Archívum

Nyugaton kél

2008. szeptember

Idős e nyár, legendás cséplőgép

A szolga csend. Velem bomol vagy hallgat.
Sebhely a földem. Magam is hegedő varrat.

Ki az, ki elmozdul? Ugyan mi lehet?
Megkucorodva minden, mint fagyott lehelet.

Próbálkozik tán valami, derengve füstölög.
Szétmálló ködök a szunnyadt sás fölött.

Valaki vadul ápolna, vacogva eltakarna,
Mert titkos pincékben érik a gazdagság hatalma.

A lehetetlen is, lám, a mában testesül.
Satnyult ujjak közt illan a volt. Vagy legbelül?

Kóbor itt minden jog, a kenyér, gesztenye.
Elnyilallt a vád, a remény is – jó Anyám két szeme.

Surranó kígyókkal védeti magát e csend.
Kimerevítve a bambaság. Itt gyermeksóhaj se leng.

A NINCS megelleti naponta a NINCS MIÉRTet.
Tébolyi fájás hasogat: „Már az sem kell, ami ÉRTED?”

A rontás, a pondrók világa, nem beoltott fáké.
A senyvedésé, a sáré, s nem a feloldozásé.

Csörtet a fizetett csősz, lopni jár hetvenkedve.
Gaz alatt rí a tarló, teremni immár semmi kedve.

Idős e nyár, lejárt legendás cséplőgép.
És vesztes parasztok szidják egymás hétszentségét.

A lélek, mi vagyok – illan a csalódott.
Szörnyű, hogy csupán a testi, mi igaz s való volt.

Északi nyír selymes bőrét leheltem cserefára.
Most horizonton állok. Itt nyugaton kél. A hajnal kulcsra zárva.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.