Archívum

Főhajtás XX.

A buta színésznő
Szigethy Gábor
2009. január

Óriások tiszteletét olykor szüleitől, barátaitól örökli az ember.

Még kamasz sem voltam az ötvenes évek elején, de már faltam a színházi pletykákat, híreket, gyűjtöttem a színházi hetilapot, az előadások szereposztását is közlő Színház és Mozit, s ha tehettem, a régi Madách vagy a régi Nemzeti Színház kakasülőjén töltöttem az estét. Az Operaház harmadik emeletére néha csak a második vagy harmadik felvonásra surrantam be: minden jegyszedő néni ismert, jegy nélkül elüldögélhettem, hallgathattam a zenét az oldalerkély második-harmadik sorában.

1952-ben hallottam először nagyanyámtól Tőkés Anna nevét. Együtt láttuk az Állami áruház című filmet, amelyben (Lenin és Sztálin szobra között deus ex machina a film végén) Tőkés Annára a bölcs bolsevik pártfőnök szerepét osztották, s az ő „művészi feladata” volt elvtársias légkörben, hangzatos szavakkal hirdetni, hogy a Rákosi elvtárs irányította népi demokratikus proletárdiktatúra a létező világok legjobbika.

Jöttünk kifelé a Szabadság (korábban Szimplon, később Bartók) moziból, és ahogy ballagtunk hazafelé a Bartók Béla úton, nagyanyám halkan megjegyezte: Szegény Anci, húsz éve ő sem gondolta, hogy ilyen sors vár rá.

Emlékszem nagyanyám szavaira, a mondat lejtmenetben rosszkedvű hangsúlyára. De tízévesen aligha értettem a hangsúlyt színező keserűséget. Kíváncsi arra voltam: miért nevezi nagyanyám Tőkés Annát, a Nemzeti Színház hírneves színésznőjét Ancinak. Ismeri? Talán megkérdeztem nagyanyámtól, talán nem. Talán válaszolt, talán nem.

Sok-sok évvel később – régi családi fényképek között turkálva – találtam két halványodó, töredezett szélű, öreg fotográfiát. Az egyiken – talán ötéves lehettem – Dajka Margit ölében ülök, a másikon egy elegáns hölgy társaságában Dajka Margit és Tőkés Anna látható. A kép hátoldalán nagyanyám kézírása: Franzensbadban nyaral Tőkés Anna és Dajka Margit Laczkóné Dr. Kiss Ibolya franzensbadi orvosnő társaságában. 1934. júl. 6.

Nagyanyám azokban az években nyaranta két-három hetet töltött két kamasz lányával Ausztriában, s rémlik, mintha említette volna, hogy Kiss Ibolya doktornő a barátnője volt. Talán nyaralás közben ismerkedtek meg édesanyámék az ott nyaraló két színésznővel, talán emlékbe kapták a fényképet. Ma már kideríthetetlen.

Nagyanyám 1952-ben egy mélyről felszakadó sóhaj kíséretében arra emlékezett: Szegény Anci, húsz éve ő sem gondolta, hogy ilyen sors vár rá.

Szekrény mélyén érintetlenül pihent néhány évtizedig a régi fénykép. Véletlenül bukkantam rá 1984-ben, megmutattam Dajka Margitnak. Az akkor még Népköztársaság útjának nevezett Andrássy úti elegáns cukrászdában üldögéltünk. (Életem különleges boldogsága: Margitka megajándékozott a barátságával.) Amikor meglátta a fényképet, lelkesen magyarázta: Istenem, ez az Anci! A Tőkés Anna. De gyönyörű volt, jaj, őt nagyon szerettem. Amikor 1929-ben Pestre szerződtem, akkor ismerkedtünk össze, rettenetesen jó barátnők voltunk, pedig nagyon különböztünk, én folyton adni akarok, meg egészen oda akarom adni magam, ő meg zárkózott volt, hogy is mondjam, szóval olyan befelé forduló. Titkai voltak. De akárki akármit mond, okos volt és érzékeny, és eszméletlenül jó barátnő.

Hogy mikor és hol készült a fotó, arra Margitka nem emlékezett, Kiss Ibolya doktornőt sem ismerte fel. Elkérte tőlem a képet, odaadtam. Margitka halála után hagyatékából került újra az én fényképalbumomba.

Hallgatom a hosszú beszélgetésünkről készült hangfelvételt, nézegetem az 1934-ben készült fotót.

Tőkés Anna elegáns, hosszú, fekete kabátban, nemesen egyszerű fehér kalapban, vállán divatos rókakepp. A hölgyek mosolyognak. Árnyékuk alapján dél felé jár az idő. Dajka Margit és Tőkés Anna kezében fehéren ragyognak a retikülök. Három boldog, gondtalan dáma 1934 nyarán.

1952-ben Tőkés Anna – ha ruhatára szebb darabjai túl is élték a háborút s az azt követő éveket – nem hordta a rókakeppet. Az idő tájt a rókakepp reakciós ruhadarabnak minősült. Az egyenszabású (zöld vagy barna) lódenkabát volt a divat, és a szovjet katonalányok egyenruhájára emlékeztető ruhagyári kosztümöt hordtak akkoriban Budapesten az asszonyok. Tőkés Anna is nőiségét elrejtő fehér ingben, sima fekete kosztümben hirdeti – a reakció fölött aratott győzelmet ünneplő gyűlésen – a (kommunista) párt egyetlen és mindenkire nézve kötelező igazságát az állami áruház dolgozóinak. (A film rendezőjének kaján ötlete: Tőkés Anna, ha áll, eltakarja Rákosi szobrát; ha ül, a színésznő fejéből nő ki Rákosi kopasz koponyája!)

Tőkés Anna nagy színésznő. Hibátlanul fölmondja a rá osztott szerep ostoba mondatait. Szerepet játszik: öntudatos, határozott, mindentudó kommunista.

Újra és újra visszapergetem a filmet: figyelem Tőkés Anna összehúzott szemét, keserű fájdalomtól fénylő tekintetét. A színésznő beszél: felmondja a kötelező szöveget. A szeme árulkodik: tudja, hogy – a szerepben – hazudik.

Hallgatom a hangfelvételt, Dajka Margit szavait: …akárki akármit mond, okos volt…

Legendák keringtek az ötvenes években Tőkés Anna butaságáról. A legszebb történet Várkonyi Zoltántól származott. Az ötvenes években a hetes autóbuszon utazik, kezében könyv, olvas. Felszáll a hátsó ajtón Tőkés Anna, meglátja a kocsi elején ülő Várkonyit, köszön, érdeklődik: Üdvözlöm, mit olvas, Zoltán? Várkonyi válaszol: A Tőkét. Mire Tőkés Anna hangosan, az utasok feje fölött visszakérdez: És mondja, jó? (Hosszabb változat: És mondja, jó a vége?)

1952-ben országromboló és hazaáruló népvezérünk, a kis kopasz gazember hatvanadik születésnapját ünnepelte az ország. A munkahelyeken munkakezdés előtt kellett – Szabad Nép-félóra! – a dolgozóknak beszámolni marxista felkészültségükről, szocialista öntudatukról; a marxizmus volt a hivatalos, egyetlen és kizárólagos népboldogító eszme, életveszélyes volt ezzel egyet nem érteni. És Tőkés Anna – színész, az Állami áruház című filmben szerepének megfelelően a legeslegöntudatosabb marxista! – Várkonyi Zoltántól egy zsúfolt autóbuszon arról érdeklődik: jó-e Marx műve? S mi a vége?

1952: a szovjet mintájú népi demokratikus proletárdiktatúra legsötétebb éve… bolsevik egyeduralom, internálás, koholt perek, jegyrendszer, elszegényedés…

1952: Tőkés Anna kedvesen, szelíden az autóbuszon arról érdeklődik: jó nekünk ez a Marx?

Arról nem szól a történet: mit válaszolt Várkonyi Zoltán. Feltehetőleg zavarba jött, talán azonnal leszállt az autóbuszról. És terjedt a pletyka: lám, ilyen butaságokat kérdez egy buta színésznő!

Dajka Margitnak hiszek: nem butaság, de bátorság, ha valaki becsületes ember akar maradni egy erkölcstelen, embertelen korban.

Okos emberek is ostobaságokat beszéltek hazánkban 1952-ben, gagyi-marxizmustól penészedett az ország, volt, akinek eltörték, volt, aki maga törte el a gerincét életben maradása érdekében.

Lehet, hogy az okos erkölcstelenek hirdették butának a bátran becsületes színésznőt?

Aki 1934 nyarán elegáns, hosszú, fekete kabátban, nemesen egyszerű, fehér kalapban, vállán divatos rókakeppel mosolygott boldogan barátnői társaságában a napsütésben, és nem sejtette, hogy húsz év múlva, a népi demokratikus proletárdiktatúrában milyen sors vár rá.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.