Archívum

Fészekhagyók

kisregény, I/2. rész
2008. szeptember

És ha téved? Nem ez a két gyerek, Topa Imre – akinek már a neve is eszébe jutott – és a barátja volt az, akik a kocsma elől utánaléptek?

De akkor mért néztek rá olyan ferde szemmel? Az mindent jelentett, csak jót nem.

Azóta sem álltak vele szóba.

Pedig már az udvaron is összefutottak, ahová elhasznált alkatrészeket tolt ki a talicskával. Mintha nem ismernék, nem is egy iskolába jártak volna, úgy viselkedtek.

De ha ők így, ő meg amúgy.

Sietett vissza, mert mielőtt vége lenne a műszaknak, legalább egy órával előtte kézbe a seprűt, lapátot, s a munkaasztalok, vasállványok körül összegyűlt szemetet össze kell takarítani.

Ezt követte, ami rosszabb volt, mint a hátramenés: a papír-karton-szövetdarabok közül ki kellett válogatni a alumínium-, de főleg a rézhulladékot.

Nem ilyen munkára gondolt ő, amikor eljött hazulról. Nem cipekedésre, talicskázásra, szemétválogatásra: kapirgáljon benne, mint a csirke.

Nem erről volt szó otthon.

Mindenki arról beszélt, hogy aki ide kerül, betanított munkás lesz, s aki jól viseli magát, szakmunkás lehet.

Akik hétvégén hazajártak, azok is voltak – a szájukkal!

Nem azt mondták, amit csináltak, hanem amit szerettek volna.

S az asszonyok kiálltak a kapuba, ott dicsekedtek, hogy az ő fiukból mi lett. S már keres is, pénze van! Nem úgy, mint annak, aki továbbtanul. Az még az olvasással sokáig rongálhatja a szemét, hogy oda jusson, önálló keresete legyen.

– Azt még meg is kell érni!

Igaz, volt az üzemben olyan munka, amire betanítottak embereket, de bekerülni közéjük évekbe kerül. Ezt már kitudakolta. Közöttük egy falubelijét se látta.

Álljon oda a műhelyvezető elé, s mondja meg neki, hogy ő szeretne gépre kerülni? Kinevetné biztosan.

– Megy a munka? – szokta kérdezni, mikor kijön az irodájából, s valahol véletlenül meglátja.

Mért ne menne? Azon van, hogy menjen. Szaladjon is! Szorgalmasnak akarta mutatni magát. Vitte-hordta, amit mondtak neki. Munkaidőn túl is bent maradt, ha kellett, ne legyen rá panasz.

Fentebb akart jutni, ne szemétsöprögető legyen, „hé, maga!”, hanem akinek rendes neve van. Akinek nincs mit szégyellnie.

Nem akart azok közé tartozni, akik ha hazamennek, mondanak mindent, csak az igazat nem.

Legfeljebb válogat majd köztük, mit mond el. Piros nénje helyett is röstelli, hogy a földön kellett aludnia. Máról holnapra élhet az urával, azért látogat ő el hozzájuk, hogy vigyen egy kis szalonnát, tojást, zsírt, mert otthon nincs semmi. Megpakolva szokott tőlük elmenni.

Az albérletéről se szívesen beszélne.

Nem is sokáig lesz ő a mostani helyén, előre tudta. Egyre többször szól rá a háziasszony, hogy sokat jár ki-be. De hát vízért ki kell menni az udvarra, mert a csap ott van. Olyankor előzékenyen a konyhára is vitt a kannában. Sokat nem ért el vele, talán köszönömöt egyszer. Vécé hátul van, a szenesfészer mellett. Oda is ki kell menni, nyitni-csukni kell az ajtót. Az meg nyikorog.

Hagyja nyitva? Akkor bemegy a hideg.

– Majd a nyáron nem megy – szeretné odamondani az asszonynak.

De azt merte volna megtenni! Repülne, mint szemét a lapátról.

Így is repült, csak még nem tudta. Mikor egyik este belépett az ajtón, akkor állt elébe az asszony, hogy a holmiját már át is vitte a szomszédba: két ajtóval odébb. Ott már várják. Az ő nyugalma többet ér bárminél, azt neki senki nem tudja megfizetni.

Mutatta, hogy hova menjen.

– Nem mondhatja, hogy messze van.

Nem is mondta. Hallgatott csak, s fájt neki, hogy már megint máshol kell megvackolnia. A holmija máshol várja, nem ahol hagyta.

Özvegy Kuruzsi Lajosné volt kiírva az ajtóra, amin bekopogott. Válasz azonban nem jött. A kulcsluk vizslatott rá, hogy mit akar.

Rátette kezét a kilincsre, s csak épp hogy megnyomta, akár be is mehetett volna. Tárva-nyitva volt előtte a konyha. Ez jóval kisebbnek tűnt, mint ahonnan eljött.

Vizeslócát látott benne, kopott viaszosvászonnal leterített asztalt két székkel, kis kopott szekrényt, tűzhelyet szenesvödörrel, s az ajtó mögött egy ágyat. A vezetékes rádiót a falon ezután vette észre. Szólt is éppen.

Visszahúzta az ajtót, s várta, hogy megkerüljön az özvegyasszony. Messzire nem mehetett.

Valahonnan a hátsó ajtók valamelyike mögül bukkant elő. Kis, gömböc aszszonyka volt, rossz, töredezett fogai miatt félreálló a szája.

Köszönt neki, s próbálta elmondani, hogy ő az, akinek a holmija állítólag már itt van. Választ nemigen kapott, vagy nem hallotta. Szükség nem is volt rá, mert a szobában, lepakolva az ágyra, meglátta, mi került át: egy befőttesüvegben lekvár, darab kenyér, szalonna, szappan, zokni, kés.

– Majd elrakja – hallotta meg ezúttal, amit a gömböc öregasszony mondott.

De hogy hova rakja, arról nem szólt. A vaságy mellett nem volt se asztal, se szék. Az ehhez az ágyhoz nem jutott. A másik kettőnél látott egy-egy éjjeliszekrényt, de azoknak volt gazdájuk: egy-egy albérlő. Vagy inkább ágyrajáró.

Hideg volt ez a szoba is, mint az ebkunyhó.

Azt nézte, hogy akkor mégis hová pakolhatna. Választhatott, vagy marad minden az ágyon, vagy az alá teszi.

Az ágy alját választotta. Ott legalább nem lehet látni.

Felhajtotta a pokrócot, hogy megnézze, mi van alatta. Nem lepedő volt, hanem a matracon még egy pokróc, aztán lyukas terítő, rossz nagykabát, meg még egy.

– Biztosan nem fázik meg – mondta özvegy Kuruzsiné.

– Dunna nincsen, vagy paplan, valami? – igyekezett szinte könyörögve előadni a kérését, hiszen kész betegség így aludni. Úgy megfázhat, hogy nyöghet utána.

– Azt a másik két albérlő használja – jött a válasz. – Ők régóta itt laknak. Nem húzom le róluk. Ők tíz forinttal többet is fizetnek.

Ezek szerint az albérleti díjban is megállapodott a két öregasszony. Neki már csak oda kell adni a pénzt.

– Éjszakára majd kinyitja az ajtót, hadd menjen be egy kis meleg – hallatszott a konyhából.

Hogy az asszony régóta özvegy lehet, az abból látszott, hogy férfikéznek nyoma sem volt. Koszosak voltak a falak, a mennyezetről lógó vezeték végén rég kiégett a villanyégő, senki nem cserélte ki újra. Az ablakok résein fújt befelé a szél.

Majd ő betömi rongyokkal, határozta el, abból van itt elég.

Aztán azon töprengett, mit kezdjen magával. Leülni nem lehet hova. Esetleg az ágyra. De a közepében akkora gödör volt, ha beleül, magasabban lenne a térde, mint a feje.

Feküdjön le? Még hat óra se volt. A konyhaszekrényen látott egy vekkert, onnan olvasta le, mennyi az idő.

El kellene menni valahova. De hova? Pénze nincs. Ami van, az kell a buszra, vonatra. Mióta nem volt otthon! Kellene tiszta alsóruha, tiszta törülköző, ki tudja, mi még. Egyébként is vágyott már haza. A kis copfos lánnyal is jó lenne találkozni. Szeretett rá gondolni. Az ölelésére. Tele volt jó érzésekkel, mint tavasszal virágokkal a fák.

Férfihangot hallott a konyha felől. Biztosan az egyik albérlő jött meg, gondolta. Valóban az volt. Egy csizmás, katonás tartású férfival találta magát szemközt. El is nevezte magában csizmás embernek. A gömböc öregasszonynak úgy kellett fölnézni rá, egy méterrel biztosan alacsonyabb volt nála. Ott sertepertélt körülötte, hogy észrevegye a férfi: őt szívesen látja albérlőjének. Nem úgy, mint a fút, ezek szerint. A csizmás élvezte is a kivételezettségét, olyan otthonosan mozgott, mintha nem is idegen helyen lenne.

Ami a konyhaasztalon volt, bögrét, kislábast gyorsan elpakolta, a táskájából paprikás szalonnát, disznósajtot vett elő, kenyeret is mellé, s a bicskájával máris készítette magának a porciókat, jóízűen elkezdett falatozni. A nyál összefolyt a fiú szájában, nem győzte nyelni.

Özvegy Kuruzsiné leült az ágyára, s mereven nézett maga elé. Mintha a földön valami érdekeset látott volna. Biztosan szeretett volna ő is enni. A szomszédban lakik a lánya, ott kosztol, tudta meg később. Csak az elég szűkös koszt lehet.

A lányától jött akkor is elő, amikor az ajtó előtt várakozott rá.

A csizmás közben evett, evett, mintha nem tudná abbahagyni. Szeretett volna ő is asztalhoz ülni, de mivel? A lekvárosüvegével? Inkább nem eszik. Állt a sparhelt mellett, amiben pislákolt valami kis tűz, s úgy tett, mintha a rádiót hallgatná.

Megfogadta magában, ha megjön a másik albérlő, s az is elkezd enni, azt már biztosan nem nézi végig, inkább elmegy itthonról.

Emez befejezte a vacsorát, de a maradékot nem pakolta el. Meghagyta az öregasszonynak:

– Tessék majd elfogyasztani – szólt neki.

Annak nem kellett kétszer mondani. Hálás mosollyal nézett rá, s máris fölkelt az ágyról, odatipegett az asztalhoz. Először állva kóstolta meg a sajtot, aztán leült a csizmás ember helyére, s nekilátott a maradékevésnek.

Az özvegyasszony helyében ő biztosan nem fogadja el. Ha a csizmás megfelezi a vacsoráját, s úgy hívja oda az asztalhoz, az más lett volna. De nem ezt tette. Először jóllakott, aztán ami megmaradt, azt hagyta Kuruzsinénak. A kutyával szoktak így bánni. Azzal se mindegyikkel.

Jól jött volna a fiúnak is pár falat a disznósajtból, érezte a finom illatot az orrában. Hogyne kívánta volna meg! Meg is kordult a gyomra, s most már lehet, hogy mégiscsak engedett volna a kínálásnak. Hiszen éhes volt! De nem őt kínálták, hanem az öregasszonyt.

Ő csak nézhette, hogy az eszik.

Bement a szobába, s úgy döntött, lefekszik, kipróbálja, milyen lesz az alvás a vaságyon. Akkorra a csizmás ember levetkőzött, csak a meleg alsót s egy inget hagyott magán, s bebújt a dunna alá.

Megkérdezték egymástól, ki hol dolgozik, mikor kell felkelniük, mikorra húzzák fel az órát, aztán beállt a csend a szobában. Mindketten elaludtak. A másik bérlőt nem is tudták, mikor jött meg. Csak amikor reggel felkeltek, hogy menni kell dolgozni, akkor látták, hogy nagyban alszik.

Az óra se tudta felzörgetni.

*

Mikor leszállt a vonatról, a szél majd elsodorta. Belekapott a kabátjába, s vitte volna. Ellépdelt a kis, elhanyagolt külsejű vasútállomás épülete előtt, aminek a kéménye csapkolódó, fekete füstöt eregetett.

– Csak nem el akar indulni? – hallotta valaki megjegyzését.

Ráfordult a köves útra. Csúszott a sár, latyak. A vonatról leszállt utasok a pocsolyákat kerülgetve hosszú sorban gyalogoltak a falu felé.

Néhány évvel ezelőtt még szekereztek, kapával a földet verték, szántottak-vetettek, most meg Pestről jönnek. Néhányuk hátizsákosan, mások táskával, szatyorral a kezükben.

Alig hangzott el egy-egy szó közöttük, sietett mindenki. A kellemetlen szél miatt is, még inkább, mert szerettek volna mielőbb otthon lenni.

– Mikor volt már az, amikor hétfő hajnalban eljöttünk! – mondta valaki.

Hétfő hajnalban? Ő már három hétfőn is túl van, gondolta a fiú. Máskor majd ő is hazautazik hetente, a hétvégéket itthon tölti.

Arra számított, hogy otthon meleg lesz, az anyja főzött valamit, nem az üres fazék, lábas várja. Abból nem sokat lehet enni.

Igaz, nem írta meg, mikor jön, de hát csak lesz otthon valaki, reménykedett.

A valaki a kutya volt, az jött ki a házából megnézni, ki fordult be a kapun. Kíváncsi volt, kell-e ugatni, vagy sem. Néhány tyúk szólalt meg aztán az ól felől, hallotta a kárálásukat. Az egyik malac is röffentett. De a hangját elvitte a szél hátra a kertbe, a Zagyva-gát felé.

A kulcsot a gádorfára feltéve találta meg.

Üresnek, elhagyatottnak találta a házat, mint ahol nem laknak. Tűz sem égett a sparheltban. Fogta a tűzrevalós kosarat, hogy a fészer mellől gallyat, ágakat szedjen bele, amit még ő vagdosott össze baltával. A balta még most is ott volt a tőkén, ahol a múltkor hagyta.

Visszafelé benézett az istállóba. A két tehén közül csak az egyiket látta feküdni a jászol előtt. A másik hova lett? A lánca az egyik falból kiálló szögön lógott. Valaki oda akasztotta fel.

Emlékezett rá, nyár volt, amikor az apja elment dolgozni.

– Valamiből meg kell élni – mondta, mikor elhatározta, hogy útnak indul.

Azelőtt ő is földet szántott, vetett, akárcsak a Pestről a köves úton hazafelé gyalogolók többsége, annak hasznából élt a család. Állatok is voltak mindig a portán.

Aztán egy napon arra riadt, hogy zörgetik az ajtót. Három termetes férfi nyomakodott befelé rajta. Le se ültek, már mondták is, hogy be kell lépnie a szövetkezetbe. Hozták a papírt is, hogy írja alá, s már itt sincsenek. De ő azt nem akarja aláírni. Hanem mi lesz? Szembefordul a rendszerrel? Csak nem kulákbérenc tán? Mert akkor tudnak ők másképpen is beszélni. De nincsen semmi baj, veregették meg a vállát. Holnap menjen be a községházára, majd ott folytatják.

Bement. Egy csapat ismeretlen ember ott borozott a titkárnői szobában. Jó nagy hanggal voltak. Nem akkor kezdhették már az ivást, hanem jóval előtte. Látszott rajtuk.

Amint belépett, rögtön utána még jött valaki, tele butykossal a kezében.

– Ezt a jó embert is kínáljuk már meg! – kiáltotta.

– Kínáljuk hát! – harsogtak a többiek. – Hol egy pohár?

Vizespoharat nyomtak a kezébe.

– Legalább ebbe több fér! – s már zúdították is tele.

– Egészségére! – emelte mindenki a poharát. – Meg az új világra! A közösre!

Megitta fenékig, egy hajtásra. Ha nem is az új világra meg a közösre. Csak mert jólesett neki. Egy pohárka bort minden reggel megiszik otthon, azzal szokta indítani a napot. De most elmaradt, nem akart úgy megjelenni a hivatalban, hogy a borszag érződjön rajta. Különben is, most nem árt észnél lenni. Erre figyelmeztette a felesége is: nagyon vigyázzon, mit mond. Ne álljon le vitatkozni, mert el is vitethetik. Ezektől minden kitelik.

Megint töltöttek neki.

– Fenékig, bátyám, fenékig! – kiáltották.

Megvillant az agyában, hogy ezek le szeretnék itatni. S akkor azt tesznek vele, amit akarnak.

Csakhogy őt nem olyan fából faragták, hogy két vizespohár bortól berúgjon. Többet meg úgyse iszik.

– Még hogy nem? Olyan nincs! – kiabáltak rá, mikor ellenkezni próbált.

Már a negyedik pohár bor is odabent volt, mikor úgy érezte, hogy ki kellene menni, könnyíteni magán.

– Nem megy maga innen sehova, amíg ezzel is meg nem issza! – s megint öntöttek a poharába.

Megitta gyorsan, hogy akkor indul kifelé, elmegy valahová hátra.

– Ne siessen már annyira! – álltak ketten is elébe. – Előbb ezen legyünk túl. – S mutatták neki a papírt, amit alá kellene írnia.

De őneki az nincs szándékában, hárította el.

– Ni-incs? Hanem?! Csak iszik itt? Vedeli a borunkat? – sziszegett rá az egyik azok közül, akik elállták az útját. Eleinte barátságosnak mutatta magát, megfordult benne, talán együtt érez vele. Akár beszél is a többiekkel, hogy engedjék el. Erre egyik percről a másikra megváltozott, elvékonyodott a szája, az arca elvörösödött, sütött belőle a düh. A másik meg kivágta az ajtót:

– Rendőr?! – ordította.

Az a folyosó vége felől döngette a csizmáját.

– Álljon ide! Ez innen ki nem mehet. Megértette?! – S rámutatott. Aztán a többiek felé fordult: – Adjatok még neki inni, a bele szentségit!

Adtak neki.

A titkárnő nem tudni, mikor, honnan jött be, mindenesetre ő már csak azt látta, hogy a szobában van, az asztala előtt ült, mindenféle aktákat rakosgatott. Durva, goromba asszonynak ismerte mindenki a faluban. Nem akarta, hogy ott helyben csináljon bele a nadrágba. Megszégyenüljön előtte.

Le akarta tenni a teli poharat az asztalra. Erre megfogták a fejét, a száját kifeszítették, s le a torkán!

Aztán még eggyel.

A továbbiakban mi történt, nem mesélte el otthon. A belépési nyilatkozatot aláírva letette a konyhaasztalra, s mielőtt ágyba zuhant volna, a bokáig vizes, húgyszagú nadrágját lecibálta magáról, amit a felesége kihajított a ganajdombra.

Mondhatott mindenki, amit akart, fenyegethették is, a közös istállóknak feléje se nézett. Nem vette fel a munkát. A maga földjeit szerette volna művelni, de azt már összeszántották a többivel. Traktorok szaladgáltak rajtuk, mint a büdösbogarak.

Egy idő után a feleségének sikerült elintéznie, hogy elmehessen az egyik közeli gyárba dolgozni, s a férje helyett ő járjon kapálni, az aprójószágokat etetni a csirketelepre. Vagy amit mondanak neki.

Ki tudja, most is hol van?

A konyha kezdett bemelegedni, ropogott a sparheltban a tűz, mikor a fiú észrevette, hogy az anyja a biciklit betolja a gádor alá, s jön befelé.

– Itthon vagy, kisfiam? – ölelte meg, be se csukva maga után az ajtót. A ruhája, gumicsizmája csupa sár volt. – Istenem, mit főzzek gyorsan? – Közben a posztókabátot nyúzta lefelé magáról. – A tehénnek is adni kellene szárat, kukoricát a többi jószágnak. Mihez kapjak gyorsan?

– Hol van a másik tehén? – kérdezte meg a fiú, ha már az állatokról esett szó.

– Elvitték szegényt. Odavan, szakadjon rájuk az ég!

Elsírta magát. Közben vette a piros fazekat, vizet öntött bele, krumpliért ment be a kamrába. A fiú meg, hogy ne lássa az anyját sírni, indult az egyetlen tehénnek enni adni. Ahogy lépegetett hátra a szárkúp felé, véletlenül benézett a fészerbe, amiben a szekérnek csak a hűlt helyét látta. Ezek szerint elvitték azt is. Meg amit megfoghattak. Az ekét például. Mert azt se látta. Ezt csinálták, amíg ő nem volt itthon, állapította meg.

Nem véletlenül ódzkodott az apja aláírni azt a papírt. Hogy erre rávegyék, addig kellett itatni, amíg be nem vizel. Ami kifolyt a padlóra, feltöröltették vele. Még jó, hogy bele nem verték az orrát, mint a macskának, amelyik az ágy alá piszkít.

Ezt egyik alkalommal Göncő bátya mondta. Nem az apjára, hanem valaki másra, hogy ez azzal esett meg. Vagyis akkor az apjával is ez történhetett, roskadt magába.

Valakinél magukhoz vettek egy-két demizson bort, nekik mindent szabad alapon, vagy ha fizettek is, annyit, amennyit ők akartak, aztán hadd igyanak a parasztok! Hadd menjen el az eszük, s ugráljanak befelé a csoportba. Másokat meg másként vettek rá, hogy a jobb életet válassza: pofonokkal, zsarolással, megfélemlítéssel, kit mivel. A villanykarókra szerelt hangszórókból aztán szólaltatták nekik a magyar nótát, jobb kedvvel gyalogoljanak hazafelé: megszabadították őket mindenüktől. Ha meg akarnak élni, most már oda mennek, ahová majd irányítják őket.

Vége annak a világnak, hogy az legyen, amit ők akarnak.

A kocsmában olyan mulatás volt esténként, a cigányok nem győzték húzni a vonót. Akiknek eddig semmijük nem volt, vihetik, ami a másé, minden az övék lett. Dolgozni se kellett érte.

Végre megfőtt a krumplileves, lehetett szedni. Majd lesz még tészta is, van darálva mák, az lesz rajta. Csak most gyorsan legyen valami a gyomrában:

– Egyél, fiam! – biztatta az anyja.

Aztán kérte, hogy meséljen, mi újság van. Meg van-e elégedve a munkájával? Hogy fogadta Kopasz Imre? Piros nénje hogy van?

Mit válaszoljon? Kanalazta szájába a levest, és semmi kedve nem volt, hogy kiöntse a lelkét. Pedig hogy készült rá! Látta az anyja fáradt arcát, látta odakint a kiüresedett udvart. Üresnek érezte belül a házat is. Odavan belőle a valamikori melegség. Úgy érezte, mintha idegen lenne itthon, mintha ez se az otthona lenne.

– Majd máskor, anya – tért ki a kérdések elől –, majd máskor.

Van itthon elég baj, látja ő, s most még a sajátját is az anyjára zúdítsa? Úgyis olyan szomorúnak látni, ő még keserítsen is rajta? Felállt, hogy bemegy a faluba.

Vette a kabátját, nézte, van-e nála zsebkendő. Közben kezébe akadt a pénztárcája. Leszámolt az asztalra kétszáz-valamennyi forintot. Miután kifizette az albérletét, ennyi maradt a félhavi fizetéséből.

– Jól van, fiam – mondta az anyja –, nekem még ennyit se adtak. Semmit se. Ha apád nem keresne, kenyér se lenne a háznál.

A pénzből öt forintot adott a fiának, ha kell, mégis legyen pénz nála. A többit eltette.

– Kukoricát kellene venni, árpát a jószágoknak – mondta.

Ilyet se hallott még, hogy ők terményt vegyenek. Inkább tőlük vettek mások. De hát az máskor volt.

Egyik helyen a vizesárok mellé fektetett szárkévéken kellett lépdelni, hogy ne legyen sáros, máshol egyik tégláról a másikra. Hová mit raktak le. Járda majd csak az ártézi kúttól vezetett. A kútnál megmosta a cipőjét, mert azért csak belelépett egy-egy pocsolyába. Néhol olyan helyre fészkelték oda magukat, ha akarta se tudta volna kikerülni.

Először a sarki kocsmába nézett be, a kis copfos lány, Rebike hátha ott van. Szombatonként itt szoktak gyülekezni a fiatalok. Bekukkantott a legbelső kisterembe is, de nem látta sehol. Biztosan otthon van, s izgatottan várja, hátha hazajött, s egyszer csak benyit az ajtón. Nélküle nemigen szokott sehova elmenni. Mikor még itthon volt, akkor se, nem még azóta! Az anyja tán elengedné, de ő nem akar.

Megbeszélték, hogy ők összetartoznak.

Három hét azonban csak három hét. Ennyi idő alatt sok minden történhet vele, a lánnyal is. Valamelyikük meggondolja magát, s amit egymásnak fogadtak, mára nem érvényes. Nem írtak róla papírt, pecsét is lenne a végén.

Nem is kell arról papír! Más kell hozzá. Szerelem. Azt meg ott melengetik magukban, mint madár a fészkét.

Nemrégen töltötték be a tizenhetedik évüket. Nem gondolhatnak házasságra. Szó volt köztük róla, de mint távoli jövőről.

Olyan szépnek tűnt, hogy beleborzongtak.

A lány repült a fiú felé, mikor meghallotta a kopogtatását. Sietve átöltözött, fél percbe se telt, s máris mentek. Rebike anyjának figyelmeztetése már a kapuban érte utol őket:

– Itthon legyetek idejében!

A Pendel Jani kocsmájában kötöttek ki. Kettesben akartak lenni. Hová menjenek máshová? Másik kocsmába? Vagy ácsorogjanak az utcán?

A fiú két rövidet rendelt a pultnál. Talán hubertuszt, mindegy, mit, csak valami legyen előttük, ne nézzék ki őket.

Az egyik hosszú asztal végén jutott nekik hely. Összehúzódtak, ami nem volt ellenükre. Érezték egymás testének melegét.

Akik az asztalnál ültek, valamennyien fiatalok voltak, lányok, fiúk vegyesen. Az idősebbek a helyiség többi részét foglalták el. Ittak, vitatkoztak, fújták a cigarettafüstöt. Néha ki kellett nyitni az ajtót, hogy kiszellőzzön a terem.

Olyan jó lenne együtt élniük! Mind a kettőjüket foglalkoztatta a gondolat. De hát Rebikének még el kell végeznie a középiskolát. Nagyon bizonytalan, hogy el tudja-e. Mi történik, ha nem sikerül?

– Akkor megyek utánad – mondta váratlanul a lány.

Jó is lenne, ábrándozott el a fiú, s ivott a poharából.

– Esténként tudnánk találkozni – egészítette ki az előbbi gondolatát.

– Talán együtt is élhetnénk, nem gondolod? – pillantott rá ártatlan szemekkel Rebike.

– És mit szólna anyukád?

– Nem kellene azt neki tudni.

Ez megakadt a fiú eszében, mint ökörnyál a gallyon. Olyan váratlanul érte Rebike kijelentése, nem is mert továbblépni ezen az úton. Gödrös is volt, árkos is.

A lány édesapja évekkel ezelőtt halt meg. Az már nem ügyelhet rá. Az anyukája ugyanott dolgozik, ahol az övé. Nehezen élnek, pénz nélkül nem is lehet másképp.

Ha Rebike elmenne dolgozni, enyhíteni tudna édesanyja terhén. Nem semmibe van az, hogy ő tanulhasson.

A fiú kiitta, ami még a pohárban volt, felállt, hogy hoz még valami italt magának. Időt akart nyerni, rendezni a gondolatait, hogy mit válaszoljon a lánynak. Nem volt ellenére a dolog, a megvalósítását azonban nem találta egyszerűnek. Hol találnának albérletet, ahol befogadnák őket? Rájuk van írva, hogy fiatalkorúak.

Majd letagadják, ha kell, született meg benne az ötlet. A szállásadók különben se azt nézik majd, hány évesek, hanem hogy van-e gyerekük. Az meg nincs.

Nem is voltak még együtt úgy, hogy lehessen, jutott eszébe a fiúnak. Pedig ő szerette volna. Többször is csókolóztak már, de Rebike nem engedte, hogy ennél több is történjen.

– Majd máskor – tolta el magától a fiút.

Emiatt majdnem meg is sértődött egyszer, aztán rájött, hogy igaza van a lánynak, hiába kívánta, hogy majd szétfeszült, vigyázniuk kell.

Közben megjöttek a cigányok. Hárman voltak. Az egyik a nagybőgős. A bőgője alig fért be az ajtón: nem tudta lehajtani a nyakát, mint a gazdája.

A zenészbanda betelepedett az egyik sarokba, s hamarosan rázendítettek. Mindjárt jobb kedve lett mindenkinek. Úgy látszik, ahhoz kell a zene is, az ital nem elég.

Voltak, akik azon nyomban táncra perdültek.

– Megyünk mi is? – nézett kérdően a fiú Rebikére.

Az bólintott a fejével, s beálltak a többi táncoló közé. Voltak közöttük tőlük öt-tíz évvel idősebbek is. Sőt, afölött is, akik öreglegényeknek számítottak, még nem nősültek meg. Majd ezután, nem kell azt elkapkodni. Csak ki ne fussanak az időből! De ez inkább a lányokat foglalkoztatta.

Ha nem kellenek senkinek, micsoda szégyen az! De előbb-utóbb mindegyikük párjára lel.

A fiú szorosan magához ölelte a lányt, s Rebike most hagyta. Igaz, a tánciskolában nem ezt tanulták, hogy összeölelkezve táncoljanak. De ha kívánták egymást! Érezte a lány mellét, a combjuk is összeért néha.

– Gyere, menjünk ki – hívta a lányt, s kezénél fogva húzta az ajtó felé.

Rebike engedelmesen követte. Nem tudta, mi történik majd odakint, sejtette csak. S az elég volt, hogy érzékeit felébressze.

A vágy, amelyet ha eddig sikerült is visszafojtani magában, most magával ragadta. Odakint szinte beleájult a fiú karjába. Mióta várta, hogy hazajöjjön, s most végre itt van: ölelheti, csókolhatja. Milyen jó lenne, ha nyár lenne, elmehetnének a Zagyva-gát alá. Ott nem látná őket senki.

Visszafordultak inkább, s leültek az asztal végére. De már nem találták a helyüket. Elhatározták, hogy sétálnak egyet.

Merre menjenek? Mindegy volt nekik, csak együtt legyenek. Foghassák egymás kezét. Az utcák üresek voltak. Néha bukkant csak föl valaki, a gyér villanyvilágításban nem lehetett felismerni, ki lehetett az.

Az ártézi kútnál visszafordultak, s ekkor a fiút ismerős hang szólította meg az utca másik oldaláról, az apjáé, ismerte fel. Össze is rezzent, olyan váratlanul érte:

– Te vagy az, fiam?

Az arcát nem látta. Az utcai villanyfény nem őrá, hanem kettőjükre esett.

– Én, én – szólt vissza.

Az apja tehát most jön haza a délutáni műszakból. Nem így tervezte ő az életét: öregségére vonatok ingázója legyen. A feleségéből meg cselédet csináljanak. Apjának ezek a hol egyszer, hol másszor elejtett szavai megragadtak benne. Látta, ahogy befordult az oldalsó utcába, ahol először az egyik tócsát lépte, aztán a másikat. Sorba, ahogy következtek.

A fiú nem bánta, hogy meglátta Rebikével. Az zavarta volna csak, ha éppen csókolóznak.

A fiú bement másnap is a faluba, találkozott a lánnyal, de csak rövid időre. Rebikének másnap iskolába, neki meg dolgozni kell menni. Felkelni korán, hogy elérje a hajnali vonatot. A szomszéd falu irányába nehogy nélküle füstölögjön el.

Nagyon nehezére esett felkelni a meleg ágyból.

Akkor már az anyja jött-ment a konyhában, kamrában. Azt pakolt a táskájába, ami volt a háznál: zsír, szalonna, kenyér. A tegnapi ebédből megmaradt kirántott húst is becsomagolta egy darab újságpapírba!

– Tegyed ezt is befelé!

– Kérnék pénzt is – mondta a fiú, miközben húzta magára nadrágot, aztán a cipőjét kereste.

– Mennyit adjak? – fordult feléje az anyja. – Tudod, hogy spórolni kell. Ne hordd vissza a fizetésed!

Mért hordaná? Alig költ valamire. A nyálán nem élhet.

Hol a másik táskája? A konyhaszekrény mellett, ahová tette. A szennyes fehérneműit még ki se pakolta belőle. Kifordította a hokedlira. Egy papírzacskóban a kenyérhéjat is hazahozta. Jó lesz a kutyának.

Persze megeszik azt a malacok is. Nem bánják azok, hogy égett, csak sok legyen belőle. Nem finnyáskodnak.

Közben az apa is felkelt, úgyse tudna már aludni, s neki is hamarosan indulni kell. Addig még szárat visz a tehén elé, kitakarít alóla.

– Menned kell – siettette a fiát, ahogy az órára nézett.

A fiút az anyja kísérte ki a kapuig. A táskát ott adta a kezébe.

– Vigyázz rá, el ne lopják a vonaton – aggodalmaskodott.

Nagyon nehéz szívvel állt ott a kapuban, amíg a fia el nem tűnt a sarkon. Nem olyannak látta, mint még nem is olyan régen. Már nem az a nevetős szájú gyerek, mint amilyen volt.

Mintha már nem is az ő fia lenne.

Hajnali négy óra lehetett.

A fiú csak épp hogy elérte a vonatot. A végén már szaladt is. Egy üres, hideg kupéban húzta meg magát. Keressen egy olyan kocsit, amelyikben meleg van? Úgyse találna. Majd az utasok leheletükkel befűtik maguknak! Főleg, ha megtelik utasokkal. Négy-öt megálló után ülőhely se lesz. Azután már állóhely se igen.

Összehúzta magát, s próbált elaludni. Rebikére gondolt. Csókjára az egyik kapu alatt.

Merengéséből arra eszmélt, hogy hangokat hall. Jön a kalauz, a jegyeket lukasztgatja, gondolta.

Erre fel Topa Imre arca jelent meg az ajtóban.

– Hát itt van ez! – szólt hátra a társának, aki mint mindig, most is vele volt. Kutyától a farka, el nem tudott volna maradni tőle.

Becsörtettek a kupéba, az ajtót is behúzták maguk után.

Most aztán együtt voltak!

Topa Imre egy felnőttel is elbírna, nem még ővele. A komiszság neveltje volt ő, nem a jóravalóságé. Ilyen volt az apja is: durva, erőszakos ember. A fiának, mint lúdtól a libának, volt kitől tanulnia. Nagy, erős gyerek. Beszorítja a sarokba, azt tesz vele, amit akar.

Csak tudná, mi baja vele?!

– Nem tudod? – dörrent rá Topa. Szájából dőlt a cigarettafüsttől vegyes borszag. – Nagyon nagy legény voltál! – s elkapta a kabátja gallérját.

Még hogy ő nagy legény? Mikor?

– Nem emlékszel?

Talán azért, mert Rebikét hazakísérte?

– Na ugye, hogy emlékszel?! – s megszorította a nyakát, hogy alig kapott levegőt. – Én már kinéztem őt magamnak, ha nem tudnád!

De a lány őt választotta. Ezt nem merte mondani, mert akkor tenne még a tűzre. Eléggé lángolt az így is. Jobb, ha hallgat.

– Kussolj a közeléből, megértetted-e?!

– Nem – mondta bátortalanul, elkészülve mégis minden eshetőségre.

– Szembeszállsz velem? – húzta fel szemöldökét Topa, majd a barátja felé fordult: – Gyere, fogjuk le! Elintézem most. Mit képzel ez a toprongy magáról?!

Rávetették magukat. Topa gyomorszájon vágta, hogy egyből összegörnyedt, a társa pedig a lábát igyekezett elkapni. Hogy ez ne sikerüljön neki, elkezdett rugdalni, nem hagyta, hogy ezek a mocskok azt tegyék vele, amit akarnak.

– Nézd már a kis pukkancsot! – hőkölt vissza Topa, majd a következő pillanatban ismét eleresztette az öklét, ami az arcát találta el. Hogy a másik ökle nehogy betaláljon az orra alá, körmével belekapaszkodott a hajába, s húzta lefelé.

– Engedd el a hajam, mert megöllek! – lihegte Topa.

Hogy engedné? Dühében, mint a vadállat, még nagyobb elszántsággal essen neki? Nem nézne se istent, se embert.

– Adjad a kést! – kiáltott a társa felé Topa.

Az elengedte az egyik lábát, amelyiket sikerült elkapnia, hogy a táskából elővegye.

Vége az életének, gondolta a fiú. Tudta, a kés ellen nem tud védekezni. Nem képes egyszerre Topa haját húzni, meg a kezét is lefogni.

– Segítség! – kiáltotta el magát kétségbeesésében. A hangja azonban egy-két kupénál messzebbre nemigen hallatszott. Addig se talán. De több erőt nem tudott beleadni, a birkózás végképp kimerítette. S a vonat is csattogtatta a kerekeit, ember nincs, aki a zajban hallotta volna, hogy a kocsiban mi történik.

– Adjad már! – követelte Topa társától a kést.

– Itt van – s megvillant a kezében.

S ekkor – az utolsó pillanatban – valaki megszólalt a hátuk mögött.

– Mit csinálnak itt maguk?

A kalauz volt.

– Mi semmit – lihegte Topa, mikor fölegyenesedett. Úgy tettek mind a hárman, mintha mi sem történt volna.

– Akkor kérem a jegyeket.

Odaadták. Az rendben volt. Csak az nem, amit látott.

– Le is szállíthatnám magukat – jegyezte meg.

Talán meg is tette volna, ha Topánál meglátja a kést. De az villámgyorsan eltüntette a kabátja alatt, s ült, mint az iskolában.

A fiú közben fogta magát, s átment egy másik kocsiba, ahol többen is gubbasztottak az üléseken. Lehuppant közéjük abban bízva, hogy itt nem érheti baj.

De ha érné is később, gondolt bele, otthon a faluban, vagy bárhol, ahol véletlenül összetalálkoznak, Rebikéről akkor se mond le. Történjen bármi. Ebben biztos volt.

Inkább meghal.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.