Archívum

A horgony ördögszarvára fölakadva

Döbrentei Kornél: Tartsd meg a sziklát
Kemsei István
2009. január

Akkor találkoztunk először, amikor az irodalmi barátságok köttetni szoktak. 1970-ben vagy 1971-ben, de mindenképpen a Skorpió jegyében kötet megjelenése előtt, hiszen amikor Döbrentei első könyve Kormos szerkesztésében megjelent, már barátok voltunk. Talán a Rádió büféjében leltünk egymásban rokon lélekre, talán a Páhi borozóban, a máig példaadó rádiós mesterek társaságában, de lehet az is, hogy Kormos, azaz a Móra Kiadó előszobájában, ahol egy időben sokan megfordultunk, erre a négy évtized távlatából pontosan nem emlékszem. Egy dologban azonban biztos vagyok: akkor már A sztambuli cipőfényező híres és felettébb különös versnek számított a nemzedéktársak körében. Nem valószínű, hogy annyira tisztán értettük ezt a korai remekművet, mint amennyire érteni most én vélem, de a velünk született érzékeny ösztönnel sokan szerettük, és sokszor idéztük. Az sem vitás ma már, hogy sokunk közül többen láttuk Kornélt a tehetségesebbnek, a par excellence költőnek, olyannak, aki lejegyzendő versnek látja az őt körülvevő világot. Majdnem negyven év telt el azóta, s most a költő-életművet, az „öngörgető magyar” sziszifuszi méretű küzdelmeket sejtető, Tartsd meg a sziklát címet viselő vaskos könyvét lapozgatom. Többnyire régóta ismerős verseket olvasok egy más, ezúttal tiszteletre méltó terjedelmű-vaskosságú kiadásban, hogy tudományosabb is legyek: egy újfajta vehikulum imágóban, azaz más „bőrbe”, külzetbe kötve, tágasabb, végérvényesnek szánt szövegkörnyezetben, amelyben ha az egyes értelmezett szövegek alapjelentése talán nem is változott, de az összegező jelleg miatt mégis újabb és újabb értelmezési helyzetbe kerülhet.

Döbrentei könyvének megjelenése ugyanakkor jóízű meglepetéssel is szolgál, hiszen ritkaságszámba megy a mai kulturális környezetben, hogy valaki – hacsak nem maga kénytelen kifizetni a kiadói számlát – egybegyűjtött versekkel jelentkezhessék. A Püski Kiadót pedig illesse azért is a legelső elismerés, hogy a bulvárpolitika heccszínpadán annak idején méltatlanul meghurcolt Döbrentei Kornél összes versének kiadására vállalkozott. Helyreállított ezzel a gesztussal valami, napi politikán és más időleges haszonelvű dolgokon túli, csakis a megalkotott értékre figyelő folytonosságszerűséget a magyar irodalomban, de legalábbis helyreállítani látszik azzal a vállalattal, hogy kortárs – s ami fő: élő! – szerző életművét nyújtja az olvasónak.

Gottfried Benn-nek tulajdonítják azt a mára közhelynek számító kijelentést, miszerint ha egy életműben van nyolc-tíz olyan költemény – nagyjából egy középiskolai szöveggyűjteménybe vagy reprezentatív antológiába sorolható menynyiség –, amely számíthat arra, hogy megállja helyét az időben, alkotójuk bizton igényt tarthat a halhatatlanságra vagy legalábbis a hosszabb emlékezetben maradásra. És Döbrenteinek felületesen számolva is van legalább ennyi, fülben-fejben megidézhető jelentős verse. Emlékezetes sora, metaforája még több. Hogy csak a számomra egyik legkedvesebbet említsem: „a világszabadság nemecsekje”. Ennél találóbbat, pontosabbat egy Petőfire aligha lehet kitalálni. A „nagy”, a Benn által meghatározott normáknak is megfelelő versek között A sztambuli cipőfényezőt már említettem, de ott van még a Naplövő, a Honvágy egy álom után, a Nyár Nakonxipánban, az Ez is a Dunánál, az Egy körtefa erogén zónáiról, az Amikor a szippantók megjönnek, a Madách lerúgja csizmáit. Egyet-kettőt pedig még az egymástól meglehetősen különböző verstípusok közül biztosan kihagy a szubjektív emlékezet. Mégis erősen közelítünk a Benn által meghatározott versmennyiséghez.

Annak a bonyolult, a valóság egy-egy, már a verskezdetben metaforizált állapotban lévő szeletét felvillantó, plasztikus képi világban életre kelő gondolkodásmódnak, ami Döbrenteinél már az első kötetben érzékelhető, nemcsak az újkori mesterek – Juhász, Nagy László – verseiben vannak meg alapjai, hanem ott gyökereznek a naivságot tettető, balsorsú bűnbánatából gyermeki szemmel kitekintő Balassi versmagatartásában, az eposzíró, magát heroisztikusan kigondoló Zrínyi Szigeti veszedelmének néhány tündöklően zseniális strófájában. Ott vannak abban a lírai mélygondolatban is például, amelyik Döbrentei legközelebbi lelki-magatartásbeli rokonát, Adyt minduntalan felidézi, s abban is, ami egy József Attilát sem képes elereszteni. A költő komoly-komor alkatából következően hiányoznak viszont a játékosabb szellemek ujjnyomai, akikkel a világbefogó feladatra koncentráló Döbrentei gondolkodásban kevésbé férhet össze, például – nem sorsban! – Csokonai. Könnyed bölcsességben Kosztolányi és Weöres. A Döbrentei-költészet ugyanis felmérhetetlenné terjedő fantáziavilága ellenére nehéz léptű és rendíthetetlenül figyelmeztető. Hiszen vannak határai. S miért ne lennének?

Ahogyan az imént felemlített mesterek világlátása áll időben és világszemléletben távol egymástól, eszköztárában Döbrenteié is lényegében különbözik azokétól. A legszembetűnőbb talán az a jelenség – ami elsősorban a stílusban mint külsőségben jelentkezik –, hogy a Döbrentei-vers jelentésvilága alig fér meg a maga szűkösre kimért kompozíciós kalitkájában. Sőt, az újabb költeményeket vizslatva: talán egyáltalán nem. Első olvasatra olyan a Döbrentei-vers, mint egy-egy kitörésre készülő vulkánban az egyre magasabbra, egyre izzóbbra emelkedő lávató. Minél terjedelmesebbre növekvők a kompozíciók – főképp az újabb, nagyobb lélegzetű versek esetében, mint amilyen például a Szindbád visszanéz –, annál inkább feszítik szét a rájuk erőltetett, mind gyengülőbb falú formai-kompozíciós burkot. A szavak minduntalan zavarba hozóan türemkednek ki a versből. A jelzők, metaforák, metonímiák szinte mindegyike ugyanis korántsem a vers belseje, a középponti jelentés, gondolati góc felé mutat, hanem az őket megszülő, nagyon ritkán, néha csak puszta villanásban konkréttá tett tapasztalati világ irányába. A metafora azonosítója többnyire nem elsősorban az azonosítottat erősíti, nem a jelentésvilágát van hivatva élesebben láttatni, hanem a vele rokont vagy vele asszociatíve akár nagyon távolról is összekapcsolhatót; a megverselhetetlenül köznapi vagy történelmi, de legalábbis az eddig megverseletlen mindennapi közeg felé terjed a vers tartománya. Nem egyetlen képet látunk, hanem számtalan motívumból összeállított körpanorámát. E lüktető-pulzáló sajátossága miatt szokás a Döbrentei-verset zsúfoltnak, nehezen olvashatónak mondani, holott logikáját tekintve a legkevésbé sem az. Ami nem könnyű benne, az az örökös kifelé-befelé figyeltetés kényszere. A különösnek tetsző – bár korántsem szokatlan –, hogy sokkal több ismeretbeli, élménybeli, műveltségbeli követelményt támaszt az olvasóval szemben az átlagosnak mondott lehetségesnél.

Hogy nagyjából milyen egy Döbrentei-vers világra-fortyogása, avagy: hogyan is olvassunk Döbrenteit, azt egy viszonylag rövid, a Borkút „rövidített változataként” aposztrofált költeményt elemezve láthatjuk talán a legélesebben. A mindössze huszonhét soros, A tihanyi borkút című versben öt, a köznapi jelentéstartományban eligazító valóságdarabot találhatunk, ezek: szőlőkapa, tőkék sora, szőlőindák, kacsok, csersavak. Azaz: eszköz, látvány, létezés, ízlelés. Ezeknek a tárgyi fogalmaknak az egyedüli feladata, hogy oszlopokként a helyén, a lehorgonyozott biztonságban tartsák az alvilág–föld–ég klasszikus, még töretlen hármasságából összeálló Kozmoszt, ahol még létezik az Ég: „marcangoljanak makacs / kacsok, a mámor karjai, aládúcolják az égkupolát / ezek a mazsola-molekuláktól tömör oszlopok”, s a földi lét nem a hiányos tudattal felfogott pokol leképzése. A Döbrentei-mitológia nem éri be annál kevesebbel, mint hogy minden verspillanatban ezt a teljességet vehesse birtokába. Ennek a birtokbavételnek eszköze mindegyik, ebben a versben is hangsúlyosan funkcionáló jelentéstágító metaforazuhatag, erőteljes oximoronokkal (kínzatos gyönyörök, a szabadság láncai, pokolfűtötte mennyország) megvallott hittétel a látványhoz vagy – mint számtalan más esetben – látvány és mögöttes tartományainak felidézése a kimondandó hittétel igazságához.

A Döbrentei-vers tehát hatalmas és célszerűen működő, erősen sűrített, bensővé sajátított, a mitológia univerzumában lehorgonyzott élményvilágot sodor magával. A versek költője láthatóan mindenről mindent tud, amire csak szüksége van, és minden lehetségesen felvillantható, aprólékosan árnyalható pontját ki is használja ennek a kozmikussá növesztett mondandónak. Nem mintha az első kötetekben nem kísérletezett volna a tárgyias költészet akkoriban divatos – és akkoriban javallt! – eszközeinek elsajátításával. Első könyveiben (A skorpió jegyében, Szökőév) találunk is jó néhány példát (Rakodók, Várakozók, Az útkövező, Vers a messzeségről) arra, hogy a költészet egy másik, kötöttebb s egyben szikárabban kifejező útja, a mikrovilág felfedezésének lehetősége is incselkedett vele.

A lírai mitológiát építő Döbrenteinek legelsősorban eleve feltételei voltak és vannak a vele szemben megnyilatkozó világ iránt. Leginkább morálisnak nyilvánítható feltételei. Költői alkata, világszemléletének fejlődése már indulásától e feltételek irányába mutat. A Naplövő kötettel kezdődően a költői ösztön egyre erőteljesebben úgy diktálja verseit, hogy kétségünk se férhessen ahhoz, hogy aki ezeket a műveket megalkotja, férfi és magyar. És itt mind a két szójelentés hangsúlyosan fontos: magatartásában megkérdőjelezhetetlen, emberileg és történelmileg sokszorosan hitelesített, és – kissé szomorúan tegyük azt is hozzá – egyáltalán nem korszerűnek tekintett. Hogy azonban mennyire korszerű vagy korszerűtlen az effajta költői alapállás, sosem volt a kortárs és barát, de legkevésbé egy feminizált korszak feladata eldönteni. Egy viszont szemmel látható: hogy a szigetvári Zrínyi Miklós, Dobó István, Rákóczi Ferenc rettenthetetlenségének, felelősségtudatának, példaadó mintájának értelmében vett, bizonyos mértékig romantikusan, sőt mitikusan eszményített férfiúi tartás bukkan elő versei háttérjelentéséből, és ez a tartás a legnemesebb erkölcsi hagyományhoz, azaz a világban élés tudományához ragaszkodó, és nemzetének teljes történelmét, nemzete sorsának minden terhét-nyűgét magában hordozóan magyar. Ebben a költői magatartásban lehetetlen nem észrevennünk a sorsfordító időben fölerősödő Ady-magatartással megvalósuló rokon-összevillanásait, az úgynevezett „nyugalmas”, csak a „szépségre”, puszta esztétikumra koncentráló világképek elutasítását.

Ebben a keményre kalapált költői világban természetszerűleg szűkre szabott hely jut az érzelmeknek, a lírai ellágyulásoknak. Még A vitézeknek való dévaj balladák erotikus szándékú ballade simple-jeiben is ott toporog a háttérben a magatartó elvárás, az erőteljesen didaktikus szándék, az „így viszonyulj a nőhöz, fiam” atyaian kioktató hangulat, a törvényszerűen bekövetkező kudarcokra rezignáltan figyelmező komorság: „ámbár itt az ajánlás tán botlás: / mert a férfi tervez, de a nő végez.” (A képzelgésről) A gyermekversek is csak korlátozottan – mondjuk helyette inkább azt, hogy kötelességszerűen, „tanultan” – játékosak, át-átüt rajtuk a költőt annyira jellemző benső melankólia: „Nem sok a panaszom, / nincs arany életem, / ezüst viszont nagyon / hátam mögött a nyom, / az szerény érdemem, / hogy magam lehagyom.” (Ha búgócsiga volnék) A kevés szerelmes versben is „férfiasan”, visszafogottan szemérmes az emóció kitárulkozása.

A vitézeknek való dévaj balladák darabjai és a Madárpalota gyermekverseinek csengő szavai egyértelműen igazolják Döbrentei formaművészi képességeit, „igazi”, „komoly” verset azonban mégsem klasszikus, „nyugatos” értelemben vett formaművészként ír. Ahhoz neki a kötelező penzumokon kívüli, a magyar nyelv sajátos ritmuskészletét kihasználó, a lélegzetvétel technikájára építő „külön” füle van. Németh László Ady költészetét elemezve mutatta ki ezt a magyar nyelvi vershallást – Vargyas Lajos kifejezésével élve: szólamverset –, ami könnyen kihallható a nagy nyelvi dikcióhallók műveinek verszenéjében is: Adyén kívül ott dübörög ez a muzsika Berzsenyi alkaioszi és aszklepiadészi strófáiban, a Himnusz költőjének kanászdal-áthallásában, Vörösmarty Két szomszédvárának lefojtott hexametereiben, Arany Toldijában. A Németh László által „tagoló” versként meghatározott formavilág azonban máig sem verstani közhely – még eddigi legjobb verstanunk, a Szepes–Szerdahelyi-féle is csupán apró betűsen, mintegy mellékesként foglalkozik vele –, holott vitathatatlanul benne él a jelenkori korosabb nemzedék nagyjainak, például Ágh Istvánnak és Marsall Lászlónak verselési technikájában is. Nagy előnye ennek a formakezelésnek, hogy minden költő a saját nyelvi hallása szerint szólaltathatja meg szólamait. Döbrentei tollán a tagoló ritmus nagyjából ugyanazzal a módszerrel működtethető, mint az expresszionista vonásokat magán viselő szabad vers. Tehát a kompozíciós technikával egyszerre. Az egyes, többnyire enjambement-os sorzárlatok nem fékezik a képek, gondolatok áradását, szabadjára engedik a hosszú, sokszor a fél versen átvonuló versmondatok hömpölygését.

A Tartsd meg a sziklát több mint negyven év termését tartalmazza. Négy évtized még az olyan monolitikusnak láttatott életműben is, mint a Döbrenteié, a kezdetektől magával hordozza a költő személyiségbeli változásainak nyomait. Szokás ezekben a korábbi esetekben zsengékről, kiforratlanságokról, próbálkozásokról beszélni. Ám ezek a más típusú kompozíciók valóban a változások illusztrációi, mert ennek a költészetnek szinte nincsenek hullámvölgyei, nincs kezdetleges állapota, csak egy-egy, hamar elhagyott elágazási kísérlete.

Nagyon erős első kötettel jelentkezett Döbrentei 1972-ben. A skorpió jegyében, majd az azt követő második könyv, a Szökőév 1979-ben még nagyjából a nemzedéktársakkal – elsősorban a Kilencekkel – közös hangon szólal meg. A Szökőév kötetben azonban már van egy olyan vers – a következő kötet címét méltán adó ars poetica, a Naplövő –, amelyik vagány, látomásos hetykeségével, képgörgető technikájával elválik a nemzedéktársaktól: „S én, állkapcsokkal megpakolt szódásló, / széttiprom imaszőnyeg-nyelvemet dadogássá, / Quasimodo-dombot toporzékolok hátam közepére.” Ez annak a Döbrenteinek a hangja, akit ma ismerni vélünk. Ebben a három sorban már együtt van a későbbi teljes képi rendszer: súlyos kettős metaforával indít az első sorban, egymástól alig elkülöníthető metonímia-metafora keverccsel folytatja, egy metonímiával, valamint főnévi és egy igei metaforával zárja le a képet. A három sort olvasva ide-oda pattog a képzelet a filiszteusok ellen szamárállkapoccsal a kezében harcoló Sámsontól Victor Hugo regényének hőséig, majd a költői énig vissza.

Még egy hang hiányzott a Döbrentei-költészet kiteljesedéséhez, a két évszázados, tipikusan „magyar” történelmi létérzéshez szinte kötelezően köthető „nemzeti” elégikusság hangulata. Két remekművet hoz a Naplövő (1989) kötet, az egyik a Nyár Nakonxipánban, a másik a Kentaurok a porondon. Halottakkal terhes időszak az 1979–84 közötti öt esztendő, amúgy is az elégikus hangulat termőideje kívül is, belül is. Az elégia műremeket szül Döbrenteinél. Az Előszót író Vörösmarty elégedetten csettintene a nyelvével, ha olvashatná a Nyár Nakonxipánban tragikus-látomásosan dübörgő sorait:

Ó, duplafenekű a Semmi –:
kinyitom az egyiket, benne
hemzsegő zöldtetvektől szőtt hazányi
szemfödél,
kinyitom a másikat,
benne mámorosan maguk alá
piszkító szuroktetvek, s a
mindenséget elborító sötét
ragacsban a Föld forgása megáll.

Igazat kell adnom a könyv utószavát író Szakolczay Lajosnak, a Naplövő kötet a Nyár Nakonxipánban-nal és a Kentaurok a porondon keserű dacú utolsó soraival egyetemben („aztán: hasat be, mellet ki, fejet föl, / s irány az elmúlás, elegáns galoppban”) valóban korszakot záró. És nyitó is ugyanakkor. Folytatás és fájdalmas megújulás. Mintha a megromlott idő is a Döbrentei-költészet újbóli felvirágzásának, az ő nagyon is indokoltan megkeseredett hangjának „kedvezne”. 1989 után semmi nem úgy történt Magyarországon, ahogyan azt a szabadságnak örvendő ember elképzelte. Nem véletlen, hogy az ország sorsát szívén, zsigereiben érző, mélységesen csalódott költőben a szerencsésebb korszakokban legfeljebb újságok lapjaira kívánkozó külső élmény úgy válik bensővé, személyessé, líraivá, hogy rontó szándékaival a lélek mélyéig hasít: „És / a teremtés / kiadva gebinbe: nincsen menhely, / lerobbant, koszos kis műhely az ember” (Amikor a szippantók megjönnek). A maradék reménységet pedig fokról fokra marja szét a szűnni nem akaró honvágy: „honvágyam van egy sosem volt-lehetett Magyarország után” (Honvágy egy álom után).

„Héjjasfalva előtt a szánalmas / magyar Olümposzon állong a költő, világszabadság / nemecsekje, civil zakóban tengődnek vereség-nyűtte vállai” (A magyar Olümposz). Túl azon a nyilvánvaló tényen, hogy a magyar költészet egyik leggyönyörűbb, legláttatóbb két és fél sorát olvashatjuk a sok közül – s hosszan elmerenghetnénk az „állong”, a „világszabadság nemecsekje”, a „tengődnek” szavak stilisztikai helyén –, a Döbrentei által megrajzolt Költő képe döbbenetes és a vereségben félreismerhetetlenül rokon vonásokat viselő. A vers ugyan korábbi, a Hangulatjelentés Berzsenyi Dánielnek ciklusba tartozó, tehát mindenképpen 1992 előtt írhatta Döbrentei, ám Petőfivel, a történelem nem első és nem utolsó ártatlan  költő áldozatával, a szinte egyetlennel, akivel gyöngéden szerető, bizalmas viszonyban van a Döbrentei-lélek, nem szakít, nem szakíthat. De nem távolíthatja el magától a fenyegető Petőfi-sorsnak, a vágyak, eszmék és illúziók összeroppanásának árnyékát sem. A horgony ördögszarván (1997–2007) ciklusban négy versen át beszél vele, négy versben idézi fel Petőfit kitartó következetességgel, a Betilthatatlan szívdobogásban, az Évszakon kívüli őszben, a Petőfi naplójából-ban és a Szendrey Júlia úrasszony naplójából-ban.

De Döbrentei nem azért Döbrentei, hogy elfogadja bármiféle vereségnek akár a látszatát is: „rettentsd vissza hulltában a sziklát, öngörgető magyar Sziszifusz, / tartsad meg mozdíthatatlan alapnak” – mondogatja akár önmagának is a kötet egyik utolsó versében, a Tartsd meg a sziklát-ban. Döbrentei ugyanis makacs küzdő. Lehet a nemzetféltésben vele egyetérteni, vagy nem. Tény, hogy ez idáig az ő verseinek van fájdalmas igaza. (Püski Kiadó, 2008)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.