Archívum

Székely Gilgames

Czegő Zoltán: Medrében él
Hegedűs Imre János
2009. március

„De képzeli, hát szertelen.” (J. A.)

A jó regény eseménysora általában egyetlen mondattal elmesélhető. Czegő Zoltán kétkötetes regényeposzának summája így hangzik: Zsombori István szobrászművész Erdélyből áttelepült Magyarországra, de nem érzi jól magát a felemás, posztkommunista, vadkapitalista környezetben, ezért, ha nem is véglegesen, de visszatér szülőföldjére, a Székelyföldre, s ott egy elárvult csűrben, pajtában Szíriából ideszállított cédrustörzsekből kifaragja élete legnagyobb munkáját, az asszír-akkád-sumér félisten, Gilgames és szolgája, Enkidu óriásszobrát, eközben megálmodja Nyirő József híres hősének, Üdő Mártonnak cserefából kibomló alakját is.

Ez a karcsú eseményváz attól duzzad eposz méretűvé, hogy Czegő ezernyi apró epizódot mesél el hőse odisszeájáról, a megtérés damaszkuszi útjáról, egy budapesti, Leonardo utcai művésztelep zsongásáról, otthon maradt, gyermekkori barátja, Szász Zsolt sorsáról, és ez utóbbi kapcsán firtatja az otthoni megmaradás módozatait. Csaknem ezer oldalon variálja, néha ismétli történeteit, az emberi kapcsolatok végtelen halmazait: barátok, élettársak, szeretők, szomszédok, ivócimborák, pincérlányok keringenek a helyét kereső, honvágytól gyötört szobrász körül az ellenséges vagy közömbös metropolisban, miközben ő, életvitele ellentéteképpen, akárcsak a mesehősök a viadalok szérűföldjén, térdig, derékig, nyakig süpped töprengéseivel, tűnődéseivel az élet és a létezés bugyraiba. Felhorgadnak a múlt eseményei, Erdély fénykora és hanyatlása, a nyugat-európai stílusok és a bizantinizmus összecsapásának hullámtarajai rajzolódnak ki a Kárpátok kanyarulatának nyomvonalán, a két nép, a magyar és a román viaskodása a nagyhatalmak, elsősorban az oszmán ellen, csaták, vesztes és győztes ütközetek, ráadásul kultúrtörténeti adalékok torlódnak hihetetlen mennyiségben a regény lapjain.

Jobbára azonos sors jutott a térség minden népének, csakhogy a magyarság lojalitása, befogadókészsége a visszájára fordult, a középkori magyar birodalom területén, a Szent Korona országában letelepedett népek ellenünk fordultak, megnyerték a demográfiai háborút, s ehhez a győzelemhez történelemhamisító teóriákat is eszkábáltak, s a végeredmény Trianon lett.

Nincs olyan eseménymozzanata a könyvnek, nincs olyan kallódó sors, olyan kificamodott élet, amelynek hátterében ne ez a bősz nagyhatalmi döntés, ne ez a diktátum állna, amellyel a győzők Európa soktornyú templomát, Erdélyt belelökték a feudális-balkáni sötétségbe. (Ernest Hemingway árnyaltabban fogalmaz: az első világháború békekötéseivel európásítani akarták a Balkánt, és balkanizálták Európát.) Emiatt szenved Zsombori István, emiatt lett lármafa: izzik, lángol, jön-megy, bukdácsol, lüktet benne a fájdalom, ezért csapódik Pesten elgépiesedett, szívtelen nőkhöz (Iday Judit), alkalmi pillangókhoz, kiskocsmák törzsvendégeihez (ő is az), s közben szakadatlanul töpreng a túlélés, a megváltás módozatain, pedig tudja (Czegő le is írja), hogy a világ megválthatatlan. Fényt, sodrást mégis az kölcsönöz a történésfolyamnak, hogy egy szertelen, rapszodikus művészlélek felhúzott sisakrostéllyal küzd, sok benne a Don Quijote-i vonás, Czegő nem ágyazza be, nem rejti el sem hősét, sem történeteit (mint Bodor Ádám vagy Csiki László) szürrealisztikus, rejtélyes tájba, hátborzongató atmoszférába, ő (és főszereplője) nyugtalanságba menekül, ez a felségterülete.

*

Mivel a híres urukbéli istenség, Gilgames alakját mintázza meg Zsombori egy arab olajmágnás megrendelésére, ezért lassan-lassan ő is hérosz lesz, látomásai támadnak, Enkidu jelenik meg neki, a természeti ember, akit istennő és templomi céda tesz, szexuális közösülés révén, szocializálódott emberré, aki szerszámosládájára ül, és követeli a megtestesülést. Később, faragás közben Zsombori hangokat hall, formálódó alakjának térde megmozdul, miközben vért izzadva küzd az anyag ellenállásával: „megborzong a fa, a gipsz, az agyag az ujjai alatt.”

Egy tehetséges, de egyensúlyt nem ismerő szobrász önpusztító életmódja ellentéteképpen megszületik két méltóságos, fenséges, nyugodt alak, Gilgames és Enkidu szobormása egy Kisküküllő menti faluban, Szenesen (tulajdonképpen Bordoson), s ez nemcsak világraszóló szenzáció, hanem prózairodalmunkban rendhagyó, egyedülálló, megdöbbentő fordulat is.

Nagy, nagyon nagy bátorság kellett ahhoz, hogy Czegő a mítoszteremtés ilyen különleges útjára lépjen, hogy ezt a csodás, mesés, romantikus történetet előadja, s testközelbe hozzon időben, térben olyan távoli figurákat, mint Gilgames, Enkidu, Üdő Márton, de őt abból a fából faragták, amelyből Nyirő Józsefet (ott jézusfaragó, itt istenfaragó a hős), s nem is tagadja, hogy a nagy székely írótól kapott ösztönzést. Nyirő népi gyökérzetű mítoszteremtését, rusztikus romantikáját folytatja egy teljesen megváltozott, túlságosan is racionális, hideg-rideg, fantáziaszegény korszakban, s ennek a faluimádattal túlhevített parasztromantikának a feltámasztása manapság vakmerő, szép harci cselekedet; igaz, Czegő romantikája inkább attitűd, nem stílus, ő az eseményeket a régi jó romantikusok önkényével, a mesemondás naiv örömével mondja el, szinte szó szerint betartva Novalis receptjét: „…a mese a költészet kánonja. Mindennek, ami költői, meseszerűnek kell lennie.” Ezzel a költői rajongással, e túlfokozott hevülettel, de darázsharaggal zizzen Zsombori, ha elvetemültséget észlel (jegyzetírónak, olvasás közben, Kondor Béla Darázskirály-képe ötlött fel jó néhányszor), dühöng az emberhez méltatlan élethelyzetek láttán, búg kürtként panasza, ha Erdély, a Székelyföld magyar lakosságának kallódását látja, de a provanszál trubadúrok hangját is túlszárnyalja, ha szerelemről, női szépségről ír, vérbeli lovagköltő, s meg is teremti a maga Szép Ilonkáját: Zsombori István menyasszonya, Tábory Ilona már-már égi tünemény, kék szemű, aranyhajú tündér, rózsaszínű felhőfoszlány, átlátszó lengeség – vele kötött házasságának leírásával (pompás esküvő, lakodalom) fejezi be a második kötetet.

S mégsem keresendő csak az íróelődökben, Nyirőben, Tamási Áronban minden indíttatás. Czegő saját magának is mestere, illetve tanítványa, a prózaíró a költőtől tanult írni, ezért sikeredett ilyen bizarr, szertelen líraregény, ebből származnak a könyv egyenetlenségei is. Műfajilag göröngyös úton indult el, a próza és a költészet kötélverését gyakorolja, hol sikeresen, hol egyensúlyvesztéssel, s csak ott érezzük tökéletesnek a kísérletet, ahol a lírai futamok erősödnek fel. Prózaszövetének éppen azon részei fluoreszkálnak legszebben, amelyekben a versírók privilégiumával, a költői szabadsággal él; nem a poetica licentiával, hanem a szabad csapongás jogával, a képzelet önkényével. Íme az imádságos székely öregasszony versbe illő „renyekedése” – prózai szövegtengerbe ágyazva: „Menjetek csak, lelkem gyermekeim, drága fiaim, eriggyetek eléfelé, tü meg nem tévedtek immár, ha eddig nem, intett a kicsi vénség a pillangónyi tenyerével, a világos, zsebkendőnyi ablakban, meg ne álljatok, édeskéim, csak jó felé, úgy, édöseim, ez az út, amelyiken most mendegéltek, mind imádsággal van kirakva, úgy biza, s a házak előtt a fűzfák s a kékre s fehérre meszelt házak es mind a Rebi néni imáival vagyon lekenve, jó felé mentek, úgy látom, csak ügyesen.”

Felismerhetően az ájtatos népi imádságok, fohászok, székely népballadák intonációja ez, ami nem véletlen. Még az életműben kevésbé járatos olvasó is tudja az első másfél oldal után, hogy Czegő önmagát írja, s nemcsak az életútját, hanem költői habitusát, emberi mentalitását, pszichéjét is. Zsombori István önarckép, s csak az átlátszó (indokolt? indokolatlan?) álcázás miatt van penna helyett véső és kalapács a kezében, ki is esik gyakran szerepéből, fiatalkori zsengéket citál, és verset ír szerelméhez, gyakran idéz kedvenceitől, Adytól, József Attilától, Szabó Lőrinctől, irodalmárkodik, ragyogó nyelvész (a székely tájnyelv nagymestere Czegő), majd átcsap néprajzba, szociográfiába, hagyományokat élesztget, bőven merít népdalainkból, s mindezt köztudottan megengedi a jelenkor szabados irodalmi gyakorlata, szokásmódja és az a tény, hogy az egész nagyszabású regényeposz tulajdonképpen narratív mederbe ágyazott líra, ezért a szerkezettel sem igen bíbelődik a szerző, a Gilgamesből vett részlet után parttalan áramlással, fejezetek, tagolások nélkül hömpölyög a végtelen(ség) felé.

*

Két ordas veszélytől félti Czegő Zoltán a nemzetét: a vészes fogyástól és a nemzettudat sorvadásától.

Az elsőt, a gyermekáldás gyérülését még be tudja szerkeszteni a regénymederbe, Iday Judit doktornőt, a híres pesti pszichiátert azért nem veszi feleségül Zsombori István, mert az már a modern világ elgépiesedett alkatrésze, mindent alárendel a karrierjének, s hallani sem akar anyaságról.

A nemzettudat sorvadása ellen már másképpen, talán vitathatóan szól. Kilép a maga teremtette világából, és Csingiz Ajtmatovtól vesz át példabeszédet. A jeles kirgiz író Az évszázadnál hosszabb ez a nap (1981) című regényében (ő is allúziónak szánta) a Kaukázus vidékén valaha szokásban volt szörnyűségről ír: foglyul ejtett fiatal férfiak leborotvált fejére nyers tevebőrből vágott szalagokat tekertek, amelyek sapkaként száradtak rá a tűző napon, s az iszonyatos fájdalomtól az áldozat elveszítette emlékezetét és embertudatát, ösztönök szintjére süllyedt, egyedül nyájak terelésére, legtöbbször tevehajcsárságra alkalmas. Ez az állattá nyomorított, csak uszulásra (Czegő szava) alkalmas pária volt a mankurt, s a tortúra, amelyen átesett, a mankurtosítás. Modern időben tömegekkel is előfordulhat ez a szörnyűség, és: „A mankurtosított nemzet nyomorúságában lehunyja a szemét…”

Nos, a bolsevista agitátorok közel fél évszázadon keresztül végezték az ugyanezzel az eredménnyel járó agymosást (nem volt Kelet-Európában még egy olyan nemzetellenes kommunista rezsim, mint a magyar), s most a globalizáció, a mondializmus, a pénzhajsza, a farkaserkölcs zúzza szét magyarságtudatunk még megmaradt rögeit.

Jogos az írástudó aggodalma emiatt, csupán azt kell elfogadnunk, hogy az intelem a regény szervetlen oldalkinövése, Czegő bevallottan fordul a világirodalom tavaly elhunyt zsenijének remekművéhez, hogy aztán ott folytassa saját történeteit, ahol abbahagyta.

*

A hétköznapok eseményei sorjáznak vég nélkül a regényben. Zsombori–Czegő – mitológia ide vagy oda – igenis két lábbal áll a földön, s ugyanolyan szakértelemmel kukkant bele a fazékba, amelyben füstölt csülökre fő a tárkonyos pityókaleves, mint a vendéglátóipar receptjeibe vagy a kendertörés és héhelés fázisaiba, a táncterápia fortélyaiba, a borpincék rejtelmeibe: a borkóstolás Iday Levente pincéjében felér egy áhítattal celebrált misével. De nagyon prózai helyzetekben, krumplihordás előtt és után, disznóvágáskor, vendég érkezésekor, éhomra és jóllakva bizony-bizony Dionüszosz és Epikurosz gyermekei a Czegő-hősök, megszámlálhatatlanszor koccintanak, hörpintenek, kortyolnak, ízlelgetik a hárslevelűt, a szürkebarátot, a székely szilvóriumot, sört isznak oldásra, unikumot fojtásra, köménymagost mindkét esetre, s ha összeadnók az egészet, olyan menynyiség jönne ki, amelynek elfogyasztásába belepirulna (belesápadna?) őfelsége Gargantua, sőt fia, Pantagruel is. Mondani sem kell, hogy ez a szabados életvitel lázadás a merev konvenciók, buta kötöttségek, a despotizmus és a diszkrimináció ellen.

Otthon van Czegő a hitélet dolgaiban, középkori hitszónokok tollára illő prédikációkat tart alkalomadtán Zsombori, sőt budapesti elit társaságok szóvivője, Schneider úr lakásán előadást rögtönöz magyar származású világsztárokról, sportolókról, politikusokról, török időkben elhurcolt rabokról, kiknek utódai élnek még Dél-Egyiptomban, Kis-Ázsiában, és – nyelvismeret nélkül is – magyar nemzetiségűnek vallják magukat.

Stílusfeszességéből akkor veszít a Medrében él, amikor szerzőnk a publicisztikának, tudománynépszerűsítő irodalomnak tesz engedményeket, a főhős utazásának leírása például Pesttől a Székelyföldig rangos útikalauznak is beválik, szerelmes földrajzot olvasunk Nagyváradról, Kőrösfőről, Kalotaszegről, Királyhágóról, Ady szent varjairól…

Legszebb mégis az a vidék, ahol Zsombori (Czegő) gyermekkorát töltötte, a Kisküküllő felső szakasza, Erdőszentgyörgy és Gyulakuta környéke. Rónaságra emlékeztető sík vidék a folyó két partján, erdős dombok szegélyezik, s közben völgykatlanok, amelyekben tűhegyes templomtornyok jelzik, Európában idáig terjedt a gótika. Áprilyt is ez a táj bűvölte el, a forrásvidék, különösen Parajd, s Czegő új misztériumot teremt ennyi szépségből, olyanszerűt, mint Faulkner az amerikai Délből; igaz, az ő szimbolikus földje nem olyan tökéletes, mint Yoknapatawpha, az átkeresztelt falvak nevei felismerhetők: Rava – Reves, Csöb – Csobogós, Székelyszállás – Székelyszakadás, Gyulakuta – Halaskút, Bordos – Szenes, nem kívánt tehát teljesen elrejtőzni, nem is lehet, mert a Bordoson töltött gyermekévek emlékei feltörnek, kísértenek, s bevonják, mint sok más alkotó esetében, aranyköddel a felnőttkor eseményeit, történeteit, ezért bármelyik tájegységét járja, szemléli a világnak, csak azt a Csendert, azt a Nagy Vackorfát, azt a Négy Fát, azt a ciheres erdőt, azt az álmos folyókanyarulatot látja, mint gyermekkorában, mert a szülőföld olyan, mint folyónak a meder: ha abból kilép, megszűnik folyónak lenni, posványos árterület lesz belőle.

Hiába méricskéljük hát irodalomtörténészi rőffel Czegő Zoltán munkáját, zsákutcába vezet a túlzott módszeresség, ezt a szerző úgy hozza tudtunkra, hogy a szobrász főhős helyett a regény vége felé már költőt, lírikust szólaltat meg, vagyis önmagát, s elárulja igazi célját, hitvallását: „A költők hazává teszik a legelőket, országgá a földet és nemzetté az egymásba kapaszkodó, lihegve pihenőket nagy futásokban. Templommá, Isten és ember házává avatják az örök életű követ, aztán meghintik a levegőeget verssorokkal, hogy a legváratlanabb pillanatokban vágjon egy-egy kő-életű verssor halántékon…”

Szép és szertelen – szertelenül szép könyv a Medrében él, s a fülszöveg folytatást ígér, a harmadik kötetet.

Kár, hogy a kiadást nem előzte meg alapos korrektúra és lektorálás, a kiadónak kellett volna kiszűrnie a bántó helyesírási hibákat, pontatlan idézeteket. Talán a harmadik kötet megjelenése után ez is megtörténik. Csak néhány tulajdonnév bosszantó elírása: hamburg, maros, erdély; Zsombori egyszer i-vel, máskor ipszilonnal, a Tábori családnév ugyancsak két változatban, A pendragon legenda kis p-vel, Varázshegy névelő nélkül stb., a tördelési hibák még ennél is kínosabbak: ilyen rangos mű kézirata jobb gondozást érdemelt volna. (Hungarovox Kiadó, 2004)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.