Archívum

Főhajtás XVII.

Nagy ünnepek borai
Szigethy Gábor
2008. október


Villányi Kopár Cuvče, 2000, Gere Attila

Egy korty bor: a márvánnyá fagyott idő.

Egy korty álom: ballagok a napsütötte Balatonban, fejem fölött hófehér vitorlások röpülnek, és barátságosan integetve hívogatnak vesperásra a tihanyi apátság szélben ringó karcsú tornyai.

Egy korty nyár: állok a napon, egyedül vagyok, lekopik rólam a fájdalom.

Egy korty ifjúság: pincébe felnőttek nélkül először beszabadult kamasz; a termetes hordókból nem tudok italt fakasztani, vakablakban felejtett kancsóból maradék bort iszom; úgy érzem, felnőtt vagyok.

Egy korty alkony: édesanyám simogató szeme, lassan megtörik benne a fény, angyalok sétálnak be az ablakon, látom édesanyámat elröpülni – álommá szelídül bennem a múlt.

Egy korty szerelem: valaki harmincnégy éve nem ereszti el a kezemet.

Egy korty éjszaka: látom a szakadékot, óvatosan lépegetek a meredély szélén.

Egy korty hajnal: állok a tengerparton, kézen fog valaki, és az ég aljára varázsolja a fölkelő napot.

Egy korty bor: emlékszem arra, ami lesz, elképzelem azt, ami volt.

*

Tokaj Nobilis Hárslevelű, 2005, Bárdos Sarolta

Capriccio – valóságból és álomból egybeszőtt tájkép Velencében, a XVIII. században. A San Marco lovai leszállnak a templomoromról, és büszkén pompáznak a téren négy hatalmas oszlopon, Colleoni lovas szobra római romokkal zsúfolt mélabús őszi ligetben áll, az Óriások lépcsője átsétált a Dózse-palotából egy bűbájos árkádokkal ékített barokk palotába.

Capriccio – Velence főterén üldögélek, a Café Florian teraszán, polkát, valcert, ódivatú slágert dünnyögnek a napfényben álmos szalonzenészek, a szomszéd asztalnál kávéját kortyolgatja Seingalt lovag, ismertebb nevén Giacomo Casanova, csábítóan mosolyog egy galambokat etető dél-amerikai bombázóra, s hiába faggatom hódításairól, némán, kitartóan bámulja a csokoládébarna nőt. És közben esik a hó.

Capriccio di vino: Tokaj Nobilis Hárslevelű, 2005 – össze nem tartozó tájakat, tárgyakat, emlékeket kristályosít gömbölyű álommá képzeletemben.

Capriccio di vino. Budapesten, 1956. november 5-én délelőtt állok a Móricz Zsigmond körtéren, körülöttem néma csönd, utcakövekből barikádot építő, komor emberek, a töltés túloldalán hallgatag szörnyek, felénk meredő ágyúcsővel szovjet tankok sorakoznak; fehér ingben, kezében jegyzetfüzet, ballag felém Petőfi Sándor. – Potomság! – mondja, és eltűnik a Feneketlen-tó mellett magasra nőtt kukoricásban.

Capriccio di vino. Latinovits Zoltán vacsorázik a Kéhlyben, Krúdy Gyulának magyaráz valamit a velős csontról és a vékonyra szeletelt pirított kenyérről. Próbálok az asztalukhoz settenkedni. Író akar lenni vagy színész? – mordul rám barátságosan Latinovits Zoltán. – Ne felejtse el, amit a lelkünkre kötött Zsdanov elvtárs: Írók! Művészek! Alkossatok remekműveket! – Kajánul mosolyog, rám kacsint a legendás színész: Vagy igyanak tokajit! Sokat!

Capriccio di vino. Pincém mélyén üldögélek, magamban Hamvas Béla bormeditációit morzsolgatom, naphosszat ezeréves könyveket olvasgatok, a fákkal és a széllel beszélgetek. „Megvan az ideje a hallgatásnak, és megvan az ideje a beszédnek.” Kezemben elvarázsolt borospohár. Nem ürül ki soha.

Capriccio di vino. Divino capriccio. Borból szőtt álom. Vagy isteni tréfa.

Tokaj Nobilis Hárslevelű, 2005 – a délutáni álmodozások bora.

*

Szegzárdi kadarka, 1999, Dúzsi Tamás

Borbarát okos emberek állítják: a magyar kadarka gyorsan öregszik – két-három év, és ereje, tüze, fűszeres férfiassága sírba száll.

Hatéves szegzárdi kadarkát kortyolok. Pince mélyén pihenő, címke nélküli palack, évek óta féltve őrzött, hajdani hordóminta, drága kincs; az üveget óvatosan bontja, a rubincsillogású italt simogató szeretettel tölti poharamba alkotója, az óborára büszke gazda.

„Minden mi él, az egyenlő soká él, / A százados fa, s egynapos rovar” – magyarázza Madách Imre drámabirodalmában életünk, öröklétünk emelkedő-hulló ívét Lucifer: „eszmél, örül, szeret és elbukik”.

A bor: palackba zárt élet.

A kadarka nem százados fa: ezt a bort Isten nem hosszú életre szánta.

Hatéves szegzárdi kadarkát kortyolok: a bor elfelejtett összetörni, nem akar megöregedni. Hiába jött a kaszás, hiába suhintott: itt az idő, menni kell, hisz hat év múltán a kadarka már aggastyán, gömbölyűsége diribdarabra hull, színe megtörik, illata messze száll… de ez a bor élni akart…

Hatéves szegzárdi kadarkát kortyolok: fűszerillatú, napfénytüzű, tengermély álom.

Ha Isten úgy akarja, néha százados fává terebélyesedik a tiszavirág.

Pince mélyén füstárnyékú gyertyaláng, az idő mozdulatlan tenger: borozgatunk.

Alkonyragyogású mámor: egy korty hatéves kadarkától tanulom túlélni az elmúlást.

*

Siralomvágó olaszrizling, 2003, Jásdi István

Ezüsthíd a Balaton nyáréji víztükrén: Ranolder püspök hajdani vincellérházának tornácán gordonkazengésű olaszrizlinget kortyolgatunk – poharunk tükrében megcsillan a túlpart és a holdfény.

Túlpart: ami itt van és ami ott lesz. Holdfény: csillogás a vízen, álom az ébrenlétben.

Siralomvölgy – régi magyarok nevezték így emberi utunk színhelyét a bölcsőtől a koporsóig. Siralomvágó – hajdani parasztemberek adták ezt a nevet a csopaki domboldalban napsütötte dűlőnek, ahol a földben megbúvó sok apró, éles kőtől a testüket gyötrő munka közben kicsorbult kezükben a kapa.

Kortyolgatom az ércillatú, fájdalomzöld italt. A bor elringat. Óperenciás tengerré oldja bennem a keserűséget. Képzeletben átsétálok a túlsó partra. Aztán visszajövök.

Siralomvágó – egy korty keserűség, egy korty öröm.

Egy korty: ami itt van. Egy korty: ami ott lesz.

Elmormogom magamban a Példabeszédek két sorát: „A szív ismeri a maga keserűségét, és örömébe sem avatkozhat idegen.”

Siralomvágó olaszrizling: magunkra maradunk egy pohár borban, feltámadunk egy pohár borban.

*

Grande Selection, 2000, Tiffán Ede

A nagy válogatás: válogat bennem a bor, válogat belőlem a bor.

Szerelmem mosolygó arca: ragyog bennem a múlt. Kicsi lányom utánam kapaszkodó keze: eleresztettem, nem figyeltem. Dermedt csend: hallgatásom, amikor szólnom kellett volna. Ordítani akartam: csak suttogni volt merszem. Aztán fölgyújtottam magam körül a házat. Édesanyám könnyei: nekem is fájt, hogy hazudtam neki. Törött szélű fénykép; gyerekkoromban halott apám kérdő tekintete: lett belőled valami, kisfiam?

Írógépkattogás: mindennapi munka. Gépfegyverropogás: 1956. Dörögnek az ágyúk: 1945.

Bombazápor, a légnyomás betöri az ablakot, pokróc alatt kuporgunk az üvegszilánk-esőben – életem első emléke: látom édesanyám mozdulatát, ahogy hirtelen rám borítja a takarót.

Mustoskádban totyogok. Füstös szemű nagyanyám meséli: szüretkor, a szőlőben, a vacsoraasztalnál hirtelen támadt csendben, mint a férfiak, kétévesen elkurjantottam magam: bojt ide!

Hallom a borospoharak muzsikáját. Egy korty bor: röpülünk.

Egy korty bor: utazunk önmagunkban.

Egy korty bor: találkozunk önmagunkkal.

Egy korty bor: a nagy válogatás – ami belőlünk megmarad.


Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.