Archívum

Czigány György: Égi kémia

2008. november

„Hazám e hajnal halotti szertartása. / Jel, magányos varjú húz át az égi magason. / Tempók egy tág tenger áttetsző mélységei / felett. Szárnycsapásban lassú láng áll örök / özönvíz tükreibe. Madár: ítélet hasítja ketté / a menny kárpitját. Tegnapi, iszonyú / ragyogás kel föl nélküled s nélkülem / valami égő óceán eleven medréből.”

A feltámadásban ott van a halál, a halálban pedig egy mindeddig ismeretlen, az ember által felfogható földi létezésen kívüli, egy más világban lezajló feltámadás, amit a vallásos hagyomány szerint mégis valamilyen önvigasztalásul szolgáló további létezésnek fog fel a halandó. Mert ilyen folyamatosnak szeretnénk látni ezt az élettel telített világot, amíg élünk, s valamiképp ugyanilyen állandóságúnak a halálunk utánit is. Ennek a szakralitással kacérkodó képzeletjátéknak a lehetősége azonban a filozófiai feltevések szerint a halálban végérvényesen megszakad. A hajnal egykor örömtelien éltető látványának hátterében még szinte rémüldözve hallhatná az emberi fül az apokalipszis lovasainak dübörgését egy benső világvége utáni megmerevedett pillanatban, ám ez a hallás a valóságban az eltávozó lélek üres visszhangja lehet csupán. Ami objektíve létezhet: a minden embert elérő Utolsó Ítélet utáni pillanat „iszonyú ragyogása”.

Döbbenetes az a látomás, amit Czigány György a kötetindító versben (Thrénodie) lefest, az Ezékiel próféta könyvének vagy a János jelenéseinek hangulataihoz hasonló, de velük azonosulni mégsem tudó, hiszen egyértelműen személyhez kötődő vízió. Nem az egész emberiségre, nem annak megsemmisülőnek vélt univerzumára, hanem kifejezetten az egzisztencia múlásának idejére kiterjesztett, a pusztulás pillanatában megmerevedett kétségbeesés, tiltakozás és elfogadás. Mégpedig nem külön-külön az egyik-egyik, hanem mind a három egyszerre. Az önnön halálával tisztában levő, ugyanakkor az örök számkivetettség alvilágában is kételkedő, de létében már nem reménykedő, paradox módon a múlásba, a felizzó semmibe kapaszkodó ember hangja ez: „naplemente kisírt nagy szemében látom / élve mi magunkat túl az éj határon” (Monódia).

A halálban már nem mi vagyunk jelen lévők, ott a „szörnyű hallgatás. Isten szava” (Egy álom szavai) uralkodik egyedül. Tehát a halandósággal megterhelt embernek ezzel nem is volna joga foglalkozni. Elgondolkodnivalónak ott van neki az utolsó alapvető dilemma, ami még a sajátunk lehet: milyen meghalni? Az ember számára ugyanis nem a halál a végső kérdés, hanem a meghalás történésének mikéntje, a „nem egyszer halunk meg, de szakadatlan” (A lét pillantása) folyamatának beteljesülése. Az idézett szövegrész, ami a régebbi, Vázlat egy monológhoz című vers nyitó sora, most egy másik vers lényegibb helyére, a szöveg belsejébe, azaz a kontextusba kerül: szerkezeti egységeket köt össze. A Czigány-féle, a dolgok végére járni kívánó gondolat a meghalás mikéntjének problémafelvetésében nem társtalan. A rákját még nem is sejtő Kosztolányi jut hirtelen eszembe, ahogyan az 1930-ban írott Vendég című tárcájában elmélkedik a meghalásról: „Ezt el kell egyszer intéznem. Ez minden ember egyetlen komoly föladata. Ez az a nagy-nagy vizsga, melyet föltétlenül le kell tennünk. Bámulom azokat a csodálatos tanulókat, akik már kiállták ezt a vizsgát.”

Hosszan érett ez a kesernyés vízió Czigány György költészetében. Az a költői ösztön, ami az ehhez a látomáshoz vezető kulcsverseket – a Vers a külső sávból-t, a De profundist, a Győri Te Deumot, a Négy utolsó éneket s más verseket – néha átírva, néha súlypontibb helyekre beillesztve az újabb és újabb kötetekbe beszerkeszthetőnek gondolta, ez esetben is igen pontosan működött. Lassú léptekkel, e versek gondolatsoraira támaszkodva küzd a lehetetlen, elfogadhatatlan paradoxonnal: „Teremtés ez is: a gyász. Létezésünk / eltüntetése, az egyszer lehetséges, / az egyetlen idő-csillanás szent / fölszámolása.” (Négy utolsó ének), szinte kézen fogva, apránként csempészi be a múlás fogalmát az új kötet verseibe. „Mielőtt még / rám adják a tiszta inget” (Utolsó ing) – figyelmeztet az, aki már a neki kedveskedő ápolónőben is a halál követét látja: „Már megérintett és szalad tovább / a copfos szél-kisasszony, – fut a halál, / fut új szerelméhez”. A sejtetéstől a bizonyosságig vezetik végig a fent említett versek könyvről könyvre Czigány György költészetének olvasóit.

„Mikor a halál is teremtés” – ismétli meg némiképp módosítva a Négy utolsó ének negyedik darabjának zárlatában. Nem jut tovább ennél a paradoxonnál, mert nem juthat ennél meszszebbre az, akinek a továbbiakban csakis Istennel van társalognivalója.

És akkor – gondolhatnánk – itt a vége, jöhetnek a búcsúzás kesernyés szavai. De nem. Czigány Györgynek még van ötvennégy „tíz mondata”, eddig felépített költői világától merőben elütő, költői megújulást sejtető felszárnyalása ebben a kötetben, amelyekért érdemes volt bejárnia ama szörnyű bugyrokat. A Tíz mondat-ciklus darabjai ugyanis remekbe szabottak. A magyar verspróza-irodalom olyan ritkás levegőjű csúcsain jár velük a költő, ahol Weöres Sándor vagy Határ Győző versprózái tartózkodnak. Nem véletlenül mondja bátortalanul a fülszöveg szerzője kisesszéknek ezeket a szövegeket. Vele vitára kelve állítanám én, hogy ezek bizony nagyszerű, igazi versek, hiszen dallamvilágukban, megszerkesztettségükben, másodlagos jelentéstartományokat hordozó tulajdonságaikban semmiben sem különböznek a költeménytől megkövetelhető normáktól. Bizony, ott lebegnek-egyensúlyoznak pompásan és igen merészen azon a pengevékony határvonalon, ami a prózát a verstől elválasztja.

A Tíz mondat ugyanakkor mindenképpen a sok évtizedes költői pálya eszmei összegezése is. Nem póz, nem gesztusok sorozata. Az Égi kémia-kötet első, cím nélküli ciklusának hangvételéből kristálytisztán kitetszik, hogy nincs már ebben a költői műhelyben szükség sem pózra, sem gesztusra. Egyetlen fontos feladat van: az eddig létezett világra adható gondolati reflexió.

Lehet-e egy Kodály Zoltánról szóló anekdotáról, Kalász Márton költészetéről (Tíz mondat Kalász Márton költészetéről), Mécs Lászlóról (Tíz mondat Mécs Lászlóról), Simándy Józsefről (Tíz mondat Simándy Jóskáról) verset írni? A válasz csak ez lehet erre: verset mindenről lehet írni, egy gyufásdobozról is akár. Léttanokról is, ahogy Weöres tette A teljesség felében, vagy ahogyan a francia René Char. Filmszerű álomképekről is, ahogyan Határ Győző. Verset írni bármiről: szabad. Azt az evidenciát fedezte föl a saját költői személyiségében Czigány, azt a legtermészetesebb alkotói állapotot, amikor már az ember nem akar mindenáron „költő” lenni. Nem kíván „verset” írni. Elég a puszta közlés, hogy a dal igazából felszabadulhasson.

Czigány György végérvényesen kitárta azt az eddig lefüggönyözött ablakot, amely mögé a költők személyiségüket szemérmesen vagy gátlásosan rejteni szokták. Ha ezen a nyitott ablakon betekintünk, magát a költőt látjuk, levetkőzve, anyaszült meztelen lélekkel – hasonlón Kálnoky Homálynoky Szaniszlójához, aki ezt mondja: „Nehéz út végén vagyok, zeneművész, zenetudós vagyok és költő. Reneszánsz ember, aki majdnem polihisztor egy nagyon is kevéssé reneszánsz és polihisztor világban.”

Ha nem lenne Czigány György igazi reneszánsz lélek, olyan, aki a lét teljességéről gondolkodik, talán soha nem jutott volna el odáig, hogy gátlások nélkül felfedje alkotó titkait, gondolkodásának mélyrétegeit. A Tíz mondat-ciklusban lemond a vers kínálta formai-stilisztikai biztonságról, de nem lép ki az összhangzatból. Lemond a szabályos ritmikáról, a kötelezően alkalmazott versszerkezetről, mert a verspróza felszabadít. Arra koncentrál, ami a valóságban a felépített élet, mert ami nem az: művi, a rajongó lelkek számára kitalált „költészet”, olcsó vásári portéka. Szépségnek mondjuk, pedig a szépség máshol van: „A magba zsugorított távval dolgozik.” (Tíz mondat a magról) Vagy ebben az igazságban lelhető fel az igazi szépség: „Az öröm más, mint a vidámság: Mozart Requiemje, Pilinszky Apokrif verse, Szőnyi zebegényi temetése nem szomorít el bennünket; a tragikus és keserű élmények éltető hevükben szereznek maradandó áhítat-örömöt a lélek mélyén.”

A Tíz mondat-ciklus – ne feledjük, amennyiben versről beszélünk, annyiban próza is – fejezetről fejezetre halad előre. A szépséget követi, amihez hozzá van bilincselve rokona, az idő. A kozmikus és az emberre szabott: „Megtörtént s mégse hihetjük: a világteremtés utáni első perc, és az időből most letört darab egyforma mélyen, együtt hever.” (Tíz mondat a mi időnkről)

Bölcsesség és elérzékenyülés, ahogyan a csendről beszél: „Mi azonban drámaiságában szinte zenei, örvendező, életerővel teli csendet szeretnénk.” (Tíz mondat a csendről) Babitscsal fog kezet itt az időtávolból Czigány: „Csöndben érik a csira / a föld alatt” – írta Babits A gazda bekeríti házát-ban.

Mindenről szót ejt, amiről hosszú élete folyamán ember véleményt formálhat. Hitről, imádságról, zenei, irodalmi kapcsolódásokról, még – uram bocsá’ – politikáról is, mert a választott forma és stílus mindenhez tág teret enged. A legmeghatóbb azonban, ahogyan az egész verskötet lényegét rövidre zárja a Tíz mondat az öregségről soraiban: „Boldogság, képtelen csoda számunkra a lét, oka azonban ismeretlen. Halálunknak persze már van okozója, – maga az élet. A hitet a kétely, a boldogságot a kétségbeesés hitelesíti, a szenvedésnek azonban nincs ellentét párja. Magában minden: misztérium. Érzelmi baleseteink gyógyításához jó sebész kell: talán Szent Mihály arkangyal? A test megbízhatóan öregszik, múlik. De mit kezd e fogyatékosságok közt gyermeki vágyaival a lélek? Mi az öregkor félelme? Hogy tehetségtelenül halunk meg. Hogy dilettánsként lépünk a semmibe, vagy örök valóba.”

Ami eddig szép módjával kialakult, s a költő Czigány György irodalomtörténeti helyét kijelölni látszott, a Tíz mondat verseivel egyszeriben érvényét veszítette. Ki lehet dobni. Bebizonyosodott, hogy a haláltudat mégiscsak a teremtés egy változatának aktusa, hogy a lélek túlvilági kegyetlen kirándulásának megvolt a maga új, rangteremtő hozadéka.

(Szent István Társulat, 2008)

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.