Archívum

Anakronizmus

2008. október

Az anakronizmus, az anakronizmusok mint a történelem hajtóerői. Valójában a normális akadályai, ellentétei.

Anakronizmus nem abban a században élni, amelyet megértünk. Anakronizmus, ha nem veszem észre az anakronizmusokat.

Az atlanti világban és egyre több keleti, távol-keleti régióban emberellenesnek tartják a diktátorokat, a rémuralmat, a vallási, faji megkülönböztetést, a szegénységet, a civilizációs elmaradottságot, a nők alárendeltségét, a szexuális és életviteli tabukat. Az általános szabadságnak főértéke van. Fehér-Oroszországban, Kínában, Észak-Koreában, Vietnamban, Burmában, Kubában egypártrendszert érvényesítenek. Sok muszlim államban egy a vallás és a politika. Ez Amerikában, Japánban, Dél-Koreában, Törökországban, Egyiptomban és Európában anakronizmus. Ugyanígy a vallási türelmetlenség is. Ellenpéldák: némely mohamedán ország, India. Izraelben erős az ortodox erők nyomása a teokratikus kormányzás irányába. Még mindig érvényesül a népirtás és annak alapelve: „Hibáztasd az áldozatot!”

Anakronizmus-e ma az animizmus, a mágia, a hiedelem, a tévhit, a babona?

Anakronizmus-e a sokféle vallásos világkép?

Anakronisztikusak-e a démonok, istenek, túlvilági hatalmak? A sors, az eleve elrendelés, a végzet, az eredendő bűn, az üdvözülés, a kárhozat képzete?

Erkölcsi fölényben van-e a bármelyik hittételben hívő az ezeket el nem fogadóval szemben?

Anakronizmus-e természetes vagy felsőbbrendű eredetű morális törvényekről beszélni?

Létezhet-e tisztán szekuláris emberiség?

Nemcsak a túlvilág és az evilág tudata teszi kritikussá a válasz lehetőségét. Annak története is, ahogy ez a szembenállás kialakult. Világértelmezési kísérletünk első állomása az animizmus volt: abból a tapasztalatból indult ki, hogy amikor a horda vagy később a törzs öregjei meghaltak, nem lehetett belenyugodni a nemlétükbe. Azt föltételeztük, hogy valamiképp velünk vannak, és továbbra is tanácsokat adnak, irányítanak. Tisztelnünk kell őket. Ott laknak körülöttünk a fákban, sziklákban, vizekben, különféle légköri jelenségekben és állatokban. A mágia, a varázslás a láthatatlan szellemekkel fölvett kapcsolat. A nekik föláldozott emberek, állatok, növények, ételek a támogatásuk megszerzésére tett kísérlet.

Egy- vagy félmillió évvel ezelőtt ez egyáltalán nem volt anakronisztikus. Nagyon is aktuális volt.

Mára vált azzá. Mégis fönnmaradt.

Az emberek legnagyobb részének szüksége van a szellem-, démon-, ördöghitre: arra, amivé az öregek tisztelete fejlődött. Így születtek az istenek is: minden földrészen, korban és kultúrában a mai napig megszámlálhatatlan istennek van kultusza. Ennek már van spekulatív jellege: teoretikusai, papjai, gurui, varázslói vannak.

Mondhatom-e ezt anakronizmusnak? Mondhatom, de ez nem változtat a lényegen: szellemi-lelki háztartásunk nincs meg nélküle. Európában egy pillanatra (XVII. század) úgy látszott, Kopernikusz, Kepler, Galilei, Newton leleplezi a nem létező szellemeket, tündéreket, isteneket. Az ezután bekövetkező humanizmus, fölvilágosodás, modern fizika, kémia, növény- és állattan, a távcsővel történő csillag- és bolygómegfigyelések, számítások fordítanak az animista gondolkodáson alapuló világ rendjén.

Nem egészen így történt.

Európában, Amerikában is csak különféle arányokban; a világ más tájain minden változatlan maradt. Ott nem okozott szinte semmi újat az evolúciós elmélet, a mélylélektan, sőt az sem, hogy a XX. századra kiderült, a történelemnek nincs törvényszerű iránya (célról meg nem érdemes beszélni). A kommunista államokban ugyan brutálisan beavatkoztak az egyházak, a vallásos szervezetek, igehirdetők tevékenységébe, az a materializmus, amit kötelező hittudománnyá tettek, éppúgy igazolhatatlan metafizika volt, mint az elnyomott transzcendens világszemléleteké. Indiát, Afrikát, Közel-Keletet, Ázsia egy részét ez az erőszakhullám alig érintette.

A nagy összeomlás után, a század végére, az új kezdetére az anakronizmus hatalmas növekedése figyelhető meg. Dél-Amerikában sosem tudott bizonyos köröket átlépni a tudományos, a felvilágosult, független gondolkodás. Északon még mindig majdhogynem a „majomper” szintjén folyik az oktatás, az állami és felekezeti mozgalmak hitélete.

Amerika a természettudományok, az elméleti és kísérleti kutatás központja.

Amerikában a világon a legnagyobb az anakronisztikus zűrzavar.

Európa tökéletesen megosztott.

A világ többi része vagy teljesen az animista hagyományok életét folytatja, vagy (mint Kína, Japán, Dél-Korea és mások) az univerzizmus, a szinkretizmus útját járja. A természettudományok, ultramodern technikák, elektronikus eszközök elterjedtek, egyik-másik országban az atlanti világ eredményeit is túlszárnyalják, az átlagnép lelkiségéig mégsem hatolnak el.

A buddhista, a taoista, konfuciánus, mohamedán, hinduista emberek még mindig a szellemek, démonok, varázslók, mágiák, sok ezer éves szertartások biztos hitében, gyakorlatában élik le életüket.

Fönnmaradt a kasztrendszer, az újramegtestesülés és az abszolút alávetettség tana.

A meg nem maradás Buddha hirdette filozófiájából az egész világon vallás lett, templomokkal, gandharmákkal, szertartásokkal, némely helyen Buddha istenné avatásával, buddhista túlvilág képzetével és reményével kiegészítve.

Buddha anátman bölcselete (nincs semmiféle szubsztancia) ellentmondás nélkül összeillik a modern természettudományok kiindulópontjával. Nincs ideális és reális, földi és égi, isteni és emberi világ, nincs lényeg és jelenség, nincs világlélek és világtudat. A függő keletkezés és megszűnés tapasztalható: ezt vizsgálja az emberi elme, ennek az egy világnak a szerkezeteit, változó állapotait, törvényeit, az ezekből következő megismerést használja föl akár elméleti (hogyan keletkeznek a csillagok, naprendszerek, az élet formái), akár gyakorlati célból.

A szubsztancia kizárásával a gondolkodás és a tudomány megszabadul minden anakronizmustól. Ha nincs föltételektől független, nincs valami abszolút, a természeti, a lelki, a szellemi dolgok olyanok, amilyeneknek megismerhetjük őket. Nem kell titokzatos, jó vagy rossz erőket, célokra törő érzékelhetetlen lényeket föltételezni. Vége bármiféle animizmusnak.

„Gyönyörű elgondolni azt, ami nem lehetett”, idézem a magyar költőt. Csakhogy valóban „nem lehetett”.

Az animizmus rendkívül szívósnak bizonyult, nemcsak az ó-, a közép- és újkorban, ez természetes, de a modernitásban is. A Nyugat modern korszakában is.

Talán ez is természetes?

A káosz, amelyben az emberiség óriási többsége él, azt bizonyítja, hogy természetes. Ez a „természetesség” azonban szörnyű képét nyújtja fajunknak és földünknek.

A világ, a természet Max Weber-féle „varázstalanítása” után mégis anakronizmus, amiben élünk?

Az animizmus és az ebből eredő vallások, istenek, isten- és abszolútumspekulációk szerint ilyen anakronizmus nincs. A szabadgondolkozás, a filozófia és a természettudományok nem alkalmasak arra, hogy sorsunkat racionális módon megítéljük.

Az ember ugyan szabad (bár Nicolai Hartmann az mondja: az ember annyira körülményeinek meghatározottja, hogy „ezt a szabadságot mély homály fedi”), a létet, a kozmoszt, a világot fölöttünk álló szellem vezeti számunkra ismeretlen, fölfoghatatlan cél felé. Az így megalkotott deus absconditus fogalma éppen ezért csupán az abszolút akarattal való együttműködést teszi lehetővé.

A nagy tautológia és a nagy antinómia.

Az abszolút szabad, mert abszolút, az ember szabadsága viszonylagos, mert nem vagyunk abszolút, föltételektől nem függő élőlények.

Megmarad az animizmus és mindaz, ami vele jár: a babonák, a remények, titokzatos, rejtőzködő, kiismerhetetlen démonok, erők, szándékok, célok, a sors külön-külön mindenki számára előre megírt könyve és a többi kiméra. Nem lehet a valóságosat a fantazmáktól, a fantasztikustól elválasztani.

Csodák, csodatevők, varázslók, jósok, megváltók.

Gyűlölet, szeretet, megbocsátás, bosszú, gyilkolás, remény, lemondás, háború, halál, elmúlás földje.

Anakronizmus a szubsztancia fogalmának cáfolata óta. Az ezzel azonos elvű filozófia és filozófusok művei óta.

És a paradoxon? A paradox emberi léthelyzet?

Egy kisebbség a szubsztancia nélküli valóság híve, az óriási többség a szubsztanciáé.

A megmaradás metafizikáját azonban nehezen vagy egyáltalán nem tudjuk igazolni. Nincs empirikus bizonyíték mellette. A modern ontológiában minden mindennel összekapcsolódik, a létezés módja végtelen hálózat, láncszemek szorosan összefűzött oszcillációja (lásd szuperhúrelmélet, amely az általános relativitás- és a kvantumelméletet igyekszik egyesíteni). A tápláléklánc minden föltétel nélküli alkotórészt, lényt, etikai tartományt kizár.

A megmaradás elve elvont, spekulatív elv. A szubsztancia csakugyan olyan, mint Leibniz monasza: tökéletesen zárt, önmagát önmagával erősítő hipotézis.

Az impermanencia is metafizikai gondolat.

A tapasztalat a gazdája. A természettudományok egyre inkább megközelítették a látható világból a láthatatlanok felé törve: először az atomokat véltük végső építőköveknek, aztán az atommagot, majd az atommag részecskéit, terét, energiáját. Végül – ha valóban végül – nem volt mit vizsgálni: a megfigyelő műszereken át a fizikus megváltoztatja a megfigyelt tárgyat. Megszűnt az objektív és a szubjektív közötti különbség. A szellem és anyag szembenállásának helyén a szubsztanciátlanság (üresség) található, azaz nem található.

Ennek minden tradicionális kultúra, tanítás, vallás ellentmond. Innen indult el a civilizáció előtti, rettegő ember.

A szubsztanciának a félelem az ura.

Az ember meghal, az ember születése pillanatától kezdve a múlás áldozata. Nincs benne semmi maradandó. Szervezetének széteső elemei: a sejtek, gének, kromoszómák, a szén, a vas, az arany, a sók, a mikrobák és a többi visszakering oda, ahonnan összefejlődött: a természetbe.

A világ ennek az ellenkezőjében hisz.

Nem érthetnénk meg ezt a mítosz nélkül.

A mítoszok természete és értelmezése nélkül.

A mítosz az átvezető az animizmus, a mágia és a vallásos képzetek között. Minden mítoszban jelen van egy vagy több természetfölötti erő, lény: istenek, isten, kultúrhérosz. Az istenek a mítoszokból, főleg az eredetmítoszokból születtek. A legfőbb mitikus alak az Isten.

Létezhet-e vallás mítosz nélkül?

Ezt vitatta meg Jaspers és Rudolph Bultmann protestáns teológus Die Frage der Entmythologisierung (1953) címmel. A vita szövege angolul 1958-ban jelent meg (Myth and Christianity).

Jaspers szerint minden mítosz valamilyen metafizikai rejtjel, enélkül isten fogalma vagy a vallás elképzelhetetlen. Bultmann azt állítja: a kinyilatkoztatás nem mítosz, az utóbbira tehát nincs is föltétlenül szükség. Az a különös, hogy egyik álláspont sem meggyőző.

Az őstörténetekben semmiféle metafizikai vonás nincs. A vallásos tételek igazságának isteni kinyilatkoztatással való alátámasztása circulus vitiosus.

Nem jutottunk előbbre.

A nagy eposzokban (Iliász, Odüsszeia, Aeneis, Máhabhárata, Rámájana, Kalevala, Edda, Nibelung-ének, északi sagák, Gilgames, ossziáni énekek) mindig keverednek valóságos történelmi események a csodás, fabulációs elemekkel. Ugyanez vonatkozik a hagyomány úgynevezett szent könyveire, írásaira, följegyzésire is (Avesta, Védák, Biblia, Tabula Smaragdina, tibeti, egyiptomi Halottaskönyv, buddhista szútrák).

A mítoszok, szent szövegek, különféle kultúrák teológiái összefoglalják, netán teljessé teszik az ember kezdeti eszmélkedésének nyomait, az animista világlátást. Hozzájárulhatnak misztikus kozmogóniai elméletekhez, csillagjóslásokhoz, eszkhatológai megérzésekhez (ilyenek bőven voltak Kr. e. ezer, akár száz évvel), de nem jutnak azokon túl.

Éppen ennek köszönhetik fönnmaradásukat.

A kopernikuszi fordulattal, a darwinizmussal, a Freud és Jung képviselte mélypszichológiával, a modern antropológiával, a szubsztanciaellenes vagy egzisztencialista filozófiákkal és a XX. század egzakt tudományaival nem sikerült „igazságaikat” alapvetően kétségbe vonni.

Van egy mikroprocesszorokra, rádióteleszkópokra, internetre, televízióra, sokfelé ágazó tudományos kutatásra, terjedő parlamenti rendszerekre épülő földgömb, és vele együtt, egy időben egy szilárd archaikus világkép. Minden változik, csak ez a megosztás nem. Európában, Amerikában, Japánban egymás mellett él tradicionális és modern, sőt posztmodern.

Furcsa: a megosztottság botrányát szinte mindenki elkeni: vallási tanítók éppúgy, mint a filozófia, a természettudományok kutatói.

Nem meglepő, hogy a „jobb a békesség” fennkölt elvét vallják. Úgyis van elég élethalálharc a világon. Menjünk el rezzenéstelen arccal a „két világ” mellett. A legtöbb fizikus, biológus, csillagász, régész, etológus, valláskutató, sőt filozófus és lelkipásztor igyekszik kerülni az összeütközést. Így mindenki jól jár. Főként a konvencióihoz mereven ragaszkodó átlagpolgár, aki csupán akkor gondol arra, van-e halál utáni örök élet, ha barátja, szerelme, gyereke temetése után hazafelé hajt a kocsiján.

Nem arról van szó, hogy a szent könyvek, írások nem értékesek számunkra. Arról sem, hogy mítoszok hagyománya nélkül fönnállhat bármiféle kultúra, civilizáció, művészet, irodalom. Hiszen gondolkodásunk ezeken alapul. Nem az számít, valóságos-e, hiszünk-e abban, amit a múlt építészete, szobrászata, festészete, költészete ábrázol. Az esztétika, az alkotás sikerének igénye: ez fontos. Malraux fedezte föl, hogy a tőlünk távoli térben-időben létezett kultúrák isteneit, bálványait, fétiseit ábrázoló festmények, szobrok a mi szemünkben milyen nagy metamorfózison mennek át: művészetté válnak. Az anakronizmus az volna, ha hinnünk is kellene a bennük kifejezett hiedelmekben, babonákban. „A babona mélyebben gyökerezik, mint a vallás”, írja Paul Valéry. Nemcsak mélyebben gyökerezik, össze is keveredik vele. Elválaszthatatlanok egymástól.

Az jár a fejemben, a protestantizmus kísérletet tett erre a megkülönböztetésre. Nem is teljesen eredménytelenül: a szentek tisztelete, a túlvilági segítségükben való hit, a Szűz Mária-tisztelet ki is maradt a teológiájukból. Az unitarianizmus azt is megtagadta, hogy az egy Istent három személyben lássa.

A kereszténységben bekövetkeztek efféle változások. A hinduizmusban, mohamedanizmusban, jahvizmusban, a vallássá népszerűsödött buddhizmusban ennek semmi jele.

Ken Wilber amerikai kultúrfilozófus nem túloz, mikor észreveszi, hogy bár a modernitás elvégezte föladatát, megszüntette a háromszáz éves rabszolgaságot, megteremtette a felvilágosodást és következményeit, a demokratikus társadalompolitikát, a nők egyenjogúsítását, a tudomány, a gondolkodás, a művészeti kísérletezés szabadságát, elérte az átlagos élettartam meghosszabbítását, a nem etnocentrikus erkölcsi szemléletet, a szexuális forradalmat, leleplezte a zsarnoki rendszerek emberellenességét, ám számtalan még nagyobb gondot hagyott a jövőre.

De mennyi gondot!

Az elitkultúrát fölváltotta a szórakoztatóipar, befejezetlen háborúk egész sora nehezedik naponta tudatunkra, egyre több a veszélyeztetett helyzetbe került növény- és állatfaj, nem tudjuk, milyen „áldásai” lesznek a fölmelegedésnek, a túlnépesedés meg fenyegetőbb, mint a különféle államok raktáraiban őrzött hidrogénbombák! Úgynevezett „racionális-ipari” civilizációban élünk, ennek ma már több hátrányával, mint előnyével.

Ilyenkor szokás azokat a mentségeket, sőt megoldásokat remélő mondatokat leírni, melyek „ha”-val kezdődnek. Nem hiszem, hogy az ilyen gesztusoknak sok értelmük van.

Jobb szembenézni a valósággal.

Ezek között a legfájdalmasabb, hogy semmiféle új szellemi kivirágzást még csak csírájában sem látni.

Az államok, a vallások, nagy szóval: a világ vezetői napi ügyeikkel vannak elfoglalva. Mintha a zátonyveszélyt semmibe véve a kapitány a tervezett estély részleteit ismertetné, és adná ki a megfelelő utasításokat: a tengerészeknek, szakácsoknak, pincéreknek, zenészeknek.

Annak az ősidőkből ránk maradt animista ösztönnek engedelmeskedve, hogy „a dolgok valahogy mindig elrendeződnek”. Így lesz ez a természetünkkel, lelki-szellemi paradoxonjainkkal is.

Miért ne bízhatná magát az ember erre a holnapra mégis eljövendő hatalomra? Miért ne hihetnénk, hogy a kék bolygón egyre több lesz a tudás, a homo sapiensi hit, és egyre kevesebb az anakronizmus?

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.