Archívum

Alexa Károly: Életünk és irodalmunk

Papp Ágnes Klára
2008. november

„Márka: Alexa Károly – Egyéb felnőttirodalom” – hirdeti egy internetes bevásárlóközpont Alexa Károly egyik kötetét. És a megfogalmazás láttán érzett első meghökkenésünk után igazat kell adnunk a portál szerkesztőjének: Alexa neve márka (áruvédjegy?), abban az értelemben, hogy képvisel. Képvisel: hangot ad karakteres meggyőződésének, nem hárítja a felelősséget, nem rejti általános alanyok, álobjektív kritériumok és módszerek mögé azt, ami a kritikust teszi, a véleményt. Írásai kapcsán visszatér a műfaj problémája (lám, mily találó, a vita élét elvevő, pártatlan az internetes megnevezés: „egyéb felnőttirodalom”), és ennek apropóján éppúgy szokás felemlegetni – mindenekelőtt a Németh László-féle – esszét, mint a tanulmányt és a publicisztikát. A megnevezések, azon túl, hogy természetesen maguktól a kritizált írásoktól is függnek, arról is árulkodnak, hogy szerzőjük milyen viszonyban áll az Alexa márkanevű termékkel: igyekszik irodalmi téren komolytalannak minősíteni, érveit a napi politika által sugallt odamondogatásnak tekinteni (publicisztika), konfliktuskerülő módon eltekinteni aktuális kérdésfelvetéseitől (tanulmány), vagy a kettőt egységben szemlélve párbeszédbe kezdeni vele. Mert kétségtelen: ezek az esszék provokatívak, nemcsak maguk fogalmaznak éles véleményt, hanem arra is ingerelnek épp ezáltal, hogy a róluk író is, belépve ebbe a térbe, maga is állást foglaljon. Épp ezért a publicisztika címke, noha ezeknek az írásoknak igencsak leegyszerűsített olvasatát adja, nem egészen alaptalan: Alexa Károlynál az irodalom kérdése – ami mégiscsak a középpontban áll – sosem magánügy, az esztétika és a vele foglalkozó tudorok belügye, hanem társadalmi- politikai kérdés. Mondhatni, nemcsak erős gyomrú irodalmárok számára emészthető száraz és rágós falat, hanem régen (A magyar polgár – és a magyar író című kötet gondolatmenetéből kiindulva úgy a XVII–XVIII. század óta) fövő és rotyogó társadalompolitikai levesben úszó – annak ízeit magába szívó – szaftos étek.

Ez a gasztronómiai hasonlatba burkolt megállapítás Alexa egész pályájára érvényes. Noha az Életünk és irodalmunk című kötet nem törekszik arra, hogy szintézist alkosson – ahogy a maga módján erre vállalkozott egy hívószó kapcsán A magyar polgár és a magyar író –, hanem a legkülönfélébb, általában (de nem kivétel nélkül) az adott, nagyjából 2003 és 2006 közötti időszakban megjelent, azaz látszólag véletlenszerűen kiválasztott könyvek kapcsán megfogalmazott vélemények laza sorozata. (Az akkor friss Nobel-díjas Elfriede Jelinektől Döbrentei Kornélon és Szabó Magdán át II. János Pál enciklikáiig.) De ahogy a kritizált kötetek kiválasztása már magán viseli a kritikus keze nyomát, úgy a részletekben: visszatérő kérdésekben, nézőpontban, magában a stílusban kirajzolódik a háttérben álló átfogó elképzelés irodalom és társadalom viszonyáról. Ahogy az Életünkben megjelent esszésorozatot záró írásban (a Jutalomjátékban) megfogalmazza Alexa Károly: „Olyan szabálytalan olvasónaplónak szántam ezeket a dolgozatokat, amelyek egy-egy új könyv kapcsán, annak ismertetése, elemzése és bírálata során, tudatosan elágazik egy-egy elméleti, történeti vagy irodalompolitikai kérdés felé is.” Azaz a részben meglátni, kimutatni az egészet: „számon tartani napjaink irodalmának fejleményeit, és figyelni arra is, hogy napjaink irodalma »könyvről könyvre« hogyan írja fölül a teóriát és a históriát”.

Most kanyarodjunk el az aktuális irodalompolitizálástól, és azt vizsgáljuk meg, hogyan szövi egymásba Alexa „napjaink irodalmának fejleményeit” a „teória” és „história” kérdéseivel – ahogy majd azt kell látnunk, hogy minden igyekezetünk ellenére sem tudunk elkanyarodni a fenti aktuális problémáktól, hiszen a bírálat kritériumai, a kiválasztás szempontjai, az az irodalomeszmény, aminek nevében véleményt fogalmaz meg a szerző, már társadalmi kérdéseket foglal magában. Méghozzá az irodalom társadalmi létét érintő alapkérdésekben való állásfoglalást: kinek ír az író és miért, milyen viszony áll fenn olvasó és a kortárs irodalomnak nevezett tengernyi könyv között, és ez a viszony mennyire manipulált és manipulálható. Egyáltalán: irodalomról alkotott axiómáink – és itt jelenik meg az irodalomtörténész Alexa –, amelyek annyira különböznek az avíttas XIX. század olvasóközpontú, erkölcsi állásfoglalást, nevelve szórakozató olvasmányt elváró irodalomeszményétől, nem éppolyan korfüggők-e (ergo bírálandók, alakítandók), mint az idejétmúltnak kikiáltott kritériumok? Mi több: ha egyszer ezek az eszmék hatalomfüggők és korjellegűek, manipulálhatók és manipuláltak, akkor nem az-e a feladata az írástudónak, hogy függetlenítse magát ettől a gépezettől? Valahol e kérdés táján keresendő az a nagy probléma, amellyel Alexa Károly minden esszéjében megvív. Legyen az Jelinek elutasítása („egy ilyesféle könyvről és abban a közegben, amelyben egy ilyesféle könyv megíródik, megjelenik és a legmagasabb művészi rangra emelődik”) vagy Nagy Gáspár költészete ürügyén az irodalmi népiesség és a politikai líra esélyeinek latolgatása, vagy a századfordulón élt „kőszegi ködlovag”, a kalandos életű pap és mesélő Kincs István, akinek kapcsán olyan megállapítást tesz Alexa, ami joggal nevezhető krédójának (és egyben magyarázatot ad arra is, hogy miért és hogyan kapcsolódik irodalomképében az esztétikai és a társadalmi probléma): „Hogy mitől is válik az irodalom magasrendűvé, annak egyik eleme kétségtelenül az lehet, hogy az író a kor társadalmi viszonyainak bemutatásakor hajlandó-e radikálisabb szóemelésre, vagy igyekszik elkerülni a konfliktusos élethelyzeteket.”

Ugyanakkor – és a felvállalt személyesség mellett ez teszi igazán érdekessé, közüggyé és nem magánvéleménynyé Alexa írásait – ez az irodalomról vallott felfogás nem elvont probléma, hanem művek elemzésében érvényesíthető nézőpont, az irodalom történetéről kialakított koncepció, amellyel ha történetesen nem ért is egyet minden ponton az olvasó, vitatkozhat, párbeszédbe kezdhet vele. Vannak olyan visszatérő pontok, amelyeken keresztül az egészről alkotott összkép az elemzés gyakorlatává válik. Az egyik ilyen az írói szerep kérdése, ami egyrészről értelmezhető a társadalmi helyzet, az irodalomnak a korban betöltött szerepe felől és mint ilyen fontos összetevője az íróban is kirajzolódó, őt tudatosan-öntudatlanul befolyásoló irodalomeszménynek, másrészt szoros összefüggésben áll az elbeszélő problémájával, amin keresztül nyitva áll az út a narráció elemzéséhez. Pontosan ezen összefüggések átgondoltsága teszi, hogy indokoltnak és elméletileg is relevánsnak érezzük, amikor „írói szándékról” beszél mondjuk Spiró örvén, vagy éppilyen érdekes a Tar Sándor besúgói és írói „munkásságának” összevetése, és ezzel kapcsolatban az írói tehetség és az erkölcsi tartás kérdésének boncolgatása.

A társadalom és irodalom viszonyának ez az egységben látása és ennek az egységnek történeti kontextusba ágyazása: azaz a kortárs irodalom kánonjait kétségbe vonó, bennük hatalmi, politikai szándékok meghosszabbítását látó szemlélete teszi Alexa Károlyt a saját megfogalmazásában konzervatívvá. (Azonban még mielőtt hagynánk, hogy saját konzervativizmusértelmezése ügyében maga a szerző mondja ki az utolsó szót, vessük közbe, hogy miközben Alexa az „új idők liberális” világával vitatkozik, olyan kérdéseket feszeget, amelyek az irodalomelmélet nem épp konzervatív és manapság sokat idézett szerzőit foglalkoztatják, ahogy azt, hogy „az irodalomnak, mint minden másnak, az intimszféra etikájáig bezárólag, a fő jellemzője a hatalomhoz való viszony” – akár Foucault is mondhatta volna. Azt is megkockáztathatjuk, hogy ugyanarról a jelenségről van szó, csakhogy Alexa – és ebben áll igazából konzervativizmusa – elutasítja, ami ezt a szellemet kiszabadította a palackból.) És akkor már valóban nem maradt más hátra, mint idemásolni, mit is ír Alexa Károly a konzervativizmusról: „Mitől sem fél jobban »korunk embere« … aki azt hiszi, hogy a „korszellemnek” megfelelően szervezi, szereti látni és még jobban: láttatni életét, mint attól, hogy konzervatívnak bélyegezzék. Mert ez a jelző a közbeszédben, a médiavilág, a világméretű manipuláció hatására nem azt erősíti, aki kiáll az értékek mellett, nem arra vonatkozik, aki őrizője kíván lenni a létezés szépségeinek, derűjének, a reménynek, hanem arra vonatkozik, aki avítt, idejétmúlt, aki valamiféle Don Quijote (ha ugyan olvassák még Cervantes könyvét), aki tehát nem illik az új idők »liberális«, »demokrata«, »önmegvalósító« videoklipes villogásába.”

(Kortárs Könyvkiadó, 2006)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.