Archívum

Budapest–Zágráb: oda-vissza

XVI. rész
2009. február

A horvát kultúra kódjáról

Nincs kizárva, hogy Joanna Rapacka könyve volt a titokzatos jel. Őszintén szólva nem vettem észre az első pillanatban. Tudtomon kívül Horvátország felé irányított. Varsóban vettem meg a kitűnő lengyel szlavista könyvét a horvát kultúra kódjáról (a pontos címe: A horvát hagyományok lexikona). 1997-ben jelent meg a Lengyel Tudományos Akadémia kiadásában. Éreztem rögtön, hogy fontos lesz számomra. Arra már nem emlékszem, hogy találkoztam-e személyesen a szerzőjével. Nézem a fényképét az egyik tanulmánykötetében. Talán nem. De lehet, hogy mégis. A tudós lengyel nők arca nem lesz föltétlenül férfiassá. Az övében sincs semmi szikárság, szigorúság, inkább kedves szláv lágyságot olvasok le róla. Többször jártam varsói szlavisták között, de nem tudom fölidézni az alakját. Opus magnuma ez a kötet, évtizedek kutatómunkájának összegezése. Lengyel változata szakkönyvnek látszik, olyan, mint egy egyetemi tanköny. Szerény külsővel. Egy határvidéki, kissé távoli kultúra kalauza – lengyel olvasóknak. A Közép-Európát ábrázoló történelmi térképekről Lengyelországban gyakran lemarad a német és orosz világ közötti szubkontinens déli fele. Mintha a Kárpátokon vagy mondjuk Magyarországon túl már egy másféle világ kezdődnék: egzotikus mediterrán tájak, a nekik rokon nyelv ellenére inkább rejtelmes, mint ismerős közeg. S ezt még bonyolultabbá tette, hogy a XX. század túlnyomó részében a két Jugoszlávia része volt Horvátország; ha tudtak róla valamit, akkor mint egy részről, nem pedig egészről. Az öt évvel később megjelent horvát változat kemény kötésű, reprezentatív könyv, legalább 150 grammos ofszetpapíron, nagyszerű illusztrációkkal, színes és fekete-fehér fényképekkel. A Horvát Matica jelentette meg Dalibor Blazina fordításában.

Hadd érzékeltessem a vállalkozás jelentőségét a horvát utószóval. Dunja Fališevac azt írja a szerzőről, hogy kétség sem férhet ahhoz, Rapacka a horvát irodalmi kultúra legjobb európai ismerője, kutatója és oktatója. Talán az ő esetében is igaz a régi bölcsesség, teszi hozzá, miszerint távolabbról jobban látni a nemzeti történelem és művelődés kérdéskörének összetettségét, mint közelről. Megkerülhetetlen mű tehát. A műfajról, a kötet értékeiről, jelentőségéről majd később, először röviden a lengyel kroatista pályájáról, hiszen nemcsak összegzés ez a horvát kulturális enciklopédia, hanem monumentális zárókő egyben, hiszen horvát megjelenését már nem érhette meg a szerző, 2000-ben, életének hatvankettedik évében elhunyt Varsóban.

Másképp kell föltennni Lengyelországban azt a kérdést, hogyan lesz valaki szlavista, mint nálunk. Mifelénk nagy részben a származás határozta meg ezt az utat, az otthonról hozott nyelvismeret (gondoljunk csak a szarvasi Melich Jánosra, az Árvából való Kniezsa Istvánra vagy az alsólendvai Hadrovics Lászlóra), a kommunista korban pedig az is ösztönző lehetett, hogy erre könnyebbnek látszott a bölcsészkarra kerülés útja. 1962 őszén néhány hónapig magam is cseh szakosnak készültem. Talán a polonisztika számított nálunk némiképp kivételnek a hatvanas években egy nyitottabb, modernebb kultúra vonzásával. Történelmi és nyelvrokonsági tényezők miatt a lengyeleknél érthetően mélyebb gyökerei voltak a szlavisztikának. Az orosz világ, politika és kultúra ismerete – talán nem kell bizonyítani, miért – életbevágóan fontos volt számukra. A szovjet befolyás alá került Közép-Európában mindenütt jelentős egyetemi és kutatóintézeti bázisa lett a szlavisztikának. Lengyelországban is több egyetemi központ számos intézményében művelték magas szinten ezt a tudományágat. Joanna Rapacka a Varsói Egyetemen végzett lengyel és szerb-horvát szakon. Hogy mi indította őt a délszláv kultúrák felé, nem tudom, bár kétségtelen, hogy a kommunista világban az akkori Jugoszlávia viszonylag szabad szellemisége állt legközelebb az ötvenes–hatvanas évek fordulójának Lengyelországához. Valószínűnek tartom, hogy igazán akkor kötelezte el magát ebben az irányban, amikor tanulmányainak befejezése után öt évet töltött Jugoszláviában. Később néhány évig lengyel lektor volt a Firenzei Egyetemen, ahol szintén fontos alapokat szerzett későbbi munkájához, hiszen a reneszánsz és barokk kultúra foglalkoztatta, a régi horvát irodalom XVI–XVII. századi fényes évtizedei, európai jelentőségű alakjai. Mintha tanulmányai és első „vándorévei” ezt az érdeklődést erősítették volna benne. Doktori disszertációját a nagy raguzai költő, Ivan Gunduli´ Osman című eposzáról írta.

Raguza-Dubrovnik. Talán így kellene hívni ezt a várost, együtt a két névvel. Születése idején, a középkor hajnalán ugyanis két közösség szimbiózisa volt a település. A mai főutca helyén húzódó csatorna déli oldalán volt a latin maradék Raguzinuma, az északin pedig a szláv Berek (dubrava, amiből a Dubrovnikot képezték, ilyesmit jelent). Ennek a különös, mással összehasonlíthatatlan városnak a vonzása meghatározó jelentőségű volt a lengyel szlavista számára. Mintha szellemileg a reneszánsz és barokk kor Raguzájában telepedett volna meg. Innen szemlélte a horvát irodalom korábbi és későbbi alkotóit. Ahogy a horvát nemzeti mozgalom a XIX. század harmadik-negyedik évtizedében kiválasztotta magának példaként, ösztönző mintának a raguzai örökséget. Visszavágyván az Adriához, ahol megszületett a középkorban a Horvát Királyság, tudatosítván a nagyhatalmak közt önállóságát századokon át megőrző Raguzai Köztásaság politikai és művelődési hagyományát. Annak a városnak a tradícióját, ahol a nemzetközi Petrarca-recepció horvátul kezdődött el, amely olyan jelentős reneszánsz drámaíróval büszkélkedhetett a XVI. században, mint Marin Drzi´, és ahol Mavro Vetranovi´ tollából még Buda elestét sirató versezet is született. A XVII. századból pedig a barokk horvát – és európai – irodalom óriása, a régi patríciuscsaládból származó Ivan Gunduli´.

A modern horvát nemzeti identitás egyik szegeletköve lett ez a város azáltal is, hogy az itt használt što nyelvjárást tették az új nyelvi norma alapjává a XIX. század harmincas éveiben. Ezzel pedig a horvátok és a szerbek képzelt és vágyott összetartozását is jelképezhette, ugyanakkor Érisz almájának lehetett tekinteni, hiszen épp a nyelv alapján kezdték egyes szerbek magukénak perelni. Ahhoz nem fér kétség, hogy a horvát történelmi emlékezet egyik máig sugárzó központja. Nem véletlenül kapta meg a „szláv Athén” epitheton ornansát. Rapacka 1977-ben jelentette meg először könyvét a Raguzai Köztársaságról. Alapos szakmai háttérrel készült művelődéstörténeti kalauz, mely olvasmánynak sem utolsó.

Két évtizeddel ezután adta ki A horvát hagyományok lexikonát. Őszinte irigységgel forgattam Zágrábban. Nekem is valami effélére lett volna szükségem. Mármint a magyar művelődés kulcsszavainak magyarázatára. Minden előadásnál próbáltam külön tárgyalni az ilyen fogalmakat. A mi egyszerű, közkeletű fogalmaink egy másik kultúra közegében vagy teljesen érthetetlenek, vagy egészen más képzettársítások kapcsolódnak hozzájuk. Horvátok között a történelem bizonyos kategóriáival még nem is annyira nehéz boldogulni, hiszen Mátyás király, Mária Terézia alakja nem ismeretlen nekik, Mohácsról szintén tudnak valamit. De hogyan magyarázzam, mi volt a kuruc költészet, vagy mit jelentett a két világháború között a népi írók mozgalma? Megérkezünk a kulturális kódhoz. Amelyről könnyen el lehet mondani kézikönyvek alapján, hogy beszélő közösségek sajátja, vagyis olyan társadalmi csoportoké, amelyeket társadalmi-interakciós sémák tartanak össze, és más közösségektől a kommunikációs vonalak gyöngesége választ el. Beletartoznak azok a helyek (toposz, locus értelmében), történetek, történelmi személyiségek és fogalmak, amelyek a szóban forgó kulturális közösség előtt szimbólumként jelennek meg. Olyan jelképek, amelyeknek értékvonatkozásuk van, és az illető közösséget integráló, identitását formáló funkciójuk. Ez így nagyon szép, de kérdés a mindenkori kutatók, összegezők számára, mi tartozik bele ebbe a körbe, hogyan lehet meghatározni a kritériumokat, és miképpen lehet egy ilyen válogatást elvégezni. Kétségkívül kockázatos munka. Lexikonjának bevezetőjében ezt Rapacka is elmondja. Mindenesetre széles körű történelmi és irodalomtörténeti tudásra van hozzá szükség. És ami lényeges: nem a történelmi múlt vagy az irodalom történetének rekonstrukciójáról van szó, hanem a horvát kulturális közösség – ha úgy tetszik, nemzet – emlékezetének a térképéről. „A hagyományok lexikonaként csupán azokat a helyeket, eseményeket, alakokat és fogalmakat veszi figyelembe a horvátok politika-, társadalom- és művelődéstörténetéből, amelyek többnyire szimbólumok funkcióját töltik be, és amelyeknek a horvát kulturális közösség értéktartalmakat (általában pozitívakat, de néha negatívakat) tulajdonít, és integráló, azonosságteremtő és közösséget meghatározó szerepet töltenek be; másképpen szólva a hagyomány azon elemeiről van szó, amelyek a nemzeti hagyomány centrumát alkotják.”

Rapacka nem említi Pierre Nora iskolát csináló többkötetes francia vállalkozását az „emlékezet helyeiről” (lieux de mémoire), de lexikonja valójában a horvát közösségi emlékezet helyeiről ad átfogó képet. Azokról a kulcsfogalmakról, amelyek meghatározó módon járultak hozzá a modern horvát nemzet létrejöttéhez a XIX. században. Tehát címszavai tartalmazzák a nemzeti panteon alakjait, jellegzetes történelmi fogalmakat, eszméket, a közösségi emlékezet által kiemelkedő jelentőségűnek tartott eseményeket, mondákat, irodalmi műveket, nemzeti mítoszokat, jelképeket, történelmi emlékhelyeket. Olyan fogalmakról van szó, amelyek megrajzolják a horvát emlékezetközösség karakterét. A mentalitás kulcsszavai. Aki valamelyest el akar igazodni a horvát világban, annak nélkülözhetetlen kalauz ez a kötet. Igazi kompendium. Eszünkbe juthat a kulturális szótár sajátos műfaja, de ez nem az. Bővebbek és mélyebbek Rapacka lexikonjában a magyarázatok, és nem egy másik kultúra tükrében vizsgálja a horvát közösségi emlékezetet. Minden címszóhoz alapos, de nem bő lére eresztett művelődéstörténeti összefoglalást fűz.

Kisebb lélekszámú nemzetek számára elengedhetetlenül fontos, hogy nemzeti kultúrájukról ilyen mentális-művelődéstörténeti „térkép” készüljön. Ha úgy tetszik: a mai tudományos ismeretek szintjén megválaszolni a „Mi a magyar?” kérdését enciklopédikus kézikönyv formájában. És persze arra is szükség van, hogy egy ilyen nemzetképet föl lehessen mutatni a „nagy” világban. Mennyi egyszerűsítő félreértés és előítélet forgott a nemzetközi sajtóban Horvátországról az utóbbi háború idején! Nem voltak s nincsenek ott az egyetemes történelem „fősodrában”. Megtanulják, akárcsak mi, az ókori Görögország, a Római Birodalom története mellett a franciáékét, az angolokét és a németekét, az oroszokét, a kisebb országok, népek története pedig egyszerűen kívül marad. Az már a közép-európai népek közös baja, hogy egymásba gabalyodott múltunkat sem ismerjük. A horvát történelmet pedig jócskán eltakarta a XX. században a két Jugoszlávia.

A történelmi panteonból például címszót kapott Tomislav, a horvátok első királya, Zvonimirnak, az utolsó nagy horvát vérből való uralkodónak mitikus alakja; Gubec Máté, a parasztvezér a XVI. századból; Ljudevit Gaj, a modern nemzetté válás kulcsfigurája (politikus, ideológus és az egységes irodalmi nyelv apostola); Jellasics és a XIX. század második feléből Ante Staryevi´, a „haza atyja”, meg Strossmayer diakovári püspök, a délszláv kulturális egység ideológusa. Olvashatunk a kötetben a horvát honfoglalási mítoszról (ők erről megérkezést mondanak!), olyan kulcsfogalmakról, mint a pacta conventa (a közjogi hagyomány százados érve a horvát nemzetségfők és Könyves Kálmán állítólagos szerződéséről, melyet egy jóval későbbi krónika tartalmazott, és valódisága kétségbevonható), a horvát államiság hagyományáról, a délszláv eszméről, a nemzeti jelképekről. Magától értetődő, hogy számos ponton szóba kerül a könyvben összefonódott múltunk, a közös magyar–horvát államiság és következményei: például a natio croatica fogalma, a közös rendiség hagyománya. Talán ez az egyetlen témakör, ahol nem mozgott annyira otthonosan Rapacka. Igen, nem tudott magyarul. Nem ismerhette a horvát és a magyar nemzeti történelem narratívájának különbségeit. Csak a Sziget címszót és a költő-hadvezér Zrínyi Miklós példáját említem. A Szigeti veszedelem kapcsán jegyzi meg zárójelben az eposz költőjéről: „jóllehet a szerző horvátnak tartotta magát”. Ami régi toposza volt a horvát nacionalista történetírásnak.

Természetesen értelmetlen bakafántoskodás volna Rapacka munkáját egy ilyen részlet alapján megítélni. Inkább tanulni kellene belőle. Hogy miként lehet egy kevésbé ismert kultúra kódját elkészíteni.

(Folytatjuk)

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.