Archívum

A kultúra nyilvánossága – kulturális nyilvánosság

2008. november

A kultúra, a közművelődés, de elsősorban az úgynevezett magaskultúra nyilvánosságáról beszélve érdemes distinkciót tennünk egyrészt a kultúra belső fórumainak nyilvánossága, másrészt a kulturális nyilvánosságnak a nyilvánosság egészét formáló korszerű kommunikációs felületekben betöltött szerepe, harmadrészt a kultúra belső kiválasztódási folyamatainak a tömegkommunikációban való leképeződése között.

A kultúra belső fórumainak nyilvánosságára – a jelenlegi magyar társadalom erkölcsi és gazdasági válságjelenségei ellenére is – viszonylag gazdag rétegződés jellemző. Ezek a belső, elsősorban szakmai nyilvánosságot jelentő terek, fórumok a nyilvánosság egészének törvényei szerint működnek, megteremtve a saját belső hatalmi csomópontjaikat, erőcentrumaikat, kitermelve a referenciaszemélyeiket. Ez a rendszer természeténél fogva folyamatosan alakul, változik, új szereplők lépnek bele s hagyják el, szerzők, alkotók tűnnek fel, lapok, galériák, intézmények, szellemi körök, műhelyek, egyesületek, alapítványok jönnek létre vagy éppen szűnnek meg. Erőteljes az ágazati differenciáltság, s bizonyos területeken, különösen az irodalomban és a folyóirat-kultúrában mély szakadékok teszik átjárhatatlanná az egyes körök, táborok közti területet. Az irodalomban ma például párhuzamos nyilvánosságok vannak, s ezek egy része gyakorlatilag személyes és szakmai viszonyban sincsen egymással. Madártávlatból nézve a magyar irodalom olyan, mintha több irodalmunk lenne, saját szervezetekkel, külön szerzőkörrel rendelkező lapokkal, saját kritikusok és értelmezők által megerősített kánonnal stb.

Ha a kulturális nyilvánosságnak a nyilvánosság egészét formáló korszerű kommunikációs felületekben betöltött szerepére tekintünk, azt tapasztaljuk, hogy a gazdag kulturális kínálatnak a belső nyilvánosságában szelektált legjobbjai is alig képesek elérni a nyilvánosság egészét formáló korszerű kommunikációs felületek, a tömegeket megszólító média ingerküszöbét. Természetesen itt megint nem a populáris kultúráról, a tömegkultúráról s a mainstreamről van szó. A kereskedelmi rádiókban és televíziókban alig van szó magaskultúráról, a közművelődés problémáiról; a közszolgálati rádióban pedig az egykori művészeti szerkesztőség felszámolásán túl, a műsoridők megkurtításán, illetve a nagyobb hallgatottságú műsorsávok elvételén is látszik a rádió új vezetésének szándéka: a nyilvánosságot itt is a közbeszédet egyébként is uraló politika határozza meg. Hasonló tendenciákat látunk az utóbbi években a közszolgálati televíziók esetében is, például a Duna TV műsorstruktúrájának erőteljes megváltozásában. A Magyar Televízióban pedig a földi sugárzással nem rendelkező m2-re szorult az egyre fogyó műsoridejű kulturális kínálat. A híradókba már évek óta nem kerülnek be kulturális hírek, a szerkesztőket a bel-, a kül- és a gazdaságpolitikán kívül csak a katasztrófák és a sport aktualitásai érdeklik. A vezető internetes portálok kulturális kínálatáról beszélni is alig érdemes, gyakorlatilag a celebvilág, illetve populáris kultúra médiaszereplőinek élete és kétes értékű teljesítménye vált ezen lapok témájává, miközben a politika vagy a gazdaság területén hasonló bulvárosodás nem jellemzi őket.

Pedig éppen a digitális technológia térnyerése segíthetne a magaskultúra nyilvánosságának növelésében, a kulturális javakhoz való hozzáférés demokratizálásában, az esélyegyenlőség javításában. „A digitális technológia elősegíti a legkülönbözőbb kulturális alkotások közös diszkurzív kontextusba helyezését, a köztük lévő kapcsolatok aktív, egyedi megteremtésével. Ez a kultúra és a tudáselsajátítás soha nem látott távlatait nyitja meg az aktív felhasználó számára, és felveti az oktatási rendszer gyors átalakításának szükségességét is” – írja Heller Mária az Új kommunikációs helyzetek és szükségletek: a hierarchikus nyilvánosságok kialakulása című tanulmányában.1 Ugyanakkor mégis azt tapasztalhatjuk, hogy a reklámerővel nem rendelkező s így egyre kisebb forrásokhoz jutó kulturális élet – sem technológiai értelemben, sem a tartalomfejlesztés terén – nem képes felvenni a versenyt a jobb anyagi helyzetben levő ágazatokkal s az óriási méretekben termelő, az ízlést és a befogadást mesterségesen manipuláló tömegkulturális iparágakkal. Bármely területre nézünk, láthatjuk, hogy az a vágyálom, ami az információs sztráda kiépülésének hőskorában fogalmazódott meg, azaz hogy a digitális technológia hozzájárul a kulturális javak széles körű fogyasztásához, nálunk két ok miatt sem tud megvalósulni: egyrészt mert a szolgáltatói helyzetbe kerülő művészeknek, alkotóknak, közművelődési dolgozóknak, kis kiadóknak nincs forrásuk a digitális fejlesztéshez, másrészt mert a nemzeti kulturális emlékanyag nagyobb arányú digitalizálásához mind a mai napig hiányoznak az átfogó, jelentős állami támogatások.

Heller Mária már idézett tanulmányában kiemeli, hogy „a nyilvánosság léte szorosan kötődik a köz- és a magánszféra elkülönüléséhez: létrejöttéhez e két életszféra megkülönböztetésére, elhatárolására volt szükség. Jürgen Habermas A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása című művében a klasszikus polgári nyilvánosság kialakulásában is ezt a dichotómiát tartja döntőnek: a nyilvánosság szerinte olyan kommunikációs térként jött létre, amelyben a magánemberekből szerveződő közönség a köz ügyeit vitatta meg, racionális vitára kényszerítve az államhatalmat. Habermas a klasszikus polgári nyilvánosság kiüresedésének legfőbb okaként éppen a köz–magán dichotómia összeomlását, a köz- és a magánérdek, a politikai és a gazdasági érdekek összefonódását látja. A magánélet szinte minden területét szabályozása alá vonó állam, valamint a magánérdekek szolgálatában álló reklám és PR a tömegkommunikációs eszközök segítségével a magánélet legbelsőbb tereibe, a kiscsaládi intim szférába való behatolása által megváltoztatta a nyilvánosság szerkezetét. […] A konszenzuskereső vita, a tematikus és részvételi korlátozottságot nem ismerő nyilvánosság helyett a tömegkommunikációs eszközök olyan tömegfogyasztásra szánt konzum-kulturális nyilvánosságot alakítottak ki, amely a befogadóktól passzív fogyasztói magatartást kíván. Összekeverednek a köztémák és a magántémák, az állampolgárt politikai és a fogyasztót gazdasági érdekek alapján megcélzó kommunikációs aktusok. A tömegkommunikációs eszközök között erősödő konkurenciaharcok következtében a kulturális témák kommunikációját is gazdasági érdekek vezérlik, itt is jellemzővé válik a korábbi határvonalak feloldódása, létrejön az információ és a szórakoztatás összekeveredése, az infotainment.”2

Mindez átvezet a harmadik szemponthoz, a kultúra belső kiválasztódási folyamatainak a tömegkommunikációban megjelenő leképeződéséhez. Láthattuk, hogy a kultúra belső nyilvánossága nagyon sok, egymás mellett létező értéket hoz létre, s azt is, hogy ezek zöme alig éri el a média ingerküszöbét. Ami viszont eléri, s valamelyik nagy közönséget vonzó csatorna vagy nyomtatott médium témája lesz, az már rögtön egy hatalmi kérdéseket felvető térben értelmeződik. Nagyjából arról van szó, amit Monok István vetett fel a könyvtárak kapcsán: „a könyvtárak nyilvánossága minden korban összefüggött a hatalmi kérdésekkel: ki birtokolja a kultúrát? Hogyan, milyen módon, milyen mértékben hozzáférhetők az újító eszméket tartalmazó kiadványok?”3 Egy korábbi dolgozatomban írtam, hogy „a kultúra nyilvánossághoz juttatásának átalakuló, szélesedő, ugyanakkor továbbra is ellenőrizhető módjai, a kulturális közvetítés erős mediatizálása, s ilyen módon a közízlés felülről történő alakítása is erős hatalmi centrumok létrejöttét eredményezhetik. Tehát annak ellenére, hogy a kultúrát egyesek a pénzügyi források – nemzetgazdasági mértékkel nézve – igen csekély mértéke miatt nem tekintik fontos politikai felvonulási területnek, bizonyos körök éppen a kibontakozás, a hatalmi pozícióból történő építkezés elsődleges terepének használják.

Akarva-akaratlanul ezen politikai tőkére is konvertálható pozíciószerző célokat szolgálják a nyilvánosságot mesterségesen alakító médiumok, illetve azok a nemzeti kultúrát, művelődést, a kortárs magyar irodalom, művészet gazdagságát elfedő műsorkészítők is, akik anyagilag is érdekeltek egy torz és nem teljes kép közvetítésében.”4

A kulturális értékek médiatámogatottsága tehát sokszor nem tükrözi a kultúra belső értékkiválasztódását, sem a kultúra belső gazdagságát. Így ha a belső fórumokat, folyóiratokat, kiállításokat, színházi repertoárokat, múzeumi eseményeket stb. nem követők csak a tömegmédiumokból tájékozódnak, akkor bizonyos fontos alkotókról, művekről nem is hallanak. A sztárolt vagy a más típusú nyilvánosságot adó területeken, például a politika berkeiben is otthonosan mozgó szerzők nevét könnyebben jegyzik meg. Ez idővel hatással lesz az ezen szerzők, csoportok piaci pozícióira is (például könyv- vagy képeladásban), illetve a média által felerősített sznobizmus és konformizmus miatt mindez erőteljesen visszahat a kultúra belső nyilvánosságára, saját kánonjára is. Így a tömegmédiumok jelentőségét felismerő s azzal élni is tudó szerzők, közösségek helyzeti előnyöket képesek teremteni önmaguknak, már ha beleillenek az erősen átpolitizált médiumok hatalmi koncepciójába is.

Mindezeken túl egy olyan új jelenséggel is szembe kell néznünk, amikor a tömegmédia, illetve a széles értelemben vett nyilvánosság gyakorol nyomást a szakmára, mert előbb-utóbb például az irodalomtörténetnek is választ kell adnia a Wass Albert-jelenségre, amelynek külön pikantériája, hogy alternatív nyilvánosságot volt képes teremteni a baloldali többségű médiatérben. De az irodalom- és művészettörténetnek, a kultúratudomány képviselőinek egyre több feladatot fog adni a magaskultúrát is tematizáló médiavalóság, a populáris kultúra aktuális kérdéseinek, az elmosódó határoknak az értelmezési kényszere.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.