Archívum

Harctalan nemzedék

Ideológia, kánon és költészet ’89 után
Prágai Tamás
2008. november

„Bizonyos értelemben a kortárs költők azért tudnak eredeti posztmodernizmust kifejleszteni, mert nem kell a modern értékeivel szemben és ezeket bomlasztva meghatározni önmagukat. De ennek a szabadságnak az ára a filozófiai mélység és érzékenység elvesztése.”
(Charles Altieri, 1979)

1.

Egy biológus, egy fizikus és egy matematikus utazik a vonaton. Meglátnak egy tehenet, amint az, egyik oldalát a vonat felé fordítva, a maga békés öntudatlanságában a mező közepén legel. A biológus felkiált: a tehenek ezen a vidéken fekete-fehér tarkák! A fizikus így fogalmaz: ezen a vidéken a teheneknek legalább az egyik oldala fekete-fehér. Mire a matematikus: él ezen a vidéken legalább egy olyan tehén, amelynek legalább az egyik oldala fekete-fehér. A vicc a tapasztalat érvényének határait és az értelmezés jelentőségét illusztrálja. Költészet és érték viszonyáról nem gondolkodhatunk addig, amíg nem határozzuk meg, mit is értünk értéken és költészeten; és kétségtelen, hogy ez utóbbi meghatározása tűnik egyszerűbbnek. Értéknek tekintjük mindazon, különböző természetű és jelentőségű igazságok halmazát, melyeket emberi meggyőződések támogatnak, olyan meggyőződések, amiket nem pusztán az egyes ember kiállása, hanem nemzedékek sora támogani képes. Irodalmi értékről épp ezért nem beszélhetünk irodalomtörténet, kánon és kritika fogalmai nélkül; és érdemben irodalomtörténetről, kánonról és kritikáról sem beszélhetünk akkor, ha nem hatolunk az irodalom értékszerkezetének mélységeibe.

2.

Unalomig ismételt probléma, főként a konzervatívnak nevezett oldalon (érdekes, a liberális oldal nem panaszkodik): bizonytalanság érezhető irodalomtörténet, kánon és kritika fogalmai körül. Ez a bizonytalankodás ilyes kérdéseket vet fel: mi az irodalomkritika, és min alapul az értékítélet? Hogy viszonyuljunk a klasszikusokhoz? Milyen szempontok alapján értékeljük a kortársak életművét? Lehetséges-e egyáltalán objektív, leíró irodalomtörténet? ’89 körül mintha megkezdődött volna az irodalomtörténet átírása. Nemcsak a kortárs életművek értékelésére – hiszen ez a mindenkori kánon kialakításának alapja, természetes és szükségszerű jelenség –, hanem a korábbi kánonok átírása, a klasszikusok és az irodalomtörténet korábban adottnak vett értékrendjére is kiterjedően. Ez persze leginkább a közelmúlt klasszikus szerzőit érinti. Szilágyi Ákos Weöres-tanulmánya vagy Kálmán C. György emlékezetes Nagy László-pamfletje, a Jelenkor folyóirat kritikavitája és esszészáma világos példái e folyamatnak. Kérdés, hogy ezekben az értékelésekben mennyi az ideológia. És milyen ideológia? De ne használjuk ezt a szót megvetően. Érdemesebb megvizsgálni, hogyan viszonyul az ideológia az értékítéletekhez. Lehet, hogy értékítéletek többé-kevésbé tudatosult rendszere? Vagy más is? Ez a kérdés ma az irodalomtörténet-írás egyik legfontosabbja.

2.1.

Az érték értékelés eredménye. Valaki értékel. Ez a valaki fölkel, fogat mos, tisztálkodik, táplálkozik, aztán íróasztalához ül, vagy sétál a kertben, az utcán. Közben gondolkodik és értékel, és ebből a tettéből döntések fakadnak. Újságot vásárol, vagy sajtot, mert úgy dönt, hogy ez vagy az helyes – de ezeknek a döntéseknek nem marad nyoma a világban, saját jó érzésén túl. A kritikus alakrajza ennél összetettebb. Nem pusztán jó érzésből cselekszik, hanem hogy nyomot hagyjon. A társadalom felé fordul, meggyőzni akar. Érvel amellett, ami jelentős, lebeszél arról, ami jelentéktelen. Ha érvelése meggyőző, szárnyra kap, és szem elé kerül, mint egy plakát. A kritikus kiáll az értékek mellett, és kiállása vall ezen értékek természetéről. Az érték ugyanis jel, olyan, mint amilyet a pénzsajtó a kerek korongon hagy. Csak egy állam viszonylatában van jelentése; és jelentése elvész, ha megrendül a csereértékbe vetett bizalom. Kézről kézre terjed, használják, meg sem kérdőjelezve létét. De jó tudni, hogy egyszer valaki működésbe hozta a prést, és nem akárki állhat a pénzsajtó mellett.

2.2.

Csaknem pontosan száz éve indult útjára a Nyugat, tehát a nagyjából százévesnek tekinthető modern magyar költészet történetében két igazán jelentős fordulópontot látok. Az első 1968, a második 1989. Ez, ebben a formában vagy önkényesnek, vagy triviálisnak látszik. Milyen szempontok alapján tekinthető korszakhatárnak hatvannyolc? A kérdés nyilván részletezendő. Fel kell vetni egyfelől, egységesnek tekinthetők-e egyáltalán a korábbi, általában modernnek vagy késő modernnek nevezett és egyébként annyira különböző szerzőkkel jellemezhető időszak életművei, mint Illyésé, Nagy Lászlóé, Pilinszkyé vagy Weöresé. Ugyancsak kérdés, hogy létezik-e olyan legkisebb közös többszörös, mellyel a hetvenes évek poétikai szempontból legváratlanabb fordulatait jelentő munkái, például Oravecz Imre, Csoóri Sándor, Orbán Ottó, Tandori Dezső, Marsall László, Rákos Sándor, Papp Tibor, Szilágyi Domokos vagy Petri György lírája egy nevezőre hozható. És nézzünk szét a költőfejedelmek háza táján. Weöres Merülő Saturnusa (1968), Illyés Minden lehet című kötete (1973) vagy Pilinszkynél a Szálkák (1972), vagy Juhász Ferenc A Szent Tűzözön regéi és benne a Gyermekdalok (1969) egyaránt egy-egy nagy életművön belül megvalósított fordulat, számvetés. „Versben bujdosó haramia vagy – fogalmazta meg a maga számvetését Nagy László –, fohászból, gondból, rádszabott sorsból / hírhedett erdőt meg iszalagos / bozótot teremtesz magad köré…” E kötetekkel – vélem – az aktív megszólalás átadja helyét a reflexiónak. Erre a kritika is reagál: Tamás Attila Periódusváltás határterületein? című írásában (1974-ben) kifejti: a hagyományos költészet válságát jelzi a „hibátlan művek” hiánya.

2.3.

De melyek a hibátlan művek, és mi a hagyományos költészet? Egy jelképes dátummal (1967) a magyar költészet egy szakasza lezárul: ebben az évben hal meg az „izmusok” két magyar bajnoka, Füst Milán és Kassák Lajos. Egy nemzetközi kerekasztal-konferencián – jegyzi fel ’78–’79-ben írt poétikai műhelymunkájában Somlyó György – „Illyés Gyula egy Európa-szerte elterjedt népmese-parabolával rajzolta fel a modern költészet fejlődésvonalát. A sorvadásban halálán levő királylánynak az odaérkező obsitos (vagy deák, vagy orvos) által való feldarabolása, majd újra összeillesztése s életfűvel való feltámasztása, amely már Ízisz és Ozirisz csodás megújulásának is »mitikus módszere« volt, valójában azt mutatja, hogy »a szép test széttagolása« a modern költészet esetében is »megmentésének kezdete« volt. S ha az izmusok frenetikus öncsonkításában tombolók nem voltak is, nem lehettek is mindig ennek tudatában – maga a szétdarabolás eleve az újra- összeforrasztás gondolatával vette kezdetét.” A feltámadást illetően szkeptikus vagyok. Tény, hogy a hetvenes évekre költői köznyelvvé válik az izmusok módszertana, és kialakul valamiféle, leginkább neoavantgárdnak titulált „írható költői nyelv” – bár a neoavantgárd terminus ellen, talán épp ezért, az avantgárd képviselői, például Papp Tibor, tiltakozni szoktak. Mégis, a próbálkozások számát és minőségét tekintve a ’68 és ’89 közötti időszak a belső elégedetlenség időszaka. És bár a művek megjelenését így-úgy korlátozza az irodalompolitika, ez a forrongás a költői műhelyek felől indul el, alapvetően alulról jövő kezdeményezés.

3.

Miért hangsúlyozom mindezt? Mert a ’89 utáni időszak tükrében világosan kiderül, hogy ez nem feltétlenül van így, mint minden más, a költészet is „manipulálható”. De ez a ’68 és ’89 közé szorult, megállni látszódó idő a felszabadulás iránti törekvés időszaka, nálunk és a szocialista blokk országaiban csakúgy, mint a szabad Nyugaton vagy a szabadság fellegvárának tartott Egyesült Államokban – mindenütt más és más tartalommal. A rock’n roll célja – sugallja áttételesen Bill Haley Rock around the Clock című kultikus, korszakhatárt kijelölő munkájában – eltörölni az időt. Ezzel meglehetősen apokaliptikus programot hirdet meg (vö. „idő többé nem lészen”, Jel 10,6.), és a hatvanas évek kultikus mozgalmait, melyek így vagy úgy a rock’n rollban gyökereznek, meglehetősen sajátos, eksztatikus fókuszba állítja. Elvis Presley szintén biblikus témát pendít a kultikus Jailhouse rock című filmben: a rabságból való szabadulás örök toposzát. A rock’n roll a társadalmi élet egy formája, melyben elképzelt életeink elevenednek meg. Leginkább persze a társadalomelmélet szempontjából, ez esetben olyan fogalmak merülnének fel, mint a klasszikus polgári társadalomszerkezet széthullása és valami hasonló imitációja a fogyasztói társadalomban, illetve ennek baloldali kritikája (például Herbert Marcuse) – a mi esetünkben persze ez a fajta baloldali kritika nem létezik, az érett Kádár-éra a hatvanas évek végétől végső és abszurditással teljes széthullásáig makacsul és jóformán kritikátlanul az imitáció imitációjával kísérletezik. Ez az eksztázis töretlenül pörög hatvannyolcig, amely év Nyugaton a diákmozgalmak, Keleten a prágai bevonulás éve.

3.1.

A költészet értelmezését a romantikától fogva – vagyis nagyjából két és fél évszázadon keresztül – uralta az a gondolat, hogy a költészet valamilyen (különleges) élmény versformában való, többé-kevésbé közvetlen megjelenítése. A maga idején a romantikus elmélet sem volt egészen újsütetű: mélyén a klasszikus (leginkább platóni és arisztotelészi) művészetelmélet áll; a megjelenítés fogalma könnyen összhangba hozható Arisztotelész mimézis-elméletével. Ez, úgy tűnik, minden korban megtalálja azt az új ruhát, melyben elegánsan mutatkozhat: a klasszikában a cselekmény megjelenítését, a reneszánsz idején az elődök utánzását jelenti (imitáció), a romantikában az élmény, a marxista teóriában a valóság realisztikus megjelenítése. A gondolat tartóssága használhatóságát és átfogó voltát bizonyítja; bár e szemlélet korlátai a század elején megmutatkoznak. Nietzsche a retorika és az értékek temporalitása, Freud az élményt birtokló szubjektum, Saussure és Wittgenstein a nyelv alkalmazhatósága, Marx az értékeket termelő társadalom felől húzzák szűkebbre határait. Ezzel az örökséggel gazdálkodott az ötvenes–hatvanas évek nyugati értelmisége, persze a felszabadítás, az eksztázis, a rákérdezés jegyében. A hatvanas évek második fele (és talán még tovább indázó hajtásaiban a hetvenes évek is) az irodalomtudomány legintenzívebb, lényegi kérdéseket felvető és taglaló időszaka. Barthes a szerző és szöveg, Derrida írás és irodalom, Lacan írás és személyiség, Gadamer igazság és módszer viszonyaira kérdez rá. Ez az időszak ugyanakkor, mely során a költészet jelentősége sorvadni kezd. Az irodalomtudomány kérdései egyre inkább valóság és fikció, történelem és történetmondás, szöveg és nyelv körül forognak. Alighanem igaza van az amerikai Marjorie Perloffnak: Barthes és nemzedéke eleve idegenkedett a költészettől, hiszen a líra nagy példaképei (Baudelaire, Valéry) minden ízükben modernek (és a modern szemükben avítt). Lehet, ez is oka annak, hogy elmélete kidolgozatlanabb, megtűrt mostoha az elbeszélés elméletei mellett. Itt jegyzem meg: a magyar értelmiség gondolkodása ezen időszakban súlyos idővákuumba kerül. Alkotó módon kizárólag a strukturalizmus bizonyos korai (és talán legmerevebb) módszertani iskolája jön át (ennek csúcsteljesítménye Hankiss Elemér műve, A népdaltól az abszurd drámáig), de ezen a ponton minden szinten kemény ideológiai-politikai blokk érvényesül. Ez olyan vákuumot teremt, amely ’89 után viszont majd hatalmas erővel és jórészt kritikátlanul szívja a magyar irodalomértés területére a hatvanas–hetvenes évek ideológiáit.

3.2.

Magyarországon alapvetően két (hangsúlyos idézőjelben!) „új” irányzat, iskola vagy módszertan határozza meg ’89 után az irodalomról való gondolkodást: a posztmodern és a recepcióesztétika; bölcsőjét tekintve előbbi inkább francia, utóbbi inkább német. Nem tudok a folyamatról itt most úgy beszélni, hogy nyilvánvaló egyszerűsítésekbe ne bocsátkoznék. Sok pozitív felvetése mellett mindkettőről elmondható, hogy – mint minden új és kamaszos ideológia – leginkább saját kérdésfelvetéseire nyitott, a távolabb eső horizont előtte ködképként lebeg. A posztmodern, tudjuk, eredetileg történelemfilozófia, az újabb, eklektikus fogyasztói társadalom szemszögéből ítéli el a korábbi, polgári társadalom egynyelvű, nemzeti világmagyarázó elvét. Az irodalomban ennek tematikája olyan fogalmakon keresztül szűrődik át, mint a nagy elbeszélések, a metanarratívák, a reflektálatlan nyelvhasználat vagy az egynemű elbeszélő pozíció kritikája. A kilencvenes évekre azonban a kérdésfelvetés úttörő energiája kimerül, nagy, újító felismeréseket már nem szül; toposzai mindinkább beépülnek az ezredforduló eklektikus ideológiái közé. Magyarországra tehát a kifulladás korában, ám az eredeti lelkesedés lázában lép át; hiánypótló módon és elementáris erővel vet fel az irodalomértelmezés alapjait vizsgáló kérdéseket; és az irodalomról való beszéd objektívebb, nem-marxista és nem-historikus kereteit megteremtve egyetemi tananyaggá vált egyfelől, másfelől, átpolitizálódva, maga is az irodalompolitika eszközévé. A mi régiónkban eredeti, a saját pozíciót kidomborító kérdésfelvetései nem igazán születnek. Nem érdektelen kérdés – további tanulmány témája lehet –, hogy a posztmodern elmélet miként hatott vissza a primér irodalomra, hogyan befolyásolta egyes szerzők írásmódját.

3.3.

Igazán koherens kritikai és irodalomörténeti iskola az elsősorban a recepcióesztitika felvetéseit aktualizáló és újító Kulcsár Szabó Ernő és tanítványai nevéhez köthető – és talán legtöbb vitát kiváltó – mozgalom. „…az esztétikai tapasztalat – írja egy tíz éve született munkájában – immár nem egyszerűen a tárgyban való gyönyörködés egyirányú tevékenységében merül ki, hanem maga is a megértés kölcsönösségének, a másság általi önmegértésnek (Jauss) vált formájává.” E módszer határát abban látom, hogy az irodalom történetiségét a keletkezés a befogadás dialógusában felvázoló irodalomtörténet nem számol a kulturális emlékezet (Jan Assmann) fogalmával; azzal a ténnyel, hogy az emlékezet többé-kevésbé kontinuus és empatikus, egy-egy alkotó számára műveinek befogadástörténete akkor is helyet szoríthat az akár virtuálisan felfogott irodalomtörténetben, ha egy adott kor horizontján leértékelődik az őt kanonizáló problémakör, s ilyenkor akár épp idegenségében testesít meg „másságot”. Érdeme a következetesen alkalmazott módszertan – amely párban jár az e következetességből fakadó aránytalanságokkal. De az irodalomtörténet-írás önmagában is probléma! A New Literary Journal már 1970-ben különszámot jelentetett meg azzal a címmel, hogy Kifulladt-e az irodalomtörténet? (Is Literary History Obsolate?), és mint Linda Hutcheon a beszédes Rethinking Literary History című tanulmánykötetben állítja, a nyolcvanas években az irodalomtörténet „halála előtt álló diszciplínának” látszik. Akkor, amikor – már más műhelyt említve – A magyar irodalom történetei című munka sorban megjelenő kötetei nagy viharokat kavarnak, látnunk kell, hogy az irodalomtörténet-írás válsága nem lokális esemény. A kellő átgondoltság nélkül szerkesztett tanulmánykötet írásai – nyilvánvaló részeredményeik mellett – az irodalomtörténet-írás általános válságát is panaszolják.

3.4.

Miért az ódzkodás tehát az irodalomtörténettől? Ez a posztmodern világlátás tükrében rendkívül egyszerűen megfogalmazható. „A modern irodalomtudomány története mindenütt a tizenkilencedik század közepének és végének nacionalista eszméit mutatja” – írja enyhén szólva sarkalatosan George Steiner. A gond tehát az egyelvű nemzeti állam „nagy elbeszélése” (metanarratívája), melyet a fogyasztói társadalom posztmodern ideológiája nem kívánt hatalmi konstrukciónak tekint. Az egységesnek felfogott irodalomtörténet helyett előtérbe kerülnek a különböző nézőpontból megfogalmazott irodalomtörténetek. Idézzük még egyszer – kicsit hosszabban – Hutcheont: „Az utóbbi évtizedben az új irodalomtörténetek megsokasodását szemlélhetjük, nem beszélve arról, hogy mind a kritikában, mind az irodalomelméletben a történelmi kérdések mind nagyobb arányban kerültek ismét a kulturális viták homlokterébe. Ezek az új irodalomtörténetek látványos módon a marginális társadalmi csoportok szemszögéből íródtak. Amikor ma »identitáspolitikáról« gondolkodunk, általában olyan témákról gondolkodunk, melyek osztályhoz, fajhoz, etnikumhoz, nemhez vagy szexualitáshoz kötődnek, és egy sereg olyan kategóriáról, amivel az emberek önazonosságukat kifejezik, és amelyek függetlenek a nemzetállam kötöttségeitől.”

3.5.

Ha pusztán formai szempontból tekintem, a mi nemzeti irodalomtörténet-írásunk is leírható ezzel a sémával. Toldy Ferenc irodalomtörténeti célkitűzése 1851-ben bevallottan politikai célkitűzés, a nemzet megmaradására irányul, és ez a cél az adott történelmi korban alighanem érthető és méltányolható. Ezen értelmezési keret – egészen más hangsúlyokkal, de lényegében – nem veszti hatályát ’45 után (hiszen a marxista irodalomtörténet-írás sem veti el a történetiség elvét, lásd e szempontból az ösztövér akadémiai irodalomtörténet, a „Spenót” köteteit). ’89 után azonban ez az értelmezési keret alapjaiban kérdőjeleződik meg. Lehet, hogy különös lesz alábbi felvetésem. A középkor irodalmának kutatói számára nem feltétel a nemzeti egynyelvűség; és a régi irodalom kutatóinak sem az az egységes nemzeti identitás kizárólagossága. Balassi vagy Zrínyi többnyelvűsége nem jelent problémát akkor, amikor a magyar államiság központi ideológiája a többnyelvű, több nemzetet magában foglaló Kárpát-medence pluralista ideológiája, mely jogi értelemben a különböző státusú csoportoknak törvényi hátteret nyújtó Szent Korona Tanban testesül meg. (Épp ezért meglepő, hogy a ma a Szent Korona Tan ezzel a gondolattal merőben ellentétes módon a szélsőséges nemzeti csoportok ideológiájaként bukkan elő.) Sőt, ez a teljes mértékben pluralista ideológia a tizenkilencedik század közepéig, de később is meg-megújul, és történelmi vészhelyzetekben – különböző megfogalmazásokban – új és új alakban merül fel. (Kossuth, Németh László, Bibó egyaránt életre keltői e hagyományosan nyitott gondolatnak.) Az Európai Unió kialakulása gyökeresen új helyzetet teremt Európában a politikai ideológia területén is – itt jegyzem meg, az ezzel való átfogó és átgondolt számvetés várat magára, és ennek a mulasztásnak végzetes következményei lehetnek. Úgy vélem, hogy ebben a munkában az irodalomtörténetről való gondolkodás példaértékű lehet az általános történelemtudomány, végső soron a történelemről való gondolkodás számára is! Nem látom veszteségnek azt, hogy a tekintetünket a mind virtuálisabb országhatárnál meszszebb vetjük, és az irodalomértés „nemzeti” ideológiáját műhelyünkben valamiféle nyelven és lokalitáson alapuló ideológia váltja fel.

3.6.

Mit értek lokális ideológián? Az ideológia az a társadalom különböző területein létező értelmezési keret, amely többé-kevésbé tudatosulhat is, de nem feltétlenül tudatosul. Mert az ideológia a legnagyobb álcamester! Legnagyobb veszély, hogy természetesnek, magától értetődőnek tekintjük – hivatkozunk rá, és elvei alapján cselekszünk, anélkül, hogy az ideológia mélyén rejlő értékekre rákérdeznénk. És az irodalomelmélet? Ideológia az ideológiában! A világ értelmezése ugyanis ideo-lógia, az irodalomelmélet pedig az értelmezés értelmezése – már amennyire az irodalmat sajátos szabályokkal működő értelmezésnek tekintjük. Az irodalomelmélet ritkán és többnyire rossz értelemben gyökerezik közvetlenül az államelméletben, ahogy mondjuk a szocialista irodalom ideológiáját Lukács György megalapozta, majd irodalompolitikává kalapálta Aczél György. Ámbár ha tudjuk, hogy egy adott nyelv a gondolkodás ideológiája (hiszen nem gondolhatunk el olyasmit, ami a nyelven kívül áll), a történelem pedig a személyiség ideológiája (hiszen önazonosságát a saját és a másik történetén keresztül éli meg), akkor miért csodálkozunk, ha az irodalommagyarázat a világ magyarázatának igényével lép fel? Nem az a baj, ha az irodalomkritika ideologikus; az a baj, ha behódol az irodalompolitikának. Hogy ez hogyan történt ’89 után, hogy vált az ideológia az irodalompolitika hatalomszerzési gyakorlatának eszközévé – ennek vizsgálata ismét külön tanulmányt érdemelne, remélem, lesz bátor történész, aki mielőbb nekiveselkedik; írása nagy port fog felverni. Az identitás viszont szintén elválaszthatatlan az ideológiától, az egyén saját önértelmezési keretétől.

3.7.

A lokalitás nem pusztán a személyes és családi emlékezet tere, nem pusztán az, ami Weöresnek Csönge vagy Nagy Lászlónak Iszkáz, bár véleményem szerint egy adott földrajzi-szociológiai mező is. A lokalitás az önértelmezés keretének az adott történelmi-szociális térben a szubjektum által kijelölt saját pontja. Aki értékel, az szükségképpen valami alapján értékel. Állításait bár természetesnek és magától értetődőnek tekinti. Néha ilyeneket mond: „mi, értelmiségiek”, „mi, szabadgondolkodók”, „mi, elkötelezettek”… De ami a gépezetet létrehozta, az az ideológia; és az olaj, amivel a gépezet megfelelő pontjait kenni szokták, szintén az ideológia; és a nyomat, amelyet a gép az érmére présel, a leginkább ideológia! És az, aki a gép mellett áll, mégis büszkén kijelenti: „Én kezelem a sajtót!” Micsoda rövidlátás! Ma, mikor a pluralista demokrácia általános győzelmével a világ politikai értelemben egyneművé vált – vagy legalább úgy tűnik, hogy egyneművé vált –, még érzékenyebbnek kell lennünk azokra az árnyalatokra, melyek a demokrácia mélyén heverő ideológiákban testesülnek meg. Az ideológia ugyanis nem valami távoli, kívül eső dolog, hanem belső adottság, a személyiségnek az a része, melyre a felettes én gyakran hivatkozik, ám lényegében a tudat alatti tartományok lakója. Olyan közel van, hogy nem ismerni föl, de mozgatja energiaközpontjainkat, mint az erotika. Sőt, talán az erotika mellett az ideo-lógia mozgatja leginkább energiaközpontjainkat.

4.

Kritikusként eddigi életemben, teljes szellemi eszmélkedésem idején lényegében a költészetről írtam. Nem mondom, voltak általánosabb tanulmányaim is, melyekben érintettem a kritika vagy az irodalomtörténet-írás általánosabb kérdéseit, de minden elvi szempontom a költészet kapcsán vetődött fel. Nem volt ez részemről szándékos odafordulás. Azzal foglalkoztam, ami érdekelt. Úgy sejtettem, a költői nyelv kérdései körül csoportosulnak azok az általános problémák, melyek világban való létünkre vonatkoztathatók. Mintha itt tömörödne nyelv, retorika, gondolkodás nehéz anyaga; és a költészeten kívül minden más nyelvhasználat felhígított, gyengélkedőknek való megszólalás volna, könnyű és világos, mint a felhígított tej. Csaknem tíz évvel ezelőtt hosszabb, lelkes tanulmányt írtam a „fiatal költészetről” – lelkesedésem időközben elapadt, reményeimet az azóta eltelt évek nem váltották valóra. Az erős költészet konfliktus különböző törvényekkel és szokásokkal, invenció, nyelv és világ szüntelen összecsapása, elektromos kisülés, égésnyom bizonytalan felületen, melyen finom, ám riadalmat keltő feszültségek érzékelhetők. Tartomány, amely látszólag mellőzi a fizikai világ törvényszerűségeit, ám van dinamikája; tér, melynek alakját maguk a mozgások jelölik ki; törvényeit megsérteni nem, csak megalkotni lehet. Minden mozdulat újraformálás. Minden mozdulat karcolás egy régi törvénytábla kusza rovátkarajzán. Az irodalmi alkotás komplex értékrendszer, amelynek – hasonlóan a reál tudományok kísérleteihez – tulajdonságai felvetéseink függvényei is, sőt, leginkább ezek függvényei. A konfliktust, az összecsapás szikrázását a legújabb költészetből hiányolom. Ideje, hogy a költészet a saját, megtalált nyelv belső energiái felé forduljon, mert a gyarapodásnak költői módon kell elindulnia; és előrenyomuljon azon a terepen, melyet az ideológia előtte letarolt. Mindent tudnia kell arról, amit az ideológia sugallt; de mindent el kell feledjen ahhoz, hogy megszólalni tudjon. Az erős költészet feszültségek eredője. Arcát nem ismerjük, de az biztos, hogy nem lesz légies és átszellemült. Csak a megjelenítés szűnni nem akaró vágyából és a kudarc pengevágásai nyomán születhet meg. Nincs jele annak, hogy ez a nemzedék ezt a harcot felvállalta volna. Pedig, ahogy a keleti bölcs fogalmazott, harc nélkül nem lehet sem veszteni, sem győzni.

Elhangzott a Tokaji Írótábor tanácskozásán, 2008. augusztus 15-én.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.