Archívum

A Hold az utca végén vár, barátom

2008. szeptember

Vasy Gézának ajánlom

A Földmérő kora ifjúságától kezdve sokat koslatott lányok után, hacsak nem térképet rajzolt éppen, mert a földfelszín hajlatai, folyómedrek ingerlő bevágásai, hegyek domborulatai az eleven női testeknél is jobban izgatták, de még eme szenvedélye is eltörpült a Hold iránti vonzalma mellett. Barátai – a Prédikátor és a Seborvos – gyakran faragtak élceket gyengéiről. A Prédikátor finomabb, bár rosszalló, a Seborvos durvább, ám helyeslő hasonlatokkal élt, ő maga pedig azt mondogatta, hogy minden asszonyról lemondana – nem egészen így fogalmazott: a női nem szinonimájaként csupán egyetlen testrész népies nevét használta –, ha olyan magasról nézhetné a Földet, hogy rajznak lássa, mint a mappák rézmetszetű lapjain; azért pedig, hogy a földkeltét legalább egyszer a Holdról szemlélhesse, talán az életét is odaadná.

Tanulmányai idején, amikor végzett napi penzumával, és találkáját is lebonyolította valamely kikapós óbudai vagy vízivárosi polgárasszonnyal, rögvest a budai csillagdába sietett – nem úgy, mint útjukat a kocsmák felé vevő diáktársai –, hogy a nagy távcsőben kedvére csudálhassa a Hold fénylő orcáját, rajta az ottani hegységeket, tengereket, magában ízlelgetve nevüket, akár verssoraikat a költők, és lassacskán egy fantasztikus terv kezdett megfogamzani agyában. Társai lunátikusnak, holdkórosnak mondták, mert holdtölte idején virradatig az utcákat rótta, csúfolódtak is vele, ám csak szőrmentén, mert nagy testi erejétől tartottak, és inkább háta megett tréfálkoztak rajta. Mi van azon látnivaló? Világít éjszaka, punktum. Az a dolga. A lámpást se nézegetjük, szögezték le boros kupájuk emelgetése közben a Fejér Ló fogadóban vagy a Fekete Bárány kecskelábú asztalánál, de titkon irigyelték, mert sejtették, hogy olyasmit tud, amiből ők örökre kimaradtak.

Érezem, ahogy húz magához, akár a tengert s a vizeket, és tudván tudom, hogy egyszer el kell jutnom oda, vallotta a csillagda direktorának, midőn az beszédbe elegyedett vele, látva különös szorgalmát az égi jelenségek megfigyelésében. A csillagok távoli Napok, kedves fiam, plánétáik vagynak, holdjaik, és irdatlan gyorsasággal róják kimért égi útjokat a testek vonzásának törvényei szerint, s ha elég magasra emelkedhetnénk, ez az űri sebesség minden bizonnyal tovább repítne minket is. De minő égi szekér ragadhatná fel az embert odáig?

A Földmérő szórakozottan hallgatta, mert nem a csillagokba vágyott, csupán a szomszédos égitestre – a Hold az utca végén vagyon, egy kőhajításnyira –, s oda is legfőképpen azért, hogy onnét láthassa a Földet.

Azt mondják, gyermekként ettem a földet, mesélte sok évvel később Katának, csúsztam-másztam a porban. Anyám a frissen felásott ágyások rögöcskéivel szájamban talált reám, s akárhogy elvert, nem tettem le erről a szokásomról. Katát nem lepte meg a közlés, hallott már ilyet, lám, szomszédasszonya is panaszolta, hogy kicsinyei kavicsokat szopogatnak, egy másiktól meg azt hallotta, hogy füvet rágcsál fiacskája.

Mérések közepette, amíg segédei a póznákat álligatták, a Földmérő felemelt egy-egy göröngyöt, megszagolta, és többen látták, hogy megízleli, mielőtt szétmorzsolva visszaszórná a barázdába. Állította, hogy így megismerszik a föld millyensége, sőt az is, hogy mit rejt azon a helyen a mélység. Parasztok gyakran hívták, segítsen megkeresni a kútásásra legalkalmasabb helyet kertjükben, s tanácsára hallgatva meg is lelték ama bővizű ereket, mellyek télen-nyáron egészséges, friss vizet adnak. Jegyzetkönyvébe, mely mindig köpönyege zsebében lapult, felírta ebbéli tapasztalatait is, s hogy édes vagy kicsinyt sós, netán savanykás ennek meg annak a dűlőnek a földje. Látva különös képességét, sokan csudálkoztak, hogy miért nem kutat ezüst és arany után, őt azonban nem érdekelte a pénz, azt tartotta, megrontja az embert, az aranyhoz elébb vagy utóbb vér tapad.

A Hold és az oda való eljutás volt az, ami egyre jobban betöltötte képzeletét, s minél többet gondolt rá, annál kivitelezhetőbbnek tartotta. Skicceket rajzolgatott különféle szerkezetekről, amelyeken megtehetné a mindössze harminc földgolyóbisnyi távot, semmi az a végtelen űrben száguldó csillagok messzeségéhez képest, és vakon hitte, hogy lába egyszer majd Luna ezüstporát tapodja. Ki is nézett magának egy jókora holdfoltot, a Nyugalom tengerét, holdtöltekor szabad szemmel is felismerte a ragyavert égi ábrázaton. Ott, annak a partján akart holdat érni, és elképzelte a kietlen tájat a felkelő Föld kékeszöld fényében. Mare Tranquillitatis, ez a név több lapján is olvasható füzetkéjének, szép, kacskaringós betűkkel, amikkel deákok szerelmük monogramját róják fiatal fák kérgébe vagy templompadok könyöklőjébe, a Földmérő azonban meglett emberként rajzolgatta holdbéli tengere nevének betűit, és bevéste a katolikus templom egyik padjába is a Kata felirat mellé. A szúette ülőhely ma is megvan, az eredeti, tölgyfából ácsolt berendezésből maradt ránk, és eldugott helyen áll: hátul, a kórust alátámasztó vaskos oszlopok árnyékában. A Földmérő itt gyermekek módjára, zavartalanul farigcsálhatott penicilusával a hosszú énekes misék alatt, még egy holdtérkép ábrája is kivehető a fényesre kopott deszkán, sőt egy ölelkező pár és egy botját emelő férfi is van a vésetek között, bár nincs közvetlen bizonyítékom rá, hogy utóbbiak is az ő kezétől származnak.

A jegyzetfüzet a holdhajó vázlataival később egy Székely Borbála nevű bábához került, kinek keze között az a bizonyos Kata meghalt, mialatt a Földmérő lélekszakadva kereste a megyei kirurgust, a Seborvos utódját, mindhiába. Ez a bába mosdatta, öltöztette a halottat csecsemőjével együtt – kisfiú volt az istenadta –, és fizetség fejében elvihette Kata néhány holmiját, hétköznapi viganóját, keszkenőjét, kötőjét. A füzet a kötény zsebében lapult – Kata sepregetés közben találta meg az ágyuk alá esve –, és a bába nemigen tudta, mit kezdjen vele, mert hiába, hogy a budai egyetemen tanulta mesterségét, boszorkányságot gyanított a furcsa ábrákban. Valósággal égette kezét a könyvecske, vissza is akarta vinni másnap, de a Földmérő bezárkózott, nem engedett magához senkit. Nemsokára el is tűnt a városból, megtébolyodott, és elment Katája után, a jegyzetek meg ott maradtak a bábatáska alján, az olló és a köldökcsipesz alatt.

Mindez azonban tucatnyi évvel a holdhajó konstruálása után történt. Amikor a Földmérő a városba került, és ébren leányokkal játszadozott, álmaiban meg holdbéli tájakon heverészett, Kata még a hites urával élt. Csak titkon méregette a püspök mérnökének szálas termetét, és asszony létére is pirulva hallgatta a szolgálók trécselését, miközben hol hideg, hol meleg futkározott rajta fecsegésük hallatán, vétkeztem én Lőrinc deákkal és János deákkal, meg a mézesbábosék fiával, a Schneider Sándorkával is, de bizony mindük közzül a Földmérő tudja legjobban.

Tóni bátyám, nagyanyám öccse Schwarz ószerestől vette meg a Földmérő füzetét – kétszáz év nagy idő, ki tudja, hány kézen ment át négy emberöltő alatt? – sok más egyébbel együtt, mert régiségeket gyűjtött, különösképpen iratokat és térképeket. Tőle maradt rám a kendercérnával összevarrott jegyzetkönyv is, és nem volt nehéz felismerni, hogy a benne lévő írás azonos a Földmérő rajzolta térképek felirataival. Nagybátyám hagyatékában Kata bibliáját is megtaláltam, lány- és asszonynevével, a Földmérőtől való gyermekei felsorolásával, születésük, sőt elhalálozásuk dátumával, mert egy sem maradt életben közülük, az Úr bűntetése Paráznaságom mijat, írta bicegő betűkkel az üresen maradt utolsó oldalak egyikére. Korán elhalt kicsinyei az eklézsia matrikulájában törvénytelen ágyból megjegyzéssel szerepelnek. A Prédikátor írta be valamennyit, ahogyan Kata halálát is: Kúsz Sámuel városi eskütt hűtelen hitvese, G. A. megyei földmérőnek hív asszonya, megholt élete virágjában, gyermekágyban. Az Úr legyen hozzá irgalmas!

Huszonnégy lapból összevarrott füzetében a Földmérő kezdőbetűkkel jelölte barátait, én azonban mindig Prédikátorként és Seborvosként gondoltam rájuk, vagy éppen testi valójukban jelentek meg előttem a templomkertben, a nagyparókia előtt. Ez azért volt különös, mert képmás csupán a Prédikátorról maradt, egy Göttingában készült miniatűr, a másik kettőről nem találtam semmiféle ábrázolást, ezekben a jelenésekben mégis tisztán láttam magam előtt arcukat és alakjukat, éppoly részletességgel, mint a Prédikátorét, és ez megkérdőjelezi, hogy pusztán képzeletem festette volna őket az ótemplomhoz vezető rövid sétányra az összehajló ostorfák sátora alá. Van átjárás tehát a holtak világa és a miénk között, az idők térségei nem semmisülnek meg végleg, s ha valamely szokatlan esemény mentén felfejlik a jelen kárpitja, a szakadáson át bepillanthatunk a múlt és jövő tartományaiba, sőt ki-be járkálhatunk rajta, míg össze nem zárul, s jó, ha odaát nem rekedünk, mint ahogy végül a Seborvossal történt.

Éppen az ótemplom melletti iskolából jöttem – ott tanítok majd negyven éve –, és hazafelé tartottam a gyorsan kilobbanó alkonyatban, a toronynál azonban megtorpantam a három különös figura láttán. Nem tűntek látomásnak, sötét köpenyes sziluettjük határozottan rajzolódott ki a parókia frissen meszelt homlokzata előtt, és hangtalanul, de hevesen gesztikulálva társalogtak egymással, fel-felpillantva a korán kelő nappali holdra.

Ovál arcú, nyugodt, dióbarna tekintetű, nyakában az egykori divat szerint fehér selyemsálat viselő, kellemes fiatalember volt a Prédikátor, homlokba fésült Napóleon-tincsekkel. Arcképét annyiszor megnéztem krónikája címlapján, hogy később behunyt szemmel is fel tudtam idézni, ámde barátai ismeretlenül toppantak elém. A Seborvos alacsony emberke volt, és külseje – tatárosan metszett szeme, kiálló járomcsontja, lecsüngő, vékony bajusza – sehogyan se vágott össze németes nevével. A Földmérő tagbaszakadt óriásként nőtt társai fölé, a nyúlánk papnál is magasabb volt, és szürke szemének pillantása ráncoktól barázdált homloka alatt minden aszonyt megigéz ki eccer is meglátá nem feledheti – Kata bibliájának egyik feljegyzése szerint.

A Földmérő füzetének szakadozott lapjain mint egy forgatókönyvből bontakozott ki a közel két évszázados história, bár hogy megtörtént-e valóban, vagy csupán szerzője képzeletében és Kata maláriás rohamainak hagymázas álmaiban zajlott le, azt csak az Isten tudja. Rajzokat, számításokat is tartalmazott, s a benne szereplő feljegyzések a Holdra és Földre, az időjárásra és az elébb holdszekérnek, később holdhajónak nevezett szerkezetre vonatkozó utalások voltak, itt-ott személyes közlésekkel, sőt verssorokkal tarkítva, nincs semmi terhe emelkedik-süllyed Holdnak hajója.

A dél-alföldi városkát, ahol immár hatvan esztendeje élek, s amelynek földjén a Földmérő, a Prédikátor és a Seborvos otthagyta lábnyomát, a hegyek közül kifutó Maros szeszélyes kanyarulatai, fattyúágai ölelik körül nemcsak a felszínen, hanem a mélyben is, higgyék el, barátaim, bizonygatta a Földmérő, a mélységben is áramlanak kanálisok, elnyelik a leszivárgó vizeket, s ha Medárdus túl sok esőt önt a nyakunkba, kitörnek, és a fenti folyásokkal egyesülve új özönvizet zúdíthatnak a világra.

Igazsága vagyon, barátom, helyeselt a Prédikátor, az Írásban is az áll, hogy vagynak fenti és lenti vizek, az Úr teremte mennyezetet közéjük, s ha akarja, általuk egy szempillantás alatt elpusztíthatja a világot.

A Seborvos mindössze annyit jegyzett meg, hogy ez a hely Velencére emlékezteti, bár tenger helyett pocsolyára épült, s benne ocsmány kígyók-békák laknak, tavasztól őszig pedig szúnyogok és dögletes miazmák tenyésznek, a kutak vize ezerféle kórságot terjeszt, az emberek meg, amice, válogathatnak, hogy kolerában, vérhasban vagy visszatérő hideglelésben pusztuljanak-e bele, a pestisről nem is beszélve.

Amikor a Földmérő a városba került, hármuk közül egyedül a Prédikátor volt házas, azonnal elvette Lidijét, miután emésztő honvágya miatt félbehagyta göttingai tanulmányait, és hanyatt-homlok hazajött parasztok papjának. Társai, a Földmérő és a Seborvos – a püspök mérnöke és a vármegye fizikusa – magányosan éltek, az egyik még, a másik már nem akarta asszonyszeméllyel összekötni életét.

A Földmérő egy szalmatetős, vert falú zsellérházban lakott a régi városháza udvarán. Nyomorúságos hajlék volt a Seborvos tágas, főtéri házához vagy az erődszerű nagyparókiához képest, ámbár a püspök kipadoltatta szobáját, sőt pitvarát is, és tenyérnyi ablakaiba üveget tétetett, a befalazott szabad kémény korma azonban átütött a friss meszelésen, és a szemöldökfák magasságát fél arasszal alacsonyabb termethez szabta egykori építője. A Földmérőnek mindegy volt, milyen házban lakik, ágyamban friss szalmával tömött matrac, dunyhám pehelytollas, párnám alá diólevelet tesznek a leányok bolha ellen, s aztán ők maguk is bébújnak mellém, mit akarhatnék többet?

A Seborvos vagyonos ember volt, apjától tíz szessziónyi földet örökölt, volt erdeje, ahová vadászni járt, szakácsnéja nem győzte a sok vadat sütni-főzni, és gyakran látta vendégül barátait hajszálvékony sódarszeletekbe csomagolt, nyárson sütött szalonkára, hagymával, karottával, borsfűvel pácolt őzhúsra, vaddisznópecsenyére, bár ezek az étkek akkoriban nem számítottak olyan ínyencségnek, mint mostanában. Vacsora utáni borozás közben utazásairól mesélt az ifjaknak – a Prédikátor és a Földmérő együtt sem ért meg annyi évet, mint ő –, hajóorvosként bejárta a déli tengereket, és az útjairól hozott tárgyak, porcelánok és bronzedények, gongok, tükrök, zsírkő, elefántcsont és ébenfa faragványok különös légkört teremtettek házában. Ha az eszemre hallgatok, gyűlöletes, pogány bálványoknak mondom őket, de szívem szerént akármeddig elnézném különös formájokat, és az az eretnek gondolat kísért, hogy az Úr előtt minden náció a maga természetjével és hitével kedves, ingatta fejét a Prédikátor, valahányszor elidőzött pillantása a ne láss, ne hallj, ne szólj majmokon vagy a bivalyháton poroszkáló öreg kínai mester szobrán.

Más ott az ég, más csillagzatok uralják, barátaim. Arany a leányok bőre, fénylik, akár a Dél keresztje! S a Hold, amice, a fogyó Hold sajkája alant úszkál a tenger széles hullámain! Csak el kelletik evezni odáig, átszállni reá, azután irány a végtelen!

Gyerünk, nézzük meg inkább a mi Holdunkat, ez ugyan nem az óceán vizén csolnakáz, csupán Marosunk holt-ágain, de legalább a miénk, dörmögi a Földmérő, s a három felhevült férfiú, vállára vetve prémekkel bélelt kaputját, kitódul a fekete éjszakába, ahol csupán az ablakon kiszűrődő gyertyafény és a hó fehérsége világol. Az újhold vékony karéja éppen hogy látszik, figyeljenek, barátim, látják két szarva között a szürke világosságot? Tudják meg, Földünk visszfénye az, a Napot tükrözteti oda. Ahol haloványan dereng a Hold tányérja, ott most földtölte van, s a holdlakosok, ha valóban vagynak, kitódulnak az utcákra, arcukat az ég felé fordítják, és bámulják a kékellő Földet, mely sokszorta nagyobb és fényesebb, mint ahogy mi a Holdat látjuk, magyaráz a Földmérő egyre lelkesebben, és bár a holdlakókat illetően neki is kétségei vannak, jegyzeteiben említést tesz Cardan asztrológus holdbéli látogatóiról, az ősz szakállú, csaknem néma aggastyánok alakja olly hitelt érdemelőn van lefestve, hogy a hideg futkos tőlük hátamon. Illyent csak azokról írhatni, kiket a valóságban látunk.

A Holdon nincsenek emberek, szólal meg a Prédikátor, ne ringassa tévhitekbe magát, barátom, az Úr egyedül a Földre alkotá az embert, és az egész mindenség néki vagyon teremtve.

Minő önhittség!, kiált fel bajuszát tépdesve a Seborvos, minő korlátozottság azt hinni, hogy világok miriádjai közzül csupáncsak a mi kisded földünkre született élet! Hát nem kolosszális elképzelés, hogy nem vagyunk egyedül a mindenségben?

Hát nem fenséges igazság, hogy csupáncsak mink vagyunk?, tromfolt rá a Prédikátor, és mindketten kérdően fordultak a Földmérő felé. Nézzük meg!, szólott töprengéséből fölocsúdva amaz, hiszen nem lehetetlen elmenni oda. Lám, a franciák mérföldeket repültek gömbre függesztett kosarukban, és a minap nálunk is sikerrel próbálkoztak. Higgyék el, barátaim, ha egyszer egy mérföldet sikerül megtenni odafenn, megtehetünk százat is, s ha a száz sikerül, megyen az ezer s a több!

A mélyben duzzadó és apadó erek fölött elterülő városka főtere zsibbadtan alussza álmát. Házai, a németek kápolnája és a három út találkozásánál emelt fogadó ablakai sötéten tükrözik a téli éjszaka zúzmarás köpönyegét, csupán a Seborvos kapuoszlopára tűzött szurokfáklya vonja kísérteti fénybe a Nepomuki fehér karinges szobrát. Bent, a tölgyfából ácsolt asztal körül máskor tovább folytatódna a szokásos meddő vita, melynek végére soha nem kerül pont, de most benn reked a szó, mert a Földmérő előveszi jegyzetfüzetét, és felolvassa társainak az ősz elején belemásolt újsághírt: Hétfőn estve egy tágas mezőrül Pesten a Város Erdeje mellül Magyar Országban legelőször felemelkedett egy új vadonatúj Dedalusként Menner úr a levegői golyóbisával. Ez olyan nagy volt, hogy 3600 akó bor bele fért volna, s gyúlékony levegővel volt megtöltve… Mit szólnak ehhez az urak?, kérdezi, de nem vár választ, hanem hozzáteszi, hogy ez a hír a Hazai Tudósításokban jelent meg, és az első szótól az utolsóig igaz, egykori iskolatársam jelen volt az eseménynél.

Azon az éjszakán a Seborvos házában megszületett az elhatározás a holdhajó konstruálására, és nagy vonalakban a kivitelezés terve is. Selyemből kelletik megvarrni a globust, az olly könnyű, alig van súllya, ámde a gyúlékony levegő veszéllyes. Elegendő lesz a melegítés, töprengett hangosan a Földmérő, és azon az éjszakán egyikük sem aludt egy jottányit sem.

A barátok senkinek sem szóltak a tervezett utazásról, és később sem ment híre a készülődésnek; a napszámoslányok, akiket a Seborvos pénzén felfogadtak, azt hitték, hogy valami nagy sátorfélét varrnak. Bizonyára ezért nincs egyéb írásos nyoma a holdhajó építésének, mint ami a Földmérőtől és Katától származik, bár valószínű, hogy a Prédikátor is készített feljegyzéseket – mindig mindent felírt készülő krónikája számára, miért épp ez maradt volna ki? –, ezeknek azonban nem sikerült a nyomára bukkannom, nyilván megsemmisültek, vagy lappanganak valahol.

Minden bizonnyal az is segített a titoktartásban, hogy a régi városházát használaton kívül helyezte a tanács, annyira rossz állapotba került a Vizes utcai örökös földmozgások miatt. Amikor a mélyben áramló vizes homok sodra és árapálya már-már elnyeléssel fenyegette a roskatag épületet, az esküdtek határozatot hoztak egy új, méltó és pompázatos városháza építéséről, és addig is, amíg az elkészül, kibéreltek egy másik házat a komphoz vezető útnál. Tulajdonképpen örültek, hogy végre megszabadulnak ettől a tehertételtől, a régi városháza ugyanis a püspök telkén állt, és a pusztuló épületért fél évszázada folyt a pereskedés. Most aztán se a püspök intézője, se az esküdtek nem mentek oda, csupán a Földmérő meg az őt látogató kétes erköltsű asszonyszeméllyek járkáltak ki s be a félig ledőlt kapubálványok között. Kapuszárnyak régóta nem voltak, a Vizes utca közepén elterpeszkedő régi Sárnyomó posványos levegőjében elkorhadtak a rájuk faragott szalamanderekkel és rósákkal egyetemben. Egy borjú nagyságú fehér kuvasz őrizte a helyet, és elég volt kivicsorítania fogait, hogy a lopók messze elkerüljék a régi városháza és a mocsár környékét, kivéve a pákászokat, a kékes fénnyel villódzó lidérceket, no meg Katát, aki ekkortájt kezdett kiszökdösni az ura mellől, hogy a Földmérővel találkozzék.

Nagytermészetű, goromba ember volt az esküdt, botja mindig a keze ügyében, s nem volt rest megtáncoltatni a szembeszegülők hátán. Katának is jutott a verésből, a Földmérő épp ennek köszönhetően ismerte meg. Találkozásuk regénybe illően zajlott le; a Földmérő teleholdkor rendszerint kint csatangolt a városka sötét utcáin, ezúttal azonban holdfogyatkozás is volt. Éjfél lehetett, a hold elsötétedése majdnem tetőzött; véres, üszkösödő golyóbisként függött az ég boltozatján az utoljára fényesen megmaradt ezüst karéj ölelésében, amikor sikolyok hasogatták fel az éjszaka csendjét. Döngve csapódott egy nagykapu, s mezítlábas asszony szaladt ki ingben az ótemplommal szemközti gazdaházból, csupasz vállán és karján véres csíkokat hagyott a korbács. Egyenesen a Földmérő karjába futott, aki nem tudván, mit mondjon a váratlan helyzetben, a fájdalomtól és hidegtől reszkető asszony köré csavarta prémes köpenyét. Csípős, kora tavaszi éjszaka volt, fagyott, és vad böjti szelek fújtak. Korán jött a húsvét abban az évben, de a kertekben késett a virágzás: Virágvasárnapra a nárciszok és tulipánok zöldje éppen csak kilátszott a hantok alól, és a folyón most kezdett zajlani a jég.

Amilyen késve jött a tavasz, olyan erővel támadt az itt rekedt télre; a városháza udvarát gyorsan benőtte az ördögcérna és iszalag, a bodzabokrok duplájukra terebélyesedtek, kijjebb, a Sárnyomó partján kizöldült a nád, a káka és a gyékény, nyirkos zugaiban angyalgyökér és sárga mocsári liliom tenyészett, ki se látszott közülük a sebtében összeütött, hosszú pajta, amelynek zsúpteteje alatt béresleányok toldották össze a sűrű szövésű kínai selyemből szabott, tíz öl hosszú cikkeket a Földmérő mintarajza után. Egyszerű az egész, a varratok a léggömb ekvátoránál és meridiánjain helyheztetnek el, magyarázta barátainak, és a Seborvos naponta eljött megnézni a munka állását, valamint szemrevételezni a varróleányokat. Legtöbbnek kilátszott a csupasz lába, mert a májusi melegben övébe tűzte fel szoknyáját, sőt, némelyik pendelyben dolgozott, s azt is ledobta magáról, hogy megmártózzék a Sárnyomó gyorsan átmelegedő sekély vizében, és a Seborvos kedvtelve nézegette a féktelenül ficánkoló, fröcskölő, dévaj najádsereget.

Mikor ideje engedte, a Prédikátor is elballagott a nagyparókiáról a Vizes utca végére, őt azonban csupán a holdhajó érdekelte, és a Seborvost is megintette, ha incselkedésen kapta. Szégyellje magát, barátom uram! Illyen idős korban nem illendő leányokkal cicázni, szólott rá szigorúan, de a Seborvos kinevette, vén kecske is megnyalja a sót, amice, nem hallá még e bölcsességet?

A pajtának csupán két oldala volt, északról és nyugat felől csutkaszárkötegekből rakott fal védte a szélrohamoktól, padlatát pedig a talajba vert cölöpökre szögezett, simára gyalult deszkák adták. Erre a padlatra szerkesztette rá a szabásmintát a Földmérő, és megtüzesített, hegyes vassal belé is égette a fába. Tucatnyi leány dolgozott itt Szent György havának első napjaitól, hogy apró, szoros öltésekkel összevarrja a háromszögletű selyemdarabokat, és zsinegeket sodorjon selyemszálból a készülő léggömb köré. A légi csolnak már készen állt, két kaskötő segített a kosarasmesternek a fűzfavesszők hántolásában, gőzölésében és összefonásában.

Holdtöltekor indulunk, amidőn Luna delejező ereje a legnagyobb, magyarázza a Földmérő, s ahogy növekszik a holdhajó selyemgömbje és a Hold, úgy fogy ő maga. Orcái besüppednek, és Kata ujjai éjszakánként kiálló bordáin és csigolyáin citeráznak. A Seborvos aggódik. Hogyan fogja kibírni az utazás megpróbáltatásait, amice? Az eddigi repülők rettentő hidegről beszélnek odafenn, imént olvasám, hogy a legutóbbi felszálláskor ketten a vakmerők közül meghalának, s csupán egyetlen léghajós került vissza elevenen, annak is lefagyott keze-lába. Ha nem vigyáz magára, könnyen erre a sorsra juthat. Persze falra hányt borsó minden szava, a Földmérő két végén égeti élete gyertyáját: nappal a város környékének felmérésén dolgozik, mappát rajzol a szállásföldekről, ezúttal a város megbízásából, éjjel pedig az utazást előkészítő számításokkal foglalkozik. Alvásra nem sok ideje marad, különösen, ha a nap hosszából levonjuk a Katával töltött perceket. Ugyan mi érhette a Földmérőt, morfondíroznak öltögetés közben a leányok, annak előtte ugyancsak nagy volt benne a hajlandóság, most meg ránk se hederít, de szájukra fagy a mosoly, mert gondterhelt gazdájuk megrója őket lassúságukért, holott minden a plánum szerint halad. Túl vannak a kísérleten is, a holdhajó kicsinyített mása simán felemelkedik. Napszálltakor indítják, az Illés-napi égiháború után. Nyersszínű selymét rózsaszínre festik az utolsó sugarak, és mint egy fordított hullócsillag, növekvő sebességgel emelkedik a zenit felé. Soha nem látják többet, de a Földmérő nem is várja vissza, hiszen nem irányítja senki, kormánya és tenyérnyi léglapátjai csupán díszül szolgálnak.

Az igazi hajó útra bocsátását Kisasszony havának első hetére tervezik, mikor a Hold megtelik. Már tudják, hogy nem mehetnek mindhárman, a Földmérő számításai szerint két embernél több nem ülhet be a vesszőből font gondolába. Sorsot kell vetnünk, ajánlja a Seborvos, ám a Prédikátor lemond a lehetőségről, akkor sem mehetne, ha kedvezne néki Fortuna. A pásztor nem hagyja el a nyájat, barátaim, mondta szomorúan, és nőm lebetegedésének ideje is közelg. Hogy mehetnék, mikor az én gyermekem növekszik a szíve alatt?

A holdhajó indulása mindenben a tervek szerint történt. Kata bibliájában ott van a dátum, és egy kezdetleges rajzocska a körteformára emlékeztető légi golyobisról, szája alatt cikcakkos lángnyelvekkel, kosarában két kicsiny integető alakkal. Szalmával kevert gyapjút égettek a vékony fémtálcán – a Földmérő feljegyzései erre utalnak –, és ezzel a két könnyű anyaggal bélelték ki a kosarat a hideg ellen. A kosár peremére erősített disznóhólyag-gömböckékben levegőt vittek magukkal, hogy odafenn abból szippanthassanak pótlást. Ez teljességgel a Földmérő találmánya volt, kovácsfújtatóhoz hasonló szerkezetet használt a lég sűrítéséhez.

Felszálláskor páratlan látványt nyújtott az ezüstös színű holdhajó a nyugati ég áttetsző firmamentuma előtt, míg keleten haragosvörösen emelkedett az ótemplom tornya fölé a Hold. Eleinte a Földmérő és Seborvos járműve látszott gyorsabbnak, végül mégis Luna vette át a vezetést, és a csillaggá zsugorodó holdhajó egyre jobban elmaradt alatta, mígnem elnyelte az éjszaka fekete óceánja. Az égi jelenség látására a terekre, utcákra sereglett emberek döbbenten találgatták a különös, fényes gömb eredetét, valamint rendeltetését. Maga a Boldogságos Szűz állt benne, lelköm, csillagokkal a feje körül, mint az imádságoskönyvben, magyarázta Róka esperes szakácsnéja a harangozó feleségének, míg a református nagy oskola rektora Illés prófétát látta a lángoló szekéren, a Kis- és Nagy-zsidó utcai bőrkereskedők Naftalit, a szentembert ismerték fel az égi látományban, és az orosz fertály babonás ruszinjai halálra váltan várták a világ végét. Menjünk haza, fogta át teleholdhoz hasonlóan kigömbölyödött asszonya vállát a Prédikátor, mikor a holdhajó végképp eltűnt a szemük elől, mi már nem tehetünk semmit, mostantól az Úr kezében vagynak. Ő őrizi őket, vagy veszejti el szent akaratja szerint.

Egy hétre rá megszületett a Prédikátor fia, két szénát hordó paraszt pedig megtalálta a Földmérő és a Seborvos összezúzott testét a folyó partján. Szerencséjük volt, kazalnyi összegereblyézett fűre estek, ezért élték túl az esést, de így is hosszú időbe tellett, míg úgy-ahogy összefoltozták őket, és évek múltán is megesett, hogy a Földmérő a saját kiáltozására ébredt, zuhanunk, kapaszkodj!, és közben érezte, hogy arcát és tüdejét a ritka levegő jeges kései hasogatják. Eleinte gyakran, később ritkábban eszmélt fel az esés szédületére, verejtékben úszva, heves szívdobogással, olyan, mintha egy fogoly dörömbölne a mellében szabadulásért, mondta egyszer Kata, akivel felgyógyulása óta egy ágyban aludt, most is hallatszott egyenletes, megnyugtató szuszogása. A Földmérő nehézkesen föltápászkodott – a törések és zúzódások nem múltak el nyomtalanul, míg él, fájlalni fogja, jósolta a Seborvos utódja –, és ahogy meztelen talpa földet ért, megérezte az ajtó alatt besüvítő hideget. A tenyérnyi ablak tündökölve világított a sötétben, holdtölte van, azért aludtam illy nyugtalansággal. Odabotorkált, hogy leheletével lyukat olvasszon a jégvirágok kertjében, és mint mesebeli látcsövön, sóvár pillantást vessen Luna csalfa ábrázatára. Láttam? Nem láttam? Láttam?, kérdezgette magában, mint kisleányok a szirmok tépdesése közben a szeret-nem szeret kiolvasót, és megpróbálta felidézni a zuhanás előtti képsorokat, de helyükön üres fekete foltok sötétlettek, és akárhogy erőltette, csupán az indulás lázas izgalmát, az egyre jobban szétterülő, abrosszerű tájat, majd a szabadesés rémisztő érzését tudta felidézni, a kettő között eltelt hét nap kitörlődött emlékezetéből, s hogy ennyi időt töltöttek a várostól távol, azt is csak a Prédikátortól és Katától tudta meg.

A jég vastag volt az üvegen, nehezen olvadt, karácsony óta hizlalta a zord időjárás, aminőhöz foghatót a város legöregebb emberei sem értek eddig, és a Földmérő türelmetlenül várta, hogy megláthassa a Hold hidegen fénylő, titokzatos orcáját. De hát ott voltam, csizmám talpa tapodta porát, öntötte el a bizonyosság, amikor végre feltűnt sóvár szeme előtt, ám a következő minutumban már ismét kétségek gyötörték, mert fel-feltámadó hitének nem maradt semmi bizonyítéka, kivéve azt a gömbölyű, fekete követ a tékában Kata bibliája és saját feljegyzései mellett, amelybe úgy beivódott az űri hideg, hogy a legtüzesebb napsütés sem bírja felmelegíteni. Ez nem lehet földi kő, s ha igaz, hogy vérbefagyottan is a markában szorongatta, akkor csak onnét hozhatta magával.

Hányszor faggatta azóta a Seborvost, hányszor könyörgött utódjának, a megyei kirurgusnak, hogy próbálja meg, kell lennie valami gyógymódnak, ami visszahozza az emlékezetet, de hiába. A kirurgus tehetetlen volt, keserű főzetei mit sem értek, a Seborvos vakon, némán és süketen ült karszékében az eperfa alatt, szüntelenül rázogatva fejét, és botja végével értelmetlen betűjeleket rajzolt a porba. A zuhanás után napokig önkívületben volt, hetekig lebegett élet-halál között, koponyáját vékonyra kalapált ezüstlemezzel foltozta be a bécsi doktor, akit a Prédikátor hozatott el barátaihoz, és csontjai jól-rosszul összeforrottak, de ajkát egyetlen szó sem hagyta el azóta. Utódja, a kirurgus szerint megvakult és megsüketült, de a Prédikátor úgy véli, érzékszervei épek maradtak, a lelkét felhőzte el a megrázkódtatás, az Úr elvette az eszét szegénynek. Adjon hálát, barátom, hogy ettől megmenekedett.

A Földmérő mégis azt gondolja, hogy kettejük közül a Seborvos járt jobban, mert ez a léten kívüli állapot is elviselhetőbb annál a bizonytalanságnál, amelyben ő él, és nem remélheti, hogy valaha is megtudja: elérte-e hajójuk a földfényben fürdő holdbéli tájat, a Nyugalom tengerének ezüstfövenyes partjait?

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.