Archívum

Baán Tibor: Papírmozi; Fékezett habzás

Sturm László
2009. február

„Válogatott és új versek 1965–2006” – így a kötet alcíme. Könnyű utánanézni: az 1946-ban született költőnek húszéves kora körül már vállalható művei keletkeztek, első könyve – a Madárház – mégis csak 1995-ben jelent meg. (Igaz, az 1999-es második után máig évente-kétévente követi egymást a többi.) Baán tehát jócskán betartotta a horatiusi tanácsot, miszerint kilenc esztendő hevertetés után adjuk csak ki a kezünkből a költeményt. Természetesen az ilyen indulásnak következményei vannak. Az egyik, hogy már a bemutatkozó kötet is érett, letisztult hangon szólalt meg. A másik pedig, hogy a költő kimaradt nemzedéke szervezkedéseiből, legalábbis nem vált hangadóvá és ezáltal közismertté. Könnyen elsiklik hát fölötte még a verskedvelők figyelme is. Nem „paradigmaváltó”, kései indulása miatt a kánonok-ellenkánonok névsorából ugyancsak kimaradt, botrányosnak meg pláne nem nevezhető. De épp „hiányai” válhatnak idővel erényekké. A kismesteri, rivaldakerülő szerénység kihívhatja az őszinte érdeklődés odafordulását, az újdonsághajhászástól és sikerreceptektől távoli, elszánt értékőrzés mozgósítja az irodalmi hagyomány valódi javait. Öntudatosan járja tovább a klasszikusok által megnyitott utakat: Weöres Sándor (véleményem szerint: a leginkább meghatározó előd) varázsos személytelensége és Kassák formabontása egyaránt szemléletformáló erő a számára. Kortársai közül is elsődlegesen azokra ügyel, akik a médiafigyelemtől nem vagy alig-alig zavartatva képesek saját világot létrehozni. Például vers szól Szervác Józsefről vagy Parancs Jánosról, Jánosy Istvánnak és Csokits Jánosnak költeményt ajánl, két korábbi, kritikákat és tanulmányokat közlő kötetében pedig (Szerepválaszok, Fények a labirintusban) többek között Csokits János, Károlyi Amy, Mezey Katalin, Kemsei István, Czigány György, Hules Béla, Gutai Magda, Pék Pál, Szöllősi Zoltán, Bratka László, Deák László, Rába György nevével találkozhatunk. Talán meglepő névsor, mindenesetre olyan, amely határozottan elrúgja magától a sztárírókat. A pályatársi-kritikusi figyelmet befolyásolja a versekben is kimondott sejtelem, hogy korunk a romlás szinte (vagy nem is szinte?) apokaliptikus ideje. Ezért a jelen kínálta siker igen kétes tartalmú. A valódi értékek talán csak „barlangba” bújva, rejtve őrizhetőek (magként, hó alatt – mondhatnánk másképp Ady és Babits motívumával): „Ez már a fogcsikorgatás / Kora, miről a próféták beszéltek. Ez már / Az a kor, mikor a szavak zöld vesszeje / Már ki se hajt. Elég a könyvtár, noha / Lángok nélkül. Elég! mert szavaink / Testünkkel együtt elporladnak. / Marad a hamu. A tanulság hamuja. / A szélbe szórt. Nincs lélek többé, / Ki lelkünket magába fogadja! Nincs forma, / Mely eszméinket a romlástól megóvja! / Ez már az erőszak kora! A félelemé! / Bizony a régtől ismerős félelemé, mikor / A szellem a klastromokba visszahúzódva / Éli barlangéletét” (Rabláncra vert ég). Baán világán mindennek ellenére nem lesz úrrá a reménytelenség. A remény él, csak paradoxszá rándul: „Világunknak szívén hatalmas felleg ül / Elhessenteni onnan erőtlen az erős is / Most már csakis a gyöngék tehetnek valamit” (Séta a temetőben). A kor tipikus embere A fellapozott szótár sorozat A mint alkony című darabjában jelenik meg: „Másolt emberek élnek erre / Nincs szükségük érzelemre // Menetelnek A kettős váll a vállöv / Függeszti csüggedt karjaik”.

A legutóbbi idézet egyben megadja a csapásirányt, melyet követve megkísérelhetjük föltárni Baán ember- és világképét. Hiszen az érzelemhiány által lefokozott egyénnek magától értetődő ellentéte az érzelmekkel (is) feltöltődött személyiség. A kiürült embernek a mikrokozmoszként fölfogott ember: „megértsd: világ vagy a / világban mely bensőd terébe / dobja történéseit / míg átáramlik rajtad / mint zene a lét” (Genezis). És valóban, a szépség, az értelmes élet mindig ez utóbbihoz kapcsolódva formálódik ki a versekben. A „minden egy” keleti bölcsessége vissza-visszatér (különösen emlékezetes módon például a Himnusz és az Aranypor soraiban). Ennek átérzése kínálhat gyógyulást „közönyünk pestisé”-ből (Olvasó), hozhat megújulást „Az új világba mely csupa közöny” (Szoborcsoport).

A lét mindent átjáró egysége zeneként, áramlásként, ragyogásként nyilvánul meg legtöbbször: „A halhatatlan boldogok / Ők szövik ezt az éjszakát / S mögötte azt a ragyogást / Mely a csontokon ragyog át / Mik oszlopok a föld alatt / Tartják a roppant súlyokat / Mint valóság az álmokat / Miközben szól a térzene / Mintha egy kaptár zengene” (Térzene); „Folytatódik a zene / Aki elment visszajön […] Csak néhány óra s megpendül az ásó: / Ez a hétköznapi hangszer / Folytatja a félbeszakadt muzsikát / Melyben a csupa zöld csupa virág kert a szél a ház / Egyetlen összhangban olvad össze” (Művelet); „Fonnyadt ajkaiddal motyogod Nagymama / s mégis énekled minden kórusoknál / szebben. Ó, ez az ének, mint az áram / kering a végtelen egekben.” (Olvasó); „Ahol megtörténhet bármi / Folyamként árad az ében / Sötétben mindenségem / Viszi valahány énem” (Aranypor) stb. Ilyenkor, zenében, ragyogásban, áramlásban: ember és világ összhangjában szinte mindig feltűnnek „a halhatatlan boldogok” (Térzene), az istenek. Az Isten azonban csak a vágyban, az élmény továbbgondolásában sejthető. Az Isten című versben úgy jelenik meg, mint az érzelmi telítettség (az „elragadtatás”, az „áhítat”) és az elme, a megértés egysége: ami az emberi érzelemben csak átmeneti és csak sejtelem, az Benne a mindent átjáró tudással uralom és örök. Még sincs biztos révbe érés, hiszen az emberi elképzelésre nem érkezik válasz, a Zsoltár (3) szerint Isten hallgató Isten: „Mint jég a fázó meztelen talpat / Égeti lelkemet megfagyasztja, / Hogy látlak bár, de el nem érlek, / Nem érek át a túlsó partra. // Ott tüzed ég, Uram. Szőke lángok, / Bontott hajú nappalok. / Csillagszikrákat virágzó álmok, / És muzsika… Senki sem vacog.”

A közösségzabáló társadalmi romlás és a hallgató Isten között állva mindennapi küzdelmet jelent a személyiség, a társas lét és az otthon megőrzése. Bár a nagymamaversek tanúsága szerint nemrég még átélhető volt – a hagyományosabb életformák révén – az otthonlét biztonsága (legalábbis a gyerek számára), a jelen már a hiánnyal szembesül: „Írástudatlan népek hazakullogunk / Bár nincsen otthon otthonunk” (A festő felesége a templomban).

„Engedd Uram, / hogy elégedett legyek sorsommal, / akár a kancsó falának támaszkodó víz, / mely kitartó türelemmel nyomja határait, / de nem töri szét” – fogalmazza meg az első Zsoltár a személyiség egyik fő biztosítékát, a határok fölismerését és kitöltését (majd a negyedik Zsoltárban szintén erről olvashatunk). A személyiség azonban nem jelent zártságot, pontosabban csak részben az: bezárulás a létromboló erőkkel szemben, és megnyílás a teremtőerők előtt. „Be kell rendezni magadat fénnyel” – fogalmazódik meg „Fények járszalagján a felismerés” a Félálomban. Persze ha ez ilyen egyszerű lenne… Mégis, mi marad akkor nekünk a sokszor reménytelenül összegubancolódott hétköznapokban? Ami reálisan visszaidézhető, az Baánnál végső soron csak egy lelkiállapot, egy beállítottság: a szépre, a harmóniára való fogékonyság, a derűs szemlélődés. Ami a borúsat, a fájdalmasat is képes sokszor átlényegíteni. (Gyakori fogása a költőnek, hogy a verset egyetlen elkülönített sorral zárja, amely a kiemelkedő versekben egyszerre fogja össze és helyezi új szintre, lényegíti át az addigiakat.) A szemlélődésben képpé, érzékletes egésszé rendeződnek a jelenségek (már több korábbi kritikusa felfigyelt e költészet képi gazdagságára). A képpé rögzített pillanatok pedig mindig túlmutatnak önmagukon, valami ősképszerű, örök lényeg irányába. (Ahogy a modern kor zűrzavara az antik harmóniájával kerül átfedésbe az Antik pillanatban és az Afroditéban.) A kimerevített időszakaszban egyszerre van jelen a folyamatosság, a szakadatlan változás, az átalakulás és a mozdulatlan mozgató sejtelme, a „De mi van a mozgás mögött?” (Felhőszínpad) nyugtalansága.

Visszatérő téma az emlékek valóságának kérdése. Mi őrződik meg az emlékben? Múló káprázat vagy öröklét mozdul benne? Kortársai közül leginkább Dobai Péterrel rokonítható az emlékezet középpontba állítása, amint az is, ahogy Baánnál szintén egy régi nyár visszaidézhetősége válik a teljesség-visszaidézés próbájává. (Például: „megoldhatatlan az egyenlet / Bach zenéjének ütemére / felidézni egy budapesti nyár képét / a legutolsó gyíkot zizegő parkokat […] a hidakat s egy kamra felső polcáról / a feldőlt üvegből lassan / – mintha gondolkodna közben – / csurog a méz” [Hipotézis]; „Mert ez még ama régi nyár: / Az a gondtalanul fiatal” [Mindenütt]; „A hallgatag öröm szikráiban / Nyarakon túli nyár” [Állandóság]; „Titokzatos nász – feküdni itt, / Várni a vad nyár csókjait: / Érezni azt, hogy egyesülsz, / A mindenséggel egyberingsz” [Naplójegyzetek]; „A régi nyárnak ablakát / Kinyitván mint egy könyvet / ellátok magamban messzire” [Aranypor]; „aki az esőfüggönyön át / meglátja egy volt nyár sugarát / talán megérti mennyi vágy / ostromolja az idő partfalát” [Mögött]; „elmúlt nyarak jelre várnak” [A felső polc]; „Feledsz egy nyári napot” [Fénysugarak]; „A nyárég karéjából kiharapva / Egy félvárosnyi rész / Emlékét viszed magaddal” [Az emigráns]). A nyár – amellett, hogy a teljesség archetipikusan ősi képviselője – talán az emlékezet, a visszanyerés működését is mintázza. Ahogy az évszakok is múlnak és visszatérnek, a múlt is elvész, és ciklikusan újraelevenedik. Aki a derűt őrzi – mint többnyire Baán –, az az újraelevenedésben sejti meg a valódi jelentést.

De mi az, ami rendre újraelevenedik? A személyiség teljessége? Ha ezen minden apróság véletlen egybenállását értjük, akkor semmiképpen sem. De ha a kapcsolódni tudást látjuk, nemcsak a személyiség, de az egész lét lényegének, akkor talán eljutunk az egyetemeshez, a baáni paradoxonok szellemében a személytelenben lelve meg a személyes magvát. (A költő magára is érvényesen ragadja meg a logikán túli kifejezések értelmét egyik kritikájában. Károlyi Amy kapcsán írja: „szükségszerűen lép túl a logikán, juttatja a korábbinál is fontosabb szerephez a paradoxont mint abszurditást, amiben mégis – mint Hamvas Béla fejtegeti Gyümölcsóra című írásában – megtörténhet a csoda. »Az abszurd… a csoda lehetőségének állandó nyitva tartása.«”) Hogyan képzeljük el ezt? Ahogy az íz teremt egységet a gyümölcs és az ember között a kötet egyik emlékezetes versében, a négysoros Körtefában: „Dicsérem a rokkant körtefát / Mert édes ízzel mondja önmagát / Három szem körtét két kosár helyett: / A végesben a végtelent”.

Megvan hát a reménység alapja. Ám a reménytelenség kísértése sincs legyőzve. Az érzékelés tán csak káprázatot lát, az élettel talán a képek vigasza is szertefoszlik: „Vedd az éjszakát / Gyászruháját időnknek // Öltsd magadra Távozó / Mielőtt kialusznak / Az esőverte mécsek // Az utolsó lélegzet / Kihalt vitrinében / Csak por kering // Nincsenek képek” (Gyászruha).

A kötet vége felé megbomlik érzékletesség és képiség azon egyensúlya, amely a korábbiakban számos esetben eredményezett jelentős alkotást (a könyv első fele sem mentes a sablonosabb megoldásoktól, az ihlet kifáradásaitól – de a pár tucat jelentős vers már életmű-igazoló teljesítmény). A kép egységét fölszámolja – különösen néhány hosszabb kompozícióban – a gondolatiság akartsága. A kép helyét egyfajta képlet veszi át. Ez kétségtelenül a világlátás valamiféle változását jelzi, de az ekként módosult életérzés többnyire még nem leli meg a korábbiakkal egyenértékű kifejezésmódját. Úgy tűnik, megújulás előtt áll Baán lírája, de ebből jobbára még csak a vajúdás észlelhető. Talán már a közeljövőben újabb meglepetéseket okozhat ez a már így is figyelemre méltó költészet.

Napjainkban megnőtt a személyes feljegyzések iránti érdeklődés. Nemcsak a rövidműfajok vonzása ez „rohanó korunkban”, hanem a hitelesség keresése is ott munkál mögötte. Az eredeti utáni vágy. A Fékezett habzásban közölt jegyzetek pedig nem okoznak csalódást. Persze „A hidakat nem szabad elpusztítani” jellegű elgyengülést vagy a (például „A hallgatás tornya él” kezdetű) túlzott homályt üdvösebb lett volna kirostálni, de a többségükben a korra és az irodalomra vonatkozó szösszenetek önmagukban is izgalmasak, és a szerző verseihez is egyfajta kalauzt jelentenek. Mivel ennek a műfajnak az egyik fő vonzereje (a tömörség mellett) a spontaneitás, leginkább szemelvények kiválogatására, és nem rendszerbe állítására csábít. A versek kapcsán mondottakkal való egybecsengések viszont talán az átfogóbb szemlélet meglétét is jelzik. Válogassunk hát főleg azokból a feljegyzésekből, amelyek közvetlenebb viszonyban állnak a versekkel és a róluk föntebb mondottakkal!

A két könyv (és kétféle írás) közötti átjárhatóságot bizonyítja, hogy van vers, ami változatlanul kerül át egyikből a másikba, a Rezümé. Az első Zsoltárnak pedig egy részletét fedezhetjük föl a prózakötetben. Másrészt a kisportrékban a szerző tanulmányainak és kritikáinak előképeit, vázlatait, lényegre csupaszított változatait leljük fel. Valamint az „ismeretlenekhez” is lehajló alázatot: „A lehajlás hozzátartozik a megismeréshez […] A rossz kritika a lealázónak vélt lehajlást kívánja megtakarítani. Nem hajol le, nem engedi át érzékeinek, nem fogja kézbe.” Az érintett nevek hiányos névsora is jellemző az író széles körű és tág keblű tájékozódására: József Attila, Kafka, Radnóti, Dsida, Bokor Levente, Baudelaire, Pilinszky, Exupéry, Kosztolányi, Weöres, Gulyás Pál, Rónay György, T. S. Eliot, Dickinson, Csokonai, Hárs Ernő, Jánosy István, Szomráky Sándor, Szabó Irma, Szuly Gyula, Szabó Magda, Arany János, Czigány György, Krúdy, Ady, Ilf és Petrov, Rilke, Hernádi Gyula, Alföldy Jenő, Lackfi János, Benke László, Áprily Lajos, Nagy László, Juhász Ferenc, Sütő, Fodor András, Hules Béla, Marsall László, Bella István, Nemes Nagy, Berda, Dobozi Eszter, Németh László, Pap Károly, Illyés, Lázár Ervin, Beney Zsuzsa, Gutai Magda, Petőfi, a kínai Dalok könyve, Csokits János, Balassi, Cukor György, Pozsgai Györgyi, Sinka István, Ács József, Villányi László, Csernák Árpád, Flaubert, Maupassant, Mándy, Márai, Dienes Ottó, Sarkady Sándor, Kormos, Tornai, Károlyi Amy, Baka István, Szepesi Attila, Utassy József, Albert Gábor, Albert Zsuzsa, Takács László. Baánt olvasva ráébredünk, micsoda bősége van még a jelenbe nyúló félmúlt magyar költészetének is. És hogy mégis lehetséges a majdnem az egészet befogó figyelem! Mert itt (mindössze százhúsz oldalon!) egyik név sem alibi-udvariasságból említtetik, mindegyiket a ráismerés, a rácsodálkozás frissessége kényszeríti felbukkanásra.

A megidézett gondolkodók kevesesebben vannak, és egységesebb képet mutatnak. Nem igazi szakfilozófusok, hanem a mítoszkutatás, a kultúrakritika és a tradicionalizmus képviselői, akikhez általában közelebb áll az esszé, mint a tudományos fejtegetés; Platón, Guénon, Hamvas, M. Eliade, Bergyajev neve merül föl a jegyzetekben. Többükkel egyetértve idézi Baán: korunk a „káli juga”, a sötét kor. Például a versekben is szóvá tett közöny eluralkodása miatt. Attól kap mélységet a gondolat, hogy a szerző a továbbiakban nemcsak az alul lévők panaszát hallatja, hanem a látszólag felül lévők nyomorúságát is látja: „Nincs nagyobb sivatag, mint a közöny. Nemcsak annak fáj, akinek nem jut a hőségben egy kortynyi enyhület, hanem annak is, aki ezt gyakorolja, holmi katonai pedagógia eszközeként, s ki mással, mint szeretteivel. […] Ám az is igaz, hogy a rendíthetetlen Szigor arra vágyik kősziklánál súlyosabb ruháiban, hogy megbocsátassanak bűnei, amiket aztán magamagának a legnehezebb megbocsátani.” A közöny és minden más bűn eredetét „A cinikus” kezdetű-című bekezdésben az író az önzésben találja föl.

A romlás jelei közt Baán különösen érzékeny a nyelvhasználat elsekélyesedésére. Felhívja a figyelmet az -i képzős főnevek elszaporodó idétlenségére (lásd „ruci” és társai), a szólások és közmondások – amelyek „a magyar lélek legmélyéről, az évszázadok hideget és hévséget hozó tapasztalatából születtek” – visszaszorulására.

És érzékeny természetesen az irodalom aggasztó jelenségeire. Az egyik bekezdés a helyzet tömör meghatározását saját olvasói-kritikusi irányultságával összefüggésben tárja elénk: „ha ezer tollam lenne, se győzném helyrerakni költészetünk megbicsaklott értékrendjét. Bizony jelentős életművek hevernek fölfedezetlenül.” A megbicsaklás lehetséges okát-mibenlétét egy másik jegyzet fogalmazza meg: „Az irodalomba soha nem látott tömegekben áramlottak be, meglehet, tehetséges, ám a humán kultúra iránt érzéketlen »alkotók«, akik olyan ipari folyamatként kezelik a szöveget (műalkotást), amely kívül van a társadalom (és ezzel szoros kölcsönkapcsolatban az erkölcs) kérdésein. Ez a közömbösség és passzivitás egyfajta új sematizmus virágzását jelenti. Az elődök ebben a helyzetben elvesztik/elvesztették tekintélyüket. Csak arra jók, hogy nyersanyagul szolgáljanak.”

Az igazi művészet ezzel szemben „gyógyító”, „vigasztaló”, „orfikus” („Hamvas Béla szerint a művészetnek alapvetően két fajtája van. Az egyik az orfikus művészet, amely rendet rak a lélekben, elsimogatja annak görcseit. A másik fajta elborzaszt, felkavar”). Hogyan teremt rendet ez a fajta alkotás? A folyamat több fokozatát írja le Baán. Először is a beleélés révén („Az irodalom nem utolsósorban a beleélés tudománya”) kiszabadul az én saját szűkösségéből („Az egoizmus tudatos visszavonása, megfékezése a lírában a létteljesség mélyebb átélését, egy új témavonulatot, egy új bányát nyitott”). Aztán így kitörve mindennapjaink nyűgeiből a második lépésben levetjük kicsinyes terheinket: „Távolodj el a pillanattól, szemléld magad kívülről, s akkor rájössz arra, milyen nevetséges, milyen fölösleges erőmutatvány az én hatalmi játéka, alakoskodása.” A lényegtelentől való eltávolodás pedig utat egyenget a lényeges beáramlása számára: „az igazi túl van az örökös indulatokon, haragon, elégedetlenségen”. Ilyen egyszerű? Nem ilyen egyszerű. Az éntől való magszabadulás sem örök parancs (avagy az én felnagyítását is értelmezhetjük a tőle való szabadulás egyik módozataként?!). Érdemes teljességében idézni a miniesszét: „Érdekes, hogy az én felfokozása mennyire fontos szerepet kapott Nagy Lászlónál és másoknál, akik nem József Attilát folytatták, hanem romantikus visszanyúlással, fájdalmas utóvédharccal Adyt, aki ugyan pontosan tudta, hogy »Minden egész eltörött«, ám épp ezért, szinte titáni elszántsággal, égvívó indulattal harcolt az én integritásának felmutatásáért. Akárcsak Nagy László és sok szempontból Juhász Ferenc. Az egyik Petőfi természeti erőket idéző, gyors lobogású sorsképletéhez hasonlít, míg a másik Arany János világteljesség-tudatának lassú izzású, epikus lávahömpölygéséhez. Velük, úgy tűnik, végleg lezárult a magyar líra egyik legszebb fejezete, mely a népköltészet és népi kultúra mesebeli táltosán még egyszer felemelkedett a föld fölé, hogy onnan tekintsen alá.” (Abban azért reménykedhetünk, hogy az értékek sose végleg zárulnak le. Ha egyáltalán…) Másrészt a beleélés sem csak könnyed szabadulás: „Az olvasás során az én a maga zártságából átrepül egy másik személyiség világába. Egy másik realitásba, ahol látszólag minden ugyanaz, csak éppen a napsugarak beesési szöge más. Más az élménycsomag, amit az író közöl velünk, de ettől fogva mi is cipeljük vele.” Mint látható, Baán határozottan eleveníti föl a korábbi irodalomfelfogások nézeteit, mint a beleélés vagy a személyiség tételezése, és lássunk csodát: egyáltalán nem az avíttság dohszaga tör be az olvasóhoz, hanem épp ellenkezőleg, az evidencia, a józan ész visszanyerésével járó öröm. Ha a helyzetkép, amit fölvázol, nem is túl örömteli. Az igazi kultúra érvényesülése már szinte csak a többször említett Gondviseléstől, a Pilinszky és Weöres soraival megidézett paradox reménytől várható. A kötet a remény heroizmusát vállaló személyiség ikerszabályzatával zárul: „A bánat hegység, a hegység akadály, az akadály rettegés, a rettegés téboly, a téboly sötétség, végtelen láncolat, ne engedd át magad. A nyugalom derű, a derű béke, a béke öröm, az öröm nyugalom, végtelen láncolat, engedd át magad.”

És akkor még nem tértem ki azokra a bekezdésekre, amelyek a családról, az egykori alma materről, a kismesterek művészeti szerepéről, a kép és az emlékezet költői jelentőségéről, a zenéről és a képzőművészetről szólnak, és ki tudná felsorolni, mi minden egyébről.

Baán Tibor: Papírmozi, Hét Krajcár Kiadó, 2007;
Fékezett habzás, Hét Krajcár Kiadó, 2008.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.