Archívum

Örökzöld platán

Géczi János
2008. december

Akad kert, amelyhez három évtizede vonzódom. Mély rokonszenv ez, időről időre felújul, s tapasztalom örvénylő természetét. Nem gyengül, holott változékony, miközben mégsem olyanfajta, amely egyre erősödik. Nem szenvedély, de azért szüntelen, csillapodni képtelen vágyódás van benne. Egyre-másra újdonságszámba menő oldaláról mutatkozik be ez az emberöltőnyi hosszú viszony. E kert krétai, megfakult, töredezett freskón létezik: a közepén kékes tollú szirti galamb üldögél, a talajból előbukkanó okker szikladarabok és egynéhány növény között. Kőfalról alábukó napsárga (egészen pontosan az alkony előtti nap színe ez, amely már pirosodik, de még nem vérnarancs, s nem is karotta) rózsa, törékeny sáfrány, néhány alacsony virágával jelen levő nőszirom és egy-két karcsú, feltörekvő virágfüzérével a zsálya. Két nyitott kódexlapnyi a falkép, a növények és a madár méretük szerint lehetnének akár valóságosak. Kopottas színük ellenére üde árnyalatúnak tekinthetők, a rózsa eperszerű, hármas osztatú levélkéi valósághűen poros és fáradt zöldek, a virágszirmok ereit kevés (a sárgához némi pirosat vegyítő) rózsaszín árnyalja, a zsálya liláskék, a galamb szemének karimája fekete. A freskó, amely jóval az európai időszámítás előtt készült, valamikor 1650 körül, a legendabeli Minósz király lakhelye, a labirintust építő Daidalosz karcere s a bikafejű Minótaurosz rejteke, azaz a knósszoszi palota felvonulási terének bejáratát képező kapu falán díszlett eredetileg. Másolata mostanság a Freskók csarnokának elnevezett helyen látható, a király lakótere fölötti szinten, a lichthófszerű térben, több különböző helyszínről származó falfestménnyel egyetemben. Az eredetit pedig a minószi emlékek leggazdagabb gyűjteményében, az iraklioni múzeumban őrzik, jelenleg a sáfrányt szedő majmok képe mellett. A múzeum képei között akad számos, amely ha stilizáltan is, növényt, illetve állatot ábrázol a maga különös módján: többnyire egyiptomi technikával – de krétai élőlényeket! Azaz egy idegen civilizáció eljárásaival rögzíti a hely sajátosságait.

A kép kétségkívül képzelt kertet ábrázol, amelyben okkal tartózkodnak a virágos növények. A négy növény ugyanis nem azonos élőhelyen fordul elő, még csak nem is ugyanazon időszakban virágzanak. Az ember számára mégis van bennük közös, valami, ami indokolja együttesüket. E négy növény jellegzetes illóolaját használták a minószi, azaz háromezer évvel ezelőtti Krétában a lakóterek frissítésére, illatosítására: az olajukat hűsítőnek találták, miként azóta is a délszaki karakterű parfümöt készítők és használók. Az illóolajos növények mediterrán használatának oka a fertőtlenítő, élénkítő-hűsítő intenzív szaga révén dezodoráló hatást nyújtó olaj. Az ábrázolt tér tehát haszonkert, amelynek szerep jutott a felvonulási tér elején, hogy az uralkodók elé járulók tudják, mily növények becsesek, s melyekkel fejezhető ki megfelelően az alattvalói hódolat.

Krétát kezdetektől fogva ezért az egyenes beszédű képért kedvelem. Négyszer jártam ott, négyszer is láttam eddig a kertet, s a lakásomban ugyancsak kezem ügyébe tettem egy saját készítésű fényképet, rajta a növényi együttessel. Hogy milyen mély, a civilizáció karakteréről árulkodó jelentése létezik a kertnek (és a képnek), azt számomra e Kék galambos freskónak nevezett kép példázza. S azt, hogy a festményt néző szem (éppenséggel az enyém) hogyan tudja saját magát s a vele kapcsolatban álló értelmező tudatot a képbe belenézni – írom egymás után e sorokat, amikor egy szamár a képembe néz.

Szürke jószág, kérdem tőle, hogy talán ő e hely nagy fülű szelleme, aki érdeklődést tanúsít egy árnyékos kövön kuporgó-gépelő ember s a betűkkel zsúfolt ekránú komputere iránt. Körbedöcögi ülőhelyemet (a szentjánoskenyérfa idei virágaiból kialakult hüvelyes termései már barnulni kezdenek, de az érését nem fogom bevárni, kell ahhoz még néhány hét, hogy nugátédessé és rágcsálhatóvá fejlődjenek), belefújtat a fülembe, és bambán bámul a képernyőre, olvassa tán, vagy pusztán nézi, mit írtam. Két napja érkeztem a szigetre, ide pedig a második nap délutánján (tizenöt óra után, hiszen bezárt s látogatókat nem fogadott az archeológiai park), hogy aztán a hűs és sötét lomb alá húzódjak menten, nézegetni a nézhetőt, átgondolni a meggondolandót.

Az arany nyakláncok, gyűrűk és fülbevalók, illetve a kötélmintás korsók és embernagy tárolóedények lelőhelye, Malia amúgy nem a szamarak, hanem a tömeget kedvelő, turistáknak nevezett lények lakhelyének bizonyul, de én nem miattuk választottam szálláshelyül ezt a kisvárost, hanem mert első krétai utazásomon, nagyon régen, errefelé szálltam meg, a fényűzően egzisztáló kempingben. (Abból a kempingből nem maradt meg semmi. Illetve csak a hanglemez, amelyet ott vásároltam volt, mert meghallottam és megszerettem a Pink Floyd együttes zenéjét, A falat. S ha már ennyire pontos akarok lenni, most a Maliával nyugatról összeolvadt tengerparti fürdőhely, Sztalida egyik fehér és soklakójú apartmanházának, a Jekaterina nevezetűnek reggel hét-nyolc között távozó s éjjelente kilenc-tíz körül hazajáró lakója vagyok.)

Malia tehát támaszpontnak bizonyul (hogy illő szót használjak, hiszen még néhány éve is a közelben székelt az az irdatlan amerikai támaszpont, ahonnan felügyelték a mediterráneum keleti térségét, s ha kellett, katonákat küldtek Ciprus, Izrael, Libanon térségébe vagy távolabb is, a perzsa vidékre; a helyén most akvárium és vízi paradicsomként hirdetett szórakozóhely működik, ahová külön buszok szállítják a szigetszerte szerveződő érdeklődő csoportokat), telephely – hiszen közelben sok felfedeznivaló vár a keleti Gurniától a nyugati Knósszoszig, ahol ősi lépcsők és romok, udvarok, paloták, mosómedencék és szentélyek váltakoznak alig észrevehető raktárakkal, fazekas-, bronzkovács- és ácsműhelyekkel; munkára alkalmas tér (légkondicionálva), ámulatokra alkalmas hosszú sétatér (végtére is az északi part leghosszabb településlánca volna itt, Limin Herszoniszoszban kezdődik a korzó, s tart Sztalidán át Maliáig, ahonnan belátni az Ajiosz Nikolaoszba vezető utat magába fogadó szurdokba, mint egy sziklaszürke nyelőcsőbe, amelybe gépkocsik és a fakókeselyűk által fölemelt és visszaejtett kecskék tetemének darabjai zuhannak olykor-olykor alá). Malia minderre alkalmasnak bizonyul. Arra úgyszintén, hogy kinevezzem múltjárásom kezdőpontjává.

Gekkó vadászik a vad olajfa törzsének kéregrepedéseiben. Nagy szemű jószág, ujjacskái végén tapadókorongok, hogy függőlegesen is tudjon mászni. A tapadókorongok és az ujjak aránya olyan, mintha én öt lapostányért ragasztottam volna a jobb kezem ujjaira. A szamárnak mégsem vagyok elég érdekes. A gekkót figyeli már, a mellettünk növő fán, majd az árnyékból fénybe, fényből árnyékba oda s vissza csapongó pillangókat. Meg-megrándul a bőre (a szamárbőr!), csapkod farkával, bőséggel ürít, majd továbblép. Nem hiányzik neki gazda.

A szamarakkal egykor és most a viszonyom kiegyensúlyozott, lettek volt állatok vagy emberek. (Nem sorolom fel a szamarakat. Elég itt utalni életéveim magas számára, egyetemi oktatói pályafutásomra, írói életemre és karriertelenségemre.) A kék (enciánkék, akár a déli tenger!) gömböket nevelő szamárkóró ugyanúgy megvan velem, ámbár a kertemben évek óta szétterjedt csomó egzisztál a növényemből, gondot jelentve, hiszen esős időben vagy radikálisan vissza kell vágni, hogy megakadályozzam növekedését, vagy a közelében élő filigránabb fajok egyedeit kell szaporán elmenekíteni jóval biztonságosabb helyre; ha jól emlékszem, anyáméktól hoztam egy tövet, az terebélyesedik ennyire el. (Anyáméknál azóta nem vegetál ez a dísznövény, annál inkább itt, a magas hegyek szikláktól tarka lankáin, igaz, vadon, s a helyiek érdektelensége miatt, akik nem vonták be a termesztésbe, nem telepítettek át kertjeikbe belőle egyetlen gyökérsarjat sem.)

A szamár váratlanul elbotorkál, a szél pedig szüntelenül fú, s ez számomra az állandóság. Amúgy errefelé minden megváltozott. Majdnem-majdnem minden: a romterület mellett nevelkedő szentjánoskenyérfák azonban (talán) nem. Azazhogy tovább gyarapodtak az elmúlt harminc év alatt, lapos koronájúvá terebélyesedtek, valószínűleg le is cserélődtek, de elég egyetlenegy rájuk vetett tekintet, s a régi, bennem élő kép valóságára talál, és életre kél. Ott folytatódik belül tovább, ahol s úgy, ahogyan kell.

A tengerről megérkező szél szorgosan lengeti a fák koronáját, a léghullámok egyre-másra érkeznek, mozgásában maradt hátra itt a világ, úgy, ahogyan a Kezét reá tevé, hogy lásson… regényemben egykor elhagytam.

Két éve, amikor Rómába visszatértem („Az egyirányú utcák a régiek. Tudom, ha légvonalban éppen háztömbnyit akarok menni, hogy a kiszemelt pontig elérjek, akár ötven sarkon kell befordulnom, templomegyütteseket fogok megkerülni, és tereken, hidak alatt, a Tevere iszapbűzös partján és átjáróházakban fogok bolyongani.”), s vittem magammal brüsszeli, tőlem azóta elvált, akkor örökké hozzám tartozónak remélt szeretőmet, ugyancsak az volt az érzésem: valami megváltozott. Íme, most a szigetemnél érzek ilyesmit. Holott eszembe sem jutott, elővigyázatos lévén, visszaolvasni magamat oda, ahonnan kezdetét vette a krétai kerttel közös életem, azaz kollektív sorsunk. Úgyhogy nem is tudom hirtelen, van-e abban a regényben szamár és kék gömbjeit – hogy ne kelljen az állatnak a földre lehajolni – pálcákon magasba tartó szamárkóró.

A maliai minószi palota futó, kerítésen kívüli megtekintése után (de hol is az a szentély, amelynek két oszlopába vésték a kettős bárd, a labrüsz képét?) a kirándulás a Dikté-barlang közelében lévő apró faluban, Pszihróban fejeződik be. A magasban fekvő, szabályos, tányér alakú bemélyedés, a Laszithi-fennsík ez, a délutáni körutazás és az útikönyv. Valamint én.

A sötétedésben elkapott, népinek és szerénynek nevezett étkezdében szegényesnek mutatkozik a választék, végül a kiválasztott étel sem ízlett. Nem akadt ouzo, ezért híg törkölypálinkát, rakit tettek elém, a bárány után kötelező retzina helyett kotyvasztott, félédessé cukrozott, vörös pecsétet hagyó lőrét. A körtés-almafás, sok fehér vitorlás, vízemelésre használt szélkerekes Laszithi-fennsík azért érdekes, mert nincs előképe: ide, másfél kilométer magasságba a tengerszintről, egykori hátizsákosként, nem voltam képes fölkapaszkodni. A lédús, de szívós-rostos húsú, szíjácshéjú narancs azonban nagyon helyi. Citrusaromája van itt mindennek, még a körtének, a diónagy sárga vadszilvának, gránátalmának, sőt a magyarul kisasszony ujjának nevezett, görögül csak bámiának ismert zöldségfélének is. Nem is szólva a kopár lejtők aljában meghúzódó zöldségkertek féltettebb növényeiről.

A naplementetúra fontosnak bizonyul. Abban például, hogy megtudom, a szélmalmokat 1700 körül készítették, s azóta is használatban maradt közülük vagy ötezer, de működőképesnek jó, ha ötszáz látszik. (Nem nagyok ezek a szélmalmok, mintha búbos kemencére, máshol pedig kettős létrára szereltek volna négy-öt gerendát, s az így létrejött cikkelyekre kendervásznat feszítenek, hajtson vízemelőt, darálót, gabonamalmot.) Továbbá, hogy a húsz, egy-két száz fős lélekszámú falvak között működő, élő kolostorok és monostorok vannak.

A kényszerérett termésével vándorokat megtévesztő, országút menti fügefa közelében, a Miasszonyunk Szent Szíve női kolostorban két apáca éldegél, és egyetlen beöltözetlen nő, idősb asszony, s a tigrisnyire hizlalt macska, aki a dongaboltozatos templomba be nem lép (mert fenyítés büntetése mellett nem léphet), csak a márványküszöbön üldögél, tollseprűként lengeti bozontos mókusfarkát, és panaszosan szólongatja az ikonosztáz előtt álldogáló, egymásnak énekhangon felelgető, fejüket fekete kendővel bebugyolált asszonyokat (persze valójában az apácák éppenséggel nem asszonyok a szó hagyományos értelmében… legfeljebb menyasszonyok, Krisztus arái). Az imateremben elöljárók fotói, szépen berámázva, aranykeretbe rakva, s a fal mellé húzott asztal kosárkájából kifogyott a szentelt ostya, kancsójából a víz.

Másnap egy arkalohori tavernában gondolom vissza a délelőttre az iraklioni Régészeti Múzeum válogatott kincseit, köztük a knósszoszi freskók sorát (és a Szent Márk szimbólumaival díszített, éppen körbekerített Morosini-kutat, a márványkövezés alatt álló régi piacra, ahol húslevest sárgító hamis sáfrányt, továbbá frissen pörkölt babkávét és olívabogyós kenyeret is lehet a bőrpapucs mellé vásárolni; a restaurálás alatt álló Egyházi Művészetek Múzeumát, amelynek bejáratára nem írták ki sem azt, mikorra fejezik be az évek óta húzódó munkát, sem arról nem adnak tájékoztatást, hogy a remek krétai ikongyűjteményt hol lehet megtekinteni). Még Knósszosz felkeresése előtt a nagy meleg elől felhúzódom a közeli hegy egyik magaslatára, s egy országúti kocsmában kötök ki, hosszú kora délutáni ebédre. Csak este ébredek rá, hogy a közelében jártam azon barlangok egyikének, amelyek a Zeusz születésének helyéért vetélkedők közé tartoznak. Zeusz meglehetősen unalmas istennek tűnhet, ha kénytelenek neki több születési barlangot kitalálni; amúgy pedig azért is, mert e vidéken egyre-másra jöttek a világra a mítoszok, a Minótauroszról, Thészeuszról és Ariadnéról, a szigetet védő bronzóriásról, Taloszról, Daidaloszról és fiáról, Ikaroszról. Vannak aztán kontinentális eredetű mítoszok is, például a krétai bikát megölő Héraklészről avagy Néreusz kísértő lányairól.

A hegyet befutó macchia féllábnyi magas: a szuhar elvirágzott (krétai ébennek hívják errefelé, mintha nem lenne neki tisztességes neve; rózsaszín virágokat nevel, olyan pergamenkönnyűeket s ugyanolyan foszlékonyakat-rebbenőket is, mint mifelénk szirmait a pipacs), a kénsárga, pillangós virágú, söprűnek használható jeneszter most kezdi a nyarát. Az olajfa lassan hizlalni kezdi terméseit. A füge (hacsak nem csal) érés előtt áll. A fügefa alatt, félig a lomboktól eltakarva, az útszélen, mert oda telepedett a kávézó, reggeli italát fogyasztja egy vénséges vén férfi: szívószállal szörpöli a Fantát a konzervdobozból. Iraklionból Gortinába, azaz az ókori Gortuszba haladva Ajiá Deká utcáján látom majd harmadnap, mint üldögél az öreg, s szemrevételezi a képtelen forgalmat: turisták özönlenek, mennek délre, a minószi palotákat megtekinteni, vagy Matala híres strandjára, hiszen rekkenő meleg várható ezen a napon is, s túl van talán a kávéján is (ha egyáltalán ivott), mert semmi egyéb nincs az asztalkáján, csupán a párával bevont konzervdoboz.

Hideg konzervital, szívószál és délelőtti utcanéző krétai férfi? – hirtelenjében nem érzékelem a helyzet felemásságát, de aztán, amikor ráébredek, hogy szabálytalan így ez a látvány, menten el is szégyellem magamat. Ennyire turistává váltam? Elég, hogy visszatérek valahová, amely bármennyire kedves is, de mégsem az én otthonom (az unalom ismert, amelyben a részletek szüntelen feladják magukat a teljes számára, s el is süllyedve benne megnevezhetetlenné válnak), és számon kérem máris a helyen önmagamat?

E krétai aggastyán miatt Gortusz Ajiá Deká templomocskája, amelyet Róma egyik, 3. században élt császárának rendelete miatt kivégeztetett keresztény mártírok emlékére emeltek valamikor a 13. század tájékán, s reparálják a falusiak mind a mai napig, nem is gyakorol rám olyan erős hatást, mint várható volt. Bár egy középkor utolsó szakaszából származó, épségben megmaradt templom önmagában sem csekélység, s ehhez ha hozzáveszem azt a néhány öreg ikont is, nem értem, miért kell járnom körbe-körbe az elhagyott, száradó labodától gyomos, egykor szerzetesek lakta, a fehérre meszeltségre csak emlékeztető házacskák között, a leromlott telepen, hogy a néptelenségben visszataláljak minden iránt érzékeny szememre.

A harmadik krétai nap a Psziloritisz-hegy körbejárásával telik el. Irakliont alighogy elhagyja az utazó, a színek változásából sejtheti, s a szerpentintől körbekerített, magasodó dombok csúcsáról pedig láthatja is Kréta legmagasabb hegyét, amelyen még tavasz közepével is akadhat hó. Kopár hegy ez, mint minden, ami krétai. (Hogy görög-e, nem tudom. Kréta ma a mükénéiek i. e. 1450-ben történő szigetfoglalása előtti időre, a minószi civilizációra építi önképét, s arra az unikális hagyományra teszi a hangsúlyt, amely a görög világ előtt virágzott. Kréta 67 után, amikor római – majd bizánci, velencei és török – kézre került, csak a 19. században ébredt görög múltjára, és több, törökök elleni lázadás után, tizenöt év nemzetközi protektorátust követően, csupán 1905-ben lépett unióra a kontinentális Görögországgal.)

Néhány száz méterig, ameddig az ember képes gyalogszerrel és állattal bejárni, olajfasorok húzódnak rajta, felismerhető, a fák korából, alakjából, koronájuk villódzó levélszínéből, hogy mettől meddig tart egy-egy família (évszázados, ha nem éppen évezredes) parcellája – most éppen az figyelhető meg, hogy a legutolsó fűt-bokrot is kitárcsázták, s a köves talaj fel-felvöröslik (máshol sárgállik, egyebütt halványzöldellik) a tiszteletre méltó ültetvényes alatt. (Itt a fák életét is száz, néhol ezer években mérik. Összevethető korúak a civilizáció kisebb-nagyobb szakaszaival. Némely olajfa, botanikusok ellenőrizték, a minószi kultúra idejéből származik, a legtöbb azonban a törökök korszakából, illetve a legutolsó évtizedekből. Hogy melyik mikorról, az a fa levélalakjából, a gyümölcse formájából, nagyságából is látszik. A nagy kőmagvúak, kevés húsúak, aprók a legrégebbiek.)

Az olajfások fölött, ahová a lábasjószágok többje se tud felmászni, ha kicsapja őket a gazda, levélvesztett csalitos. Szabályos félgömb alakú, amúgy magas, mert egy-másfél méteres s ugyanolyan széles cserjék gubbasztanak a köves-sziklás kőzetfelszín réseiben, szabályosan üldögélnek, rezdületlenül, merthogy nincs június végére rajtuk semmi levél, s ami bírja és átvészeli élőlény mivoltukból a hőséget, az csak a girbegurba, összefonódott gallyazat. A bokrokon rőtbarna kolorit, mintha éppen most lobbant volna le róluk a láng, s hunyt volna el a tüzük, tehát költői hasonlatok lennének, amelyek itt-ott felparázslanak. A pokolbéli forróság és szárazság ellen lombjuk elvesztésével apologizáló s csak a szárukkal asszimiláló cserjék között – nagyon ritkán, ha vastagabb talajt tud a kőzetrésekben a gyökér fogni – hars zöld bokrok: termetes, bibliai meztelenséget fölidéző leveleiket lóbáló fügefák. Nem érnek még, az út szélén állók alapján tudom, ellenőriztem nemegyszer, de hogy az is bekövetkezik, majd előre jelzi, mivel már az ájerban terjeng kesernyés gumiszaguk. Idén a termés bőséges lesz (bár nem számomra; én, ha nem lopják le Paloznak és Lovas közt húzódó, a felvidék egyik hegyoldalára száradni kitett lepedőként terülő kertemből, akkor ott találok majd vissza, gyümölcsszedéskor e krétai helyre), a fügeneveléshez alkalmasnak bizonyult a tavasz, és megfelelőnek mutatkozik a nyár. A magaslat emberek számára megközelíthetetlen, de madaraktól lakott, kecskéktől járt, szabadon nevelkedő vegetációja fölé csupasz sziklák, szirtek, hasadékokkal és peremekkel tagolt meredekek emelkednek, szürkésfehéren vagy napszítta krétafehéren, sugárzóan, akár az éjszaka bármelyik csillaga. A legtöbbször függőleges vagy hirtelen emelkedő hegyoldalakon zöld félgömbök imbolyognak. Talán csenevész fenyők, talán fügék, talán félcserjék.

A Psziloritisz-hegy fele magasságától a köveken kívül nincs semmi. Nem növöget a mindent elviselő, sárga virágcsónakjaival mindenkit (ha már egyszer meglátta) elkápráztató jeneszter (azaz spartium), sem a szőrpamacsszerű nyúlszapuka, sem egyéb, egyszerre dór-latin-görög-olasz-török-német-angol névre hallgató gizgaz. Meglehet, botanikai szakértőként nem mentem elég közel a hegyhez, de szárnyak híján nem mehettem.

A Psziloritisz-hegy 2456 méter magas, és csúcsa Kréta legmagasabban található pontja, s 1400 méter fölött egyes-egyedül a hegymászók tudják, milyen a természete. A hegy messziről talán tökéletesebben látható (szögezem le én, az alapvetően lusta ember). A hegység Dikté-barlangjában, a Diktéon Andronban született Zeusz (akit anyja, Rheia a nemzője, Kronosz elől rejtett el az üregben, félve, hogy a gyermeket atyja felfalja), s egykoron, ha a történeteire figyelünk, a Psziloritisz-fennsíkot délről határoló hegyre került át, amelynek a mitológiából ismert neve: Ida-hegy.

E hegyen töltötte, mondják, Zeusz a gyermekkorát. És éppen erre a hegyre néz, aki nyugatra pillant Fesztoszból.

A Messzara-síkság fölé emelkedő kicsi és merész csúcson található Fesztosz a nekem legszebb (mert a környezetével leginkább harmóniában álló) minószi palota. A palotaromok megengedik, hogy segítségükkel elképzeljem, ha éppen erre lenne kedvem (s ez eddig mindig volt, van) és tehetségem, milyen is lehetett az i. e. 1600 körül épült kiterjedt udvarház, amelyet manapság palotaként emlegetnek. Amíg Knósszoszt Sir Arthur Evans egy-két pontján rekonstruálta, s ezzel a saját elképzelését erőszakolta a terület látogatóira (tulajdonképpen még azt is prognosztizálva tettével, hogy miféle ellenérzések ébrednek, s milyen ellenérvek fogalmazódnak meg a helyreállítás iránt), a fesztoszi területet feltáró olasz régész, Federico Halbherr szakmája követelményeit tiszteletben tartva nem tett egyebet, mint a felszínre kerülő dolgokat konzerválta, és funkcióik alapján azonosította. Az udvarból, lakosztályokból, raktárakból és kultikus régióból összeálló palota (s bármely minószi uralkodói épület ezen részekből szerveződik teleppé) nem oly látványos tehát, mint a knósszoszi, de színházterével, oszlopcsarnokával, levéltárnak nevezett szobáival (amelyek egyikében találták, a vályogtégla üregben a mai napig megfejtetlen, az első minószi írásjeleket tartalmazó fesztoszi korongot, rajta a virágjával jelzett sáfrány neve, amely leginkább a firenzei városállam liliomábrájához hasonlatos), raktáraival és a bor, a gabona és az olaj tárolására szolgáló agyagpithóival együtt nyitottabb: rám, a látogatóra. Ha szerencsém van, képes vagyok önállóan is elképzelni, milyen volt/lehetett itt az élet egykoron. Máshol megtették ezt nélkülem: ott mások elképzelésének foglya vagyok. Itt (egyelőre, remélem) a magamé.

Kréta szereti előlem eldönteni a dolgokat. Knósszosz megfelelő példa erre. De példabeszéd (példatánc) a Kazantzakisz Zorba, a görög regénye alapján készített filmben látható Zorba-tánc is, amelynek tisztességes neve is van: haszapikosz. A mészárosok táncaként ismert haszapikosz – ellentétben a haniotisz sortánccal, a lakodalmi szusztrával, a harcias rizitikóval – nem a szigeten élők tánca. Mondják, a Zorba szerepét játszó Anthony Quinn nem tudta eljátszani a szerepe szerinti táncot, ezért a zeneszerző egy szárazföldi mozgássort és egy ahhoz illeszthető zenét kreált a számára. De a film sikere nyomán a turisták a számukra létesített mulatókban keresni kezdték e krétainak vélt táncot és zenét, s mára már nincs krétai, aki ne helyi eredetűként magyarázná azt. A turizmus hozta létre mindezt, a helyi kultúrától idegen alakzat vált egyszer csak az itteni civilizáció megjelenítőjévé. (Az egyszarvúval – azaz az egyszarvúnak gondolt orrszarvúval – történt ilyesmi. Az állatfajnak nem volt második tülke, azt Dürer ajándékozta számára, egy rajzon a homlokára illesztette az állatnak, véletlenül. S mit tesz az ég, avagy a természet, a berlini állatkertben, a 20. század közepén világra jött egy olyan egyszarvú – azaz az egyszarvúnak gondolt és mondott orrszarvú –, amelynek két szarva volt: a másodikat, a legújabb teremtményt el is nevezték Dürer-szarvnak. Íme egy eset, amikor a művészet egy lépéssel a természet előtt jár a teremtésben.)

Ki és mi teremtette meg Kréta múltját? Most éppen a turizmus. Korábban az a helyi igény, hogy görögnek tudja magát a szigeten élő őshonos. Még előtte a velencei, a török, a bizánci kapcsolatok fontosságát hangsúlyozó, azt bizonyító események, helyszínek, személyek szerepének felemelése.

Az egykor líbiai-krétai római provinciaközpont, Gortusz mellett álló két évezredes Ajiá Deká (számtalan kávéházat sorakoztató) falucska 13. századi temploma bejáratának bal oldalán, belül, egy Anna és Mária-ikon található. Ezen a szépséges, a 20. század végén készített szentképen a gyermek Mária kezében két kinyílt virágú rózsa szála látható. A rózsa a bizánci, avagy keleti (a görög hagyományok fenntartásában érdekelt) kereszténység számára nem sokat jelent a 18. századig, vélhetően az arabokkal szemben táplált ellenérzések és a miattuk elszenvedett tapasztalatok miatt. Nyilván a nyugati kereszténység Mária-kultuszának visszahatása az (amúgy a Mária-kultuszát korábban kifejlesztő) keletire, a mély értelmű rózsa használata máshonnan nem eredhet. A templomocska – krétai utazásom második napján jártam benne, a Tíz Szent temploma nevet viseli, utalva ezzel arra a tíz krétai mártírra, akik vértanúságukat Decius császár idején szenvedték el, 250-ben – korhű épület, korhű belsővel és külsővel. A 13. századi épületért és a benne lévő tárgyakért bármely közép-európai ország áhítozna, itt azonban csak egy a sok közül. Van sok régebbi is – a Tíz Szent templomától három-négyszáz méternyire éppenséggel a maga három oldalhajójával az Ajiosz Titosz-bazilika úgyszintén ilyenféle: az, amelyet az 5. században húztak fel, a Krétán Szent Pál társaságában 59-ben térítő Szent Tituszra, a sziget első püspökére emlékezve.

Egy napon belül több hasonló kulturális botlásra, civilizációs vétségre bukkanok, amelyek közül legalább egyet azonban valamennyire meg tudok magyarázni, s ez megnyugtat. A Monti Toplu Kréta keleti felén, az északi part mellett, egy néhány száz méterre a tengerből kiemelkedő sziklaplatón áll. Szitia mondén, velenceies vonásokban gazdag kisvárosát elhagyva a tengerparti nyaralásos hangulat, amely belengte a települést, egyszer csak szertefoszlott, megemelkedtek a hegyek, amelyek peremén hatalmas szélkerekek nőttek az utóbbi években, s egy hirtelen pillanatban már a fekete és tarka kecskéken kívül állattal sem lehetett találkozni, sem emberrel. A Monti Toplu erődítmény. Vaskos fehér falait kőből rakták, s háromemeletnyi, így akkora, mint egy jó erőben levő vár. A középkori banditák, kalózok, majd meg a turisták ellen védett s véd ma is. Egy-két földszinti termén, templomhajóján és virágos, apró udvarán, konyhakertjén kívül nem látogatható – s ami igen, az is pénzért, fejenként három kemény euróért. (Amelynek nagysága csak akkor érthető, ha tudjuk, a minószi paloták legépebben maradt s a szakemberek és a látogatók fantáziáját ugyancsak felajzó, a Gurnia mellett négy-öt hektáron fekvőbe kettőért léphet be az ember.)

Persze nem csak haramiák, tengeri rablók és világjárók jelentettek veszélyt errefelé. A johannita lovagok, de előttük, majd pedig utánuk a törökök is vallásháborút folytattak itt a bizánci hitű keresztények ellen. A sziget ugyan 824-ben arab birtokká vált, de 961-ben Nikoforasz Fokasz császár visszafoglalta, s bizánci hatalom alá helyezte. Kréta 1204 után Velence kezére került, miután a keresztes lovagok alaposan szétzilálták és kifosztották a Földközi-tenger medencéje keleti felének birodalmait és uradalmait, hogy aztán a 17. században török kézre kerüljön ismét. Szó, ami szó, a görög katolikus monostoroknak évszázadokon át kellett védekezni az alkalmi és a felkent, másfajta hitükben üdvözülni akaró rablók ellen, s e harcban élen járt (mi mást tehetett, ha már a tenger partján épült, s a krétai települések közül legközelebb esett Kis-Ázsiához) Monti Toplu szerzetesi közössége.

A legnagyobbak között tudott krétai művek egyike Joannisz Kornarosz ikonja, amely egy vallási ének alapján készült. A hatvanegy apró részletből álló kép hatvanegy ima. E mű a templom oltára jobb oldalán áll ma, s hozzá sok-sok ikon megtekintése után ér a látogató. Köztük két engem nagyon érdeklő. Az egyik a 18. században készült, s Anna szülését, azaz Mária világra érkeztét regéli el. A reneszánszi színű kép pereme széles, s rózsák, szegfűk, szőlőfürtök, birsalmák adják a keretét. A másik műről tudható, 1771-ben készült, s a szerzősége is azonosított: Krétai Szamatiosz. A kép címe különös: Rodon Amaranton. A szeretett rózsa nem más, mint a trónján ülő, gyermekét ölében tartó, neki almát kínáló Mária. Jobbján a meztelen Éva, balján pedig Ádám látható. A három alak közé rózsaágak nőttek, mégpedig abból a tőből, amely a trón alatt áll, s amelyen a legnagyobb rózsavirág éppen Mária alakját értékeli azzal, hogy trónját szirmaival fenntartja.

A Mária-kultuszt a római katolikus világ ugyan Bizánctól kapta – ha jól emlékszem, a két keresztény elképzelés földrajzilag határos térségein át, mint például Szicília, Dél-Itália, Ravenna vagy éppen Kréta –, de a Mária-kultuszhoz a rózsát csupán a nyugati kereszténység társította, valamikor a skolasztika idején, a legvégén, köszönhetően leginkább a szegényrendek buzgalmának. Most pedig, látom a két 18. századi ikonon (s láthatom azon a meteorai ikonon ugyanúgy, amely ugyancsak Máriát ábrázolja, karján a gyermekkel, s előttük két virágdíszes oszlopszerű edény), a görög katolikus világ görög s krétai monostoraiba is eltalált a virágom, s éppen Mária alakjához. S úgy, mintha mindig is hozzá tartozott volna.

A kultúrák egymásra hatásának szokás ezt mondani.

Ennek lennék én ugyancsak tanúja, amikor összevetem harminc évvel szétválasztott kétféle tapasztalataimat? S ilyesmi az, amit a knósszoszi freskók egyikének virágábrái jeleznek? Avagy a Zorba-film elhíresült tánca, és a rá következő, nem a helyi hagyományból eredő új tánc kultusza? Avagy azok a tapasztalataim, amelyek önmagukban csöppet sem kedveltetnék meg velem a mai krétaiakat? (Hogyan is nem mondom el majd az autómosó asszonya, a Kritsza melletti kolostor őre és a váji pálmaliget előtt apró banánt és biotermékeket árusító velem esett képtelen és arcpirító históriáit, nem tudom, olyannyira nem valóak a piacok és vásárlóutcák, a múzeumok és természeti szépségek, a kolostorok és menedékházak népéhez.)

A kolostor környezete rideg, mégis fölemelő érzést keltő. Az Eleonóra-sólyom miatt például, amelyet magam is észleltem, ahogy a magasban méltósággal körözött: legalábbis azt hiszem, hogy a ragadozó madár ez volt. A termését érlelő sárga pipacsok miatt. A nedvesen maradó völgyecskék mélyén ritkán felbukkanó örökzöld platán okán. De mindenekelőtt egy, a számomra ismeretlen növényért.

Bár fakókeselyűk ugyancsak nem köröznek a hegycsúcsok fölött, a Szent Györgyről elnevezett monostor barátságosabb helyen épült, mint a fenyegető külsejű Toplu-monostor. Sötét, csőszerű szurdok alján fekszik, Malia és Aiasz Nikolaosz között, a Maliai-síksághoz közelebb, szinte a két hegy közti hasadék szűk szájában, Szelináriban, úgy, hogy jól látszik onnan a kékek árnyalataiban tündöklő Krétai-tenger. Bármily különös, az antik görögök nem ismerték a kék színeket (a tenger, a len, a kő, a katáng, a szamárszem, a mátyásmadár szárnyszegélye, az ólomvirág, a melankolikus tragikus férfihős) összefoglaló kék szót, de a görög-hellenisztikus antikvitásra hivatkozó bizantinum s a mai görögség és krétaiság együttese által létrehozott eszmeiséget követő szerzetesi közösség épületeiben a tenger kékje és a monostorfalakon a felfestett kék kontúrok egymásnak feleselnek, s a cellaajtók egytől egyig a tenger felé nyílnak. Ugyan kik jöhettek ide, hogy egész életüket Isten dicsőítésének szenteljék, pásztor- vagy halászivadékok? E monostor, mint errefelé a legtöbb, ha turistadús vidéken működik, pedánsan felújított, s mert a görögkeleti keresztények talán kevésbé törekszenek a régi szakrális tárgyak megőrzésére, mint a római nyugatiak, az ikonokon kívül a falképek valamennyiét gondosan átfestették. Ezek ugyan a millió égő gyertya miatt gyorsan sötétednek, de a korom nem leplezi sikerületlenségüket, s nekem (aki szereti a mállott falak, hullt vakolatok, kopott plakátok természetes romlottságát) nem ígérnek semmi szépséget. A monostor, amelyben, úgy tűnik, ezekben a napokban ifjú, sziklamászó zarándokok kapnak szállást, fehér inges (pocakos, lángosbél-fehér bőrű) oroszoktól hangos, és két butikja is van, ahol kegytárgyak vásárolhatók. Az újonnan készült ikonok fele Rubljov-másolat, köztük a Szentháromságé, az Utolsó vacsoráé.

Az utolsó krétai estén, Sztalidában, a Katerína apartmanház melletti emléktárgyakat árusító boltban, a mágnessel tapadó képek, cserepek, műtárgymásolatok között egy másik Rodon Amarantonra futottam. 18–19. századi ikon lehetett a másolat eredetije, s mint kisilabizálom a görög betűket, Meteorán készült ez a húsz euróba kerülő kópia. Azt nem tudom, hogy az eredeti kegykép hol lelhető fel, talán az is Meteorán. Ebben az ikonban a szakemberek menten meglátják, hogy északi görög s nem krétai mester műve. Itt, ma a turistáknak krétai emlékként árusítják.

Hogy hányféle turista érkezik Krétára, az utazási szakemberek nálam jobban tudják. A legtöbben azok lehetnek, akik letelepszenek valamelyik strand közelében, napjukat a homokon és a vízben töltik, estéjüket csecsebecsék közt kotorászva az utcákon, és narancsleveket, koktélokat, söröket és jófajta helyi borokat (mondjuk, a legrégebbről ismert bort, a mavrodafnit vagy a fenyőhordóban érlelt kesernyés retzinát) emelgetve az éttermekben. A másik nagy csoport a hátizsákosoké, akik nevezetességek érintésével kóborolják be a szigetet, s ha kell, beállnak a paradicsomföldekre idénymunkásnak, vagy narancsot szednek napszámban. Nyilván van olyan, mint én, aki autóval járja a szigetet, de kevesen. Magam többnyire elvagyok mindegyik típussal, de mert torkig vagyok a fröccsöntött tárgyak, művészinek állított giccsek, bőr és vászon ruhaneműk, strandcikkek vásárlóival és eladóival, s a két- és négykerekű motorok eszement kiadóival és azok bérlőivel, a kivételek, mármint azok, akik képesek megrontani a perceimet, az előzőek közül kerülhetnek ki. Amikor Maliában – igaz, déli hőségben – átsétáltam két utcát a mexikói, kínai, vietnami, thai, angol, olasz, görög éttermek, kifőzdék, bárok és egyebek között, a szép testű, ámde bávatag tekintetű és üresfejű nők és férfiak tömegén, nem éreztem azt, hogy jó embernek lenni.

Amikor a regényemet írtam, utáltam az embereket, ergo meg akartam őket váltani. Ma már eszembe se jutna ilyen.

A Kezét reá tevé, hogy lásson… regényem mögött két élményvilág áll: az egyik a Vadnarancsok egyik teljességében föl nem használt interjújának főhőse, K. Tibor, azóta elhalt mezőgazdász-etológus magnóba mondott életelbeszélése, a másik pedig saját görög utazásom képi világa. A regényről, mondtam, nem tudok sokat szólni, talán majd csak akkor, ha elolvasom, de annak az lenne az eredménye, hogy újra szeretném írni a mondatait, amihez azonban nincs időm (de kedvem sem). A regényírás idején tudtam, mert könyvek sorát olvastam össze a déli életről, hogy az öreg szamarakat a krétai parasztok egy-egy elhagyott szigetre viszik, és kíméletből (hát ezt vitatnám, ezt a kíméletet…) a sorsára hagyják. Nem pusztítják el, ölik meg brutálisan életük egykori segítségét, állattársukat (de hány évig él egy szamár, mennyi ideig él és dolgozik együtt a krétai paraszt és a szamara?), hanem magára hagyják, egy szigeten, ahol nincs édesvíz, nincs zöldellő fű, s talán árnyék se, hogy abba húzódjék és elfeküdjön a jószág az irdatlan melegben.

Az új nemzeti útnak nevezett autósztráda a sziget nyugati és keleti végeit köti össze. Van vagy kétszáz kilométer hosszú, meg-megállásokkal tarkítva akár egy nap alatt is megtehető. Mindvégig a tengerparton, alig a víz fölött vagy a part közelében, s akkor akár néhány száz méter magasságba felhúzódva kanyarog. Hol kiszalad a ragyogó azúrig, hol pedig a szürke-sárga kopár hegybe vájt falak között halad, máskor völgyek növényektől zöld, keskeny hasadékát szeli át, avagy apró síkságokon kanyarog méltóságteljesen. A pálya nagy forgalmú, ámbár keskeny. Mindkét irányban kétsávos, de a külső egyben leállósáv, máskor meg semmivé fogy, vagy csíkosra festett, így a járművek elől eltiltott. A krétaiak úgy közlekednek, hogy a belső és a váltakozva létező külső sáv közti fehér vonalon haladnak autójukkal, így némi esélyt adnak az előzésre, s maguk is biztonságosan elkerülik az út szélén parkolókat, a látványba belefeledkezőket vagy éppenséggel a gyümölcsárusokat. S az eszementen burjánzó-virágzó, az aszfaltra ráboruló leandereket, bougainvilleákat. Piros, rózsaszín, fehér, avokádóhús-zöld, sárga, meggy, kármin s millióegy egyéb színárnyalatúak. A sztráda egyik oldalán a tenger kékje, a másikon a hegyek földszínei nyújtanak hátteret.

A helyiek biztonságosan, de rámenősen vezetnek. Ha megérzik a bizonytalanságot, azonnal kihasználják a helyzetet, megelőznek, eléd állnak, vagy akár beparkolnak arra a helyre, ahová te csak készültél. S mindezt közömbös tekintettel, rezzenéstelen arccal: te, aki hoppon maradtál, akit megelőztek, akit leszorítottak az útról, vagy előre nem látható cselekvésre késztettek, sorsodnál fogva kerültél ebbe a helyzetbe, hiszen vagy vesztesnek születtél, vagy ha nem is, vetélytársnak, aki pillanatnyilag vissza kell húzódjék.

Harminc, ötven, hatvan, hetven kilométeres sebességhatárok szakaszolják a haladást. A helyiek, de a turistákat szállító távolsági buszok vezetői sem tartják be a korlátozást. Itt mindenki a saját ritmusát követve halad célja felé, bámészkodik akár a szerpentinkanyarban, vagy áll meg, reggelizni, vizelni, avagy csak úgy, minden ok nélkül. Iraklionból Réthimno felé haladva van, ahol a tenger elé be-beáll egy dombsor. Ilyenkor széles vágat mélyén fut tovább az út, s oldalt zebracsíkos hegyoldalakra látni. Július elején látni már száraz parcellákat, amelyekről betakarították a terményt, s vannak érintetlenek. A macchia magasabb, mint keleten, sok a bokor, köztük jut hely az alacsony koronás fácskáknak. Fenyvek és ciprusok, amelyek az itáliai vagy akár a kontinentális mediterrán táj sajátosságai, itt vadon nem találhatók, nyilván egykor ezeket vágták ki hajóhoz, építkezéshez, eszközök készítéséhez, mostanság csak ott fordulnak elő, ahol az ember hosszan tartózkodhat: településeken, magányos házak mellett, parkokban, esetleg fürdésre alkalmas területeken, némelykor pedig az archeológiai területeken. S ahol e gyantás fák, ott a kabócák is. A gyantaillat és a kabócacirpelés – mit is cirpelés, amikor reszelés, sivítás, sivalkodás, harsogás, susmorgás, jajgatás, nyikorgás ez a hang, hangfüggöny, hangzuhatag – együtt jár, összetartozik, mint két tenyér.

Réthimnóig a tengert szigetek sem élénkítik. Híjukkal így a tenger színe sem azúr. Nem oly fényes, nem oly belülről kéklő. Egyszerűbben gyönyörű. Réthimno, hogy milyen is, nem tudhatom. Telve párával, mintha vihar előtt lenne, a török–velencei–görög hagyományok keveredéséből szinte semmi nem tapasztalható számomra. A néhány sárga, bolondul virágzó szarvasmák, a szúrós benedekfű, a tengerparti rózsaszín és fehér virágot egyszerre hozó szulák és a virágjával-termésével egyidejűleg hivalkodó, a szikkadt talajon szétterpeszkedő kapri a velencei erődítmény belső udvarán (háttérben az egykori katedrálissal, a mai Ibrahim Han-mecsettel) sem feledteti számomra a fullasztó párát, a tűző napfényt és a negyven foknál magasabb hőmérsékletet. A festőinek mondott kikötő nem egyéb fojtó katlannál, az antikizáló Rimonti-kútban a hűs víz érdekel csupán, s hogy mellette a presszóban jeges kávét ihatok, extra jéggel, s a loggia, majd a strand után túlhűtött fagylaltot nyalhatok.

Dél körül dinnyés autó mögött gurulok a kocsival Hania irányában. Hatalmas, csíkos, zöld selyemhernyóbábok utaznak a dróthálós-rácsos platón, előttem, elvegyülve bronz, illetve gyöngyház héjú vöröshagymák zsákjai között. A hagymás dinnyeíz se riaszt, sem hogy oly kaotikus a közlekedés, annál inkább, hogy egy helyreállított romantikus város rafinált utcáin fogok hamarosan bolyongani, s jó éttermek és jó kézműves-bemutatótermek között téblábolok, avagy a Szamariai-szurdokba való eljutás esélyeit kutatom. Amikor egy turbános motorkerékpáros mellett száguld el a kocsim, eltátom a szám.

A török–velencei–görög hangulatot elegyítő Hania, az ókori Küdónia számomra nem sok mindent tartogat. Délután lévén, minden múzeuma zárva (a régészeti, az érdeklődésemet fölkeltő hellenisztikus mozaikjaival, a bizánci az ikonokkal), a zsinagóga (amely alig tíz éve még a Föld száz legveszélyeztetettebb zsidó épülete között volt számon tartva, de mára a maradék zsidó közösség restauráltatta) azért, mert szombat van. A légkondicionált piacot takarítják, mire odaérkezem, s a piac kifőzdéiben, amelyek közül akartam választani bámiát, csigát vagy valami egyéb helyi specialitást, már a kondérokat mossák. Hania nem lesz az én városom, nem marad időm arra, hogy megkedveljem. S a pára, amely a várost paplanként letakarja, fullaszt. Dől rólam, mint mindenkiről, akik a butikosok áruitól zsúfolt és tavernák asztalainak vendégeitől hangos, keskeny utcákat járja, a víz, a sapkám éppúgy átázik, miként a nadrágom. Mosolygok, töröm magam előre a délutánban, s hinni sem akarom a napi szenvedés okát: elállt a szél. S amit az okosok tudnak, de én nem, hogy ilyenkor meg kell mindenkinek húznia magát: üldögélni az ouzériában, a legnagyobb lombú fa alatt bárhol, avagy a hegyi monostorok egyikében hosszú imákat mondani elholt, régi szerettekért.

Ötkor bekóválygok egy házias kifőzdébe, görög salátát enni, grillezett, erős paprikától csípős juhsajttal. Egy pohár aranysárgának mondott, amúgy tört, roszszul kezelt (a tulajdonosnőtől feldicsért) bort kapok mellé, s italom sem tesz jót a hangulatomnak.

Már Iraklion előtt, lefelé a hegyről, a sztráda bal oldalán, egy éles kanyar után, a szembejövő oldal szélén, a magas drótkerítésnek dőlve-húzódva szamár álldogál, és teljes testében remeg. Nem tettem semmi mást, mint elszáguldottam mellette, tehetetlen maradtam, meg kellett volna állnom, átkászálódni a sávomon, a középen húzódó korláton, s át, egészen a szamárig, hogy elvezessem a forgalmas út széléről, ahol előbb-utóbb elütik. Van pillanat, amikor feladja, és szomorú szemével nem bámulja tovább a tengert, hanem elindul a betonon, mondjuk, haza, és a bolondul száguldó autók kerekei alá kerül.

Valami elveszett ebből a szigetből.

A biztonságérzetem, az a nyugalom, amit mindig éreztem korábban, ha segítségért, ételélt, italért, szállásért vagy egyébért fordultam a helyiekhez, eltűnőben. Oly önfeledten tudtam hinni bennük, s oly kétségtelen volt számomra, hogy az én szempontjaim szerint részesülök kedvességükből, szolgálatkészségükből, avagy abból a szolgálatból, amelyért én pénzt adok.

Valami elveszett belőlem? – kérdem magamtól. Nem lehet, hogy én és a világom közti összhang borult fel, amiért nem biztos, hogy bárki felelős?

A szurdokvölgy, ahová az utolsó előtti teljes napra készültem, Haniától délre fekszik. Az előző este megtett út a szállásig s majd onnan a városba vissza majdnem háromszáz kilométer. Ezzel szemben ellenőrizhetem a szamár sorsát. Iraklion után a sztrádán nem találkozom vele, remélem, gazdáját meglelve most a jászola mellett fekszik. A csillagok közül, amelyek az égen maradtak, mind fényesen ragyog, a tenger felett tejes fehér derengés, mintha a páraréteg telítődött volna valami kásás-vattás állagú fénnyel, s most igyekszik belsejét bemutatni.

Szamaria völgye a nevét Santa Maria falucskájáról kapta. A település nyomaiban maradt csak meg, amikor az ezredforduló előtt néhány évvel természetvédelmi területnek minősítették a Fehér-hegység (Lefka Ori) ezen részét, s a tizennyolc kilométer hosszú, másfél kilométer magasan nyíló, a tengerig lefutó völgyből minden odatelepültet a vízparthoz kényszerítettek, hegyi emberekből halászokká. Ami addig nem volt, holott télen a vágat mélyét kitöltötte a gyorsan iramló hólé és a felébredő források vize, s megközelíthetetlenek voltak a tanyák, házcsoportok: a völgy veszélyessé vált, s ma már éjszaka sem tartózkodhat senki benne.

Itt ami bizonytalan, az a biztos – dühöngök.

A szamariai katlanban 1200 méter fölött katániai fenyvesen át ereszkedtem alá, amely a gyógyító lovagszent, Szent György templománál sok száz éves cipruserdővé alakult át, s még lejjebb, az elhagyott Szamaria lakatlan házai előtt örökzöld platánok zöldelltek. Mindaddig azt hittem, hogy egyetlen platánnak jutott örökzöldellés: annak, amely Gortuszban, a minószi palota, a görög akropolisz, a római oszlopcsarnok tört márványai, a bizánci bazilika maradványa, az arab ivókút, a hellenisztikus városmaradvány közepette a legkülönösebb múltat idéző kegyhely: az örökzöld platán, amely alatt a föníciai királyleányt, Europét elrabló bika alakú Zeusz magáévá tette rabját. Nem mertem ugyan megkérdezni, mindezt bikaként avagy Zeuszként követte-e el, miként azt sem, hogy mi történt az események után Européval.

Tény, hogy például Zeusz egyidejűleg több helyen született, s nem arról van szó, hogy pillanatnyilag három, turistákra éhes, amúgy semmi érdekességgel nem hívogató hely vetélkedik egymással (ugyanezt a jelenséget megfigyelhetjük Homérosszal, de még Petőfivel kapcsolatban is!), hanem mindegyik hely évszázadok óta, a mítoszváltozatokkal alátámasztottan arra büszke, hogy Rheia éppenséggel náluk, az ő barlangjukban rejtette el a gyermekgyilkos apaisten elől a csecsemőt. Zeusznak különben temetkezési helye is van, s turisták tömegei zarándokolnak a legkülönbözőbb barlangokba, a lászithi Diktéon Andronba, az arkalohori Profiotisz Iliászba vagy éppen az Ida-hegyre, s valljuk be: hogy egy isten képes meghalni, csakugyan csodás, zarándokokat vonzó esemény. Szóval azt gondolom, megkérdezhettem volna nyugodtan, miféle hagyomány szól arról, hogy Zeusz isten vagy bika képében erőszakolta-e meg Europét.

A hagyomány jelenleg csak arról tud: ezen eksztatikus esemény következménye, hogy a platán, mely eltakarta az üzekedő párt a közönséges tekintetek elől, örökzöldséghez jutott. Nem kellett többé soha leveleit lehullajtani.

Ehhez képest a szamariai szurdokban (amelynek elején és végén magyar nyelvű füzetecske kapható potom négy és fél euróért) a gortuszi fánál jóval ifjabb és karcsúbb örökzöld platánok sokasága állt – amelyek egyikének lombja alatt magam is üldögéltem, kimerülten a harmincöt fokos hőség és a megtett kilenc kilométer miatt, és bámultam azt a félszarvú kecskét, amely egy piknikező család csokoládés kekszére ácsingózott, s mert abból nem juttattak neki elegendő mennyiséget, az óvatlan családfő hátának többször is nekiszaladt leszegett fejjel, előremeredő fél görbe szarvával.

A tizenhárom kilométernyi út, másfél kilométer magasból a Líbiai-tenger partjáig leereszkedve, több állatélményt nyújtott. Mindjárt az elején, amikor a szakadékszerűen meredek ezerötszáz méter magasból ereszkedik alá a merész természetjáró (túl a hányingerkeltő szerpentineken, a buszrázáson, a borsos árú belépőjegyen), hogy alig három kilométeres föveny után két-háromszáz méter magasságba érjen, észreveszi a két hegycsúcs fölött köröző, tucatnyinál is több keselyűt. Vágott szárnyvéggel köröznek fenn a nagy termetű, gonosz tekintetű ragadozó madarak – de ilyesmit máshol nem lehet látni. Csonttörő jószágok, a birka, a kecske, a szamár testét ha megszerzik, a magasba emelik, és egy sziklaplatóra ejtik, hogy így széttörve a csontokat hozzájussanak a zsíros velőhöz. Aztán a kabócák. S két szamár is, szürke és fehér, ahogy közönyösen kaptattak felfelé a hegyoldal kanyargó ösvényén, ott, ahol a külföldi vidékjárók lefelé is lihegve, gonddal haladtak. Az első szamár hátán egy erdőkerülő (kövéren ám, nagyon – amúgy itt minden erdőfelügyelő pocakos, alaposan ám, nagyon), a másodikén szerszámok, pallók, tekercsnyi drót. A Nemzeti Park állat munkatársai pillantásra sem méltattak. Néhány madárral is találkoztam (rigók, tengelicek, pintyek és vörösbegyek), de nem futottam össze se a kri-krinek nevezett, ugyancsak félénk vadkecskével, sem az éjszakai életet élő baglyokkal, illetve a tüskés egérrel, ellenben láttam egy, a bánáti bazsarózsához hasonlatos, de nyilván más fajú bazsarózsát, terméstokjaik felhasadva, sok piros terméssel, láttam sok virágzó oleandert (amelyek egyik ősébe hiába is falt bele a Metamorphoses szamár hőse, azt hivén, hogy rózsa, csak nem változott vissza emberré), s láttam csökött, térdig alig érő, kékjéből fehérré fakult virágú szamárkóró-bokrocskákat.

A rózsaszín, illatos virágba borult oleandereket (amelyeket mifelénk rövidítve csak leanderként ismernek) Néreusz víziisten nyomán nevezték el a botanikusok Nereum olaendernek. Néreusz isten lányai, a vízinimfa nereidák patakok, források, víznyelők környékén bukkannak fel az antikvitás óta, miként a leanderek, s a varázslatos lények és a növények egymás által lettek megnevezhetők.

Aztán este vissza hiába keresem azt a két széltől tépett, esőtől és naptól koptatott, elhagyottan is impozáns óriásplakátot, amelyet még előző este vettem észre Réthimno és Iraklion között, valami tengermelléki éles kanyarban. Reggel a sötét miatt nem figyeltem, bíztam benne, hogy majd estével rájuk bukkanok, és fényképeket készíthetek róluk. Az első fényképeimet a tépett plakátokról Athén külvárosában készítettem – most olyan jól jönne, ha egy történetnek megtalálnám a második zárójelét. De az út mellett álldogáló, fejét a drótrácshoz szorító, talán úgy szundikáló szamárral bár ismét összefutok, a plakátokra azonban nem lelek többé.

Óriásplakátot végül is találok, olyat, amelyet számomra széppé fakított a tűző napfény, és megszaggatott a tengerről érkező, csak kora délutánonként elszenderülő szél. A reptér parkolójába bekanyarodó autóbuszból fedezem föl, hogy jobbra, Iraklion felé, tizenöt-húsz hatalmas óriásplakáttal rejtettek el egy kopár területet, s mivel a járatunk késett, s négy-hat órával elhalasztották az indulást, hát a kora délelőtti nap hevétől nem riadva kigyalogoltam a szemetes terepre, túl a zörgő, száraz bogáncsoson, hogy a földre borult, rég leszakadt, kiszáradt és lenyúzott tehénbőrökre hajazó plakátmaradványokon átmászva alkalmas pontot találjak arra, hogy a ruhát reklámozó, tépett arcú férfiút lefényképezhessem. A reptér fölött óriás futballabdaforma lokátor csillog-villog, a tenger fényét-színét tükrözi vissza.

Erre a hegyfokon álló, dróthálóval körbekerített monstrumra látok vissza, mikor a magasba emelkedik a repülőgép, s a szívem rángatózik, s a gyomrom alá csúszik. Húzza vissza a föld.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.