Archívum

Minden erőm; Térdig tarlóvirágban

2009. február

Minden erőm

Mit törődök én már azzal,
merre porlad rég kihalt ifjúságom.
Hol nyomtalanultak el léptei,
tűntek el a másvilágon.

Hol voltam, hol nem voltam,
túl minden láthatáron, azon is túlnan.
Ahol a megdőlt eget kitámasztottam karóval,
a szökevény üstököst hajánál fogva hazahúztam.

De nincs már miért emlegessem,
akihez nincs közöm, aki voltam.
Hatalmas sírját ásóval megástam,
gyertyát is neki én gyújtottam.

Csak ránéztem, s indult szántani a vén eke,
hogy amit felszántott, esővel bevessem.
Estére bealkonyodtam sötétedéssel,
a hold jött fel bennem.

Akitől már elbúcsúztam,
aki fölött álltam országos gyászban,
fennhangon sirattam, átkozódtam,
rázkódott dombokkal, hegyekkel a vállam.

Aki járta a letarolt időket: aki voltam,
füstölögni magamban kéményektől tanultam,
szelektől dacot, meg nem hőköltek,
bömböltek háztetőn, odalenn a kútban.

De már intek csak a múltra, fél világra,
másik felére merően nézek.
Minden erőm, elszántságom a jövő:
elérhessek odáig fiaként a messzeségnek.

Térdig tarlóvirágban

Anyám kendője:
felhő száll az égen.
Cipőjében madár tipeg,
méhecske siet kosarával,
mint ő sietett régen
térdig tarlóvirágban.

Apám fekete kabátját
varjú öltötte magára,
fehér ingét éjféli kísértet,
azt láttam ellobogni benne,
amikor az ablakon kinéztem.

Ásója sincs már meg.
Talán sziket ásni
egy vakondnak kellett,
csákánya valamelyik harkálynak,
azzal kopácsol,
doktorálja a fákat.

A seprű is hol lehet?
Mintha szél
a szomszédban takarítana vele.
S a vasvilla?
Öklelőzni a világban
a vihar vihette el.
Azt hallottam odakint zúgni,
más nem járt itt éjjel.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.