Archívum

Bereményi Géza: 150 dalszöveg Cseh Tamás zenéjére

Kemsei István
2009. június

Végigolvasva Bereményi Géza könyvét, majd újraolvasva, később megint bele-beleolvasva az a fanyar íz járt folyton a számban, amiből az ember van.

Dalszövegek gyűjteménye? „Csak” a cím által sugallt 150 dalszöveg Cseh Tamás zenéjére: annyi lenne ez a könyv? Nekem, ha azt a szót hallom, hogy „dalszöveg”, elsőre rendre más műformák jutnak eszembe, nem a Cseh Tamás által énekeltek. Közhelyek kezdenek motoszkálni bennem szerelemről, elhagyásról, múló és nyíló évszakokról s annyi minden hamisan általánosítható másról. Rossz kocsmaházak már-már elfeledett, részeg nótázásai tolulnak emlékezetembe. Giccsbe meredt, lerészegedett, egymásra dajdajozó, reménytelen középkorú szerelmespárok, ifjúkorom éjszakáinak kéretlen velejárói. Csámpás „már” és „még” rímecskék botladoznak fülemben.

Bereményi „dalszövegei” természetesen elérhetetlen „lírai” magasságban vannak a fent említettekhez képest. A „dalszöveg” szó tehát itt legalábbis pontatlan, túlságosan szerény jelentésű. Én – megkülönböztetésül – a régi, bevált, irodalomtörténetileg hitelesített szóhasználat szerint „énekelt verseknek” nevezném ezeket a dalkölteményeket. Hiszen – ha műfajuknál fogva bizonyos költészettani normáknak korlátozottan felelnek is meg – a szó legnemesebb értelmében véve itt mégiscsak költeményekről beszélhetünk. A versekkel szervült, Cseh Tamás szülte dallamok pedig már évtizedek óta önmagukért felelnek. Mondom ezt azért, mert majd mindegyik szövegnek szinte keletkezése óta bennem van a zenéje is, hiszen a szerzőkkel egyszerre, egy időben váltunk felnőtté egy közösen megélt világban. Hallgatom is az énekelt Cseh Tamás-zenét véges-végig olvasás közben csak azért is, hátha eltávolít a dallam ringatózása a Bereményi-szöveg lényegétől. Ám azon kapom magam, hogy régi, versolvasó rutinomat kihasználva mégis úgy teszek, mintha a mindennapi, megszokott módon verskötetet s benne verseket olvasnék. És ahogy olvasom, kiderül: akár rokonszenves ez Bereményinek, akár nem, verset – ha úgy tetszik –, valamiért valahol elénekelésre szánt költeményt olvasok, olyan verseket, amelyek egyszer olyanok, mintha dalszövegek lennének, s olyan dalszövegeket, amelyek más, csendesebb, elmélyültebb olvasatú esetekben versnek mutatják magukat.

Pedig tudom, Bereményi nem nagyon szeretné, hogy könyvében költeményeket olvassak, szövegeiben netán a líra kettős kódolását, egy, a szöveg háta mögött jelen lévő korszakos életérzés kihívásait fedezzem fel, s ezáltal őt költőnek nevezzem ki. Hiszen ő egyáltalán nem költő – mondaná. Nem is prózaíró – ezt is mondaná, ha véletlenül prózaműveire terelném a szót. Ha most így, megöregedve – úgy, mint a hajdani egyetemi időkben számtalanszor – véletlenül összefutnánk az éjszakában, valahol a régi Egyetem presszó mélyén – ami most már élemedett korunknál fogva szinte lehetetlen –, a maga szelíd hangján élénken tiltakozna bármelyik állításom ellen. Merthogy amikor A svéd király című első novelláskötetét dicsértem neki annak idején, azt sem szerette, pedig büszke volt rá, és joggal. Tudta, hogy tehetségben megelőzte – és sokukat máig előzi – a vele együtt, a Magvető Kiadónál, az Új Termés sorozatban megjelent s nem is akármilyen képességű, induló novellistákat. Ám írt ő azóta korszakos regényt – a Legendáriumot –, alkotott korszakos, nagy filmeket – hogy csak a szívemhez legközelebb álló kettőt említsem: a Hídembert és az Eldorádót. Nemkülönben „énekelt versei” is jól megférnek a magyar líra csúcsai közelében.

Bereményi ugyanis szelíd, égszínkék tekintetű, könyörtelen ember, aki lélek- és emlékvagdosó szikével a kezében egyáltalán nem lírikusként, hanem a különféle alkotó-világokban csupán kuriózumszerűen előforduló „univerzálzseniként” jár-kel a világban. Valahonnan tudja, hogy minden kimondott szónak más és más helyzetekben egészen más és más lehet a műformája, ugyanakkor igazsága egy és ugyanaz marad. S szinte minden esetben a lét „páncélját” sebzi fel bármelyik, Bereményi által sajáttá tett s fellelt műforma, vagy felsért régi sebeket. Ámde ezekben az esetekben szerzőjük mindig elbújik valamely más, titokzatos létvilágba. A prózaíró a lírikus mögé, a dalszöveget szerző a filmalkotó mögé és fordítva, a nyomokat kereső tekintetet összezavarva, ahogy csak a kedve vagy ihletének természete hozza. Nem tehet mást, mert ez a dolga. Az „igazi” Bereményi valójában sehol, semelyik műfajban sem található, s ott van mindenütt.

Látszólag annyi az érzékelhető különbség az „alanyi” költő és a „dalszöveg”-költő között, hogy a költőalany az adott alkalommal a szöveg vagy dal mögé rejti-e magát. A lényeg leginkább az ösztönös rejtőzésben van, az ebből a rejtőzésből való kikukucskálás állandó kényszerében, nem a rejtőzés mikéntjében. Az előbbi viselkedés, a puszta szövegjelentésben lezajló gondolkodásfolyamat „alanyi” költői kifejezése az ezer évek óta újnak, az úgynevezett közfelfogás számára mindmáig kissé ünnepélyesen idegennek maradt viselkedésforma – szenvednek is emiatt azóta is a költők –, az énekelt utóbbi az ősibb, a szakrálisabb, az istenekhez, az ember alaplétezéséhez közelebb álló, amelynek előadásához egy kantele is elegendő. Esetünkben mindössze annyi történt, hogy Bereményi az utóbbit választotta, s nem biztos az sem, hogy a saját szempontjából rosszul döntött, hiszen választásával irigylésre méltóan megnyert magának valamit: a szabadságot. Hiszen ahogy elnézem a „legújabb” líra nem egy esetben agyonhasznált költői eszközeit, avíttas, bátortalan, megfelelési szándékokkal átitatott, múlt századi nyelvhasználatát, fogalmi rendszereit, kínokban fogant, mégis a jó öreg, százéves avantgárdhoz simulni vágyó újítási kísérleteit, egyáltalán nem érzem magam meggyőzve arról, hogy bizonyos, mások által már bejárt, önkényesen kijelölt utak lehetnének az egyedül járhatók.

Bereményi költői alanya – majdnem azt írtam: angyala – bármely eddig felvetett magatartásformánál hitelesebb, hiszen a legmélyebben megélhetőről, az életben rendre, törvényszerűen bekövetkező kudarcról énekel. Vagyis arról, amiről énekelni érdemes egyáltalán. Attól olyan szívbe markoló a hangja. Attól olyan balassis, attól olyan kurucos, attól olyan fölös hivalkodásoktól mentes. Hőseinek bukása nem hamleti, othellói, leari bukás, nem civilizációkat, kultúrákat megrendítő. Kicsi, a mindennapi lét bugyraiban bekövetkező. Mondhatni, közönséges, az utcán heverő. A lírai hős megkezdi napját, gyanútlanul elindul a küzdelembe, vagy a kocsmába, vagy a szerelembe, és estig végzetszerűen eléri őt a mindennapos kudarc. Utat keres, de nem talál. Szerelemben, barátságban, az őt körülvevő világban, akárhol. Egészen aprót bukik csak, mondhatni, elbuktatja valami rajta kívül álló, előre megtervezhetetlen, de csakis az ő életének kikészített göröngy, ami valahogy mégis az életbe beépítetten, kódoltan munkálkodó, rossz, fátumos erő. Előfordulhat netán az a helyzet is, hogy önmagától, részegen elbotlik egy, a világból mintegy véletlenül kiálló, ám számára abban a pillanatban valamiért fontosnak tetsző valamiben, talán nem is nagyon látványosan, de éppen hogy fájdalmasan. Ez a naponta egymásra rakódott fájdalomsor aztán az évek során egy teljes és állandósult rendszerré terebélyesül, ahonnan csakugyan nem létezik kiút. Olyanná, amelyik az éppen aktuális nyomógombot érintve mindig ugyanazt a folyamatosan kínzó jelet bocsátja ki magából. A jelenségnek látható oka nincs, hiszen a költői alany létében bűnt egyáltalán nem követ el – hacsak kafkai értelemben vehetőt nem, miszerint bűne maga az élet –, okozata azonban sors- és végzetszerű.

Minden érték kihull ebből a szitalyuggatású világból, ami csak kihullhat. Az emberre mért veszteség szünettelen. A Bereményi-féle dalszövegkönyv valójában végét nem érő veszteségleltár, amelyből egyedül a mindújra vágyott, de soha nem tapasztalt jó iránt érzett nosztalgia képes csak a maga ingatag módján kimagasodni. Bereményinél ugyanis – mint minden igaz lírikusnál – mindenki csakis a nagybetűs Élet megvertje lehet. Hiába gonoszkodik-komédiázik a biztos halálközelben Bereményi nagypapa a Legendárium-regényben, játssza öngyötrő-önpusztító színjátékait Széchenyi a Hídemberben, s hiába akarja az őt könyörtelen hidegséggel legázoló világot puszta, makacs akaratból a lét valóságába bulldogként belemarva legyőzni az Eldorádó hőse. Vizi és Ecsédi két világon áttétovázva keresik egymást (Frontátvonulás, Nyugati pályaudvar), mindhiába. Elmehetnének, elutazhatnának ebből az embertől teljesen elidegenedett világból, de ennek az univerzumnak az egyetlen valamirevaló pályaudvaráról soha nem indul vonat. Halottá ítélt hely ez is, ahol az életükben reménytelenül megrekedtek, az örök valahová elutazni vágyók tartózkodnak, akiknek elvetélt igazáról csak a WC-s nénike tud hiteles történetet mondani: „Én, világ mamikája csak hagyom, / hogy ők játsszák, / mintha indulnának az álló vonatok, / mert tudom, nekik ez kell, indulósdi játék, / ismerem én őket, az anyjuk vagyok.” (A WC-s nénike dala)

Ha száz-százötven év múlva netán valaki arra volna kíváncsi, hogy mi is történt Magyarországon az emberrel, az ember sorsával az elmúlt, hozzávetőlegesen negyven esztendőben és az ember érzelemvilágában legbelül, hogyan vészelte át ellentmondásos történelmének folyamatait, ebből az énekeskönyvből mindent megtudhat. Nem szükséges hozzá elvontan általánosító tudományos művekben lapoznia. Bereményi mindig aktuális világban tébláboló lírai hőse ugyanis pontosan kitapintható nyomokat hagy maga után az idő porában. Önéletrajziakat, gondolatiakat, történelem- és hagyománybélieket, sorsrajzolatokat-lenyomatokat. Mindazt, amiből az ember és létezése egyáltalán összeáll. Antoine és Desiré elindulnak valamikor a hatvanas évek vége tájt egy vendéglőből, ahol egy alkoholfüggő öregember képében találkozhatnak az esendő emberi létezéssel (Egyszer Antoine és Desiré álltak egy vendéglőben), a múlttal, jelennel és a rájuk váró, eljövendő sorssal, hogy tétován elbotladozzanak benne a szintén bizonytalanságban hagyott-maradt máig. A lírai énnek útközben epikusan megrajzolható arca ábrázolódik, ami közvetlenül azonosítható, s nemcsak a költővel, nemcsak az énekmondóval, hanem akiket hallgatva vagy olvasva a befogadó maga is azonossá válhat a lírai énnel.

Örökbecsű találkozásokról van itt szó, az időben szinte népdallá nemesedett szövegekről, olyanokról, amiket életkortól, nemzedéktől függetlenül majdnem mindenki ismer és dúdol ebben a hazában. Még felsorolni is sok a legismertebbeket, leginkább énekelteket: Valóság nagybátyám, Tanulmányi kirándulás, Dal nővéremnek, Régi lányok, Egy kitalált személy, Csönded vagyok, A paraszt, Munkásszállás, Kelet-Európa, Gróf Széchenyi István pisztolyát porozza, Budapest, Világnézeti klub, A véletlen muzsikája, A hatvanas évek, Polka, A WC-s nénike dala, A képzelet szálfái közt, Jutalomosztás, Meztelen ember, Corvin köziek, Széna tér, Szeptember legvégén, Lánchíd, A jobbik részem, Megyek az utcán.

Ennek a ténynek a mibenléte már önmagában véve is nemzeti érték.

(Napkút Kiadó, 2008)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.