Archívum

Főhajtás XIV.

Erdély nagyasszonya
Szigethy Gábor
2008. június

Amikor 1656–57-ben Sárospatakon építeni kezdték a Vörös torony legfelső emeletét, az ágyúteraszt, meg kellett erősíteni a falakat. A lőréseket befalazták, a várúrnő, Lorántffy Zsuzsanna utasítására a felső védőfolyosót feltöltötték kővel, törmelékkel, így vastagítva meg az amúgy sem vékony falakat. A védőfolyosó, amelynek ablaknyi lőrései előtt addig katonák álltak őrt és pásztázták figyelő tekintettel a vidéket, eltűnt.

Évszázadokig hallgattak a falak. Aztán 1990-ben elkezdődött a Vörös torony rekonstrukciója, s a tudós régész igazgatóasszonynak, a vár mai úrnőjének szemet szúrtak a befalazott ablakok. Daruskosárból, kívülről megbontatta a várfalat, s a régi lőrésen át kihordatta a régi falak közül a régen odatemetett törmeléket: néhány métert föltártak, járhatóvá tettek a védőfolyosóból. Ma az ágyúteraszról meredek lépcsőn ereszkedünk le az öreg falak közé, s kibámulhatunk a lőrésnyi ablakon, megcsodálhatjuk a több mint három és fél száz évvel ezelőtt kőfalba vésett rajzokat. A hajdani katona, amíg őrségen állt a széljárta folyosón, unatkozott. Elverni a lassan baktató időt, tőrével ábrákat karcolt a falba. A várfal, a torony, az óra – ma is hat órát mutat, mint akkor, negyedfélszáz évvel ezelőtt. Egy lakat a 17. század első évtizedeiből. Vagy inkább pajzs, fölötte sisak? Az őrt álló katona címere? Ki tudja?

Évszázadokig hallgattak a falak. Most mesélnek: titkokat.

Vajon mielőtt kővel, törmelékkel betemették, járt itt a hajdani várúrnő, Lorántffy Zsuzsanna, a fejedelem özvegye, Erdély nagyasszonya? Látta a falba karcolt, a kővé fagyott időt őrző rajzokat? Gondolt arra, mit gondolnak majd róla évszázadok múlva a faragott kőkeretes ablakon át a Bodrog-partot bámulva az akkor élő magyarok?

Tudósok állítják: „A reformáció mint szellemtörténeti valóság a Szentírás újrafelfedezésén alapult.”

Böngészem az 1606-ban nyomtatott Biblia 254. oldalán – A jelenések könyve, 22. fejezet –, a lap alján Lorántffy Zsuzsanna kézírását. E bőrkötésű, veretes könyv négyszázadik születésnapján, 2006-ban szabadult sok évtizedes orosz fogságából. Ereklyeként őrzi Lorántffy Zsuzsanna kézírását: „Ez előtt való két esztendővel kezdettem volt elöl ezt a Bibliát és az Újtestamentumot negyedikszer és végeztem el ma 13. március Anno 1638. Kiért az én Istenemnek legyen áldott nagy neve. És ismét ma kezdem el az Újtestamentumot, és egész életemet ez mellett kötelezem, és kérem az én Istenemet, ki elkezdte a jót, bennem vigye véghez. Susanna Lorántfy m.p.”

Károlyi Gáspár a Vizsolyi Biblia előszavában arra figyelmeztet: „Az Istennek könyve közönséges nyelven légyen, mindenkinek kezében forogjon és mindenektől olvastassék.”

Lorántffy Zsuzsanna mindennap olvasta a magyar nyelvű Szentírást, és elkötelezett életében a Szentírás szellemében élt: származását nem kiváltságnak, hanem érdem nélkül nyert, küldetésre kapott ajándéknak tekintette.

Férje, I. Rákóczi György erdélyi fejedelem mellett bábáskodott a Váradi Biblia megszületése körül. 1638-ban határozták el kiváló erdélyi szellemek, hogy hozzáértő tudósok segítségével kiadják a magyar nyelvű Bibliát, s okos magyarázatokkal bővítik, megkönnyítendő az olvasást és megértést. Sok viszontagság után – több mint négyezer félig kész példányt pusztítottak el a törökök, a Nagyváradon 1657-ben elkezdett nyomtatást végül Kolozsvárott sikerült befejezni, 1661-ben – megvalósult az álom.

De olvasni, magyarul olvasni csak az tud, aki iskolába jár. És iskolába járni csak akkor lehet, ha van iskola.

Lorántffy Zsuzsanna tudta a legfontosabbat: ereje, biztonsága, jövője csak tanult nemzetnek, művelt országnak van. És a nagyasszony hihetetlen eltökéltséggel gyarapította, gazdagította, fejlesztette a Sárospataki Kollégiumot. A szegény diákokat ösztöndíjjal támogatta, a kiválóakat külföldre küldte tanulni, 1651-ben Sárospatakon nyomdát, 1657-ben Fogarason a román anyanyelvűeknek felsőiskolát alapított, gyűjtötte a fontos, értékes, az olvasókat tudással felvértező könyveket, Sárospatakra hívta a kor minden bizonnyal legnagyobb pedagógusát, Johannes Amos Comeniust, aki 1650 és 1654 között tanított Patakon, és itt írta világhírű művét, az Orbis Pictust. Ez idő tájt a kolozsvári születésű Apáczai Csere János Hollandiában írja a Magyar enciklopédia fejezeteit: megszületik az első tudományos alapvetés tanulók számára – magyar nyelven. És 1656. november 20-án Kolozsvárott tanulók, tanárok s hallgatók népes gyülekezete előtt az immár viszontagságos körülmények között itthon tanító Apáczai Csere János az iskolák fölöttébb szükséges voltáról beszél…

Rákóczi György már 1621-ben úgy rendelkezett: „nemes úrfit és jobbágy gyermeket egyformán felvegyenek és képezzenek az iskolában”. Nem demokrata volt, csak becsületes ember és bölcs uralkodó. Aki református magyarként nagyon haragudott a fiára, mert református létére katolikus asszonynak esküdött örök hűséget, de ingerültségében is, 1642-ben így intette fiát: „…mert ember talál feleséget, de Istent, hazát, nemzetet nem többet egynél.” Egész életében – és élete társaként hűséges hitvese, az egyetlen asszony – szolgálta Istenét, nemzetét, hazáját. Halála előtt, végrendeletében így övezte glóriával s avatta Erdély nagyasszonyává feleségét, Lorántffy Zsuzsannát: „Bizonyságot teszek Isten s az ő szent angyalai előtt, mitől fogva az Úristen összehozott bennünket, se szebbet, se okosabbat, se gazdagabbat, se akármi dicséretre méltóbb személyt nálad kívül nem láttam.”

Mondták, mondják: Lorántffy Zsuzsanna egész életében a szívével gondolkodott, és az eszével érzett. Nehéz sorsát ezért és így élte meg teremtő harmóniában, lelki békében.

Állok a parányi ablak előtt a hajdani védőfolyosó kőszilánkos, vakolatlan falai között, arra gondolok: négyszáz évvel ezelőtt is így ragyogott a nap a Bodrog partja fölött. És próbálom elképzelni a múltat.

1656. szeptember 2-án, vasárnap Medgyesi Pál tiszteletes úr prédikál a sárospataki templomban. Erdély romlásának okairól beszél. Vele szemben az első padsorban ül I. Rákóczi György erdélyi fejedelem özvegye, Lorántffy Zsuzsanna, II. Rákóczi György erdélyi fejedelem édesanyja.

Az apa épített, a fiú rombolt. Az apa naggyá tette Erdélyt, a fiú elkótyavetyélte.

Az égő szemű prédikátor, a presbiteriánus Medgyesi Pál, akit vaskalapos egyházi ellenségei (akik arra is képesek voltak, hogy legfőbb jótevőjüktől, Erdély nagyasszonyától megtagadják az úrvacsorát!) kiűztek Sárospatakról, akit Lorántffy Zsuzsanna vasakarata, elszántsága, megalkuvást nem tűrő hite visszahívott Sárospatakra, 1657. szeptember 2-án arról prédikál: hátunk mögött a kurta aranykor gondtalan éveinek derű burkolta mindennapjaival – amikor, mint Salamon korának fénylő idejében, szőlőd és figefád alatt kedvedre nyugodtál nagy békességben és csendességben –, ma senki nem gondol arra: jön, közeledik, elkerülhetetlenül ránk szakad az idő, amelyben Isten, a sors szőlőnket jégesővel pusztítja el, fügefáinkat felhőszakadással, s otthonunk pusztaság lesz, életünk rom!

S akkor jajonghatunk a kiégett templomfalak között.

Próbálom elképzelni a múltat.

Lorántffy Zsuzsanna, Erdély nagyasszonya, I. Rákóczi György erdélyi fejedelem özvegye, aki egész életében Istenét, nemzetét és hazáját szolgálta, teremtett, épített, alkotott, gyarapított, most farkasszemet néz azzal a református prédikátorral, akit ő mentett meg egyháza maradi, vaskalapos cerberusaitól, s aki arról prédikál: Lorántffy Zsuzsanna fia, II. Rákóczi György erdélyi fejedelem meggondolatlan tetteivel, ostoba hataloméhségével kockára teszi nemzete jövőjét, hazája sorsát, Erdély függetlenségét, megmaradását.

Lorántffy Zsuzsanna lelkében élethalálharcot vív az édesanya és Erdély nagyasszonya. Talán eszébe villannak rég halott férje intő szavai: „…mert ember talál feleséget, de Istent, hazát, nemzetet nem többet egynél.”

És Medgyesi Pál, a fejedelem botor tetteit ostorozó, égő szemű prédikátor prédikálhat a szeptember 2-át követő vasárnapon is, és igét hirdethet halála napjáig Sárospatakon.

Mert Lorántffy Zsuzsanna épített, amikor építeni kellett, és védte, amit épített, amíg lehetett.

Egy Istene volt, egy hazája és egy nemzete.

És egy élete. Amivel becsülettel akart elszámolni teremtőjének.

Állok a sárospataki vár évszázadokkal ezelőtt betemetett, másfél évtizede kibontott emeleti védőfolyosóján. Süt a nap, nagy fák, szomorúfüzek ágai hajolnak a Bodrog csendesen csordogáló víztükrébe.

A kőbe vésett rajzon hat órát álmodik az óra. Talán alkonyodik.

Szeretnék kezet csókolni egy aszszonynak, aki mindennél, gyermekénél is jobban merte és tudta szeretni Istenét, hazáját, nemzetét.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.