Archívum

Unicornis

Szántó F. István előszavával
,
2008. június

Az alábbiak (tulajdonképpen mik is: naplójegyzetek?, emlékfoszlányok?, vallomások?, címszókísérletek?, szómagyarázatok?, gondolatforgácsok?, esszétöredékek?, egy soha el nem készült Hamvas-monográfia fejezetei?, drámai monológok?, életlenyomatok?) önmagukért beszélnek, s már csak ezért is vakmerő és felesleges lenne valamiféle bevezetőt írni hozzájuk. Mi több, talán kegyeletsértő is Kemény Katalin emlékével és szellemével szemben, akiről a hozzá közel állók jól tudták, mennyire irtózott az elő- és utószóktól, minden szájbarágós kommentártól, a pozitivista indíttatású filológia álcájába öltöztetett fontoskodástól, az öncélú erőfitogtatásoktól és a magamutogatástól.

Mégsem hiszem, hogy e szövegek sajtó alá rendezőjeként szabadna a kényelmes anonimitás jótékony homályába vonulva azt sugallnom, mintha a lehető legtermészetesebb volna, hogy napvilágra kerülnek, s most, jó néhány évtizeddel a megszületésük után a szélesebb olvasóközönség számára nyomtatásban is hozzáférhetőkké válnak ezek az egykoron lejegyzett szavak és mondatok, amelyek közül egyik-másik mára már szinte kibetűzhetetlenné vált az elsárgult kéz- és gépiratokon. Nem a „vakszerencsére”, a „fátumra” gondolok itt elsősorban, melynek köszönhetően megőrződött az utókor számára (holott könyörtelenül és végérvényesen el is sodortathatott volna) az a selyemszalaggal átkötött, ámde amúgy teljesen jelentéktelen külsejű mappa, amelyben ezek a Kemény Katalin által egybegyűjtött kéziratok lapultak. (Létükről, nem kizárt, talán egyedül csak neki volt tudomása – mindenesetre a hagyaték gondozója majdhogynem véletlenül botlott beléjük.) És nem is csupán a szövegek rekonstrukciós munkálataival együtt járó gyötrelmekre, ugyanakkor páratlan szellemi kalandokra akarok itt utalni, hanem a kételyemre, hogy vajon szabad volt-e ezeket a töredékeket kiragadni a kéziratlét rejtekéből és intimitásából, holott ez esetleg homlokegyenest ellenkezik a szerzővel együtt sírba szállt eredeti szándékkal…

Igen, semmi bizonyosat nem tudhatunk és nem is mondhatunk arról, vajon miféle szándék vezette Kemény Katalint, amikor (feltehetőleg a hitvestárs, Hamvas Béla 1968-ban bekövetkezett halála után nem sokkal) elkezdte papírra vetni e műfajilag nehezen beskatulyázható töredékeit. Ha hihetünk annak, amit az egyikben olvasunk, miszerint „sem reményem, sem szándékom úgynevezett egységes »művé« forrasztani őket”, úgy valószínűsíthető: Kemény Katalin fejében soha fel sem merült ezek megrostálása-nyesegetése, stilisztikai javítgatása, formába öntése, netalántán publikálása. Ennek viszont ellentmond, hogy a kéziratokon itt-ott mégis felismerhetők bizonyos gondosság és alaposság nyomai – mintha szerzőjükben élt volna a titkos remény, hogy egyszer még hálás lesz értük a szövegek majdani sajtó alá rendezője.

Mindez persze így nem sok, nem is túl érdekes: még csak száraz filológiának sem nevezném. Érdekesebb, ha a szövegek mögöttesére vetünk egy pillantást. Mi lehetne ugyanis érdekfeszítőbb, mint a háborút követő évtizedek „második nyilvánosságának” egyik legnagyobb (úgy is értem, hogy egyik legnagyobb kisugárzású) gondolkodójával együtt lélegezni, élete részesének, életútja közvetlen szemtanújának lenni, egy levegőt szívni, együtt élni (mitleben) vele – később csak az emlékével, ám ez ugyanaz –, és persze rögzíteni-dokumentálni mindazt, ami ebből megörökítésre méltónak mutatkozik. El tudom képzelni persze, hogy e most napvilágra kerülő töredékek csalódást fognak majd okozni azoknak (úgy lehet, nem is keveseknek, legalábbis ha hihetünk a memoárok, az önéletrajzok iránti felfokozott érdeklődésről tanúskodó eladási statisztikáknak), akik mit nem adnának a bizalmas és benső információkért, a szerző vagy a kortársak személyét érintő pletykákért, netán a „szaftos” részletekért (ŕ la Bartos Róza, példának okáért), amelyek megszerzésére csak innen, a testközel közvetlenségéből nyílik lehetőség, s amelyek (ha vannak is ilyenek) csak nagy ritkán bukkannak fel a kéziratban. Ugyanakkor az sem lehetetlen, hogy míg egyesek esetleg épp az alázatot, az őszinte szemérmességet fogják az alábbi szövegek legszimpatikusabb vonásának tartani (különben e sajátos diszkrécióból a tavaly könyv alakban is megjelent mű, A hely ismerőjének első és utolsó fejezete nyújthatott ízelítőt, hisz Kemény Katalin sem ott, sem itt nem él vissza helyzeti előnyével, a házastársi kapcsolatból eredő kitüntetett státusával), addig mások fülében épp az az „énes” hang fog majd furcsán hangzani, mely nyilvánvalóvá teszi: itt mindvégig két egyenértékű félről (emberről és nem utolsósorban alkotó zseniről) van szó. De akár így, akár úgy: kétség sem férhet hozzá, hogy a Hamvas Bélával és főképp a Hamvas-életmű utóéletével és recepciójával foglalkozók, de tágabb értelemben az utókor számára is megkerülhetetlen (kor)dokumentummal állunk szemben. E meggyőződésem nagyban szerepet játszott abban, hogy végül is a töredékek sajtó alá rendezése, illetve publikálása mellett döntöttem.

És még valami. Az, hogy az itt olvasható töredékek nem csupán dokumentumértékük vagy amiatt érdemelnek különös figyelmet, hogy a Hamvas-életmű teljes mértékben egyéni, ugyanakkor meg mégsem kerülhető interpretációjára tesznek kísérletet, hanem mert egyszersmind önálló, szuverén részei is a Kemény Katalin-oeuvre-nek. Publikálásuk mellett az az érv szól a leginkább, hogy megvan bennük az, ami az európai – s egyáltalán: „a” – szellem szinte valamennyi csúcsteljesítményének sajátja (ennek az elemnek a hiányában ugyanis mintha valahogy minden írásmű hibádzna, hiányérzetet hagyna az olvasóban), ami az írás legtermészetesebb velejárója s egyben megmagyarázhatatlan enigmája, s amit például – a mind Hamvas, mind Kemény Katalin szívéhez oly közel álló – Kierkegaard így próbál körüljárni: „ír, mert az írás [a szerző] számára luxus, és ez annál kellemesebb és meggyőzőbb számára, minél kevesebben veszik és olvassák. Sorsát előre látja egy olyan korban, amikor egyetlen mozdulattal feláldozzák a szenvedélyt a tudomány oltárán.” Aki ír (vagyis aki ebben a fenti, kierkegaard-i értelemben nevezhető írónak, s kétségtelen, hogy Hamvas is, Kemény Katalin is közéjük tartozik!), az mint egyed valamiképp az abszolútummal (bármit is értsünk ezen) kerül kapcsolatba – olyan egyesként, amely maga is abszolút, vagyis magasabb rendű, mint az általános. A hit (a lét s az ezt rögzítő-dokumentáló írás) paradoxonához érkeztünk ezzel, amelynek nézőpontja (továbbra is Kierkegaard gondolatmenetét követve) „azért nem közvetíthető, mert minden közvetítés éppen az általános erejénél fogva történik”.

Ez a paradoxon: kiismerhetetlenül, idegenül ismerősnek lenni. Ez Kemény Katalin írásművészetének legsajátabb vonása és utánozhatatlan varázsa.

Szántó F. István

Az alábbi, Hamvas Bélára vonatkozó és látszólag egymással össze nem  függő, de töredékességük ellenére mégis egységes jegyzeteimnek az Unicornis címet adom. Az unicornis az egyértelműség szimbóluma, az igazzal való eggyé válásé, mely Hamvas szeme előtt mint életének/létének végső értelme és célja lebegett, amire mindvégig vágyott és törekedett, s amit emberi törékenységünk és töredék voltunk határain belül el is ért.

A fenti cím egyúttal választ ad arra az ellene gyakran felhozott bírálatra, hogy ismétli önmagát. Annyiban jogos e vád, hogy írásainak bármi legyen is az úgynevezett témája, Hamvas nem képes elszakadni ettől az alapvető létélményétől, nem képes figyelmen kívül hagyni ezt a meghatározó életcélját. (Mellesleg személyiségünk egyszeri és egyetlen voltából következik, hogy nagy gondolkozónak vagy komolyan vehető művésznek a létről való alapélménye nem táplálkozhat másból, csakis önmagából. Hogy azután ez az egyetlen alapprobléma és alapérzés mennyire univerzális, az minősíti, hogy ki-ki milyen mértékben tudja a valóság szeleteit összekapcsolni saját centrumával, illetve hogy kinek-kinek saját centruma mennyiben fedi le az abszolút centrumot.)

*

(Hamvas-jelenség) Hogy milyen találóan választottam rövid cikkem címéül a „Hamvas-jelenség” szókapcsolatot, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy mennyire szuggesztív hatású. Azóta ugyanis, hogy nyomtatásban is megjelent (nem tudom, hogy tudatos átvételként-e vagy ösztönösen), mások is élni kezdtek vele. A „jelenség” szó szerintem azért találó, mert feloldja a mindenáron való, görcsös beskatulyázási kényszert, rámutatva annak lehetetlenségére. Persze az Új Forrásban megjelent cikk korántsem meríti ki a jelenség egészét. (Sorra venni azokat a kísérleteket, hogy mi módon kívánták már skatulyázni a hamvasi életművet, hogy milyen szándékok húzódnak meg ezek hátterében, hogy miért használhatatlanok stb., stb.)

Jelenség: mi jelent meg benne és általa? Mi volt benne jelen? Aki egyszer a maga teljességében megjelent, az örök, az, ha másképp nem, hát mementóként mindig jelen van.

*

Évekkel ezelőtt egyszer úgy fogalmaztam, hogy ha valaki meg akarná írni Hamvas Béla életrajzát, zavarban lenne, vajon puritán mód egyszerű vagy éppen színes, ezerarcú életére koncentráljon-e. Ma már talán tudom a választ. Hamvasra az egyszerűség éppúgy jellemző, mint az ezerarcúság, de a vele kapcsolatban leginkább alkalmazható fogalom mégis a teljesség. Ennek plasztikus megnyilatkozása már a születési konstellációja is. Születésének pillanatában kél fel a nap a megújult évben, a Kosban, a teremtés és teremtődés kezdetén a minden csírát, lehetőséget adó életerő teljében, mondhatnánk: a világ kezdetén. Ez már csak azért is indokolt megfogalmazás, mert minden egyes megszületéssel egy új világ születik. De ez a nappont (ascendens) egészen együtt áll a Halakkal, a zodiákusz végével (a kör beteljesedésével, a megéréssel). Az életkör teljes. És valóban: a fokozatokat, az állomásokat fenékig kimerítve, őket sohasem elkerülve, mindezeket végigszenvedve egészen a megérésig és a megértésig — valójában ez az ő élete, ez az ő műve. A Kostól a Halakig eljutni maga a par excellence alkémiai művelet, a természeti (biológiai) energiák spirituális esszenciává való átváltoztatása.

Az írók, költők egy része, például Rilke vagy Valéry, hevesen hadakozik az „irodalmi életrajzok” ellen. Közéjük tartozik Hamvas Béla is. Mindez indokolt is, ha arra gondolunk, hogy a legtöbb biográfus véletlenszerű események, adatok, „hatások” mozaikjából (ne adj’ isten: indiszkréciótól sem mentes „jólértesültségekből”) rakja össze azt az íróportrét, amelyre nemcsak hogy a modell mered idegenül, hanem még az olvasót is erőteljesen félrevezeti. Az újságírók bulvárízű interjúi mellett teljes joggal gondolhatunk itt a tekintély álarcában tetszelgő irodalmi parazitákra, az életrajzírók többségére is. Ez ellen a „műfaj” ellen indokolt a tiltakozás. Másrészről viszont igazat kell adnunk Ciorannak is, aki egy helyütt azt írja, hogy lehetetlen, hogy az olvasó közömbös legyen annak az írónak az élete iránt, aki hatással volt rá. Valóban, hisz az élet hitelesíti a művet, a mű az életet. Ritkán ugyan, de akad pozitív példa is arra, hogy a biográfus magáévá tudja tenni azt az alapélményt, azt a centrumot, amely körül az író egész élete és műve forog, pontosabban fogalmazva, a biográfus e centrumot képes a maga létcentrumába bevonni. (Hugo Ball feleségére, Emmi Henningára gondolok itt például, akinek Ballról írott életrajzára maradéktalanul illenek a fentebbiek.)

Igen, a művet valóban lehetetlen a műves életétől függetleníteni, már csak azért is, mivel a látható mű épp az életút megjárásának dokumentuma, tükre, értelme, függetlenül attól, hogy ennek esetleg ellentmondanak a külső szemlélő által észlelt adatok. Csakhogy csalásból, kétszínűségből még soha nem született érvényes műalkotás! A mű hitelességének mértéke a mögötte, a benne élő személy. Nincs az a műgond, nincs az a mesterségbeli tudás, amely ne lepleződne le akár egy-egy rossz helyen alkalmazott partikulában, egy-egy túlzásban vagy akár a szavakkal meg sem fogalmazható hangoltságban, amely a mű ál(ságos) voltáról árulkodik. Az is igaz persze, hogy ennek kihallása a szöveg mögül vájt fülű befogadót feltételez.

Aki tisztában van az asztrológiai sorskarakterológia mibenlétével, az nem esik abba a tévedésbe, hogy egy-egy személy esetében a kozmikus konstellációval azonosítsa a konkrét életutat, vagy hogy a konstellációt mint kívülről ható, elkerülhetetlen fátumot vetítse a képlet viselőjére. A konstelláció nem kívül vagy belül van. Aki ezzel tisztában van, csak az érti a hérakleitoszi mondat, az „éthosz antropó daimón” valódi jelentését. Egy rész halhatatlan, két rész halandó – tudat a mítosz. Ez az emberi sors: egy részünk halhatatlan, isteni részünk, a szabadság. A horoszkóp képletében azonban erre semmi sem utal – ez a jeltelen közép a szabadság, amely szabadon játszik a másik kétharmaddal, a kozmikussal, ha úgy tetszik: a kötött törvényszerűségekkel meghatározott természetivel. A kozmosz részei vagyunk, mikrokozmoszok, s ennyiben korlátozottak, halandók. A természet önmaga ismétléséből él, ami egyenértékű önmaga felfalásával a megállíthatatlan szaporodás érdekében. Ezek – az ismétlődések – teszik lehetővé, hogy törvényszerűségeit leolvashassuk.

Világrajövetelünk helye és ideje, a kényszerű három rész a konstitució, s az attól elválaszthatatlan képességek, időbeli határok, viszonylatok – lévén az ember a makrokoszmosz esszenciája: mikrokozmosz – a képletben szereplő jelekből mind-mind leolvashatók. De nem abban az értelemben, mintha bizonyos csillagállások hatnának ránk. Inkább arról van szó, hogy (mivel a kozmosz részünk) ugyanaz a konstelláció működik bennünk, mint a rajtunk kívüli világban. (Ami fent, ugyanaz van lent – olvassuk a hermetikus Tabula Smaragdinában.) A jeltelen közép azonban, az az „egy rész” nincs alávetve a törvényszerűségek világának (például az ismétlődésnek), azaz szabad. Ezért, bár számtalan ember hasonló konstellációval születik, életvonaluk (sorsuk) strukturális szerkezete is többé-kevésbé megegyezik, mégis, ahány ember, annyiféle, annyi színárnyalatú élet, éspedig annak függvényében, hogy a „harmadik”, a szabad, a halhatatlan rész, a jeltelen közép milyen befolyást gyakorol a másik kettőre. A konstelláció a helyzeteket, az eszközöket megszabja, ám hogy imaginációm (a szabadságom) mit kezd velük, abba már csak tehetetlensége miatt sem képes beleszólni. A konstelláció ugyanis pontosan kötöttsége (a törvényszerű ismétlődés) folytán nem is lehet teremtő erő. Ugyanaz a kedvezőtlennek beállított bolygóviszonylat míg egyeseknél gátló, másoknál éppenséggel kedvező hatású lehet. Vegyük példának Hamvas Béla jelentőségének félreismerését, fel nem ismerését, kudarcait, kirekesztését. Valószínű, hogy ezek hátterében ott lehettek bizonyos kedvezőtlen bolygóegyüttállások, s az is valószínű, hogy az ilyen kudarcok sokakat letörtek, végül esetleg lejtőre vittek volna. Hamvast azonban minden sikertelensége egy fokkal magasabbra segítette. Valamennyi kudarca azt bizonyította, hogy nagyobbra hivatott, mint amit az evilági siker jelenthet. A magyar Hüperión tanúsága szerint e kudarc-lépcsők hatására tisztult le benne, hogy a sikert meg tudja különböztetni a dicsőségtől, amelynek nincs szüksége külső megerősítésre. (Ezen a ponton kifejteni a 8-9 sarkán a stellium jelentőségét; hold+Uranus – a nőprobléma, a merész intuíció stb., okkult misztikus, végül megtisztult, transzcendens realizálás az írás alakjában; a kedvezőtlen, a megalázott Jupiter, sikertelenség pozitív hatása; a gyenge Mercur pozitív értelme, a Venus-Bika szépségre törekvése etc. – megnézni még egyszer a képletet, elemezni a részleteket!)

Középen (a nemcsak hogy nem jelölt, de nem is jelölhető helyen) az isteni részt jelképező madár a fa csúcsáról szemléli az alsó ágon csipegető (a konstelláció külső kerületén küszködő) kis Én-t. Bár mozdulatlan, mégis ő az irányító, mert a kerék se működhetne a mozdulatlan tengely nélkül, melyen forog. A madár a fa csúcsán az imagináció, a teremtő akarat. Csak a rá irányult, imaginatív akarat tudja kimeríteni és átalakítani (spiritualizálni) a perifériát – a kört négyszögesíteni.

*

[Hamvas Béla életrajza helyett] Egy úgynevezett objektív életrajzról eleve le kell mondanunk, egyszerűen azért, mert ilyen nem létezik. (Az élet ugyanis, egy ember megismételhetetlen élete nem más, mint maga a szubjektum, tekintsük bár, természetesen a magunk szubjektumán és szubjektivitásán keresztül, önmagában, önmagáért lejátszódó drámának [noha esetleg sorsát megkísérelhetjük magunkra venni, megpróbálhatjuk bele-élni magunkat, együtt-élni vele, ami lényegesen több, mintha csak pusztán szemlélnénk], akár az abszolút szubjektum egyszeri megnyilatkozásának, ami viszont elválaszthatatlan más szubjektumok megnyilatkozásaitól.) Nincs hiúbb kísérlet, mint a történelmi, a „tárgyszerű” „igazság” utáni kutakodás. A történészek közt dúló vitákban ez mindannyiszor be is bizonyosodik. A tényeken épp az interpretáció (mondjuk így: a perspektíva) labilitása miatt körömszakadtig lehet vitatkozni, anélkül, hogy az eltérő álláspontok egy millimétert is közelednének egymáshoz.

A legenda, a mítosz igazsága viszont nem vonható kétségbe. Persze nem is tartanak igényt a tényszerűségre, hisz a tényektől függetlenül igazak. (Bár itt az elkoptatott igaz szó helyett talán pontosabb volna valóságost mondani.) A mese, a rege, a legenda, vagyis a mítosz valóságát senki sem vonhatja kétségbe, hasonlóan ahhoz, ahogy az életét sem. Személyes létünk múltbéli gyökereit a családban, a fajban, a népben, azaz az ősök természetes kötelékeiben véljük megtalálni, és a tudatosított vagy ösztönös mintákat követve saját életünket mintegy ezek folytatásának, meghosszabbításának tekintjük. Az ember az ősök útján jár, és egyszer majd maga is őssé válik. Vannak azonban néhányan (kevesen), akik vagy belső indíttatásra, vagy egy-egy mester segítségével képesek átlépni a természeti és/vagy társadalmi kötöttségeken. (Egyébiránt az úgynevezett társadalmi kötelékek túlnyomólag még a természeti világ részét képezik!) Ők azok, akik nem a születésükkel kapott, hanem spirituális ősüket keresik, és akik a beavatás-beavatódás különböző fokozatain át a teremtés őstípusaiban saját magukra ismernek, hogy végül az Egyben mindegyiket levetkőzzék. Ezek az emberek az istenek útján járnak – levetik a helyhez és az időhöz kötött énjüket, és visszamerülnek a kezdetekbe (in illo tempore). Ugyanakkor mint örök minták fel is magasztosulnak, mitikus valósággá válnak.

*

A fentieket a konkrét életrajzra vonatkoztatva megállapíthatjuk, hogy egy valóban kimagasló gondolkodó vagy művész megértéséhez semmivel sem kerülünk közelebb pusztán azáltal, hogy környezetével, családjával, iskolai tanulmányaival stb.-vel kapcsolatban ezernyi apró adatot felkutatunk. Nemde a Hamvassal egyívású és egyidős társak ugyanolyan körülmények közt is hányféle és mennyire különböző életutakat jártak be! Ha érték is őt „hatások”, azok csak abból a szempontból érdekesek, hogy mit hagyott oda az istenek útja kedvéért. Nem véletlen, hogy – mint minden kimagasló személy körül – körülötte is kialakult egyféle legenda. Az ősök útját járó kollektív pszichének ugyanis elemi szüksége van a spirituális archetípusra, a hősre, a prófétára, a szentre, aki összeköti őket azzal, ami számukra ugyan elérhetetlen, de akinek egyszer volt megjelenése a világban az ő létük valóságának is záloga. (Jellemző e szempontból Kína példája, ahol a kollektív psziché általában a személyes individualitásnál jóval erősebben uralkodik. A történetírásban – legalábbis a régi Kínában – a domináns történeti személyek valamennyien legendahősök, sőt szentek.)

*

Hamvas Béla igencsak vegyes érzelmeket táplált Krúdy művészete iránt. Amikor egy alkalommal fiatalemberek társaságában a Krúdyt kritizáló megjegyzésére azt válaszoltam, hogy „azért Krúdynak sajátos zenéje van”, ironikusan csak annyit felelt: „Az: cigányzene.”

Tény, hogy Krúdy atmoszférájában, borongásában, hőseinek vágyakozásában a magasabb iránt (ami azonban legfeljebb középmagasnak nevezhető) van valami letargikus, delejező, akár azt is mondhatnánk, babonás jelleg (azaz ateizmus), akárcsak a olcsó lőre mellett hallgatott cigányzenében.

Tény az is, hogy a Hamvas család pontosan ebben a cigányzenét jellemző sírva vigadásban élte életét, olyannyira, hogy minden további nélkül témájául szolgálhatott volna bármelyik Krúdy-regénynek. Ennek a hangulatnak, sőt hangoltságnak legfőbb meghatározója éppen a legendaéhség. (Egyébként a hangoltság erősebb kötelék, mint a hangulat. A hangoltság, a kedély olyasmi, mint egy hangszeren lejátszható hangskála: lehetetlen belőle az azon kívül eső hangokat kicsalni, miközben a hangulat sokkal hajlamosabb eltérni a szélsőségek irányába.) A családot mindvégig ez a legendavilág tartja össze, még az ellentétekben, fellángolásokban, csalódásokban is. A családi legendárium atmoszférája oly erős, hogy alapvető jóindulatuk ellenére sem voltak képesek senki kívülállót befogadni. Ez volt az ő valóságuk, ez az illúzió, a folyton kihunyással fenyegető görögtűz. Ebbe a világba ezer, természetszerűen apró, de erős szállal fonódik bele a Krúdy megformálta legendárium, a kihalófélben levő felvidéki dzsentrik „fenn az ernyő, nincsen kas” magatartása, azoké az embereké, akik düledező kastélyaikban álmokat szövögettek, dicsekedtek nemesi őseikkel valamelyik távoli országból, és büszkén viselték mellükön a hígmagyarság kokárdáját. Ilyen legenda övezi Freiherr nagyapát, a tengerészt, a mindenkin uralkodó ómamát, a család által bérbe vett, elhagyatott Zichy-kastélyt, ahol a családtagok, akik egyébként a Zichyekkel azonosítják magukat, élik távolról sem arisztokrata, hanem praktikusnak gondolt, de a valóságban inkább összevissza, félig-meddig bohém, félig-meddig előkelősködő életüket. (Lásd a Karneválban a Csendes otthont.) Álmodoznak a gazdagságról, ami már régen odalett a gonoszok és/vagy a zsidók ármánykodásának, az ország megcsonkításának, de talán (ezt is elismerik) saját élhetetlenségüknek köszönhetően, amire azonban szerfelett büszkék, hisz ebben is annak bizonyítékát látják, hogy átlagon felüliek. Annak szemében mindez furcsának tűnhet, aki az egyén tulajdonságait és magatartásmintáit a szülőktől származtatja, hisz Hamvas Béla édesanyjának cseh és édesapjának német gyökerei éppenséggel arra predesztinálnák a családot, hogy két lábbal álljanak a földön. Ám ha pillantást vetünk Az öt géniuszban plasztikusan megrajzolt felvidéki ember képére, úgy könnyen ráismerhetünk a század elején ott uralkodó kollektív mentalitásra. Az ómama még magyarul sem tud, de német szavaira a gyerekek már magyarul válaszolnak. Az apa zsinóros magyar öltönye egy jellegzetesen német Bildungsmenschet takar, annak jovialitásával, udvariasságával, kellemes társasági modorával, kompromisszumra hajló ítéleteivel. Mentalitásuk fő jellemzője mégis a borongás, a „nekünk úgysem sikerül semmi” felvidéki szentimentalizmusa. Ha lettek volna világi sikereik, azok nyilván még szomorúbbakká tették volna őket, mint az állandó anyagi gondok és a kudarc. És mindezt áthatja egyfajta provincialitás, távol a korszakot meghatározó Kossuth-kultusztól. Miután a család visszatelepül az anyaországba, főleg az édesanya által uralt zárt, irreális világuk a fővárosban nem képes, de talán nem is akar beilleszkedni. Ennek lesz következménye a két idősebb nővér sikertelen házassága s a húg pártában maradása.

E ködös álomvilág akár erős és mély tradíciót is jelenthetett volna. Sajnos, amit ők hittek és éltek meg hagyományként, az többnyire megmaradt a felszínes szokások és előítéletek szintjén.

Ha a családnak, a külső körülményeknek lehet befolyása a személyiség kialakulására, úgy Hamvas Béla életében valóban volt ilyen hatás: ez sarkallta őt arra, hogy megpróbáljon tudatosan túllépni e kábult, félálomszerű családi közegen.

*

Hamvas eleinte ösztönösen, később éles tudatossággal lázad a családi legendárium ellen. Jól látja, mennyire álságos illúzió mindez. Ugyanakkor tőle, a család egyetlen fiú sarjától sokat várnak, szinte mindent. Iróniáját szórakoztatónak tartják, és a tehetség jeleként értékelik (az is, csakhogy nem abban az értelemben, ahogy a család gondolja), intellektuálisan pedig egyértelműen benne tisztelik a család fejét. Első élettervét markánsan megfogalmazó művének, A magyar Hüperiónnak egyik legfontosabb célja: a legendát a mítoszba átemelni, mégpedig saját személyén keresztül. Az ezt megelőző Ördöngösök című regénye úgyszólván semmi más, mint a hamis legenda leleplezése, anélkül azonban, hogy őket a mítosz valóságába emelné.

*

Az érzékeny emberek esetében éppenséggel az archetipikus szituációk törnek fel az átlagosnál nagyobb erővel. Kung-ce édesanyja fia születése előtt egyszarvúval álmodik, Buddháé elefánttal, Máriának pedig maga Gábriel arkangyal jelenti a Fiú eljövetelét. Az anyaság szellemi (bátran mondhatjuk) ezoterikus értelme épp ez: megszülni a Megváltót. A természeti, majd később profanizálódott értelme pedig ez: folytatni az életet. Az első az istenek útja, a második az ősök útja. Ám a még olyannyira profanizálódott világunkban sem lehet nem észrevenni azt az aurát állapotos asszonyok körül, ami egyértelműen a messiásvárás eltörölhetetlen nyoma.

Nem tudjuk, hogy Hamvas édesanyja fia születését várva milyen álmot látott, ha látott egyáltalán. Az azonban annál biztosabban tudható, hogy fia megszületése után számára egyetlen világ létezett, közepében a hőssel, a bölccsel, a „herceggel”, akit (bármennyire bőszítette is ez Hamvast már felnőtt korában) élete végéig a csecsemőkori becenevén Tutunak szólított. Az anya, anélkül, hogy agresszív lett volna, érzelmi szívósságával mégis rátelepült az egész családra, és a gyermek, a fiú hogyne venné magára azt a képet, amit rávetítenek, amiként bánnak vele. Ugyanakkor valamiféle ellenkezés, tiltakozás is megszületik abban a gyermekben, aki szeretne ő maga lenni. Tiltakozás, nem a saját kitüntetett volta ellen, hanem az ellen, hogy azt mások és mintegy kívülről ruházzák rá. Így maradt Hamvas fél lábbal benn a családban, és így lépett át fél lábbal a sajátjába. Erre vallanak a kamaszkori magános kivonulások a testvérek, a játszótársak közegéből, valahová a kert egyik rejtett zugába, olvasmányaival, első zsengéivel. Az ősök (sikertelen) útját járó családot a fiú persze sohasem tagadta meg, sőt, még a legnehezebb körülményei közepette is elnéző szeretettel támogatta, tanáccsal vagy akár anyagilag is, ám anélkül, hogy őket akár egyszer is rá tudta volna ébreszteni, hogy ő más úton jár. Egyszer csodálkozva kérdeztem tőle, vajon miért ír, miért mond édesanyjának olyasmiket, amik csöppet sem fedik a tényeket. „Azt és annyit mondok, amennyit elbírnak”, hangzott a válasza. Mi sem jellemzőbb, mint az a fénykép, amely 1949-ben készült Szentendrén, ahol éppen szobát béreltünk, hogy Béla, távol a családi és a baráti látogatásoktól, zavartalanul dolgozhasson a Karneválon. Anyósom fejében azonban fel sem merült, hogy mennyi kényelmetlenséggel jár az ő nyaralása ezen az idegen helyen, ahol egyetlen helyiség szolgált nappaliként és dolgozószobaként. „Nyaralásnak” persze bajosan nevezhető, ha egy szűkös, kert nélküli házban tartózkodik az ember, de az ő számára a világ középpontját, egyetlen elfogadható helyét jelentette, legalábbis annak alapján, ahogy a fényképen repkényként csimpaszkodik a fiába. „Ki tartja még itt?” – kérdezte Béla egyszer tőlem, amikor már anyja csont és bőr volt, s alig pislákolt benne a biológiai élet. Azt válaszoltam, hogy várja fia megdicsőülését, a királyság eljövetelét, amiben az utolsó percéig töretlenül hitt…

Hamvas azon kevesek közé tartozik, akiknek életműve azonos életével. Igaz persze, azt is mondhatjuk, hogy a nagy élet minden esetben azonos az életművel – és viszont. Ennek az életműnek egyik fő fonala kétségtelenül az az út, amit a családi legendától a maga mitikus megvalósításáig megjárt. Ilyen értelemben akár a róla szóló életrajznak, akár egész életművének az is lehetne a címe: Hüperióntól a szanjaszinig. Nincs egyetlen sora sem, amely ne erről az önmegismerésről, ha kell, önleleplezésről, végül is önmegvalósításról szólna. Ez az önmagával s (óhatatlanul is) a világgal szembeni korlátlan őszinteség az, ami megkülönbözteti őt a többi kortárs írótól, ez a gyermeki kitárulkozás, ami az egyetlen lehetséges útja a megérésnek. És ez az, ami mindazokat, akiknek ez az út idegen, a leginkább elfogadhatatlan.

Nem természetes-e ezek után az idegenkedés és a hiábavaló erőfeszítés, hogy a „szakértők” valamilyen filozófiai vagy irodalomtörténeti címszó alá sorolják? S nem természetes-e, hogy szelleméhes, de a „szakmától” távol álló s többnyire nem elég művelt olvasók személyéből és művéből legendát teremtenek, ily módon is hozzájárulva a hamvasi oeuvre végzetes meghamisításhoz?

*

(Az életmű) Ha a mű az, amit magunkból egy élet folyamán kikristályosítunk (az alkémiában ezt nevezik a bölcsek kövének), akkor Hamvas Béla életműve az, amit A magyar Hüperióntól a szanjaszinná válásig megjárt, feloldott, átvilágított, és valóban kikristályosított.

Ez olyan hatalmas út s egyben mű, amely ha példa, csak a maga egyediségében, a vállalás (önmagam vállalásának) kegyetlen bátorságában lehet az.

És a másik: „reám senki sem hivatkozhat”… És mégis! Az, aminek máig tartó hatása van, éppen a Hüperión, a varázs. Holott már a Kései művek melankóliájában eldobja a varázspálcát ŕ la Prospero, valahogy még véglegesebben és őszintébben, mint a Patmosban olvasható öninterjúban.

Ami hat, ami faszcinál, amire hivatkoznak, amit kisajátítanak belőle, az a varázs. Amiért rajonganak, amit támadnak, amitől félnek, vagy amit elbagatellizálnak, az mind-mind a Hüperión, még azok számára is, akik esetleg nem is hallottak erről az írásáról. A könyv (de még a már egyszer leírt gondolat is!) feltartóztathatatlanul utat tör magának, amibe a szerzőnek aligha van beleszólása. De nem csupán a könyvek ilyenek, hanem minden mozdulat is. Nevezhetem ezt okságnak, vagy ami ugyanaz: büntetésnek (büntetésnek, „hetedíziglen”). És ami különös (vagy ha természeti törvénynek tekintem, úgy már nem is olyan különös), hogy míg a „jó” (például a belátás, a megbánás, a jóvátétel, a megtérés stb.) egészen ritkán jár következményekkel, addig a legkisebb rossz is (a hiba) megállíthatatlan lavinát indít el. Ez a természeti törvény sajátja: az elkerülhetetlen fizikai romlás. Gondoljunk az idő természetére, a korszakok hanyatlására: minden önnön végpontja, a felbomlás felé tart. Minden élet a halál szolgálatában áll – bárhogy tiltakozzék is ellene, valójában kívánja a megsemmisülést. (Lásd: gravitáció.) A böhmei sötét tűzben rejlik a hamu, az életről lehullott salak. (Lásd még S. Weil: La pesanteur et la grâce!)

Ugyanakkor Hamvas Béla egész élete pontosan azt célozta, hogy a hüperiónit levetkezve eljuthasson a szanjaszinig. De ami a hatását, a varázsát (mint formát) illeti, abban végig ott lappang a hüperióni elem. Mindenkit ott tud megérinteni, abban a szellemi igényben, amellyel ki-ki azonosulni kíván, amelynek elérésére képes. Ezért lelhetők fel (úgymond) táborában egyaránt az okkultisták, a politizálók, a konzervatívok, a lázadók, sőt még a „széplelkek” is (akik azt hiszik, hogy az idill tavában lubickolnak).

*

Egy író, egy gondolkodó (egy ember) értékének mércéje az, hogy meddig mer leszállni a kételkedésbe. Más szóval, hogy meri-e kockáztatni az őrületet. Pascal és Nietzsche ilyen, némileg Cioran is. És Hamvas? Végigmenni, és azután elviselni, ami marad – azaz nem megőrülni. Amire a legszebb példa Eckhart életútja.

*

A hit egylényegű az imaginációval. A hit ugyanis nem szubsztanciátlan, sőt, miként az imagináció, maga a teremtő energia. Amit hiszek, az ténylegesen van, sőt, csakis az van.

*

Mi a viszony műveinek még életében való fogadtatása (az igenek és a nemek), illetve a halála utáni sikerei között? Ez utóbbiak csorbítják-e, levonnak-e valamit valódi dicsőségéből? Ha élne, mit szólna ma Hamvas a sikereihez?

*

Mi Hamvas végső szava? És van-e egyáltalán? Van, de nem kimondható.

*

(„Lehet-e több a tanítvány a mesternél?”) A probléma, a különös nehézség Hamvasnak abban a mondatában rejlik, hogy „Nem szeretem, ha mesternek szólítanak.” Valóban nem szerette, de hát nem is volt az – hacsak abban az értelemben nem, hogy mindezzel tökéletesen tisztában volt. A mondat erről szól. Azonban mintha épp fordítva volna értelmezhető. Igen, mintha épp azt jelentené a mondat, hogy Hamvas Béla mester volt, éspedig olyan jelentős, hogy zavarta, ha ezzel szembesítették. Az olvasó, a mondat bűvkörébe kerülve, egyszerre maga is a tanítvány szerepében érzi magát (holott pedig ha nincs mester, úgy tanítvány sincs!), a mesterek mesterének tanítványi pozíciójában, amit a „tanítvány” (nevezzük egyelőre így mindazokat, akikre hatást gyakorol) nem tagadhat meg anélkül, hogy ne vonna komoly elmarasztalást a fejére. (Annak a mágiának lehetünk tanúi itt, hogy az őszintének szánt szavakon mint tükrön keresztül – mellesleg ez, a tükrözés az írás és a művészet lényege – olyasmi verődik vissza az olvasóban, aki maga is tükör, ami nem feloldja, hanem kiélezi az ellentmondásokat.)

A paradoxon: Hamvas minél érettebb lett, annál kevésbé érezte magát mesternek, ám annál inkább vágyott tanítványokra.

Amit ezzel kapcsolatban mindenképp át kell gondolni: 1. Hamvas Béla azért volt mester, mert tanítványa tudott lenni az összes jelentős mesternek. Az irodalomkritika fogyatékos nyelvén egyféle eklekticizmusnak nevezhetnénk ezt. Természetesen mi sem állt távolabb tőle. Találóbb, ha – csengjen bár sokak fülében szokatlanul a szó – esszencializmust mondunk. Mert nem vitás: Hamvas mindenben ugyanazt az esszenciát találta meg, ugyanazt értette meg, érezte és fogadta el minden színben. Ennek az a szabadság volt a feltétele, amellyel lemondott az eredetiségigényről. Eredetisége az volt, hogy mestereket közvetített, és nem önmagát népszerűsítette. Ezért ha valaki tanácsért fordult hozzá, mindig szerzőket ajánlott a figyelmébe, mindig és mindenkit tanulásra biztatott. Éppen azért juthatott el a hagyományig, az egyetemességig, mert ő maga tanítvány volt. 2. De Hamvas két értelemben bizonyára nem volt mester: egyrészt aki végül eljutott odáig, hogy elfogadja az Evangéliumot („alaposan végiggondoltam”, „kipróbáltam”), az onnan kezdve csupán egyetlen mestert ismerhet, ha nem akar a hübrisz vétkébe esni. És Hamvasnak a hüperiónitól az alázatig tartó útja e hübrisz legyőzésének útja is egyben… Másrészt azért sem mester, mert benne az Egy-ség és a Két-ség különös egybefonódása (amit az egyszarvú szimbolizál) túl van a… Hogy min? Azon, amit hirdetni lehetne.

*

A lényeges megközelítése irodalmilag reménytelen. Nietzsche óta például a gondolkodó-e vagy művész kérdése egyszerűen érvénytelen. Sőt, már korábban is. Sőt, mindig is. Valahogy túlságosan is európai ízű kérdés ez, ahol a gondolkodás és a művészet – hierarchia híján – kettévált. (Azt hihetnénk, ott, ahol a hierarchikus életrend uralkodik, ez nem következett be. Valamilyen értelemben azonban rétegződnek, aszerint, hogy ezoterikusak-e vagy exoterikusak – viszont a forma az ezotériában nemcsak hogy kötelező, hanem magától értetődő is. Európában, úgy tűnik, ezek egymásba folynak. Az irodalom az a par excellence exoterikus alakzat, amibe olykor-olykor beszivárog az ezoterikus tudás.)

*

Hamvas Béla mint misztikus? Szó sincs róla. Ahhoz ugyanis, hogy valaki misztikus élményben részesülhessen, közel sem elég az olthatatlan vágy, hogy áthatoljon a jelenségvilág burkán. Akár a szufikra, akár a haszidokra, akár az ismert vagy névtelen brahmanokra, esetleg a középkori keresztény misztikusainkra gondolunk, valamennyiüknek volt mestere… (Ezzel kapcsolatban óhatatlanul ki kéne térni a miszticizmus és gnoszticizmus különbségére, a kétféle beavatásra, arra, hogy Hamvasban e kétféle hajlam miként viaskodott egymással, továbbá hogy Hamvas hogyan helyettesítette a hús-vér mesterek hiányát.)

*

Az, hogy a Hamvas-tanítványok (legalábbis akiket én ismerek) mind elbuknak, annak egyik oka, hogy kikerülnek, hogy megrettennek tőlem még a leghívebbek is, tőlem, aki pedig tengelye vagyok – nem ennek az írott opusnak, hanem – életművének. (Lásd ezzel kapcsolatban A. megjegyzését: „Bélához képest Katalin olyan, mint egyetlen fényszál a karácsonyfán.” Erre Béla ezt válaszolta: „Lehet, de az a szál a karácsonyfa aranytengelye.”) Hogy miért mondom ezt? Mert én vagyok a realizáció – realizált mű nélkül is. Ez nem önteltség. Ez alázat a napi penzumok és a valóság iránt. Nem lényeges az sem, hogy mindezt legkomolyabb perceiben s főleg élete vége felé Ő mondta így. Miért legyen az ember álszerény vagy álszent önmagával szemben, miért stréberkedjék fondorlatosan Isten színe előtt? Hogy kicsikarja az üdvöt? Nem a jutalom az üdv, hanem az arról való lemondás.

*

Hamvas tragédiája az, hogy több volt mint író, és mégsem tudott lemondani arról, hogy író legyen. (Tragédiája helyett jobb, ha azt mondom: sorsa – amennyiben sorson az isteni és a természeti énünk közötti küzdelmet értjük.) Innen van megszállottsága az írás iránt, a grafománia, ami nem egyéb, mint az írásgörcs pandanja. Egyetlen pillanatra sem tudta letenni a tollat. Ebben az íráspánikban persze hogy nem lehetett leírni a végső szót – az írás folyamatosan kicsikarta a magáét. Ezért nem tudott, amire pedig nagyon is képes volt, lazán és parttalanul társalogni – mert folyamatosan szorongott, hogy az írástól lopja el az időt. Ennek a görcsös igyekezetnek a következményei a kapkodó, ziháló, a szinte egymásra torlódó mondatok – másrészt viszont épp ez szítja a másokéval összetéveszthetetlen stílusát.

*

Ellenben ha felolvasott, azt mindig önfeledt, gyerekes örömmel tette, varázslatos hatást téve a hallgatókra is. Honnan az ellentét a beszéd szakadozottsága és a felolvasás gördülékenysége között? A magyarázat az, hogy igazán akkor érezte elemében magát, ha valamilyen írást tarthatott kezében, amely mintegy testének részévé vált. Egyik 1918-ból származó, szüleinek írott levelében arról panaszkodik, hogy csicskása túlságosan nagy rendet tart szobájában, „holott én azt szeretem, ha mindenütt papírt látok körülöttem”. Ha élőszóban adott fontos kérdésekre szabatos, kerek válaszokat, akkor azok többnyire már írásban előzetesen megfogalmazott mondatok voltak. Igazi énjének kimondását az írás számára tartotta fenn: a szárnya alatt melengetett tojást, míg ki nem kelt, nem merte feltörni. „Tudja, mit jelent írónak lenni? […] Ha az ember leül, és írni kezd […], tudja, akkor olyan, mintha mindent tudna. Az emberekbe belelát. Akkor olyan tisztaság érinti meg. Akkor tud még szeretni is.” (Karnevál, II. 286.) Ez az írás mágiája. Élő bizonyítéka, hogy a teremtés archetípusai között milyen fontos helyet foglal el az írás. Nemhiába kapta Fu Hszi a Ji kinget az Égtől, nemhiába tud a héber hagyomány a teremtés betűiről, nemhiába van a Jelenések könyvében mindenkinek a neve felírva…

A naplójegyzetek első részlete 2008/1. számunkban olvasható.

, további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.