Archívum

A Serfőző-életmű dimenziói

Bertha Zoltán
2008. október

Négy egymást követő reprezentatív kötetben – a Püski Kiadó jellegzetes arculatot kölcsönző gondozásában – jelent meg Serfőző Simon eddigi pályájának java termése. A gyűjteményes könyvek nem az „összes műveket” tartalmazzák, nem teljes életműsorozat darabjai tehát: inkább olyan válogatások, amelyek a műfaji sokszínűség tanúsításával tág horizontú áttekinthetőségét, hiteles keresztmetszetét nyújtják ennek az azóta is napról napra bővülő s a mai magyar irodalom egészében is kitüntetett jelentőségű oeuvre-nek.

A költőként induló és ma is elsősorban ekként ismert és számon tartott Serfőző Simon lírikusi pályafutását – 1961-től 2002-ig – a Közel, távol című (2003-ban az Írók Alapítványa és a Széphalom Könyvműhely társkiadói segédletével közreadott) kötet mutatja be. A bizonyos mértékig időrendben, de évszámmegjelölés nélkül sorakozó versek az eddigi kötetcímeket csak kis részben átvevő, mert inkább új címekkel ellátott ciklusokra tagolódnak. Ez mindenképpen új, a költői szemlélet teljes távlatát áttekintő, vagyis döntően világképösszegző igényt jelez, s a válogatást az egyszerű, mechanikus kronológiai szemponton így bizton túlemeli. A kezdő vers az égig hegyesedő akácfák, a holddal érintkező szalmakazlak, a mindenségbe suhanó vadludak szülőföldi tanyavilágát örökíti meg, a záróénekek pedig az elszakadás ellenére is megtartott hűség, a „hazajáró” ragaszkodás krédóit kristályosítják ki. „Az én anyám / ez a faluhatár, / gátoldal, / ez a faluvég már” – hangzik egy ilyen alapélményt megvalló konfesszió, a kötődés tárgyilagos, szűkszavú, de a hovatartozás primordiális energiáit így még inkább felmozdító himnusza. A régi paraszti, alföldi életvilág tárgyi és lelki közege az a felnevelő és ihlető élményforrás, amely ennek a sajátos varázslatokkal töltekező lírikumnak a karakteres identitását megteremti. Mert minden élménytitok, érzés- és látástávlat, minden magatartás-meghatározó ösztönzés innen ered és ebből fakad. Mert a valahai paraszti létküzdelem, a falusi-tanyasi nyomorúság és nekifeszülés megélése éppen nem szűkösséget jelent – ellenkezőleg: a szegénységben, a szegénység ellenére is megvalósuló és föltáruló emberség, emberi teljesség átérzésére tanít. Ahol holddal világítottak, ott az emberlét metafizikai és kozmikus dimenziói nem válnak el a hétköznapi erkölcsiség, az érzelmi bensőség, a szellemi készenlét legtisztább lehetőségeitől. A történelmi létromlás ennek az autentikus közösségi otthonteremtő igyekezetnek és valóságnak a szétverése és meggyalázása. Serfőző Simon költészetének alapvető egzisztenciális jelentéstartalmait ez a felismerés és tisztánlátás telíti. Az időben, a múltban elsüllyedő – mert tékozló erőszakkal szándékosan is elpusztított – létezésformák megelevenítése, az emlékek ezernyi érzelmi árnyalattal színezett kivetítése, a személyes életút, a kiszakadás-kiemelkedés, a tömegszállásos nagyvárosi elidegenedés, illetve a morális-spirituális hazatalálás sokféle örömöt és keserűséget hordozó megjelenítése, a nemzetsorvadássá fajuló értékvesztés diagnózisa és tudatosítása – mindez egyben megrendítő lírai krónikája utóbbi fél évszázados nemzettörténelmünknek. Sorsvállaló vallomástétel és eszméltető igazságbeszéd egyszerre. Példázatos öntanúsítás és kitágított érvényű helyzetdemonstráció. A szemhatárában (ahogyan Vasy Géza jellemezte) „a tanyától a hazáig” ívelő meditatív vagy prófetikus létösszegzés.

De hogy ez a megindító sorsbeszéd milyen nyelvi-poétikai sajátosságokat ötvöz, s miképpen képes a látvány- és látomásteremtés misztériumában a történeti téridő, az egyéni és kollektív élményszférák, az emberi értékvilágok és létminőségek annyi változását és lényegvonatkozását megragadni – ez külön értekezések és monográfiák témája lehetne. Hogy például milyen lelkületi mélységperspektívák feszülnek az általában rövidre szabott, olykor tőmondatossá redukált leíró-megnevező sorokban, amelyek a földgyökerű közelképeket sorakoztatják az árokparton játszadozó csirkékről, a jászol mellől kiballagó tehénről, a sáros tanyaudvarról, ólakról és kukoricaszárkúpokról, a beomló krumpliveremről, a szaladozó szénaboglyákról, a padláson a rossz szekérkerékről és taligalábról. Mert a természeti és emberi együvé tartozás, a minden töredelemből kisugárzó emberi erőfeszítés, az otthonszeretetként időtlenül sajgó érzületi őstapasztalat, a beszennyezhetetlen bensőség univerzuma revelálódik ekképpen. Föld és lélek örök érvényű összeforrottsága: az értékfeltétlenség metafizikai üzenete. És nem idealizálva, nem hamis nosztalgiával övezve, hanem a megszenvedett küszködésözön, a létfolytonosságot szavatoló munkabírás ösztönparancsában s a gyermekként-felnőttként átélt megpróbáltatások és életremények összetettségében.

A roppant felidéző erejű tárgyfestő mozzanatok szuggesztív sorsjelképi értelemmel és hangulattal telítődnek tehát. A tömören sorjázó evokatív tárgyi és fogalmi ténymegállapítások, a látszólag szikár-szenvtelen (a „dolgok nyelvén” beszélő, sőt „minden szerszám nyelvén” értő, „kemény, egyenes”) nominális közlések és helyzetjelentések ritmusa, zenéje mintha egy örökös illúziótlan számbavétel keserűségét árasztaná: egy folytonos decrescendo dallamával és háttérmorajlásával sejtetve az elmúlás, a veszendőség, az értéksorvadás fájdalmas folyamatát. A borzongató hiányérzet és a természetellenes létvesztés sugallata – konkrétum és egyetemes sorslátomás között – mindegyre a metaforikus, metonimikus vagy szinekdochés átvetítések, jelentésátvitelek révén képződik meg. Ahogyan hajdan lesöpörték a padlást – ezzel együtt felőrölve a magyarság életképes energiáit és minden körülmények között is megőrizni próbált értékteljességét –, úgy söprik le a mindezt felfogó tudatvilágunkat is; kitakaríttatták múltunkat, „mint a szemetet”. „Nyakunkra hurkot húzó”, „sintér” ítéletidőkben, „mindenségdúló”, „elzüllő” korok évadán csak megpecsételődik a „mindenkori szegények”, az „alvégeken” sínylődő „félszeg” „kívülrekedtek” „félországának”, a „csillag-hangulatvilágítású tanyák” kisemmizett népének a sorsa; „öregember-tántorgós” kistelepülések dőlnek romba, erőszakkal „szétdúrt, szétrontott”, „szétszóratott”, „megüresedő”, „jövőből kitagadott” és elárult („gyepűink, / folyóink után kapkodó markoknak” kiárusított) hazája lett csupán ennek a „bűntelenül” is megalázott, bűntudatba taszított, „lenézett”, „visszaszorított”, „hitebicsaklott”, „szorongó” – végül halálosan „megroppanó, / emlékezetéből kilakoltatott, lélekben / hontalan” – népnek. Az elnéptelenedő vidékek, szedelődzködő falvak holnapjait elköltöztették, mint már az iskolákat is onnan; az életkedv elszáll, mint a madár, s az elhagyott istállók szaga „bődül el az ajtókban”. Az összetartozás érzelmi-erkölcsi kötelékei és szeretetviszonyai meglazulnak, országrészek feledésbe tűnnek, csak a buta, önző, hivalkodó „gazdagodás” meg a tragikusan jövőgyilkos egykézés hódít, így aztán „elszaporodó pangó vadvizekként” „veszteségeink gyűlnek”, s „résein e hazának / maradék melegét / kifújja a szél”. A pusztulás és az önpusztítás komor látleleteit mélyértelműen ellenpontozzák a költői hitvallás közvetlen megnyilatkozásai („te vidámítani akartad, / s én is élni segíteni a világot” – hangzik a Kalász Lászlónak szóló üdvözlet summája) vagy a tönkrezúzott, elherdált örökségből, a meg nem becsült, „karóba húzott forradalmaink” történelmi példáiból, köztük az ötvenhatosból nyerhető elszántság szavai („ama / felzúdult napokért őket tették felelőssé! / A szégyentelenek a bosszújukat őrájuk uszították. / Akik, ha csak napokra is, embernek akkor / érezték magukat, egyszer az életben akkor / szabadnak. Aminek az emlékét kiirtották volna, / hogy felejtődjön némaságba. A haza utcákra / tódulását ellenforradalommá gyalázhassák, amit / hiába kiabáltak a harsány hangszórókból, / rádiókból; hiába sulykolták. A csöndbe, / megfélemlítésbe szorítottaknak ez a szó nem jött ki / a száján. Abban a másik Magyarországban, / ahol ők a szegénysoron élnek, megőrizték / magukban az igazságot, vigyáztak rá. // Éjszakára óvatosságból a kaput is becsukták”).

Az átlelkesített táj- és életképektől (amelyekben a sárból feltápászkodó itatóvályúnak éppúgy helye van, mint a világló égitesteknek) az emlékpillanatokat rajzoló történetmondásig, a panaszsoroló lamentációtól a földönfutóvá kergetett milliók képviseletének deklaratív hirdetéséig („másokért / szegődtem el bajos, / szókimondó munkára”), a bajvívó és -leleplező tónusú (a „magyarságbaj” rémével viaskodó) megszólalásfajtáktól a magyar kultúra szellemóriásait Berzsenyitől, Petőfitől Adyig, Sinkáig invokáló versesszékig, a népdalosan stilizáló szerelmi és hitvesi énekekig, sőt a naiv-mesélő, vidámabb gyermekköltészeti hangvételig, a nyersebb prózaiságba hajló szabad verstől a kötöttebb, rímes-versszakos, dalformás darabokig: a koherens tematikai és világképi övezetek gazdag, finom belső alaki és hangnemi rétegezettségben bontakoznak ki. Ódaszerű a „fekete szomorúságtól” füstölő kéményű vályogházak lakóinak, az ólak malacaihoz, disznaihoz koszolódott, munkában elgyötört, elhasználódott öregeknek a mégis-életrebiztatása (Öregek); és megrázó a mindenkori háborús elesetteket rekviemszerűen sirató (egyben ébresztő) történelmi számvetés, amikor az ártatlan áldozatoknak még az emlékművük is feledésből épül, s „közöny pernyéz”, „fullasztó beletörődés”, mert a „behúzott nyakú”, „kushadó”, „a tisztesség útmellékén, gyepsorán” élő néppel önmagát is „leköpették” (Feledésből az emlékmű). (És ilyen jellegű, kiemelkedő nagy költemény a válogatott versek kötetét követő újabb könyv, a Megfordult égtájak [2007] egyik remeke, az édesapa halálára íródott Sirató is, miként a korábbi anyavers – az Anyám – vagy a szózatos múltbúcsúztatók, az Édestestvéreim, a Hegyekre kiállva, az Otthonunk: e táj; „Ameddig a fák ellátnak, / kicölöpözöm idetartozásommal a tájat, / maradék hazámat. / Miközben az égből most eső száll, / elverve, mint a kotlós után csipogó port, / a széttúrt, beszántott tanyák / kihűlt szagát” – halljuk ez utóbbiból.)

Egyetlen poéma, különféle hangnemi változatokban – ilyen benyomásunk is támadhat e versvilág bejárása után. És másfelől mégis: minden versnek külön íve, szerkezete, arányrendje van. A kifejezés plasztikusságának és reflexív, általánosító gondolatiságának a keveredésmódja mindig egyedi és ismételhetetlen. Az élményanyagban rejlő hasonlóságoknak is rendre új és más vetülete tárul így föl.

Hogy Serfőző Simon költői világának különös erejét elsősorban a meghitten vagy megvilágosítón antropomorfizáló, jelképes-látomásos hatásformákkal dúsított lírai realizmus sugallatos konkrét tárgyiassága, atmoszferikus telítettsége, leíró, megjelenítő és lényegláttató szuggesztivitása adja, sokan megállapították már. A minden apróságra figyelmes deskripció, a megragadóan érzékletes és szemléletes ábrázolás valóságrajzi hitelessége az elementáris kötődés, az erkölcsi és történelmi tudatosság háttérsugárzásával egészül ki, a sorsjelentéses hangulatiság és gondolatiság megteremtődésével bontakozik teljessé és katartikussá. Elégikus tárgyiasság, élményi mélységtávlat és morális ítélettisztaság, tapasztalatiságban gyökerező vallomásos személyesség és historikus közösségi sorsfelmutatás: ezek talán a legfőbb dimenziói ennek a nyelvi tömörségében, hangnemi sűrűségében, visszafogott izzású szenvedélyességében olyannyira jellegzetes poézisnek. Amelynek sajátos ötvözetű poétikuma méltán szerzett magának külön irodalomtörténeti helyet a népi indíttatású és ihletettségű modern nemzeti sorsköltészet tág keretei és összefüggései között. Rokoníthatón persze némiképp az esszéizáló, racionális illyési versnyelv objektivizmusával, a Nagy László-i képsűrítés metaforikus-vizionárius drámaiságával vagy az elégikusan áradó, rapszodikusan lüktető Csoóri-féle beszédmód konfesszionális bensőségességével – nem is beszélve a Hetek költőtársainak mindegyikénél más-más esztétikai világgá szerveződő minőségvonásokról. (Köztük a játékosabb, fanyarabb hangütés árnyalatairól – Ágh Istvánnál vagy Bella Istvánnál –, a tragikum élesen metszett látványi és szimbolikusan sejtetett felidézéséről – Ratkó Józsefnél, Buda Ferencnél –, a táji-természeti vetületű szubjektív sorsképzetek intim átlégiesítéséről, átszellemítéséről – Kalász Lászlónál –, és így tovább.) Serfőző Simon „szociografikus ihletésű”, egyszersmind „emocionális telítettségű” költői létszemléletének talán legegyénibb vonása a tropikus megszemélyesítéseknek valóban az az eredeti és eredendő figurativitása, amely a versalkat, az „őszinte és nyílt” s gyakran „dísztelen, érdes disszonanciákkal ellenpontozó” versbeszéd stiláris elemeit a természeti, természetes ember genuin otthonosságához, archaikus világtudatához kapcsolja – amint ezt kitűnő áttekintő pályarajzában Cs. Varga István részletesen kifejtette. A kritikai társadalomképhez „szinte panteisztikus természetimádat” társul (Márkus Béla megfigyelése szerint), s a „teljességgel antropomorf táj anyagszerűségében és egyszerre derűs, ragyogó költői fényben jelenik meg”; „valóságosak a sorsok, tájelemek, mindennek és mindenkinek konkrét arca is van”, ám a legszebb darabokban a látvány „mitologikus magasságokba” emelkedik (ahogyan pedig Pécsi Györgyi állapította meg). E líra – Ködöböcz Gábort idézve – „valóság- és természetközeli beállítottságának”, „empirikus, tárgyi világba való beágyazottságának” folyamatos megtartásával s az egyre komplexebb „élmény- és érzékenység-formák” művésziségével mind „tágasabb tér- és időkoordinátákat” képes átfogni.

Az életműkiadványok között 2002-ben megjelent Gyerekidő című regénytrilógia (A kis vadóc, Nyulak a hurokban, Nincs maradás) hasonlóképpen ölel át sorsmeghatározó személyes és családi, kollektív, történelmi életidőt: a Tisza-melléki, Zagyva-táji szülőföldön, tanyavidéken átélt hosszú ötvenes éveket, a mindennapi terror korszakát a padláslesöprésektől a forradalom leverése utáni megfélemlítő hadjáratokig. És életrajzi, szociografikus, nevelődési, fejlődéslélektani, ifjúsági prózatípusok műfaji szintézisében – szép arányossággal felépített epikai kompozícióban. A mesés-kalandos történetmondás, a Tersánszky, Tamási, Szabó Pál és általában a népi írók fémjelezte elbeszélőmodor széles hagyományrendjében. A „két világháború között virágzó népi irodalom útján jár” az író, „munkájával cáfolva, hogy ennek az iránynak ma már nincs létjogosultsága” (állítja Bakonyi István).

A múltidéző előadásmód narratív perspektívája alapvetően a főszereplő kisfiú látószögéhez simul, de az önéletírás visszatekintő optikáját sem mesterkélten kiiktatva. Lebilincselő olvasmányosság és cselekményesség dúsítja a tempósan részletezett emlékmozzanatokat, a felnövekvő ifjú legény hol játékos, hol gyötrelmes élménypillanatait. S a nyűgös tehénlegeltetéstől a közeli város (Szolnok) külterületi kisiskolájába, majd gimnáziumába való bejárásig (a „kávédaráló” kismozdony húzta zsúfolt vicinálison), a sikeres vagy kudarcos téli nyúlfogás izgalmaitól a felfedező csavargásokig, az iskolai tanulás nehézségeitől az édesanya tejhordásában való besegítésekig – a hitelesen megelevenített köznapi eseményrengeteg egyben a lelki önmegerősödés és az eszmélkedő öntudat fundamentumává lényegül. Örömökön, bánatokon, sérelmeken keresztül vezet az út a mélyebb életismeret felé: a csínytevések, az apró kalandok, a játékkedv tarka villódzását a szakadatlan gürcölés légköre veszi körül, és szülői szidalmak, magányérzet, társadalmi lenézettség okozta elkeseredések ellentétezik. A vívódások, a félelmek, a bizakodások, a jóakarattal vegyes önösség számtalanfajta lélekmoccanása során a bonyolult gyermekpsziché korán kiforr; a középiskolából való kimaradás meg a családi kistulajdon elkommunizálásának kataklizmája keserűen hamar megérleli. Fiatal kamaszként kell elviselni a szülőket tönkretevő történelmi merénylet: az erőszakos kollektivizálás minden embertelen kínját. Az önálló kis- és magángazdák földjeinek elvételét, tagosítását, kolhozosítását. Az élete értelmétől megfosztott, bár végig ellenszegülő apa is, a fiával együtt, mint annyian, kiszolgáltatott bérmunkássá süllyed. Hiába próbálja drámai hadakozásokkal az édesanya is elzavarni a rájuk törő agitátorokat – köztük a volt naplopókból és tolvajokból lett kommunista pribékeket –, a kegyetlen végzet beteljesedik. Mindez viszont csak fokozza a familiáris együttérzés, a szolidaritás, a közösségvállalás eddig is élénk energiáit.

És ez a minden híg érzelmességet nélkülöző szemérmes szeretet lengi körül a tragikus meg a mókás történéseket, a kevert érzéseket és kelepcehelyzeteket egyaránt (mint az egyes anekdotikus eseményrészleteket novellisztikusan feldolgozó 2006-os Varjúleves-kötetben is). Az ártatlan embermélyi derű és lélektisztaság levegője ez, a kedvesen játékos-humoros, szelíden (ön)ironikus, olykor tréfás-csúfondáros kedély üde bája és melegsége. S az ábrázolás életes áttetszősége. A nyelv különleges szövegalakító architektonikája egyenletesen és a természetes bölcsesség kristályos mértékei szerint strukturálja a lélek-, az esemény-, a figurarajz motívumait, leírás és reflexió szegmentumait, s a „tanyasi gyerkőc” gondolatkivetítő, tudattükröztető szófordulatai – hiányos vagy félmondatai is – híven közvetítik, sőt kottázzák a megejtő gyermeki észjárás és a jellegzetesen csillogó népi intelligencia vezérelte belső beszédet. A szóképi hasonlatok, elmés megjegyzések az éles értelem és ítélőképesség igazáról árulkodnak („Sikerült is megtalálnom a boglyát. Vagy ő talált meg engem?”; „elkezdtek csodálkozni: – Ez a maga fia, tejes néni? Én meg azon csodálkoztam, hogy mi csodálkoznivaló van ezen. Mért, kié lennék?”; „Jöttél az iskolába? Én leszek a tanító nénid, jó lesz? – és megsimogatta a fejem. – Előre én azt nem tudhatom – szólaltam meg”). Ugyanúgy a gyakori önmegszólító – önmegfigyelő és önmegkérdező – töprengések („S én ott álltam most, gyökeret eresztve a kazal mellett, s nem tudtam, melyik ujjam hegyét harapjam meg”; „Legalább bot lenne a kezemben. De most menjek ki az udvarra, keresni egyet?”) vagy a szinte vicces szólássá sűrített szellemes tanulságlevonások („Most már okos voltam – utólag. Máskor fordítva lesz: ha tudom, hogy elesek, előtte leülök majd”).

Ha legszigorúbban tekintve és egyenként kiemelve valódi irodalomtörténeti súlyú remeklésként talán lehet, hogy csak néhány nagy Serfőző-vers értékelhető, a Gyerekidő kétségtelenül tökéletes remekmű. „Érzékletes és dokumentatív erejű korrajz”, „mikrokozmikus térben” a „tágabb Magyarország drámáját” nagyítja ki, s „úgy fogalmaz meg kőkemény ítéleteket az ötvenes évekről, hogy mindezt a nyomorúságon áttörő mítoszba is ágyazza” (Jánosi Zoltán).

A válságos történelmi időket dramatizálják Serfőző Simon színjátékai is (Mindenáron, 2005), még élesebben tragikus, illetve tragikomikus, groteszk vonásokkal. A Rémhírvivők az ötvenes évek végi téeszcsészervezés minden hírhedett galádságát felvonultatja a fenyegető zsarolástól a megvesztegetésig, a hazug ígérgetéstől a fizikai megtorlásig és tortúrákig (a belépni nem akarókat „megkocsikáztatva” puhítják meg, azaz hatékonyan elagyabugyálják) – de bemutatja az ellenállók felőrlődését, demoralizálódását és végső ellehetetlenülését is. Ez a Móricz, Kodolányi, Németh, Illyés, Sarkadi nyomdokát követő parasztdráma vagy társadalmi krízisdráma a zsáneres jelenetek vaskos népi realizmusától a példázatos végzetszituációk olykor bohózatos, „tragifarce”-os modellálásáig ível. Az agitálókra baltával ráijeszteni vagy előlük akár elrejtőzni, elbujdosni – ólak, kazlak mögé vagy a mosóteknő alá bújni – kész parasztcsaládok egymással is csak marakodnak, hogy melyikük a gyávább, a megalkuvóbb, az önfeladóbb. A vergődő-veszekedő önmarcangolástól és az öngerjesztő riogatástól felhevülten az őszinte sajnálkozás elemi közhangulata ellenére egymásra uszulnak szegényebb és módosabb gazdák, a másikra mutogatva egymást okolják, vagy éppen irigykednek, vészmadárkodnak, kárörvendenek. A nyomorúság és a tehetetlen megalázottság legmélyebb bugyraiban bontakozik ki azután az életmódváltás döbbenetes tragikuma. Hogy nemcsak azért volt hiábavaló az ősi munkaösztön szerinti (amúgy végletesen önkizsákmányoló, önemésztő) többre törekvés, az örökös földműves („földet túró”) robotolás s most a saját birtokhoz foggal-körömmel való ragaszkodás, mert úgyis minden odavész. Hanem azért is, mert akinek érdekében ez az életáldozat nagyrészt végrehajtatott: az új nemzedék, a fiak már megutálták a paraszti létformát, s könnyedén dobnák oda a szülőktől vérrel-verejtékkel megszerzett és örökségnek szánt kisföldvagyont.

Az Otthontalanok a földjeiktől, falvaiktól immár végképpen elszakadt ipari segédmunkások, a „fekete vonatokon” több száz kilométerre ingázók, a külvárosi munkásszállásokon, nyomornegyedekben, lepusztult albérletekben tengődők mélyvilágát tárja elénk – a nincstelenség és a kilátástalanság naturalizmusával, durvaságával, a környezet determináló hatásával, a stílus ösztön diktálta nyerseségével. Pontosan leképezett hetvenes évekbeli típushelyzetek és tipikus magatartásmódok kerülnek színre az alsó néprétegek mindennapos létharcának, a társadalmi erózió felgyorsulásának, a családok felbomlásának, a szülési hajlandóság rohamos apadásának, az abortusz terjedő divatjának, a vak gyarapodásvágy legtorzabb következményeinek a jelenségköréből. A szerves közösségiség és a működőképes tradicionális morál kereteit drasztikusan szétzúzó rendszer megoldhatatlanná fajuló közállapotokat teremtett, s a tömegurbanizáció, a természetellenes kétlakiságba kényszerítő elgyökértelenítés minden gondja-baja lecsapódik a különféle korú és jellemű emberalakokban. Visszautak vagy felfelé mutató, kecsegtető perspektívák nélküli űrben hányódnak. Az egyiknél úgy fejeződik ki a honvágy, hogy a munkásszálló börtönrácsos ablakába tett cserepekben palántákat nevelget, a másik inkább az önző nemtörődömségbe menekül, a harmadik a váláshoz vezető ivászatba, s megint egy másik házasság úgy törik szét, hogy önálló lakás hiányában folyvást a könyörtelen (s a férj számára boldogító) magzatelhajtást kell választani. Ebben a „rohadék életben” mi vagyunk a piszkos, alja munkára szegődők, „a városok cigányai”, fakad ki egyikőjük, de a falun maradó – és szüntelen, eszeveszett hajszában görnyedező – öregebbek is csak szitkozódnak: „Városon még ha az utolsó munkát végzi is valaki, azt is többre becsülik, mint azt, aki falun van. Ahol nincs becsülete a földnek, semminek.” Az organikus önszerveződésétől eltiltott társadalom halálos sorskérdései nyilallanak itt fel, a szociális katasztrófa rémsejtelmei, a deformált mentalitások és kényszerreakciók a harag, gyűlölködés, elégedetlenség, az egymásra támadások közegében. Mert e szerencsétleneknek valamiképpen mindnek igaza van, az érdekháborúságban és az erkölcsi konfliktusok sokaságában törvényszerűen egymást falják – a valódi felelősök elleni lázadásnak az esélyétől is messze elzárva. Az értelemvesztés és az elidegenedés egzisztenciális, történelmi, pszichológiai sokértelműsége gazdagon ecsetelt, vérbő és helyzetkomikumban is bővelkedő jelenetekben, lendületes képsorokban, pergő dialógusokban, csalárd reményekkel és talmi ábrándokkal vagy éppen torokszorító önostorozásokkal teli monológokban vetül ki. A szenvedés egyetemes, a humanitás megannyi erőfeszítése és virtuális értékképviselete pedig ugyanabba a kínba, sárba, semmibe hull.

A Mindenáron című groteszk tragédiában mindez egyfajta haláltáncszerű végkifejletbe fullad: az öregségükre egyedül hagyott vagy szociális otthonba dugott idős falusi szülők sorsa bármily tébolyodott ellenkísérletek dacára megpecsételődik. Az ingázás, a kettős teher alatt összeroppanó férjét éppúgy, mint saját magát agyonhajszoló (egyúttal a vak kapariság gyilkos elviselhetetlenségét megtestesítő) anya csupa boldogító szándékkal gázolna át a lánya életén is, akit – a házért, pénzért cserébe – végleg magához láncolna, ráadásul kizárólag diplomás vőt követelve. A már megesett menyasszonnyal elköltözni kívánó egyszerű udvarlót így kényszerűségből orvosnak állítják be előtte, míg minden ki nem derül, s a képmutató lagzi az apa halálával egy időben a teljes összeomlásba nem zuhan. A félreértések, a bonyodalmak akasztófahumoros fordulatai (a probléma-összetettség és a markáns gesztuskarikírozás sajátos együttesében) úgy torkollanak a nagyzolás, a rongyrázás, a kivagyiság farsangoló komédiájába, burleszkes „tévedések vígjátékába”, hogy közben az összeegyeztethetetlen életelvek, életigények közötti legmélyebb szakadékok is elősötétlenek. A lélekölő „igahúzás” felesleges mártíriumában és a szerzés mániájában összeroskadó zsarnok anya elevenen példázza az önmagából kiforgatott társadalmi rétegek céltalan, téveszmés küzdelmét, létbizonytalanságról árulkodó érzelmi betegségét. S a feloldhatatlan érdekütközések sokoldalú revelációjában – sőt szereplői megfogalmazásokban – a történelmi oknyomozás lényegre vezető eredményei is felvillannak. Az apa és barátja szerint azokat kell hibáztatni, „akik hatvanban kiraboltak minket. Ha meghagyják, amink volt, a fiunk itthon marad. De hogyisne! Meg kellett fojtani a parasztot, kisemmizni”; „nemcsak a vagyonkájából, az életkedvéből is kivetkőztették az embert!”.

És montázsszerkezetű szövegszőttesben kiszélesedő történelmi tablót vázol a Jövőlátó című folklorisztikus (rusztikus humort, népdalt, katonanótát, szakrális-liturgikus népéneket, profán adomát naiv bájjal mozgósító) misztériumjáték vagy mirákulum – stilizált pillanatképekkel az ország ezeréves sorsáról, Szent István álmában, töprengéseiben feltoluló mozzanataival az országvesztéseknek, tatár- és törökdúlásoknak, idegen megszálló hatalmak alá vettetéseknek, levert forradalmaknak, háborús vereségeknek, Trianonoknak és diktatúráknak, meghiúsult szabadságtörekvéseknek. A király legendás életét és a népe jövőjét mozaikosan összeillesztő kettős időrendben az aggodalom növekszik, és a kétségek fokozódnak; s a magyarságféltés indokoltsága fohászos és oltalomkérő imákban domborodik ki. Az előérzetek és látomástapasztalatok arra tanítják Istvánt, hogy így könyörögjön: „Fegyverrel, sem semmilyen kényszerrel meg ne hódoltassunk: ne váljunk kiszolgáló néppé, parancsvégrehajtó néppé soha! Martalóc népek martalékává soha!” Az eltökélt identitásvédelem, az önérzetes nemzetépítés és megmaradásakarat (hogy a hazánkat „el ne lakják előlünk”) mindenkor aktuális szentenciái ezek, hol a belső álnoksággal, testvérháborúsággal vagy önfeladó beletörődéssel, hol az érzéketlen külső uralmi agresszivitással szemben. Mert például a keresztény európaiságot vérével is annyiszor megvédő magyarság, a magyar kultúrnemzet helytállását miképpen becsülik és viszonozzák a nyugati hatalmak? Országdaraboló Trianonnal vagy ötvenhatos magárahagyásával? „Számíthattunk-e valaha is másra, mint magunkra? Mire kellettünk, kellünk mindmostanáig?” – ébresztget a szerző is a darabhoz fűzött kommentárjában.

Életérdekű válaszokat várnak az ilyen elvi s mégsem megvalósuló evidenciákat feszegető égető költői kérdések – miként az író dokumentatív szociográfiai riportjaiban, krónikás beszámolóiban, publicisztikus és esszéizált társadalmi tudósításaiban is. Ezért lehet valóban szinte egyetlen – noha minden alapműnemben és sokféle poétikai regiszteren megszólaló – „tudatosan szerkesztett, összefüggő műnek” is tekinteni Serfőző Simon életművét (Pécsi Györgyi meglátása szerint). Ez a nagy, körkörösen és spirálisan is bejárt élményszféra és tematikai értelmezéstartomány: a nemzetfenntartó magyar nép elemi megrázkódtatásai, konvulziói az elmúlt évtizedekben. Az élethalálharcnak azonban talán Még nincs vége – amiképpen az esszék, novellisztikus riportok, tűnődő útijegyzetek, közéleti írások, versprózák, interjúk 2007-es kötetének a címe is nyomatékosítja.

A tényfaggató, tényfeltáró beszélgetések, vallomások, kommentárok hatalmas bőségére (az alföldi népélet szinte enciklopédikus feltérképezésére) alapozó helyzet- és esetleírások életanyaga egy olyan „Magyarország felfedezését” – kör- és korképét, a jellegzetesen keresztül áttetsző látleletét – nyújtja, amelyben a kíméletlen paraszti, kisemberi szorgalom erőtartalékainak jó irányú kihasználása sokáig lehetővé tette volna egy erős nemzeti mezőgazdaság és általában egy életképes nemzetgazdaság létrejöttét. Minden hétköznapokat sújtó politikai megtöretés (államosítás, kuláküldözés, verésekkel, leitatásokkal, öngyilkosságba kergetésekkel végrehajtott téeszesítés, lumpenizálás, eszménytelenítés) után és közben, a maradék földdel, háztájival, jószágokkal, építkezéssel, ellenséges jogszabályokkal és ostoba bürokráciával, több műszakos (látástól vakulásig tartó) szolgálattal való birkózás árán (a vályogvetéstől a napszámos hagymaszedésig, a kukoricafosztástól a libatömésig): ez a dologtevésbe belerokkanó, öregségbe, kezeletlen betegségbe, magányba fúló, a falvak kiüresedésének mégis ellenálló emberminőség jelenthette volna a saját célú termelés közösségi létbiztonságát. A közvetlen élőbeszéd romlatlanul ízes nyelvén előadott történetek és az azokhoz simuló gondolati összegzések – a megszólaló riportalanyok és az írói hozzáfűzések bravúros arányossággal kimért vagy konstruált szövegterében egyaránt – a népi valóságirodalom (Móricz, Illyés, Veres Péter, Sütő András és mások fémjelezte) legjavához méltó nyitottsággal illesztik a megélhetési küzdelem részletrengetegét az általánosító, sőt történelembölcseleti érdekű, egyetemes nézőpontokhoz. Ha értelmes gazdaemberek már a hetvenes években azt veszik észre, hogy az ő terményükre nincs szükség, s államilag inkább támogatják a felelőtlen költekezést („Nem mehet ez így tovább, hogy termelőkből csak fogyasztókká legyenek a falusiak is. Akkor hova jutnánk?”): akkor amit felismernek, az valóban az ország, sőt az emberiség elhatalmasodó csődjére villantó képtelenség. Mert ezek a gyakran csakugyan inukszakadtáig és a haláluk percéig munkálkodó, a másodrendűségükbe belekeseredő, olykor csak kuporgató, a maguk élvezetére semmit sem fordító, ezáltal akár nevetségessé is váló emberek („ugyan mire kell nekik annyira a pénz, ha elkölteni meg sajnálják?”) még mindig inkább letéteményesei a termékeny életfolytonosságnak, mint az ellenkezőjébe: az élvezeti önzésbe, az értékpazarló önérdekhajszolásba hiszterizált és manipulált tömegek.

A „leghitelesebb tudósítás” Serfőző Simon szerint, amit ő az egyéni arcokról olvas le. Amit tehát ő egybefoglalóan érzékel és láttat, az nem nélkülözi az érzelmi rezdülések, az apró-cseprő életmegnyilvánulások, a parányi vagy jelentősebb szociális, viselkedési, szokás- és mentalitásbeli eltérések különbségeire: a sokarcúságra rezonáló fogékonyságot sem. Ezért vitathatatlanul meggyőző, amit aztán egyetemesítő érvénnyel mond ki – sokszor talán elsősorban a Nagy László-i lírai esszé képiesen csiszolt, egyszersmind tragikus-drámai elokvenciájának tónusában. Ily hangvétellel vall a megőrző anyanyelvről, a klasszikus elődökről, Móriczról, Szabó Lőrincről, Sinkáról és másokról, és ekként summázza véleményét például a rendszerváltás hajnalán, az 1987-es lakiteleki találkozóra készített hozzászólásában: „Az önkényeskedés így garázdálkodhatott szabadon, s szabadulhattak a falvakra, tanyáinkra az adóbehajtók, deportálók. Így lehetett háborús bűnösséggel megvádolni a népet, s bűntudatot belesulykolni, történelmünket meghamisítani, a közösségi érzést fölszámolni, kiölni belőle az összetartozás-tudatot a határainkon túl élő magyarsággal.” Mindebbe „hegyek magasságáig belerendül a szív”, s ennek tükrében taglalják magyar sorsproblémáinkat a Márkus Bélának, Bakonyi Istvánnak, Laczkó Andrásnak, Ködöböcz Gábornak adott, ars poeticával mélyített biografikus interjúk szövegei is. Olykor vádlóvá lobbanó hangon szembesítve az elmaradt igazságtétellel, a folytatódó társadalmi kiszolgáltatottsággal, a globalizációs egyneműsítéssel és újgyarmatosítással, a nemzeti kulturális leépüléssel, erkölcsi krízissel, nyelvromlással, értéknihillel.

„Az irodalomnak a teljes élet kimondására kell törekednie. Semmi nincs, amihez köze ne lenne: a múlttól a jelenig, születéstől a halálig.” És: „egyetlen közösség sem élhet úgy, hogy sorsa kibeszéletlen legyen.” Ennek jegyében – irodalom, kultúra, nemzeti emberközösség együttlélegzésének ügyéért – ez az életmű a művészi szó hitelének szavatolásával igen sokat tett. A négykötetnyi összefoglalás szembeszökő rangot is kölcsönöz immár neki. Hogy mindez és ami ezután következik az írói pályán: valóban kitörölhetetlen legyen az autentikus irodalomértők kortársi és utókori emlékezetéből.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.