a villamossín és a kerítés közötti terület gazos senkiföldje volt, a gyalogosok kitaposta ösvényen éppen nem járt senki, néhányunk titka maradt, hogy forradalomra készülődünk.

Csendben elmúlt március. Túléltük. Belehaltunk.

1959. március 21-én reggel iskolába menve – januárban tantestületi rovóval távoztam a budai gimnáziumból, márciusban már pesti középiskolás diák voltam – nem tudtam arról, hogy egy Mansfeld Péter nevű, éppen hogy tizennyolc éves fiút rabtartói abban az órában fölakasztanak. Csak évtizedek múlva ismertem meg a meggyilkolt fiú történetét.

Erkölcstelen, magát bírónak tekintő hóhéra – Vágó Tibornak nevezték az elvetemültet – személyes bosszútól is fűtve megváltoztatta a fél évvel korábban született első fokú ítéletet, életfogytiglani börtön helyett halálra ítélte a fiút. És mert 1959. március 10-én Mansfeld Péter betöltötte tizennyolcadik életévét, az 1959. március 19-én meghozott ítélet alapján 1959. március 21-én kivégezték. A dicsőséges tanácsköztársaság (kisbetűvel!) kikiáltásának negyvenedik évfordulóján.

Gyilkossággal ünnepeltek a gyilkosok. Elvhű kommunista az elveiből tapodtat sem enged soha.

Szamuely Tibor, 1919-ben: „A hatalom a kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjünk a régi kerékvágásba, azt kíméletlenül fel kell akasztani.”

Lukács György és elvtársai 1939. november 30-án ünnepséget rendeztek, és jól bevodkáztak, amikor megtudták, hogy elvtársaik kivégezték Kun Béla elvtársukat. S amikor évtizedek múlva egyik tanítványa riadtan arra emlékeztette a kommunista filozófust, hogy a meggyilkolt Kun Béla is ember volt, a tanácsköztársaság (kisbetűvel!) hajdani népbiztosa csak annyit mondott: „Kutyának kutyahalál.”

Kádár János 1957. április 2-án: „Meg kell csinálni a népbíróságot, és ahol csak olyan volt horthystákkal találkozunk, akik vették maguknak a bátorságot, és disznóságot csináltak, körmenetben kell bíróság elé állítani, halálra ítélni és kivégezni.”

Apám kommunista volt. 1947-ben halálba üldözték elvtársai. 1957-ben valószínűleg nem tudtam pontosan, mit jelent az, hogy horthysta. 1959-ben (később is) utáltam Kádár Jánost és a ruszkikat.

Körtéri kölyök voltam. Délutánonként csavarogtam, a Szabadság mozi előcsarnokában lebzseltem a hasonszőrűekkel, néha belógtunk a moziba, nyáron átmásztunk a Gellért fürdő kerítésén csoportos ingyenfürdésre, „szerelmeinknek” kölnit loptunk a drogériából, magunknak kenyeret, dinnyét a piacon.

Budai, értelmiségi polgárgyerek voltam. Összegyűjtött forintjaimból könyveket vásároltam, szekrényem mélyén rejtegettem az ’56 októberében–novemberében vásárolt újságjaimat, hetente kétszer-háromszor öt forintért az Operaház harmadik emeletén üldögéltem, hanglemezeket gyűjtöttem, színházba jártam.

1959. március 21-én már tudtam: az én életemben soha nem fogjuk újra kezdeni.

Ötven évvel később, 2009. március 21-én a Budai Várban, népes hallgatóság előtt, Mansfeld Péter emlékművénél beszélek. A hátam mögött Melocco Miklós csodálatos domborműve: zuhanó hős. Az emlékműre két évvel korábban a műemlékvédőnek, városképőrzőnek maszkírozott (újra hatalombitorló) cenzor nem engedte rávésni Mansfeld Péter történetét. Melocco Miklós avatóbeszédében pontosan fogalmazott: „Ma Magyarországon szólásszabadság van és cenzúra. Azért nincs felírva Mansfeld Péter története a domborműre, mert a cenzúra nem engedte.”

Silány korszak, amelyben élünk – fogalmazott érdesen, pontosan a szobrászművész –, rossz életű politikusaink ragaszkodnak régi jelszavukhoz: A múltat végképp eltörölni!

De záró mondata ítélet és jóslat: „…később majd fel lesz írva a táblára: HULLÓCSILLAG.”

Állok az emlékmű előtt 2009. március 21-én. Hátam mögött ragyog a felirat: HULLÓCSILLAG.

Éjszaka néhány régi újságcikket olvastam. Egy Eörsi László nevű jogi személy több írásában is a selypegő tisztelgései mellett két dolgot sulykol újra és újra az olvasókba: Mansfeld Péter köztörvényes bűnöket követett el, és az akkori jogrend alapján jogszerűen ítélték halálra.

Ízlelgetem a szót: köztörvényes. Volt valaha valaki, aki nem minősült a kommunista bíróságok előtt köztörvényesnek, ha bármit tett, merészelt tenni a kommunista egyeduralom ellen?

Ha Ságvári Endre 1944-ben egy csendes budai cukrászdában halálosan megsebez egy jogszerűen intézkedni akaró csendőrt, az haladó kommunista tett. Ha szabadságról álmodozó kamaszok 1958-ban „elrabolnak” egy posztoló rendőrt, emberségesen bánnak vele, s aztán elengedik – az államellenes, terrorista bűntény.

Ha a szovjet megszállást gyűlölő kamaszok ellopják egy, a szeretőjénél édelgő kommunista pártfunkcionárius luxusautóját – az köztörvényes bűntény. Ha országvesztő, hazaáruló kommunisták orosz tankokba bújva sompolyognak vissza a rommá lőtt Budapestre, hogy uralmuk alá hajtsák az országot – az internacionalista országmentés.

Ha a szabad Magyarországért lelkesedő kamaszok a forradalom honvédelmi minisztere, Maléter Pál kiszabadítását tervezik, és ezért fegyvereket szereznek – az köztörvényes bűntény. Ha a Kádár János vezette bábkormány több magyar embert küld akasztófára és börtönbe, mint 1849 után Haynau és 1919 után Horthy összesen – az jogszerű, becsületes, az emberiség haladását szolgáló, forradalmi tett. Hogy is fogalmazott a gerinctelen hazaáruló: „…akik vették maguknak a bátorságot, és disznóságot csináltak, körmenetben kell bíróság elé állítani, halálra ítélni és kivégezni.”

Ezt mindig tudták a kommunista hatalombitorlók: hatalmuk megtartása érdekében ellenségeiket, de akár elvtársaikat is, körmenetben bíróság elé állítani, halálra ítélni és kivégezni.

Mansfeld Péter, a szabad Magyarországról álmodozó kamasz nem tudta, de átélte: amit jogrendnek neveznek 1958-ban a hatalombirtoklók, az nem jogrend. Az a kommunista egyeduralom hazug, erkölcstelen „jogrendje”.

Utálta, gyűlölte, megvetette azt a mocskos világot, amelybe Kádár János nyomorította Magyarországot, és a maga módján tiltakozott, lázadt hazája meggyalázása, gyarmatosítása, internacionalista elpusztítása ellen.

A börtönben nem tudták erkölcsi tartását megtörni, gerincét megroppantani erkölcstelen, gerinctelen, Mansfeld Pétert ezért gyűlölő hóhérai.

Mansfeld Péter mások, idősebb társai „bűneit” is magára vállalta, hogy megmentse társai életét. Talán tisztában volt azzal, hogy ezért halálbüntetés vár rá, talán nem. Talán azért merte szemen köpni a kommunista vérbírót, mert bízott abban, őt, a fiatalkorút nem ítélik halálra. Talán álmodozó mártír volt, talán öntudatos hős.

Soha nem fogjuk megtudni.

De mentette társait. S mindannyiunkban megmentette a hitet, ébren tartja bennünk ma is a reményt: a hatalombitorló, országrontó hazaárulók uralma nem tart örökké. A gyilkosok halottak, a meggyilkoltak élnek.

Állok az emlékmű előtt. Hátam mögött ragyog a felirat: HULLÓCSILLAG.

Rögtönzött beszédemet valahogy be kellene fejezni. Zakatol a fejemben a jogi személy ostoba mondata: jogszerűen végezték ki az éppen hogy tizennyolc éves Mansfeld Pétert, aki a pufajkás pribékektől nem ijedt meg, és nem alázkodott meg a vérbíróság előtt. Hirtelen jut eszembe egy számomra fontos történelmi pillanat emléke: 1848. április 19-én váratlan zavar a magyar országgyűlésben, egy javaslat kapcsán senki nem tudja, mit kellene tenni. Széchenyi István este néhány zaklatott mondatot ír naplójába.

Csak a naplójegyzet utolsó két mondatára emlékszem szó szerint, ezt idézem: „Deák: Ezt nem engedi a törvény! Én: Feladatunk megmenteni a hazát… szarok a törvényeitekre.”

Mansfeld Péter 1959 tavaszán tudta: ha álmunk a szabad Magyarország, ha meg akarjuk menteni hazánkat a gyarmatosítástól, akkor köpni kell a kommunisták hazug, embertelen, erkölcstelen „jogrendjére”.

A hatalombitorlók gőgjét sértette a tizennyolc éves fiú erkölcsi tartása, bátorsága; megtorolták: kivégezték.

Mansfeld Péter talán azt sem tudta, ki volt gróf Széchenyi István. De mint a legnagyobb magyar, ő is hitte, vallotta: „Feladatunk megmenteni a hazát… Szarok a törvényeitekre…”

Üzenet a régmúltból, üzenet a közelmúltból: legyetek bátrak és becsületesek, mai magyarok!

„Feladatunk megmenteni a hazát…”


további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.